|
Mária – avagy: mit hiszünk még el ma a Teremtő működéséből?
Nagymamám ránk hagyott egy Mária-szobrocskát: fából faragott egyszerű kis szobrot, ami mégis sajátságos volt. Apám és öccse az 1930-as években játék közben letörték a szobor mindkét kezét. Nagyapám gyakorlatiasan oldotta meg a problémát: egy másik szobornak levágta a kezeit, és azokat csavarozta a Mária szoborra. Azóta Máriának ismét van keze, sőt, olyan, amit meg is lehet fordítani: felfelé kérően, lefelé áldva. Az új szobor meglepően jól funkcionál, be lehet állítani, ahogyan éppen szükség van rá: a kérőre, ha segítségre, illetve az áldást osztó oldalra, ha megerősítésre van szükség.
A szobor magatartását kedvünkre választhatjuk meg. Mindazonáltal ez a fajta viselkedés ma már nem csak ennél a szobornál figyelhető meg. Itt csak kicsiben mutatkozik meg az, amit nagyban már régóta művelünk: még az is, amit kapunk, az rögtön mozgathatóvá válik – a helyzethez illővé, funkcionálissá, felzárkózásra képessé. És ez nem csak Máriára igaz.
Ami Máriában szilárd, az nem a külső tartása, hanem egyetlen egy mondata. Egy olyan mondat, amit nem lehet csavargatni: „Fiat! Legyen nekem a Te igéd szerint.” (Lk 1,38) – Ez a mondat a döntő.
Isten emberré lesz, nem szimbolikusan, nem a gondolataimban vagy az elképzelésemben, hanem valóságosan. És ez az esemény nem úgy lép be a világba, mint egy természeti jelenség, ami senkitől nem kér erre engedélyt. Nem, ezt egy ember „Igen” szava, beleegyezése teszi lehetővé. Ez az igazi kihívás: Isten cselekszik, de nem kerüli meg az embert: beleegyezése nélkül Isten senkit nem akar megváltani. Isten üdvműködése nem zárja ki az embert – ellenkezőleg bevonja őt, nem mint passzív szemlélőt, hanem mint aktív résztvevőt, aki az Ő kérdésére világos választ képes adni.
És pont itt kezdődik a mai ember kitérni akarása. Mert ha ez az „Igen” komoly, akkor se nem járulék, se nem mellékes kijelentés, vagyis nem változtatható ide-oda. Akkor ezt valóban és abszolút komolyan mondja ki valaki. És ha ez az „Igen” valódi szándékot takar, akkor ennek kimondása abszolút szabadságot tételez fel. Az az „Igen”, ami „Nem” is lehetne, nem valódi „Igen”, ahogy ezt Urunk világosan megmondta: „Legyen pedig a ti beszédetek: igen igen, nem nem; ami ezeken túl van, a gonosztól vagyon.” (Mt 5,37)
Mária tehát nem csak példakép, nem csak az első hívő. Mária az, akin láthatóvá válik, hogy Isten milyen komolyan veszi az ember szabadságát. Annyira komolyan, hogy saját cselekedeteit is ehhez igazítja. Nem tehetetlenségből, gyengeségből, hanem azért, mert Ő így akarja. És nekünk ma az a problémánk, hogy pontosan ezt nem hisszük már el.
Helyette mindent elbagatellizálunk, kimagyarázunk, viszonylagossá teszünk. Halkan, nem feltűnően. És szinte senki nem tiltakozik nyíltan e magatartás ellen. A nyelvet is megváltoztatják: címek, méltóságok, melyek évszázadokon keresztül magától értetődőek voltak, hirtelen problémássá válnak. „Társmegváltó”, „Minden kegyelem közvetítője”: túl sok, túl pontatlan, túl veszélyes és félreérthető. Ezért redukálni kell, meg kell magyarázni. Mária marad, csak éppen kicsinyített formában, példaképként, hallgatóként, első hívőként. Ez mind igaz, csak éppen nem elég, nem a lényeg.
A múltba való visszatekintés egy egészen más képet mutat. Például a Lorettói litánia sorba veszi Mária címeit. Nem túloz el semmit, csak levonja a konzekvenciákat abból, amit komolyan gondol, amit megvall: hogy Isten cselekszik, hogy nem csak beszél, hanem működik. És működése nem mellőzi, hanem bevonja az embert.
A címek nem puszta dekorációk. A cím tömörít, megpróbál egy olyan valóságot rögzíteni, amit nem lehet egyszerűen megmagyarázni: nevezetesen, hogy az ember mindig be van vonva Isten működésébe – nem Krisztus mellett, nem Ő helyette, hanem radikális függőségben Tőle, és éppen ezért részesként.
És pont ez lesz ma elködösítve. Mert ha Mária már csak példaképként jelenik meg – csodálandóként, de következmény nélküliként, kicserélhetőként, igény nélküliként, leválasztva a történésektől – akkor a beleegyezés nem jelent világos választ, a közreműködésből illusztráció lesz. Egy igaz történetből jámbor elbeszélés. – Ez ártalmatlannak hangzik, de nem az. Mert ezzel valami alapvető változik meg: az emberről alkotott elképzelésünk.  
Ha az ember az üdvtörténetben már csak fogadó, akkor a szabadság lényegtelenné, mellékessé válik. Akkor marad a cselekvő Isten és az ember, akivel akarta nélkül történik valami. Ez világos, tiszta, félreérthetetlen megállapítás, és pont ezért hamis. A kegyelem és a szabadság közti feszültség lesz ezáltal feloldva. Ami marad, az egy torz modell: Isten működik, az ember elfogad.
Ez kényelmes megoldás, csak nem katolikus többé!
Mert a katolikus gondolkodás kibírja azt, amit mi már el akarunk kerülni: nevezetesen, hogy mindent Isten tesz – de az ember valóban válaszol. Hogy a kegyelem elől jár, de a szabadság nem tűnik el. Hogy a megváltás ajándék, de mégis el kell fogadni.
És ezzel komolyra válik a dolog. Mert ha az „Igen” válasz valódi, akkor a „Nem” válasz is valódi. És ha mind e kettő reális, akkor az embernek Istenhez való viszonya nem kulissza, hanem döntés. Nem fenyegetés, mert az túl olcsó lenne, hanem konzekvencia. Isten senkit nem kényszerít, Ő hív, Ő senkit nem kerül ki, de egyértelmű válaszra vár. – És pont ez adja meg az ember méltóságát. És annak lehetőségét is, hogy végérvényesen elvesszen.
Itt rejlik korunk valódi tragédiája. Nem abban, hogy Máriát túlbecsüli valaki. Hanem abban, hogy már nem fogjuk fel, hogy Isten annyira becsüli az embert, hogy komolyan veszi a szabadságát.
Mi új kezet adunk Máriának, mozgathatót, beállíthatót, ártalmatlant. De talán pont ez mutat rá arra, amit ezzel elveszítettünk: azt a helyet, amit Isten az embernek kijelölt.
Szerkesztő megjegyzése:
Ezt a cikket olyan valaki írta, akinek valószínűleg fogalma sincs, hogy nálunk az ország jövőjére nézve milyen sorsdöntő események zajlottak le a közelmúltban, és zajlanak még mindig, és arról sem, hogy Magyarországnak Szűz Mária a királynője.
Az e cikkben foglaltak mégis tökéletesen megmagyarázzák, hogy Szűz Mária országában miért történhetett meg az, ami megtörtént: Isten és hű szolgálóleánya, Mária, nem tehet semmit, ha az ország jelentős többsége el akar veszni, le akarja rombolni ezt az országot, meg akarja a magyar történelmet gyalázni, és ezt a népet el akarja tüntetni a térképről. És mivel még a hivatalos "katolikus" tisztségviselők sem tiltakoznak ez ellen a rombolás ellen, végképp nem akad egyetlen „tárgyaló fél” sem, akivel Isten „egyeztethetne”. Ha a nép többsége tudatosan hátat fordít a Boldogságos Szűz Máriának, és Teremtő Istenének, sőt, kifejezetten a Sátán oldalára áll át, akkor még Isten mindenhatósága sem tehet semmit az országgal. – Csak azokon segíthet és fog segíteni, akik hűek maradnak hozzá.
A protestáns Németh László Galilei című drámájának valódi mondanivalója nem az Egyház gyalázása, hanem e kérdés megválaszolása volt: „Megengedi-e a hatalom, és ha igen, meddig, hogy segítsenek neki?” Köztudott, hogy ezt a drámát 3 éves huzavona után 1956. október 20-án mutatták be először, mégpedig a Nemzeti Színház akkori kamaraszínházában, a Katona József Színházban Gellért Endre rendezésében és Bessenyei Ferenc főszereplésével, és a legfőbb politikai hatalom számos képviselőjének a jelenlétében. Három nappal később, a szabadságharc kitörésének napján is ez az előadás volt műsoron…
És alig 12 nappal később – november 4-én – már az életben is megszületett a válasz e drámai kérdésre: A modernkori hatalmak soha semmikor, senkinek nem engedik meg, hogy „segítsenek” nekik. Azoknak sem, akik ugyanazt akarják, mint ők, sőt elsősorban éppen nekik nem.
Mára viszont az is világossá vált, színházi dráma nélkül is, hogy az emberek sem kérnek, és nem fogadnak el semmilyen intellektuális segítséget, még a legjobb akaratúakat sem. Vagyis már nem csak Mária és Isten segítségét nem fogadják el, de jószándékú, becsületes rokonaikét és embertársaikét sem.
Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni Lánczi András észrevételeit egyik könyvének zárszavából:
„A mai személyiségformálás tömegesen alakítja ki a narcisztikus egyéneket, az individuum egyik legellenszenvesebb fajtáját, az önmagába szerelmes embert. Ez a túlhajtott modern individualitáskultusz részben tudatos következménye. …A modern egyén a politika terméke. A narcisztikus egyén is. Csak akkor vagy valaki, ha mediatizált individuummá vagy képes válni. Mutasd magad, add ki magad, legyél összetéveszthetetlen egyéniség. Hogy ezt miként éred el, mindegy. Kizárólag magadban bízhatsz, senki másban. Mivel ez a versenyszellem áthatja a teljes közéletet, az ambiciózus fiatal a politikus viselkedését és lelki habitusát fogja magára ölteni. A magára hagyott versenyző könnyen válik narcisztikussá, mert senkiben nem bízhat [helyesebben: nem bízik]. Eljöhet még az idő, amikor az ember önmagát istenként fogja hivatalosan is tisztelni.”
Ajánlott cikk: Maria Winowska: A Kinyilatkoztatás Szüze – Mária tegnap és ma
Feltéve: 2026. május 21.
|