A középkor erkölcsi élete. Fény- és árnyoldalak. Öldöklő harcok és Treuga Dei. Fokozott igények a természetfölöttiek iránt. Bűnbánati szellem. Az irgalmasság gyakorlása. Szórakozás
A középkor emberének erkölcsére jótékony hatással volt, hogy mindent a hit szemével nézett, köz- és magánviszonyaiba belevitte a természetfölöttiség gondolatát, ha ebben nem is volt mindig következetes.
Az eleven hitből való táplálkozás következménye, hogy az ember szívesen áll nagy eszmények szolgálatába. Ez az eszményszolgálat tudta életre hívni a lovagi intézményt, megvalósítani a keresztesháborút, felvirágoztatni a szerzeteséletet, építeni a gyönyörű dómokat, ihletni a költészetet, átitatni minden tudományt.
A középkor erkölcsi élete egyébként nagy ellentéteket mutat. A jó és gonosz gigászi küzdelmet vív benne. Ragyogó hittisztaság mellett fanatikus eretnekségek. Angyali önmegtartóztatás mellett zabolátlan élvezetvágy. Az anyagi javakról való teljes lemondás mellett szívtelen önzés és bírvágy. A hősies aszkézis mellett kegyetlen csatazaj. A keresztény szeretet mellett kíméletlen erőszak. Az Egyház iránti nagy odaadás mellett gyűlölködő támadások ellene.
„Nagy erények, nagy bűnök, nagy csapások voltak sajátjai annak a kornak, amelyben ama határozott jellemek támadtak, akiket Dante Alighieri a valódi életből a túlvilági színpadra átvitt, majdnem a nélkül, hogy a valóhoz valamit hozzáadnia, vagy abból valamit elvennie kellett volna.” (Cantu Cézár)
Mindössze azonban elmondhatjuk, hogy ez a kor erkölcsi fogyatékosságai ellenére jóval fölötte áll a megelőzőnek vagy az utána következő idők bármelyikének. Méltán hasonlítható az őskeresztény időkhöz, azzal a különbséggel, hogy akkor még egy aránylag kicsiny nyáj választott tagjai gyakorolták hősiesen azt a keresztény életet, amely a középkorban egész tömegeknek a sajátja lett. A jó, szép és nemes vonás mennyiségben is felülmúlja a rosszat, s fontos, amit Montalembert kiemel, hogy az előforduló rossz nem részesült pártolásban, segítésben, hanem mindig erélyes ellenállásra talált. A kor nagy bajai inkább anyagi és természeti bajok voltak, míg a lélek, a szív, a lelkiismeret egészséges és tiszta volt, mentes azoktól a bomlasztó belső bajoktól, amelyek rajta napjainkban rágódnak.
A Karolingok utáni zavaros idők ököljoga, vad harcai, a 10. és 11. század rablólovagjainak garázdálkodása, a 12. és 13. század Welfjeinek és Ghibellinjeinek pusztításai és a minél nagyobb földbirtok összeharácsolására folytatott magánháborúskodások közepette az Egyház állandóan ott küzdött a béke helyreállításáért. Ebből a törekvésből született meg az úgynevezett Istenbéke (Treuga Dei), amely az első ily irányú kísérlet az általános világbékére.
Az intézmény kezdete a 10. sz. végére nyúlik vissza. A franciaországi Charroux-ban (989), majd Narbonné-ban (990) tartott zsinatok kiközösítést mondtak azokra, akik a szegények javaihoz nyúlnak. 994-ben Ademar elbeszélése szerint a limoges-i püspök büntetést szab azokra, akik kolostorokra, egyházakra vagy istentiszteleti dolgokra támadnak.
996-ban Dél-Franciaország kilenc püspöke és több nemese zsinatra gyűlt össze, amelyben a püspökök befolyására a nemesek megígérték, hogy felhagynak az igazságtalan erőszakoskodásokkal. Példájukat egyre többen követték Franciaországban; maga Róbert király is helyeselte az eszmét.
A következő fejlődési állomás az volt, hogy 1027-ben az elnei (pireneusi) zsinaton az időt is meghatározták: szombat délelőttől (Nona) hétfő reggelig (Prima) minden hadakozás tilos volt. A század közepe táján már az egész ádventre és nagyböjtre kiterjesztették a Treuga Deit. Végül az 1095-i clermonti zsinat általánosan kötelezővé tette azt az egész kereszténységre s egyben pontosan meghatározta az Istenbéke idejét: minden szerda estétől hétfőreggelig; ádvent első vasárnapjától vízkeresztig, hetvened vasárnaptól pünkösdig. Aki megszegte, büntetésben részesült. Az Egyház mindig szorgalmazta megtartását, több ország az állami törvények közé is beiktatta. A társadalom nem harcos osztályai: a papok, szerzetesek, zarándokok, kereskedők, földmívesek, nők, valamint ezeknek javai nemcsak a Treuga Dei idején, hanem állandóan békét élveztek j azokra a hadakozást kiterjeszteni tilos volt.
A hívő nép vallásgyakorlata és erkölcse általában tiszta volt. Maradt a régi pogányság babonáiból még e korra is jó adag, de mégis vigasztalóbb e szempontból is a kép az elmúlt időknél. A papság felvilágosító munkája, küzdelme a babona ellen szép eredményt mutatott föl. Öntudatlan, csak szokásokon, hagyományokon alapuló, külsőséges vallásosság helyett komoly elmélyülés, a hit igazságainak helyes megértése és átélése tűnik elénk. A hit mélysége sok szép gyümölcsöt eredményez. Fényes templomok épülnek. Uralkodók, magánosok, közületek kolostorokat létesítenek. A hivatások száma állandóan nő, a kolostorok benépesednek. Egyes országokban, Angliában, Írországban számos szent élt e korban.
A pogányságnak lassankint utolsó nyoma is kivész. Helyét valami kielégíthetetlen éhség váltja fel az örök igazságok iránt. Mai embernek szinte elképzelhetetlen az a vallási buzgóság, amire ez a romlatlan lelkű, pihent idegzetű középkori ember képes volt. „A világiak nagyobb mértékben kívánták az üdvösség tanait magukba szívni, mint ahogyan azokat a papok képesek voltak nyújtani.”
A papság VII. Gergely reformintézkedései óta hivatása magaslatán állt s tanításán kívül elsősorban jó példájával nevelte keresztény életre az embereket. Igaz, hogy világi törvények is előírták a vasár- és ünnepnapi misehallgatást, de az emberek nem a törvények, hanem lelki igényük miatt buzgón látogatták az Isten házát. Egyébként is a templom volt az a hely, amely a középkori embert hétköznapiságából kiemelte. Itt talált lelkének enyhületet, felüdülést, vigaszt. Még szórakozása is a templom volt. Számára az ünnep a templomlátogatást, annak csodás világát, üdítő levegőjét jelentette. Előkelők és egyszerűek, nemesek és pórok, gazdagok és szegények buzgón járultak a szentségekhez. Különösen szerették a szentbeszédeket, egy-kétórásat is szívesen elhallgattak.
A középkor fejlett erkölcsi életére mutat az irgalmasság cselekedeteinek buzgó gyakoriasa. A szegények segítését egyháziak, szerzetesek, jószívű világiak és társulatok gyakorolták. Az alamizsnálkodás nagy fejlődésnek indult. A kolostorok és egyházi intézetek kapuinál minden rászoruló megkapta a maga alamizsnáját. Ínség idején százak és százak lepték el a kolostorok kapuit s azoknak elöljárói szívesen eladták, vagy tették zálogba a templomok drága felszereléseit, hogy a szegényeknek táplálékot nyújthassanak.
A tevékeny felebaráti szeretet megtalálta az utat a szenvedőkhöz is. Férfi- és női szerzetesrendek, valamint világiaknak vallásos társulatai buzgólkodtak á betegek ápolása és a foglyok kiváltás a körül. A protestáns Uhlhom szerint „nem volt kor, amely a szegényekért a nyilvános és magánjótékonyság terén annyit tett volna, mint a középkor”.
A középkor szelleme a szegényekkel szemben kifejezésre jut már az elnevezésekben is, amelyekkel őket illették. A szegények „Krisztus barátai”, a „mennyország sáfárai”, kezük „Krisztus kincsesládája”. Minden székesegyháznak, társaskáptalannak és bencés kolostornak volt külön épülete a szegények, betegek és utasok részére. De a vallásos társulatok, városok, sőt magánosok is oly nagy mértékben létesítettek menedékházakat, amire azelőtt nem volt példa a történelemben. A lovagrendeknek, a Szent Antal-betegápolórendnek, a Szentlélekről nevezett vendéglátóknak, a Szent Lázár-testvéreknek szintén nagyszámú jótékonyházuk volt. Később külön-külön menedékházak létesültek a szegényeknek, betegeknek, öreg férfiaknak, agg nőknek, árva- és lelencgyermekeknek. Franciaországban a 13. század kezdetén 2000 olyan kórház volt, amelyekben csak bélpoklosokat és ragályosokat ápoltak. A különböző céhek és testületek szabályaik alapján kötelezték magukat szűkölködő tagjaik védelmére és ezek számára menedékházakat építettek.
Szegény-pénztárak is voltak; ezeket a „Szentlélek asztalainak'” nevezték el, s a szegényeket segélyezték belőlük. Németalföldön pl. a 13. és 14. században majdnem minden plébánia területén megvolt ez az intézmény. Nem feledkeztek meg a szemérmes betegekről és szegényekről sem. Sz. Antoninus külön egyesületet alapított Rómában, amelynek tagjai a szemérmes szegényeket felkeresték, helyzetüket kivizsgálták és segítségben részesítették őket.
A szaracénok, mohamedánok és hitetlenek fogságába került keresztény rabszolgák kiváltására a Szentháromság szerzete (trinitárusok) és a nolaszkóiak (mercedárius) rendje alakult.
Az Egyház tiltotta a kamatszedést. Ezzel megakadályozta a gazdagok és üzleti szelleműek túltengő megvagyonosodását a többi osztályok rovására. A céhek vigyáztak, hogy a mesterek ne jussanak tisztességtelen haszonhoz. Tíz-húsz százaléknál nem szedhettek nagyobb hasznot, mint segédeik. Ez utóbbiak oly bánásmódban részesültek, hogy mesterükkel egy családhoz tartozóknak érezték magukat. Korunk katasztrofális vagyoni és erkölcsi eltolódásait és szakadékait a "sötét" középkor egyáltalán nem ismerte.
A középkort az erős bűntudatnak s az ennek nyomában járó bűnbánatnak a szelleme jellemzi. Az aszkétikus szemléletű középkor Isten ostorának tekintette a sok szerencsétlenséget: a terméketlenséget, elemi csapásokat, ragályos betegségeket, ellenséges betöréseket, melyekben Isten megérdemelt büntetését látta. Engesztelésül bűnbánatot tartott. Szentéletű férfiak, jeles egyházi szónokok, mint Remete sz. Péter, sz. Domonkos, sz. Ferenc bűnbánatot hirdetve járták Európát; megrázó beszédeik megteremték a bűnbánat méltó gyümölcseit.
A bűnbánati szellem hajtása volt az önostorozás, melyet nemcsak nagy aszkéták, mint Damiani sz. Péter, sz. Lajos francia király, Árpádházi boldog Margit és a szerzetesek gyakoroltak, hanem egész önostorozó tömegek verődtek össze és járták be nyilvános körmenetben a vidékeket és országokat. Különösen 1260 óta a súlyos elemi csapások és Joachim de Floris apát jövendölései alapján vonultak nagy számmal az önostorozók énekelve és imádkozva egyik helységből a másikba Itáliában, Német-, Magyar- és Lengyelországban. Mivel azonban különféle visszaélések is történtek közöttük, az egyházi és világi hatóságok felléptek ellenük.
Az egyes bűnökre rótt nagyobb bűnbánati cselekmények ismertetésére külön bűnbánati' könyveket (canones poenitentiales) írtak.
A középkor egyik dicséretreméltó tulajdonsága az erkölcsi, tisztaság. E téren csak a korszak második felében mutatkozik sajnálatos visszaesés a keresztesháborúk, a fellendült kereskedelmi élet, a városiasodás és az emelkedő anyagi jólét következtében. Több helyen a nyilvános prostitúció is életbe lépett. Az ú. n. „ius primae noctis", azaz, hogy a földesurat a jobbágyleányok férjhezmenetelekor az első éjnek a joga megillette volna, nem történelmi valóság, hanem csak a középkorra fogott botor rágalom. Ily értelmű törvénynek vagy jogszokásnak a középkorban semmi nyoma. Nem is található rá egykorú történeti adat, a vád maga is csak a 17. században merült fel a középkor ellenségeinek az ajkán.
A középkori embernek is, megvoltak a maga szórakozásai, nemes, testet-lelket vidámító kedvtelései. De még kedvteléseit is, mint az egész középkori embert, vallásos szellem lengte át.
A 11 század óta írásos feljegyzések tanúskodnak arról, hogy a nagyobb ünnepeken vallásos színjátékokat rendeztek. Nevezetesek voltak 'a karácsonyi színjátékok: betlehemesek, háromkirály- és pásztorjátékok.
Feltéve: 2026. november 20.
|