Omnia ad maiorem Dei gloriam! – Mindent Isten nagyobb dicsőségére!
Per Mariam ad Jesum!

„És kiméne az Úr dicsősége” (Ez 10,18)
Írta: Ulrich Franzke
(forrás: www.kath.net – 2026. szeptember 1.)

Ezekiel könyvének 9. és 10. fejezetében szörnyű dolgok olvashatók: „Menjetek át a városon, … és öljetek; ne kíméljen a ti szemetek, és ne könyörüljetek. A vénet, ifjat és szüzet, a kisdedet és asszonyokat öljétek meg mind fogytig; … és az én szentélyemnél kezdjétek.” (Ez 9,5-6) – Az öldöklésből csak azok menekülnek meg, akit a fegyveres férfiakkal érkezett gyolcsba öltözött férfiú megjelöl: „És mondá neki az Úr: Menj át a város közepén, Jeruzsálem közepén, és jegyezz Thaut a férfiak homlokára, kik siránkoznak és bánkódnak mindazon utálatosságok fölött, melyek abban véghezvitetnek.” (Ez 9,4 – ld. Jel 7,3) – [Thau a héber betűsor utolsó betűje, melynek kereszt alakja volt.]
De vajon mit lehet egy ilyen szöveggel kezdeni?

A megoldást a könyv előző, 8. fejezete adja, amiben Ezekiel a Jeruzsálemi templomba vitetik, ahol „isteni látomásban részesül”. „Ember fia! nemde jól látod, mit cselekszenek ezek; a nagy utálatosságokat, melyeket Izrael háza cselekszik itt, hogy messze távozzam az én szentélyemtől? és ha megfordulsz még nagyobb utálatosságokat fogsz látni.” (Ez 8,6) – Vagyis Ezekiel Jeruzsálemben nem Babilon gonoszságát, a pogányok istentelenségét vagy Izrael katonai fenyegetettségét látja, hanem a templomban uralkodó utálatosságokat: bálványimádást, idegen kultuszokat, embereket, akik hátat fordítanak Istenüknek.
     A 9. fejezet Istennek ezekre az iszonyatosságokra adott válaszát írja le: Isten ítélete nem kint, nem Izrael ellenségeinél, nem Babilonban veszi kezdetét, hanem a szentélyben, Isten templomában. – És az ítéletet a 10. fejezetben leírtak követik: Az Úr dicsősége elhagyja a templomot. A templom még áll, falai épek, de papjai már eltűntek. A vallási rend megvan – nyilván lehetne még tovább is szervezkedni, adminisztrálni, tanácskozni, "istentiszteletet" tartani. De az Úr dicsősége már kivonult: „És kiméne az Úr dicsősége a templom küszöbéről.” (Ez 10,18) – Ami azt mutatja, hogy egy szentély látszatra – külsőleg – még akkor is fennállhat, amikor a lényege már eltűnt belőle.

Mintegy 150 évvel Ezekiel előtt élt egy másik próféta: Ámosz, akit Jahve a nyájtól küldött Izraelbe prófétálni. Ámosz II. Jerobeám uralkodása alatt (783-743) prédikált egy emberileg nézve dicső korban, amikor az északi ország, Izrael, kiterjedt és gazdag volt. Ámosz az ország lakosainak bálvány- és képimádását és az ország nagyjainak tobzódó fényűzését, valamint a lélek nélküli fényűző szertartásokba vetett hamis bizakodását ostorozta. A próféta azt jövendöli nekik, hogy egy nap „elvisznek titeket horgokon, és maradványaitokat halász-szigonyokon”. (Am 4,2)
     „Jaj nektek, kik gazdagok vagytok Sionban, és bíztok Szamaria hegyében; fejedelmek, népek fejei, kik pompával mentek Izrael házába” (Am 6,1), szól Ámosz a magukat biztonságban hívőkhöz. Hiszen minden rendben van körülöttük, bőven van mit enni és inni; a vallási ünnepeket rendben megtartják, áldozatokat mutatnak be, dalokat énekelnek, és az intézmények is állnak. – És Isten? Ő Ámosz szájából ezt üzeni nekik: „Gyűlölöm és megvetem ünnepeiteket; és nem fogadom el gyülekezetetek illatszerét. Hogyha bemutatjátok is nekem égőáldozataitokat és ajándékaitokat, nem fogadom el; és a ti kövér fogadalmaitokra nem tekintek. Távolítsd el tőlem énekeid zaját; és a te hegedűszódat nem hallgatom.” (Am 5,21-23) – Mintegy hatvan évvel e jóslatok elhangzása után elesik Szamaria, és földjére idegen telepesek jönnek.
Ezekiel jövendölése után néhány évvel a babiloniak lerombolják Jeruzsálemet és templomát.

Vissza Ezekielhez, és az általa említett Thau-hoz. A Thau = tau a héber betűsor utolsó betűje, melynek kereszt alakja volt. Ez volt kézjegye azoknak, akik nem tudtak írni. Ily módon a kereszttel való megjelölés már Krisztus előtt is az Isten számára való lefoglalást jelentette. – Ugyanakkor Ezekiel könyvében a döntő kérdés az, hogy kik viselik magukon ezt a jelet: Isten azoknak a homlokára íratja, akik siránkoztak és bánkódtak a jeruzsálemi templomban véghezvitt utálatosságok fölött. – „És mondá neki az Úr: Menj át a város közepén, Jeruzsálem közepén, és jegyezz Thaut a férfiak homlokára, kik siránkoznak és bánkódnak mindazon utálatosságok fölött, melyek abban véghezvitetnek.” (Ez 9,4 – ld. Jel 7,3) – Isten tehát azokat jelölteti meg a kereszt jelével, akik számára nem volt közömbös, hogy mi történik az Ő szentélyében. Akik nem tudták megszokni azt, amit ott láttak, és akiknek fájt, amit ott mások elkövettek.

„Menjetek át a városon, … és öljetek; ne kíméljen a ti szemetek, és ne könyörüljetek. A vénet, ifjat és szüzet, a kisdedet és asszonyokat öljétek meg mind fogytig; … és az én szentélyemnél kezdjétek.” (Ez 9,5-6) – Istennek e szörnyű parancsa nem a világ istentelenjei ellen szól, hanem azok ellen, akik az Ő – egykori – hajlékában tovább szorgoskodnak, az Ő nevében beszélnek és cselekszenek.
A fontos kérdés tehát így hangzik: Milyen Istenről beszélnek ezek az emberek?

Isten természetesen maga a szeretet, de a szeretet nem jelent közömbösséget. A szerető Isten akar valamit az embertől: döntést és választást vár tőle, és megtérését követeli. Mert a szerető Isten egyben követelő Isten is. A megtérés a keresztény üzenet kezdetén áll. Ha a megtérés és a bűnbánat, a vezeklés eltűnik a hithirdetésből, akkor ezzel Isten képe is megváltozik, sőt, elvész. Akkor a követelő, hívó és megváltó Istenből könnyen olyan isten lesz, aki megerősít, a Nélküle hozott döntéseinkhez barátságosan bólogat, aki vigasztal, de semmit nem követel. – Holott az Evangélium Jézusa lemondásról, vezeklésről, szűk kapuról és keresztről beszél.
Az Evangélium Jézusa minden olyan egyház számára kellemetlen, ami elsősorban arra törekszik, hogy hívei számára ne legyen kellemetlen.

A mai, társadalmi szerepétől megfosztott zsinati "egyház" nem akarja, hogy kellemetlen követeléseivel, üzeneteivel még a megmaradt híveit is elriassza. Ezért helyeslést, elismerést, elfogadást keres a maga számára. A probléma az, hogy Jézus üzenete egyáltalán nem felel meg korunk elvárásainak.
     Mi marad Isten örömhíréből, ha az embereknek nincs szükségük a megtérésre? Mitől váltja meg az embert Jézus, ha bűn gyakorlatilag már nem is létezik? Minek a kereszt, ha az emberek már csak megerősítésre vágynak?
     Talán a Bibliában említett jóllakottságának, önteltségének ez a mai megfelelő viselkedésformája. Ámosz olyan embereket látott, akiket a biztonság és a jólét tett önteltté. Ezekiel olyanokat, akik a templomban bizakodtak.

Az Újszövetség ezen elbizakodottságot, "jóllakottságot" így írja le: „A laodiceai egyház angyalának írd meg: …Ismerem cselekedeteidet, hogy sem hideg nem vagy, sem meleg; bár hideg volnál vagy meleg! De mivel langyos vagy, és sem hideg, sem meleg, kezdelek téged kivetni számból.” (Jel 3,14-16) – A laodiceaiakhoz intézett üzenet nem a pogányokhoz, hanem egy keresztény gyülekezethez szólt ….

De a kérdés ezzel még nincs elintézve: Mi történik egy olyan "egyházzal", amit jobban érdekel a világ véleménye, mint az, hogy mit követel tőle Isten? Mi történik, ha a "pásztorokˇjobban rettegnek attól, nehogy felbosszantsák az embereket, mint attól, hogy elhallgatják előttük Isten szavait, vagyis azokat az igazságokat, melyek ismerete elengedhetetlen üdvösségük elnyeréséhez.
A válasz fentebb olvasható Ezekiel – és – Ámosz prófétáknál.

De fontos tudni, hogy Ezekiel könyve nem végződik a 10. fejezettel. Neki, aki látta Isten dicsőségét kivonulni a templomból, megadatik, hogy Isten megbocsátó ígéretét is kihirdethesse: „Adok nektek új szívet és új lelket adok belétek.” (Ez 36,26) – Ő maga pedig messze Jeruzsálemtől, a száműzetésben találkozik Isten dicsőségével – mert Isten nagyobb, mint az emberek falai, nagyobb, mint az emberek struktúrái, nagyobb mint az emberek biztonságai.
És az ítélet megjövendölése után Ámosz könyve is örömteli ígérettel zárul:

„És mondá az Úr nekem: Eljő a vége az én népemnek, Izraelnek; nem cselekszem többé, hogy elkerüljem őt. És csikorognak a templom sarkai az napon, úgymond az Úr Isten, sokan meghalnak, mindenfelé hallgatás terjed el. Halljátok ezt, kik megrontjátok a szegényt, és kiszívjátok a föld szűkölködőit, mondván: Mikor jön el az újhold, hogy eladjuk az árút, és a szombat, hogy fölnyissuk a gabonatárt? Hogy kisebbé tegyük a mértéket, és fölemelhessük árát, és hamis mérleget vegyünk elő? Hogy a szűkölködőket pénzen, a szegényeket egy pár sarun bírhassuk, és a gabona ocsúját eladhassuk? … És leszen az napon, úgymond az úr Isten: elenyészik a nap délben, és elsötétítem a földet fényes nappal. …. Íme eljőnek a napok, úgymond az Úr, és éhséget bocsátok a földre; nem a kenyér éhségét, sem a víz szomjúságát, hanem az Úr igéje hallásáét. És megindulnak tengertől tengerig, északtól napkeletig; körüljárnak, keresvén az Út igéjét, és nem találják. …
Látám az Urat állani az oltáron, ki ezt mondá: Üsd meg az ajtósarkat, hogy megrendüljenek a felső küszöbök: mert fösvénység vagyon mindenek fejében. És maradványaikat fegyverrel ölöm meg, és nem lesz menekvésök. Elfutnak és nem szabadul meg közülük, aki elfut. Ha pokolig mennek is le, kihozza onnan őket az én kezem; ha az égig mennek is föl, levonom őket onnan; ha a Kármel tetején elrejteznek, fölkeresvén, onnan is elhozom őket; és ha szemem elől a tenger mélységébe rejtenék is magokat, ott is parancsolok a kígyónak, és megmarja őket. Ha fogságba mennek ellenségeik előtt, ott parancsolok a fegyvernek, és megöli őket; rájuk fordítom szemeimet veszedelmökre, és nem javukra. … Íme az Úr Isten szemei a vétkező országon vannak, és elpusztítom azt a föld színéről; Mindazáltal egészen nem irtom ki Jákob házát, úgymond az Úr.
Mert íme én parancsot adok és fölrázom Izrael házát minden nemzet között, mint a búza fölrázatik a rostában, s egy szemecske sem esik a földre. Fegyver által halnak meg az én népem minden bűnösei, kik azt mondják: Nem közelget és nem jő ránk a veszedelem. Az napon föltámasztom Dávid beesett sátorát; és kijavítom kőfalainak repedéseit, és a leomlottakat megújítom, és fölépítem azt, mint a régi napokban volt.” (Am 8,2-6;9-12; 9,1-4;8-11)



Szerkesztő megjegyzése:
A fenti cikk szerzője, U. Franzke sajnos a NOM-os zsinati szekta tagja, akinek – írásaiból legalábbis így tűnik – fogalma sincs a teljes valóságról, a valódi bajok irtóztató mélységéről. Ugyanakkor megállapításai, látlelete a szekta és a világ mai állapotáról helytállóak, mégha a megoldást nem, vagy rossz helyen keresi.
     A másik ok, amiért lefordítottam írását olyan jelenség, amit – mivel korábban nem tapasztaltam – újabban én is megrökönyödve észlelek: Ma még a "normális" emberek is elvárják, hogy mielőtt valaki bármilyen jó szándékkal, kedvesen, udvariasan "okítaná" őket, előbb alaposan, és ne csak röviden, dicsérje meg őket. Egy hozzám érkezett levélben ezt egy hölgy így fogalmazta meg: „Máshogy éreztem volna [értsd: fogadtam volna a tanácsát] néhány pozitív gondolat és dicsérő szó kíséretében utóiratban megjegyezve.” – Egy férfi ugyanezt szóban így fejezte ki: ha előbb megdicsér, akkor talán átgondoltam volna, amit mond. – Mind a ketten ú. n. "médiaszemélyiségek", ami kiválóan megmutatja ezen újdonsült emberfajta elképesztő önteltségét és sebezhetőségét. Így már sokkal jobban érthető, hogy a még az ú. n. "jobboldali", hazafias médiában is miért szerepelnek csak olyanok, akik a teljes igazságot soha nem mondják ki, és csak odáig mennek el, olyasmit képviselnek, amiről tudják, hogy sokan szívesen és tapssal fogadják.
     E személyek önteltsége, érzékenysége feltűnően hasonlít ahhoz a viselkedéshez, melyet Ámosz próféta által az Úr kárhoztatott Izrael országában.


Feltéve: 2026. október 21.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA