Szembe úszni az árral
Az igazi keresztény viselkedés szemrehányást és veszélyt jelent a hitetlenek számára

Az első kérdés mindig ez: tetszik-e Istennek vagy sem?


1. A keresztények másképp viselkednek, mint kortársaik

A május 7-i szerkesztői üzenetben hívtam fel a figyelmet a Szent Perpetua és Szent Felicitas vértanúságáról, illetve az ő sorsukon keresztül az első háromszáz évben élt keresztények üldözéséről készített filmre:
     „In der Arena der Ewigkeit: Perpetua, Felicitas und die verfolgten Christen“ – Az örökkévalóság küzdőterén – Perpetua, Felicitas és az üldözött keresztények;
     link: https://youtu.be/RScY6aOG5N0

Ebben a filmben hangoztak el a következő mondatok Dr. Justina Metzdorf OSB nővér és Dr. Hanna-Barbara Gerl-Falkovitz professzorasszony szájából, akik a film elején azt a gyűlöletet igyekeztek megmagyarázni, ami a nép körében a keresztények ellen megnyilvánult, és ami azokhoz a feljelentésekhez vezetett, melyek elítélésüket, s így kínhalálukat okozták [a mondatokat úgy és abban a sorrendben közlöm, ahogy azok elhangzottak]:

Dr. Justina Metzdorf OSB nővér: A keresztények elsősorban abban különböznek embertársaiktól, hogy másképp viselkednek társaikkal, mint a többiek. A keresztény élet más volt, mint amihez a pogányok évezredek óta hozzá voltak szokva. A keresztények nem tették ki újszülött gyermekeiket, másképp viszonyultak az idősekhez és a betegekhez; egyszóval, erkölcsileg egészen másképp viselkedtek, mint kortársaik. Nem vettek részt a társadalmi, közösségi rendezvényeken (pl. cirkuszi játékok). És mindazt visszautasították, ami a túlzott fogyasztással függött össze.
     Mindezek mutatják, hogy az akkori idők valójában teljesen hasonlóak a mi helyzetünkhöz. Szórakozás, erőszak és fogyasztás, ezek voltak, és ma is ezek az emberek fő, sőt, valójában egyetlen vágyai és céljai.
     A keresztények ezt a viselkedést visszautasítva, sőt semmibevéve, egy egészen új kultúra szerint éltek, ami nagyon különbözött minden addigi kultúrától.
     A keresztények másféle életformájuk, szokásaik miatt kezdetektől fogva gyanúsak voltak a többiek számára, különösen azért, mert mielőtt keresztények lettek, ők is ugyanúgy viselkedtek, mint a többiek. De attól kezdve, hogy hívők lettek, mindattól elfordultak, amit mások csináltak, és ahogy mások éltek.
     A pogányok megvetették a keresztényeket, mert azok nem voltak hajlandók azt tenni, amit a többiek, nem úsztak velük együtt az árral, másképp éltek, mint mások, és nem vettek részt a pogányok életében, szórakozásaiban. A keresztény élet kritériuma a keresztény etika és erkölcs.

Dr. Hanna-Barbara Gerl-Falkovitz professzorasszony: A kortársak a szokatlan iránti gyűlölettel tekintettek a keresztényekre, mert azok nem tartották be a klasszikus megkülönböztetési formákat. Egyedül az a tény, hogy a keresztények a kötelező állapotbeli kötelességeiken felül is segítettek másoknak, és azon felül is dolgoztak, ellenérzést váltott ki belőlük. Hogy a nő-férfi viszonyuk más volt; hogy egy férfinak egy felesége volt, akit nem hagyott el, és aki mellett nem tartott szeretőket, szemrehányást jelentett azok számára, akik nem így éltek.
     Olyasmi például, hogy a keresztény nők rabszolgaként is megőrizték női méltóságukat, elbizonytalanították az ilyesmihez nem szokott embereket. A keresztény férfiak nem tartottak fenn szexuális kapcsolatot más férfiakkal – mindezek olyan magatartásformák voltak, melyek eltértek az akkori erkölcsi szokásoktól, és ez már önmagában szemrehányásként, erkölcsi támadásként, veszélyként jelent meg az akkori emberek előtt.

2. Korunk jószándékú konzervatív gondolkodóinak a stratégiája

A mai erkölcsi, politikai, társadalmi viszonyokat látva, nem is gondolná az ember, hogy mennyi jószándékú, magát konzervatívnak nevező ember, köztük elég sok fiatal akad, aki "harcra szólít fel", sőt munkálkodik, szervezkedik korunk szörnyűségei ellen. Az internet tele van alternatív csatornákkal, rádióadókkal, közösségekkel, ahol ezek az "ellenforradalmárok" kifejthetik véleményüket, ellenállásra buzdíthatnak stb. Sőt, még a közmédiában is akad itt-ott olyan műsor, ahol valóban értékes, tanult szakemberek tárják fel a problémákat és ajánlanak megoldásokat. (Ez a honlap is számos esetben felhívta már a figyelmet ilyen műsorra, most például az M5 Kommentár klubjának május 28-án elhangzott adását ajánlom megnézésre.)

Mivel az ember szeret hozzá hasonló gondolkodású embereket hallgatni, no meg kíváncsiságból is, meghallgattam néhány jó és értelmes dolgot mondó aktivistával készült előadást, riportot. Egyikőjükkel levelet is váltottam, aminek az volt a haszna, hogy újfent beláttam, mennyire igazak Molnár Tamás megállapításai, miszerint az igazán keresztény (azaz nem csak névben, de erkölcseiben, szellemében) konzervatív értelmiségi nem tesz semmit, mert meg van róla győződve, hogy az igazság annyira nyilvánvaló, annyira érthető, hogy azt nem kell külön magyarázni. És arról is, hogy úgyis mindent Isten intéz, és csak az történik, amit Ő megenged megtörténni. Az emberi akció, erőlködés Isten nélkül úgyis hiábavaló.

Emlékeztetőül néhány idevonatkozó részlet Molnár Tamás Az ellenforradalom című könyvéből:
     »Az ellenforradalmárok pontosan látták a forradalmi rendszer ellentmondásait, viszont elkövettek egy hatalmas, és következményeiben végzetes hibát, mely a mai napig egyre erőteljesebben és egyre jóvátehetetlenebbül, visszafordíthatatlanul megnyilvánul. Ez pedig abban állt és áll, hogy „mind az akkori, mind a mai ellenforradalmár hajlamos azt hinni, hogy az igazságot csak fel kell tárni, hiszen tény, hogy mindenki számára látható és hallható, világosan megfogalmazható, miután elvetettük az összes hamis, megtévesztő és tisztességtelen ellenérvet.” – „Az ellenforradalmárok a józan észt, a régi korok és ősök bölcsességét, az emberiségnek a tapasztalatát, az emberi természet változhatatlanságát és a többi hasonló igazságot hangsúlyozzák.”
     Az ellenforradalmár komolyan veszi az élet menetét, mert meggyőződése, hogy egy magasabb hatalom rendelte el azt. Következésképpen bízik benne, hogy egy világosan kifejezett eszmének nem kell reklám, s hogy azt a különleges gondviselés védi, amellyel szemben szinte tiszteletlenség, ha ezen eszme elfogadását sürgetjük. Az ellenforradalmár szervező elvnek gondolja Istent, a forradalmár szerencsejátékot képzel Isten helyébe.”
     Az ellenforradalmárok nem a szervezkedésben, a szervezetekben, hanem a hierarchiára épülő rendben hisznek, ezért nem az alulról való szervezkedést, hanem a felülről jövő „parancsot” követik, illetve követnék, ha lenne ilyen.«

A professzor úr véleményéhez még hozzá lehet tenni ezt is: Ha Isten mégis azt akarja, hogy az övéi tegyenek valamit, akkor azt világosan tudtukra is adja. Különben pedig a puszta viselkedésük az az eszköz, amivel tiltakozásukat, meggyőződésüket a legjobban kinyilváníthatják. Csak ez nem olyan látványos fegyver, és ezért az "aktivisták" számára nem elég vonzó.

Visszatérve a cikk apropójához, vagyis a két szent mártírnőről szóló filmhez – a film bevezetőjében ez a mondat hangzik el: „Wir sind heute natürlich nicht in einer Zeit, in der man wilden Tieren vorgeworfen wird. Aber wir sind schon in einer Zeit, wo Entscheidungen getroffen werden müssen, die sich dann auf das Leben auswirken.”
     Magyarul: „Ma persze nem olyan korban élünk, amikor vadállatok elé dobják az embert. Mindazonáltal olyan időben vagyunk, amikor döntéseket kell hozni, melyek aztán az egész életre [életünkre] kihatással vannak.”

A beszélgetős műsorokban manapság gyakran hallhatók az ilyen vélemények: A korunkban felmerülő problémákat e „nagyon elkényelmesedett társadalom embereinek lehetetlen megoldania”. – Ez a korjellemzés elárulja, hogy a film bevezetőjében említett döntésmeghozatalra a mai emberek túlnyomó többsége vagy egyáltalán nem képes, mert már bármiféle döntést hozni is képtelen, és csak arra vár, hogy mások döntsenek helyette, vagy ha mégis dönt, akkor az egy a tőle legkisebb erőfeszítést kívánó döntés lesz. Pedig még nem is annyira régen, nem az ókorban, nem évszázadokkal, hanem csak néhány évtizeddel ezelőtt emberek sokasága volt képes elveiért elveszíteni az állását, a szabadságát, sőt még az életét is. Ma viszont már ott tartunk, hogy ezt a mondatot: aki az elvei melletti kitartás miatt állását, vagyonát látja veszélyeztetve, attól nem lehet és nem kell elvárni, hogy a tisztesség és az igazság mellett döntsön – senki nem tartja opportunistának, senki nem tartja tisztességtelennek, sőt még gyávaságnak sem – hanem természetesnek, sőt helyesnek. Hol vannak már azok az emberek, az a gondolkodásmód, ami az 1956-os ellenállókat hajtotta, a háború utáni kitaszítottakat becsületükben megtartotta?

Pedig egy katolikusnak megmaradni, vagy újra azzá válni akaró embernek ma sincs más választása, mint az árral szemben való úszás. A helyzet annyira elfajult, hogy szinte azt lehet mondani, hogy „akkor jársz a jó úton, ha mindig mást, az ellenkezőjét teszed annak, amit a többiek”. Ez nem olyan nehéz, mindössze fel kell idézni emlékezetünkben (vagy könyvekből, ha valaki túl fiatal, hogy helyes emlékei legyenek), hogyan viselkedtek még pár évtized előtt is az emberek: Például a nők elkezdenek szoknyát hordani, a férfiak zakót és nyakkendőt viselni, és mindketten tisztességesen, udvariasan beszélni, viselkedni. Nem részt venni az ú. n. közösségi médiákban, sőt kifejezetten elkerülni minden efféle szórakozást és kapcsolattartást. Ahogy S. M. kifejezte: „A történelemben vannak olyan pillanatok, amikor kompromisszumokkal már nem lehet megoldani semmit, amikor már csak a kiindulópontra való [radikális] visszatérés segít, amikor már az EGÉSZET, egész teljességében, megalkuvások nélkül kell visszaállítani. … Tehát nekünk azokba az időkbe kell visszamennünk, ha meg akarunk menekülni, ha ki akarunk jutni a mostani feneketlen szakadékból, ahova az emberiség belavírozta önmagát.”
     Egy mai katolikusnak valahogyan úgy kell élnie, ahogy Pongrácz gróf élt a Beszterce ostroma című könyvben: erkölcsében, kultúrájában, hitében ahhoz a régi világhoz kell ragaszkodnia, amelyben a társadalom még keresztény volt. Amit egy reakciós (sajnos liberális) katolikus Erik von Kuehnelt-Leddihn (1909-1999) politikai gondolkodó 1943-ban így írt le: „Nem habozok magamat reakciósnak nevezni. Nagyon is büszke vagyok erre a tényre. Nem látok több erényt az ismeretlen jövő iránti vágyakozásban, mint az ismert és kipróbált értékekre való nosztalgikus visszatekintésben. Mint reakciós, elvetem és opponálom annak a korszaknak szellemét és irányulásait, amelyben élni vagyok kénytelen, és azt a szellemet szeretném magamban helyreállítani, amely legtökéletesebb kifejeződését a régmúlt korokban nyerte el.”

Azt a kérdést, hogy valaki már a jó, keskeny úton jár, vagy még mindig a rossz, széles kényelmesen, nagyon könnyű eldönteni. A keskeny úton járók az élet minden pillanatát aszerint ítélik meg, hogy az tetszik-e Istennek vagy sem. Ezzel szemben a széles úton járók elsőnek mindig arra gondolnak, és a szerint cselekszenek, hogy az embereknek tetszik-e. Ez az alapigazság rögtön szembeötlik, amikor arra a kérdésre, hogy a nők miért nem hordhatnak nadrágot (nem csak a misén, de a mindennapi életben sem), vagy hogy vasárnap miért nem szabad nehéz testi munkát végezni, ilyen válaszok érkeznek: Az elsőre, mert a férfiakat ingerli, a másodikra, mert a szomszédot zavarja. Holott a helyes, a döntő válasz csak így hangozhat: mert Isten így akarja, ezt parancsolta… – minden más, a felebarátra való hivatkozás csak ezután jöhet.
     Mindeközben soha se feledkezzünk meg arról, hogy Isten a mi jó Atyánk, aki soha nem fog skorpiót adni annak, aki kenyeret kér tőle. És hogy Ő mindig minden, abszolút minden segítséget megad a valóban Hozzá fordulóknak ahhoz, hogy ennek az ördögi világnak ellent tudjanak állni. Következésképpen minden egyes ember saját egyéni elhatározásától függ, hogy igénybe veszi-e az Ő segédeszközeit, az Ő segítségét vagy sem.

Nyisztor Zoltán (1893-1979) katolikus pap írta a Dél-amerikai szakadékok mellett vezető, hajmeresztően veszélyes hegyi utakon átélt élményeivel kapcsolatban, hogy „a primitív ember mindent mer. .. Neki nincsenek aggályai és meggondolásai. Ha néha egy kockázatos vállalkozás balul üt ki, nem hibáztat senkit és semmit, legkevésbé önmagát, hanem a végzetnek vagy isteni rendelésnek tulajdonítja”. – Azt hiszem, hogy a korábbi keresztények hitét e primitívek hitéhez lehet hasonlítani: ők valóban „vakon” hittek Istenben, követve ezzel Jézus tanítását: „Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! … Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt 6, 25-34) – Ugyanakkor az is igaz, hogy a mai katolikusoktól nehéz, ha nem lehetetlen elvárni az ilyen gyermeki bizalmat, nemcsak saját született és szerzett gyengeségük, hanem a mai világ okozta megroggyant idegrendszerük miatt is.

Az eddig elmondottak illusztrálására idemásolom annak az abszolút jószándékú aktivistának pár hónappal ezelőtt küldött levelem érdekesebb részeit, melyről e fejezet kezdetén ejtettem szót:
     »…Nemrégiben meghallgattam egy "ellenálló"-összejövetelen tartott beszédét; A többi résztvevő többségét ismerem: az egyik buddhista, a másik sámánista, a harmadik hitetlen stb. Mindenki jószándékú, sőt önfeláldozó, harcos, tisztességes, csak éppen a legfontosabbal nem bír: az Istennek való feltétlen engedelmességgel. Holott minél nagyobb a bűn, Isten annál inkább megköveteli a teljes elégtételadást.
     Turgonyi Zoltán filozófusnak van egy ragyogó könyve - A filozófia alapjai - és abban van egy fejezet a kereszténységről, amiből világosan megérthető, hogy ki Isten, ki-mi az ember, mi a földi élet. És az is, hogy az emberiség történelme nem más, mint az üdvtörténet, és mint ilyen, Krisztus óta az Egyház történelme.
     Krisztus nem vallást, hanem Egyházat alapított, az egyetlent, azaz a katolikus Egyházat, és rábízta az emberek sorsát, azaz üdvözülését. Ily módon az emberiség története, ami egyenlő az üdvtörténettel, Krisztus óta az Egyház és a Sátán harcából áll, hiszen az utóbbi minden áron meg akarja akadályozni, hogy az emberek üdvözüljenek.
     Csak sajnos, hasonlóan Ádámhoz és a választott néphez, a zsidókhoz, az üdvtörténet harmadik ”letéteményese”, az Egyház, jobban mondva az Egyház vezetői is elbuktak, hitehagyottá, árulókká váltak. Ami azonban nem jelenti azt, hogy az Egyház megszűnt létezni: az még ma is fennáll abban a néhány hívőben, akik hűségesek maradtak az Egyház változatlan és változtathatatlan tanításához, erkölcséhez, rendjéhez, mert Isten törvényei, elvárásai az emberekkel szemben soha nem változnak, mert Ö maga soha nem változik, és mert az ember természete sem változik,

Hogy mikortól nem létezik külsőleg az Egyház, azaz mióta nincsenek érvényes pápái, püspökei, papjai? Az biztos, hogy 1958-tól az Egyháznak nincs pápája, hiszen eretnekek, aposztaták nem lehetnek pápák. Mindez azért történhetett, mert az Egyház ellenségei, akik Krisztus mennybemenetele óta nem szűntek meg egy pillanatra sem az Ő művét megpróbálni szétzúzni, belátták, hogy ezt kívülről nem tudják végrehajtani, és azt is, hogy az Egyház szétzúzása nélkül a világot sem keríthetik hatalmukba. És ezért kidolgozták annak tervét, hogyan lehet BELÜLRŐL lerombolni az Egyházat. Ez a terv az 1840-es évek közepe óta ismert, de XVI. Gergely halála óta az Egyház illetékesei semmit sem tettek ellene.

Általános az a hiedelem, hogy az ”egyházak” mennek a világ után, így például a korona-őrület ideje alatt, az ”egyházak” tették azt, amit a globális elit elvárt tőlük, pedig ez pont fordítva van: a világ csak azt teszi, amit az egyháziak már előbb megtettek! Minden rombolás, még a régebbiek is, a hitehagyott klerikusok oldaláról kezdődött. A nominalizmus, a humanizmus, a reneszánsz, az ú. n. reformáció, mind az ő kezdeményezésükre indult el, és rombolt szét lassan mindent.
     Ez a folyamat a szabadkőművesek fent említett tervei segítségével az utolsó 150 évben még erőteljesebbé, gyorsabbá és sikeresebbé vált. Például a világi törvénykezés még bűntettként kezelte a homoszexualitást, amikor a katolikus katekizmusokból már törölték a bűnök közül; az evolúció még nem itatta át a társadalmakat, amikor a katolikus ”papok” már tagadták a teremtést, és fennen hirdették ezen ideológiát az élet minden területén, stb. stb. Az 1968-as diáklázadás, ami felforgatta a régi világot, nem volt más, mint az ú. n. II. Vatikáni Zsinat (1962-65) egyenes következménye.
     Mindez rámutat, hogy a világ csak azért rohadhatott szét ennyire, mert az Egyház nem végezte el dolgát, sőt, ellene tevékenykedett Krisztustól kapott feladatának.

Ez azt is bizonyítja, hogy a világnak csak az segíthetne, ha az emberek megtérnének, bűnbánatot tartanának, és visszatérnének Istenhez. Úgy, ahogy ezt valamikor a niniveiek megtették.
     Erre azonban emberi számítások szerint abszolút semmi esély nincs. Már csak azért sem, mert a gondolkodó és tisztességes emberek sem úgy gondolják el a megoldást, a kiutat, mint ahogy azt Isten megköveteli.
     A mai veszélyhelyzetben ember már nem tehet semmit, csak Isten menthetne meg bennünket. De ahogy Szodomában nem akadt 10 igaz, akiért Isten hajlandó lett volna eltekinteni a büntetéstől, úgy most sincs meg annyi igazi Isten-félő ember, aki megfelelne ennek az aránynak, és akik kedvéért Isten elhárítaná a borzalmas véget a fejünk felől. Nem, ez a világ megérdemli az összeomlást, hiszen még a legjobbjai sem tudják, nem látják be, hogy mit vár el tőlük Isten, mit kellene tenniük, hogy Ő megbocsásson nekünk.

Mindent Isten tart a kezében, csak az történik, amit Ő megenged megtörténni. Emberi számítások szerint a következők történhetnek: 1) Isten megszánja a világot, illetve annak kb. egyharmadát (ahogy a Jelenések könyvében áll), és még 2030 előtt közbelép; 2) Hagyja elpusztulni a világot, hiszen a Schwab-féle Great Reset pár évtized, vagy talán még annál is rövidebb idő alatt úgy is elpusztítja önmagát. Akár így, akár úgy, egy biztos: az ember, embercsoportok, már semmit nem tehetnek a Gonosz ekkora túlerejével szemben.

Így aztán nem marad más hátra, mint olyasmi megoldás, mint amit S. Maeßen 2019 áprilisi előadásában mondott.
     »Nekünk már csak a kiindulópontra való [radikális] visszatérés segít, Mi az emberi történelem legostobább korszakában élünk. – Akik Jézus birodalmához tartoznak, még akkor is, ha kifejezhetetlenül kevés ma a számuk, valójában mégis többségben vannak. Krisztussal, a szentek közösségében mi vagyunk többségben. Mert aki Krisztussal van, az egyúttal minden angyallal és minden szenttel is közösségben van. – Ezt az időt csak akkor éljük túl, ha a folyóban maradunk, mert minden emberi és Isten-ellenes mű eltűnik. Ezért mondom én mindig, hogy reményünket ne emberekbe, ne valamilyen pártba, ne püspökökbe, ne pápákba, ne papokba, hanem egyedül magába az Úristenbe vessük! Isten hűsége soha nem csal meg, a régi Izraelben nem, az Egyház történelmében nem, és most sem. Minden, amit az emberek Isten ellen létrehoztak maradéktalanul elpusztul. De Isten hűségében az igaz soha nem csalatkozik.«
     A „kiindulópontra való visszatérés” nem azt jelenti, hogy bármelyikünknek is lehetősége lenne egy ilyen visszatérést, akár csak egy kis közösség szintjén megvalósítani. Hanem azt, hogy MI térjünk vissza a kiindulópontra, MI ne menjünk bele kompromisszumokba, MI keressük meg az egészet a teljességében, és MI éljünk ezek szerint megalkuvások nélkül. És aki ezt megteszi, azt Isten meg fogja menteni. Hogy hogyan azt nem tudjuk: Kimenthet valakit az új világrendből úgy is, hogy ennek megvalósulása előtt kiveszi őt ebből a világból. De úgy is, ahogy két évezred óta, sőt már az ószövetségi próféták óta emberek milliói remélik és várják: Jézus Krisztus újraeljövetelével, úgy ahogy azt Szent János apostol Patmosz szigetén látomásaiban átélte….«

Az "aktivista" válaszának legfontosabb mondatai:
     »Szinte teljes mértékben azonosulni tudok az Ön világlátásával. Az élet úgy hozta, hogy kivétel nélkül az összes nagy példaképem katolikus egyházfő vagy hittudós, holott jómagam protestáns vagyok. Igaz, nem az elmúlt évtizedek nagyságairól van szó. Valamennyire tisztában vagyok a reneszánsz negatív jelentőségével is. … De a világ, az élet értelmezését nem tudom csak a "kereszténység" "oldaláról" szemlélni, megélni, az ószövetségi próféták pedig egyáltalán nem érdekelnek. … Én azok közzé akarok tartozni, akik elvégzik azt a feladatot, amit Isten rájuk bízott. Megpróbálom, hátha sikerül.«

A kérdés csak az, hogy ő honnan tudja, hogy amilyen feladatot most végez, azt valóban Isten bízta rá, ha a világ, az élet értelmezését nem, vagy nem csak a kereszténység, azaz Isten oldaláról szemléli?


Feltéve: 2023. augusztus 17.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA