1.
„A kálvinista hit szerint minden ember egyedül áll szemben Istennel.
Önmaga kell a szívébe nézzen, önmaga ítélje meg érdemét és bűneit”
Részlet
Bánffy Miklós „És hijjával találtattál”
című regényének (1937) második kötetéből
Egészen fehér a templom kívülről, belülről. A falai mindenütt meszelve, a százados padok deszkája fehér a sok súrolástól és a nagy mészkőlapokkal borított padló. … A férfiak jórésze is fehér abában [ez nyilván a katolikus alba szóból ered] és az ingük úgy ragyog, mint a hó. … Ellentétben a sok fehérséggel, az első padbeliek sötétek: itt a honoratiorok [a helység nem nemesi származású előkelőségei] ülnek: a gazdatiszt, az ispán és a falubeli iparosok. … Fekete még a zsoltáros tábla, mely a kórus gárgyáján az énekszámokat hirdeti.
De mindennél feketébb a pap [sic! – a protestánsoknál nincs pap, hiszen ők nem mutatnak be áldozatot, náluk csak lelkész, presbiter van: a kálvinista író többnyire így is nevezi őket, csak akkor ír papot, ha valami egyházi témában említi őket – nyilván ez sem véletlen]. Hosszú orrával, akár egy öreg varjú, a szószék szegélypárnáján könyököl, maga köré vonva a bőséges palástját. Közvetlen alatta háttal támaszkodik a főfalnak a grófék padja. Ez is fehérre súrolt öreg fenyőfa. …
Előttük a templom közepén egy majdnem szabályos négyszögben ott áll szabadon az Úrasztala. Ma meg van terítve. Más vasárnapokon csupán egyetlen hímzett takaró van rajta. De ma Úrvacsora lesz, Újkenyér vasárnapja lévén. Meg van terítve borral és kenyérrel és a dénestornyai [a szerző Bonchidát nevezi így a könyvében] egyház klenódiumaival [ereklyéivel, kincseivel], amit mind még elföd az a régi brokáttakaró, melyen át alig rajzolódnak a reáhelyezett tárgyak.
Az orgona halkan gurgulázik. Vége az első zsoltárnak. A lányok mostanig a templombejáró előtt gyülekeztek. Most libasorban tipegnek be. … Ez a rend volt mindig. Íratlan szabály, hogy elsőben a férfiak lépjenek be; aztán csoportosan a presbiterek. Utánuk az asszonyok vonulnak be és csoportosan a legények, kik az orgona kórusára mennek fel. Ha ezek már a helyükön vannak, akkor szabad csak a lányoknak bejönni.
Újra szól az orgona; a kántor intonál és fölzeng a második ének. … A fohász végeztével és miután a pap [sic!] felolvasta a bibliabeli idézetet, mint az egyházi beszédje alapigéjét, belekezd a prédikációba.
A templom vakítóan fehér falait mintha kövér tejföl borítaná. … Az ódon templom orgonaerkélyéből három félkörös ív indul ki; letámaszkodnak két tömzsi oszlopra, míg végül a végső beleül abba a kőpárkányba a szentély kapuzása, a Porta triumphalis mellett. A szószék mögött nyílik ez. Úgy áll ez ma is, mint egykor, midőn persze katolikus templomnak építették a XII. században. Egyike azoknak a nem három-, de kéthajós – egy fő és egy mellékhajóból álló templomoknak, ami jellemző a III. Béla idejére és ami csak minálunk fordul elő. Az apszis diadalkapuja akkori, az oszlopok és a boltozásuk. – Azóta sok minden történt vele. A tatárjáráskor alighanem leégett, azért csak egy része maradt meg a faragott kő külső falaknak, a többit jórészt lebontották, tán, mert meghasadt a tűztől, azért is rakták be a régi főajtót és újat nyitottak mellette. Ez még korai gót, ahogy a támpillérek is köröskörül.
Aztán újra múltak el századok, jött a reformáció, melynél az egyházi beszéd az istentisztelet gerince. A szószék itt a fontos. Azonban nem tehették az oltár helyére, hiszen onnan a gyülekezet fele sem hallaná a szót; előrehozták hát és a portale pilléreihez támasztották.
A lelkész elvégezvén a prédikációját, kimondja az Ámen-t. A gyülekezet föláll a befejező imára. Odafönn a pap [sic!] is kiegyenesedik, összekulcsolja a kezeit. … Bár mesterkélten nyújtja az első szótagokat és a hangja kissé recseg, mégis szép, amit mond, meleg és bensőséges, a szövege pedig gazdag a biblia nyelvének ragyogó szókincsétől: …Tedd, Uram Isten, hogy a hitünk szerint vessünk könyörületességet, jóságot, szeretetet és igazságot. Hogy ezekből arathassunk már a földi életben és annak határain túl lelkeinknek örök idvességet, a Te Fiad, a Jézus Krisztus által, a mennyekben…
Az Úrasztala mellé lépett a pap [sic!]. Hosszú palástjában mögéje állott. A kurátor visszahajtotta a brokát takarót és most az eklézsia klenodiumai, két kehely, egy óriási kupa és kenyértartó tálkák – mind aranyozott ezüst, ragyogtak előtte. ….
Bálint örömébe hirtelen becsapott egy kérdés. Szabad-e neki az Úr asztalához járulnia? – A dogma szerint házasságtörés terheli a lelkét. Erre eddig sohasem gondolt.
Természettudományi és vallástörténeti olvasmányai rég eltörölték benne a dogmákba vetett hitet. Emberi alkotásoknak tartotta őket, amik keletkezésük korszellemét viselik magukon. Úgy vélte: ez a fölfogása egyezik a reformáció szellemével, hiszen Luther, Calvin és Knox, a maguk ítéletét helyezték szembe a pápai csalhatatlansággal, az evangélium szellemét annak betűivel, a saját meggyőződésüket az egyházi hagyomány, sőt a konciliumok tekintélytiszteletével – mégis erős maradt benne az a tanítás, amit gyermekkorában magába vett, annyira erős, hogy más sok éve az Úrvacsora előtt mindig eltávozott a templomból.
Ha egyedül lett volna a családi padban, most is kimenne, ahogy a gyülekezetből elég számosan, hiszen azért szól hosszan az ének, hogy aki magát méltónak nem tartja, eltávozhassék a templomból. Ezt várja be a lelkész, mielőtt elmagyarázza az Úrvacsora alapítását és törvényét: – ki-ki vessen számot magával, mielőtt fölveszi! Ő nem közvetít, nem oldoz és nem büntet. Ebben nincs hatalma. Csak figyelmeztetni kötelessége. A kálvinista hit szerint minden ember egyedül áll szemben az Istennel. Önmaga kell a szívébe nézzen, önmaga ítélje meg érdemét és bűneit.
De anyja nem mozdul. Itt marad. Ha Bálint most kimenne, az majdnem megbotránkoztató volna.
A pap már olvassa fönnhangon az egyéni felelősség félelmetes igéit: „Próbálja meg azért minden ember magát és úgy egyék abból a kenyérből és úgy igyék abból a borból, – mert aki eszik és iszik méltatlanul, kárhozatot iszik és eszik magának…”
És ahogy Bálint magába tekintett, úgy érezte, mintha méltatlanságát megbocsátaná az, aki bűnösökkel és publikánusokkal [vámosokkal] ült egy asztalhoz és aki a parázna asszonyt megvédelmezte a haláltól.
2.
Kálvin tanítása
Vallástörténeti Kislexikon:
A református egyház a kálvini reformáció talaján létrejött keresztény vallási közösség. A nemzetközi alapon szervezett református egyházak legtöbbje az ún. Heidelbergi káté (1563) és a Második helvét hitvallás alapján áll, amelyet 1566-ban Zwingli és Kálvin szellemében Bullinger készített el.
Ennek alaptételei a megigazulásról szóló tan („egyedül a hit üdvözít”) és a Bibliáról mint a hit egyedüli forrásáról szóló tanítás. A kálvinisták elvetik az egyházi tanító hivatalt, a misét, a szentek tiszteletét.
Két szentséget ismernek el, a keresztséget és az úrvacsorát. A szentségekben azonban csak a választottak kapnak kegyelmet. Az úrvacsorában a hívő Jézus Krisztust veszi magához azon erő által, amely Jézusnak a mennyországból levő testéből kiárad.
A protestáns egyházak [sic!] Úrvacsorája kenyérrel és borral történik. Luther követői szerint a vétel pillanatában – amennyiben a vevő hisz benne – Krisztus jelen van. Kálvin követői szerint az úrvacsora csak emlékezés Krisztus halálára.
A kálvinizmus legjellemzőbb tanítása az abszolút predestinációról szól, amely szerint Isten, tekintet nélkül az ember érdemeire vagy bűneire egyeseket eleve az üdvösségre, másokat eleve a kárhozatra rendelt.
3.
A protestantizmus következményei
Köztudott, hogy a kapitalizmus, a modern világ a protestantizmus terméke. S. Maeßen atya ezt azzal magyarázta, hogy Kálvin szerint az ember, mivel semmilyen lelki bizonyosságot nem szerezhet arról, hogy Istennek tetszőek-e a cselekedetei vagy sem, hiszen a hitújítók az erre szolgáló lelki/papi segítséget mind elvették tőle, egyedül onnan tudja megállapítani, hogy „jó úton jár”, ha a evilági életében sikere, vagyona van, vagyis jól megy a sora.
A honlap Korunk a protestantizmus végterméke című cikkéből valók a következő idézetek:
»Egy katolikusnak „kötelező” hinnie és abban bíznia, hogy ha követi vallása parancsait, akkor üdvözül. Erről vallása külső formái – a gyónás és szentáldozás – naponta érzékelhető módon meg is győzi. A protestánsok számára mindez hiányzik. Ezért tették fel a kérdést: Honnan tudom, hogy meg vagyok váltva? Luther azt mondta: „Ha biztos vagy megigazult létedben, akkor meg is vagy igazulva”. De Kálvin tovább ment, kézzelfoghatóbb bizonyítékra vágyva, és ezért külső, érzékelhető, megtapasztalhatóbb alapokra helyezte a bizonyosságot: Ha Isten kiválasztottja vagy, akkor e világban is sikered van, sikered kell legyen.
Kálvin e tanítása nyomán vált a protestáns érzület jellemzőjévé, hogy egy protestáns elvesztette identitását: nem tudja többé magát azzal azonosítani, ami, hanem csak azzal, amije van. És ebből következően gondolja úgy, hogy annál fontosabb, annál jobb ember – és akkor a legbiztosabban megigazult – ha minél többje van, ha minél több evilági kincset birtokol, mind az anyagiakban, mind a szellemiekben. Így vált a siker a legfőbb protestáns értékmércévé.
E szellemi, lelki beállítottság hozta magával az ú. n. piacgazdaságot, a kapitalizmust, és ezzel a profit, a pénz, a hatalom uralmát, a mindenáron sikerre törők világát. Ha nem is világos mindenki számára e folyamat, ma már – miután a katolicizmus feladta önmagát – az egész világ ennek a szellemiségnek a végterméke. Tévedés azt hinni, hogy a zsidó szellemiség volt a kapitalizmus megteremtője, nem ez, hanem a protestáns lelkület, a protestáns lelkiség-szellemiség irányítja Luther óta a világot!«
4.
A papság és Isten birodalma
Részletek
Albert Maria Weiß „A kereszténység szellemisége”
című könyvének 15. fejezetéből
Csakis Isten mértéken felüli kegyelmének köszönhető, hogy a bűnbeesés után az emberiségnek megígérte a Megváltót, és kétezer évvel ezelőtt meg is adta. Mindazonáltal, hogy az emberiség soha el ne felejtse, hogy életét csak annak a valakinek köszönheti, aki életét adta áldozatul az emberek bűneiért, és hogy emlékezetéből soha ne essen ki, hogy mindezt Isten meg nem érdemelt kegyelméből kapta, alapította meg Jézus a papságot. Ettől kezdve az emberiség kizárólag a papság közvetítésén keresztül közeledhet Isten felé.
A papság megalapítása az embereket állandóan arra emlékezteti, hogy bűnösök, és hogy bűnösként nincs joguk minden további nélkül Istennel érintkezni. Hogy ezért csak egy, az Istentől rendelt Közvetítőn és Megváltón keresztül tudnak újra kapcsolatba lépni Istennel, és hogy a kiengesztelődésben és megváltásban csak akkor részesülhetnek, ha alávetik magukat azoknak a feltételeknek, amiket Isten kiszabott a számukra.
E feltételek legelsőbbike a papság megalapítása. A papok puszta létezése, anélkül, hogy még egyetlen szót kimondanának, már emlékeztetik a híveket arra, hogy bűneik miatt ki vannak zárva az Istennel való közvetlen kapcsolatból, és ezért bűnbánatukat, engesztelésüket, jóvátételüket, áldozatukat csak az Isten által rendelt papok kezein keresztül mutathatják be Istennek, ha azt akarják, hogy azt Isten meghallgassa, hogy az Istennek tetsző és érdemszerző legyen.
Hogy ez a pap, ez a közvetítő maga is bűnös ember, mint mindenki más, semmit nem változtat ezen a renden. Ezért kell a papoknak, miként Szent Pál apostol írta, először saját magukért az áldozatot bemutatniuk, és csak azután a népért. (Lásd Zsid 5,1-4: „Mert minden főpap, emberek közül választatván, emberekért rendeltetik az Isten előtt való ügyeikre, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bűnökért; ki részvéttel tud lenni a tudatlanok és a tévelygők iránt, mert ő maga is körül van véve gyöngeséggel, és ezért, valamint a népért, úgy önmagáért is áldozatot kell bemutatnia a bűnökért. És nem is veszi senki magának ezt a tisztességet, hanem akit Isten hív, mint Áront.”)
Hogy a pap maga sem mentes a törvény előírásai alól, teszi hivatalát kétszeresen is szívhez szóló prédikációvá. Mert ha még az Istentől rendelt közvetítő sem léphet Isten elé anélkül, hogy magát bűnösnek és bűnbánatra szorulónak megvallja, akkor minden hívő számára világos, hogy neki hogyan kell Istennel szemben viselkednie. Ezért nagyonis érthető, hogy miért vált ki egy pap puszta látványa a nem-katolikusokból kellemetlen érzéseket.
A papság intézményében látható formában testesül meg az egész üdvrend. Minden ember bűnös. Minden embernek az Isten által megszabott, és nem saját maga által kitalált engesztelő cselekedeteit az Isten által kiválasztott közvetítő kezébe kell letennie. A pap helyezi aztán a saját és a hívek bűnbánati és engesztelő cselekményeit a Főpap, Jézus Krisztus kezeibe. És ezeket az önmagában véve értéktelen műveket Krisztus, a Főpapunk azáltal teszi Isten előtt értékessé, hogy a saját teljes, végtelen értékű megváltásának tettével egyesíti őket. Így részesül az emberiség a kiengesztelődésben és a ledöntött természetfeletti rend helyreállításában, Isten országának újrafelállításában.
A papságnak a látható Egyházban kettős közvetítő szerepe van: A keresztények a papság által mutatják be Istennek az áldozatot, és fordítva, a papság által részesülnek Isten kegyelmi ajándékaiban.
Senki ne mondja, hogy ez ellentmond az istengyermeki méltóságnak, melyre Krisztus emelt fel bennünket. Mert ez nem jelenti egyúttal azt is, hogy saját kényünk-kedvünk szerint léphetünk az Atya elé. Szent Pál apostol a Zsidókhoz írt levelében nyomatékosan hangsúlyozza, hogy bár bejárásunk van Istenhez, de csakis a közvetítőnkön, az Ő Fián, Jézus Krisztuson keresztül. Aki az Istennel való kapcsolatot önkényesen, nagyképűen képzeli el, annak fogalma sincs a természetfeletti rend magasztosságáról, és az Isten végtelen fenségessége és a teremtményi lét korlátoltsága közötti mérhetetlenül nagy távolságról. Még a keruboknak és szeráfoknak, az uralkodóknak és a hatalmasságoknak, akik közvetlenül Isten trónja előtt magasztalják Őt, sincs joguk, és nem is merészelik, hogy saját maguktól mutassák be imádatukat és hódolatukat Előtte. Csakis Krisztus által teszik, ahogy ezt az Egyház a szentmise prefációjában imádkozza („…a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által Fölségedet dicsérik az angyalok, imádják az uralkodók, félik a hatalmasságok, meg az egek és az egek erői és a boldog szeráfok ….”). Hát akkor hogyan hiheti a bűnös ember, hogy ő viszont megtehet olyasmit, amit még a legnagyobb szellemek sem tehetnek meg?
Az embernek elsőnek a közvetítőhöz, Urunk Jézus Krisztushoz kell fordulnia, de Hozzá is csak úgy, hogy nem csak közvetítőnek ismeri Őt el, hanem egyúttal a legfelsőbb tekintélynek is Isten látható birodalmában. A mennyországban ugyanaz a rend uralkodik, mint Isten látható birodalmában, az Egyházban: És ez a rend a következő: az Egyház papsága által Krisztushoz, és Krisztus által az Atyához.
Természetesen az embernek nem kell minden imájában a papság kifejezett közvetítését igénybe vennie. Imájában a hívő közvetlenül magához Krisztushoz fordulhat, sőt kell fordulnia. És biztosan meghallgatásra fog találni, ha a Krisztus által alapított rendben marad, és az Egyházat és annak papságát úgy tiszteli, mint a Krisztus által alapított és Hozzá vezető ranglétrát, amin az emberek imái Hozzá felszállnak, és a meghallgatás és a kegyelem Tőle leereszkedik.
Aki nem hallgat az Egyházra, nem engedelmeskedik neki, az Jézus szavai szerint ugyanazon a fokon áll, mint a pogányok (lásd Mt 18,17: „Ha az egyházra sem hallgat, legyen neked, mint a pogány és a vámos”). És aki az Általa meghatalmazott helytartóját megveti, az Őt veti meg, és Benne az Atyát, Aki Őt küldte (lásd: Jn 3,34: „Akit ugyanis az Isten küldött, az az Isten szavait közvetíti”; – Jn 13,20: „Aki befogadja azt, akit küldök, engem fogad be, s aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött”; – Jn 15.23: „Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli”; – Jn 17,18 és 20,21: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket”).
Az Ószövetség kinyilatkoztatásában Isten adott annyi fényt, hogy a papságban és áldozatban – mivel e kettő elválaszthatatlan egymástól – Jézus Krisztus előképe láthatóvá váljon. Az Újszövetség kinyilatkoztatásából pedig már megdönthetetlen bizonyossággal tudjuk, hogy papság és áldozat, úgy ahogy ezek az Egyházban együtt léteznek, Jézus Krisztus utóképei, művének folytatása és állandó kiáramlása, és a biztosíték arra, hogy a földön az Általa újra felállított Isten birodalma, a katolikus Egyház teljes bizonyossággal közvetíti az örök birodalomba való bemenetelt.
Megjegyzés:
„A nép félt, remegett és távol maradt. Így szóltak Mózeshez: "Te beszélj hozzánk és meghallgatunk. Isten ne szóljon hozzánk, nehogy meghaljunk."” (2 Móz 20,18-19):
Az elmúlt két évben több prédikációt is közöltem olyan protestáns lelkészektől, akik a világ helyzetét kiválóan ítélték meg. Úgy tűnik, hogy a protestánsok, amíg a világról beszélnek, olykor jobban felismerik az igazságot, mint a katolikusok. De ahogy a vallásra terelődik a szó, szinte elvesztik a józan eszüket: Egyfelől csak a katolikus Egyház és a pápaság iránti gyűlölet vezeti őket, másfelől hatalmas ostobaságokat mondanak. Egyik volt egyetemi évfolyamtársam, aki buzgó evangélikusként Eckehart mesterről (1260-1327) írt rajongó könyvet, a leghatározottabban, bármiféle ellenkezést eleve elutasító modorban közölte velem, hogy Jézus soha nem alapított Egyházat. Nem volt hajlandó vitába bocsátkozni velem, így ma sem tudom, hogyan lehet Jézus egyértelmű szavait (Mt 16,18-19: „...Te Péter vagy, és erre a kősziklára fogom építeni egyházamat... és neked adom a mennyek országa kulcsait”) annyira kicsavarni, mint ahogy azt a protestánsok teszik.
De ami még ennél is rosszabb: Mind hamis tanaikkal, mind viselkedésükkel – a világot irányító hatalmukkal – valójában az ember rosszra való hajlamát, azaz az áteredő bűnt tagadják. És ami a legborzasztóbb, a modern zsinati szekta követi őket ebben.
Az általam többször idézett német lelkész – Jakob Tscharntke – pár héttel ezelőtt ezzel a mondattal fejezte be vasárnapi prédikációját: Csakis Jézus tud segíteni rajtunk, emberi erő már nem elégséges ahhoz, hogy a mai káoszból kiutat találjon. Ezért Jézushoz kell fordulnunk. Mária nem segít, se akármilyen sok Rózsafüzér imádság.
Hogyan lehetséges az, hogy józan, tanult emberek, ennyire elvakultak legyenek, ha a katolikus igazságról van szó: arról, amitől valójában az üdvösségük függ?! Ez annyira érthetetlen, hogy csak a Sátán munkálkodására lehet gondolni, csak ő képes az emberi agyat ennyire elbutítani. Mert mekkora ostobaság kell ahhoz, hogy valaki azt higgye, és még ki is mondja, hogy a katolikusok azt hiszik, hogy közvetlenül Mária fogja a világot megmenteni, vagy az ő imádságuk?
A protestánsok tehát nem csak az ember rosszra való hajlamában nem hisznek – lásd példaként a cikk 1. fejezetét, a kálvinista hiedelmet az emberi bűnbánatról –, de az emberi természetről sincs semmi fogalmuk. Hogyan lehetséges, hogy nem vesznek tudomást arról, hogy az egyszerű ember, ha egy hatalomtól valamit meg akar szerezni, akkor elsőnek protekciót, hathatós közvetítőt szerez magának, aki kérését vagy őt magát egyáltalán eljuttatja ehhez a hatalomhoz. A szentek tisztelete, Mária tisztelete, a Rózsafüzér imádság, mind-mind, nem más, mint egy-egy létrafok a Jézushoz, és Rajta keresztül az Atyához vezető úton. Miként Weiß atya írta: Az ember üdvösségéhez elengedhetetlen, hogy „a Krisztus által alapított és Hozzá vezető ranglétrát, amin az emberek imái Hozzá felszállnak, és a meghallgatás és a kegyelem Tőle leereszkedik”, elismerjék, tiszteljék, és igénybe vegyék.
Feltéve: 2022. május 5.
|