A kérdés, hogy vajon és ha igen, hogyan kell a mai „ellenállási mozgalmat” megszervezni, továbbra is vita tárgya („ellenállási mozgalom” alatt a FSSPX azon korábbi tagjait vagy barátait értem, akik a közösség nyilvánvalóvá vált irányváltoztatása után az ellenállásnak valamely lépését megtették ez ellen). Kicsit túlzóan azt mondhatjuk, hogy az ellenállás (viszonylag) fiatalabbjai egy szervezetet követelnek, hogy koordinálhassák és hatásosabbá tehessék lépéseiket, míg az idősebbek inkább abból indulnak ki, hogy a mai zavaros körülmények között bármilyen strukturált szervezet se nem lehetséges, se nem kívánatos. Először a zavarodottság fokát kell felmérnünk. A mai káosz lényegében abból a tényből ered, hogy a pásztort megverték és a nyáj szétszéledt (Zak 13,7 és Mt 26,31). Ez a pásztor az egész világ számára a katolikus pápa – függetlenül attól, hogy a világ ezt tudomásul veszi vagy sem, hogy szívesen hallja vagy sem. Viszont ahogy ma láthatjuk, ha a pápa megbolondult, akkor az egész világon nincs senki, aki a rendet helyreállíthatná. Ennek oka egyszerű: A megtestesült Isten Egyházát tette meg a föld sójává és a világ világossággá (Mt 6,13-14), és Egyházát monarchiaként alapította meg, mely olyan adottság, melyet még a II. Vatikáni Zsinat sem tudott megsemmisíteni. Ezért nem tudja senki a pápa helyét átvenni. Ha azonban a pápa ilyeneket mond: „Ki vagyok én, hogy egy istenkereső homoszexuálist megítélhessek?” [más fordításban: „Ha valaki homoszexuális és Istent keresi, ki vagyok én, hogy bírája legyek?”], miként ezt Péter trónjának mostani tulajdonosa nemrég megtette, „akkor a káosz visszatér” (Shakespeare: Othello). Ez ellen nagyon keveset tudunk tenni, természetesen azon kívül, hogy imádkozunk, hogy Isten végre lépjen közbe. Lefebvre érsek mindezzel nem törődve annak idején minden tőle telhetőt megtett, hogy Isten kegyelmével a szellemi egészség és rend kis szigetét, a Szent X. Pius Papi Közösséget felépítse. Csakhogy utódai engedtek az egymást követő zsinati pápák nyomásának – ez szinte természetszerű volt. Ma már így fogalmaznak: „Hogyan lehetnénk katolikusok és mégis engedetlenek a pápával szemben?” – ez valóban elképzelhetetlen zavarodottságról és káoszról árulkodik.      Mindazonáltal az érsek vállalkozásában, hogy a zsinattal szemben ellenállást tanúsítson, olyan sikeres volt, hogy a katolikusok egész sora, akik az érsek beállítottságát, elképzelését helyesen értelmezték, most azokkal szemben akarnak ellenállást szervezni, akik őt elárulták. De kérdés, hogy egyáltalán lehetséges-e egy ilyen ellenállást megszervezni? „Ez itt a kérdés” (Shakespeare: Hamlet). Egy bölcs paptestvér, aki elég idős ahhoz, hogy az érsek oldalán a 70-es és 80-as években a Pius Közösség világszerte való elterjedésében hatékonyan kivegye a részét, emlékszik azokból az időkből olyan papokra, akik a világon mindenütt elszórva, egymástól és Lefebvre érsektől függetlenül álltak ellen a zsinatnak. Persze hallgattak rá, hiszen az érsek a józan katolikus ésszel beszélt, és ezért sokan közülük elismerte erkölcsi tekintélyét. Mindazonáltal e papok szűkebb értelemben véve nem tartoztak neki engedelmességgel, és ő ezt nem is követelte meg tőlük.      Pápa nélkül a hierarchikusan felépített katolikus engedelmesség nem volt és nem lesz lehetséges. Idős paptestvérem végül arra is rámutatott, hogy maga az érsek alapította közösség is csak 30, legfeljebb 40 évig állt ellen a liberális egyháznak és világnak, és hogy a mai helyzet valójában sokkal rosszabb, mint az ő napjaiban volt. Ebből arra következtet, hogy a haza idegenek által történt megszállása esetén lehetetlen már védősereget szervezni, ilyenkor már csak a gerillaharc marad hátra. Véleményem szerint ez a paptestvér helyesen ítéli meg az egyre nagyobbá váló káoszt, amikor más helyütt ezt írja: »Isten és Mária Szeplőtelen Szívének órája el fog jönni (ahogy Mária megmondta), de csak akkor, amikor már minden – és ez a kis Pius Közösséget is magában foglalja – elveszettnek látszik. Fellay püspök nagy illúziója az az elképzelés volt, hogy a nagyszerű papi közösség képes megmenteni az egyházat, és az ördögnek ehhez már csak ezt kellett hozzátennie: „az egyházon belülről, mint egy trójai faló”. Valójában csak egyet kellett volna tennünk: az alapítóval egyetértésben a hívek maradéka számára Noé bárkáját felépíteni, és ezen a bárkán olyan sokáig dolgozni, amíg az özönvíz el nem múlik. De egy felvilágosodott idő előtt kinyitotta a bárka ajtaját, és ezáltal a bárkát elöntötte a víz. Isten irgalmazzon mindannyiunknak. Ez a vezető azonban nem Noé volt, hanem a Titanic kapitánya.« Kyrie eleison Williamson püspök úr kommentárjával kapcsolatban lásd a honlap A fát a gyümölcseiről kell felismernetek című írását Feltéve: 2013. szeptember 7.