Nem tudtam eldönteni, hogy mi a jobb: ha a honlap „gyászba borul”, vagy ha ignorálja a „nagy ünnepet”, amire évek óta készül az újegyház, és egyetlen szót sem veszteget erre a gyászos eseményre. Miközben ezen tanakodtam, kezembe került Dr. Rudolf Graber – aki 1962-től 1982-ig volt Regensburg püsköke –, a II: Vatikáni Zsinat egyik résztvevőjének első ízben 1973-ban kiadott „Athanasius és korunk Egyháza” című kis műve.
E könyvecskébe belelapozva úgy döntöttem, hogy a honlap erről a napról ennek a nem piuszos, kétségen kívül „rendes”, hivatalos főpapnak a művéből vett idézettel emlékezik meg.
Bevezetőül álljanak itt Graber püspök könyvecskéjének tartalomjegyzékéből a legérdekesebb fejezetek címei:
– A mai egyházon belüli válság okai
– Felvilágosodás
– Titkos társaságok
– X. Pius és a modernizmus
– „Kriptogám eretnekség”
– II. Vatikáni Zsinat
– És ma?
Részlet a „Titkos társaságok” című fejezetből:
Különösen fontos Roca ex-kanonokról (1830-1898) említést tenni, akinek nevét se az egyházi lexikonokban, se a szabadkőműves lexikonokban nem lehet megtalálni. A franciaországi Perpignan-ban született, ahol a karmeliták iskolájába járt. 1858-ban szentelték pappá, és 1869-ben tiszteletbeli kanonokká nevezték ki. Sokat utazott Spanyolországba, az Egyesült Államokba, Svájcba és Olaszországba. Igen jártas volt az okkult tudományokban, amit különösen a fiatalok körében propagált nagy lendülettel. Emiatt konfliktusa támadt Rómával, aminek a kiközösítése lett a vége. Ennek ellenére tovább folytatta tevékenységét, forradalmat prédikált, az „isteni synarchie” eljövetelét egy, a tudományos kereszténységhez megtért pápa alatt. Egy új megvilágosodott egyházról beszélt, melyet Jézus és az apostolok szocializmusa irányít. Virion véleménye szerint Roca az elképzelhető „legintenzívebb aposztata”. Ma mindazt, amit ő követelt és előre megjósolt csaknem prófétainak kell tartani.
Hogy a nyelvezetét valamelyest meg lehessen érteni, tudni kell, hogy megtartotta a legáltalánosabb katolikus fogalmakat, csak éppen más jelentést adott nekik (ahogy ma is teszik). Ha Istenről beszélt, akkor Isten alatt az embert értette, aki Isten helyére kerül. A reform szó forradalmat jelentett a számára: „Nem reform, hanem – alig merem kimondani, mert a szó annyira rossz hírű – forradalom”, írta. – Másutt pedig: „Az új szociális rendet ezért Rómán kívül, Róma ellenére és vele szemben fogják megalapítani.”
És ezután egy olyan megjegyzése következik, mely bennünket lelkünk legmélyéig megráz és megdermeszt: „Az új egyház, mely talán már semmit sem tud megőrizni a skolasztikus tanításból és a korábbi Egyház eredeti formájából, mégis Rómától kapja meg a felszentelést és a kánoni joghatóságot.” Még pár évvel ezelőtt sem tudtuk volna ezt elképzelni, és most…? [Figyelem, ezek egy hivatalban levő püspök szavai 1973-ból!]
A következőkben olyan további részeket idézünk Roca műveiből, melyek megvilágítják a mostani válságot. Az eljövendő liturgiával kapcsolatban úgy gondolja, „hogy az isteni kultuszt, ahogy azt a római Egyház liturgiája, szertartásrendje, rituáléja és előírásai szabályozzák, nemsokára egy ökumenikus zsinaton (!) [megj.: ez a felkiáltójel nem tőlem, hanem a püspöktől származik] meg fogják változtatni, úgy hogy az visszakapja az arany apostoli kor tiszteletreméltó egyszerűségét a lelkiismeret és a modern civilizációval összhangban.”
Majd így folytatja: „Egy áldozati cselekmény van készülőben, mely ünnepélyes jóvátételt jelent. A pápaság megszűnik; a megszentelt kés alatt fog meghalni, amit az utolsó zsinat atyái fognak megfenni. A pápai cézár egy az áldozatra megkoronázott ostya lesz.”
Feltűnő, hogy többen már abban az időben egy zsinatról beszéltek. A rózsakeresztes Dr. Rudolf Steiner, az antropozófus társaság megalapítója, 1910-ben kijelentette: „Egy zsinatra van szükségünk és egy pápára, aki összehívja.” Vajon a lelkesedés, amivel a világ a II: Vatikáni Zsinatot üdvözölte, nem ebből az időből kapta a táplálékát?
Ezen írások uralkodó szava az „új”. Roca „új vallást”, „új dogmát”, „új rituálét”, „új papságot” hirdetett. Az új papokat progresszistáknak nevezte, és beszélt a reverenda „elnyomásáról”, és a papok házasodásáról. És még ilyen vallomásra is ragadtatta magát: „A vallásos, politikus és szociális megváltó a személytelen intézményeken keresztül fog az embereken uralkodni.”
E szavakkal kapcsolatban többen joggal utaltak arra, hogy e kijelentések milyen feltűnően nagy mértékben valósulnak meg mindenfelé a „kollegialitásban”, a megszámlálhatatlanul sok „konferenciában, bizottságban, választmányban és ülésben”. Az ember szinte kísértésbe jön, hogy kimondja, a személy háttérbe szorul, ami uralkodóvá válik, az a névtelen. Ehelyütt a luciferi terv világosan megmutatkozik. Nincs többé szó a személyről, aki legmagasabb megszentelését a Szentháromság és az Istenember által kapja meg, és akit náluk a mindegy milyen formájú kollektív kiolt.
Itt szükség van egy közbevetett megjegyzésre. Téved, aki azt hiszi, hogy ezek csak egy különc gondolatai: mind ezeket rokonlelkű személyek egész sora megszámlálhatatlanul sok írásban – melyek legalábbis akkoriban, az egész világ nyilvánossága számára hozzáférhetőek voltak – megfogalmazta és leírta. És ezért kell feltenni a kérdést: Miért nem vett az Egyház tudomást ezekről a dolgokról? X. Pius biztosan tett ellene, de ez volt minden.
Melinge abbé (ismertebb Dr. Alta álnév alatt) könyvében az egész program, ami szerint ma „dolgoznak”, ki van fejtve:
1. Felhívás az ezoterizmusra;
2. Az Egyház struktúrái elleni lázadás;
3. A római pápaság kicserélése egy „pluri-felekezeti” pontifikátusra, mely képes egy mindenoldalú ökumenizmushoz alkalmazkodni; (ezt ma a papok és a protestáns pásztorok közös celebrálásában látunk megvalósulva);
4. Krisztus dicsőítése egy új emberiség által;
5. Minden Krisztusról tanított igazság kiforgatása.
Ennél világosabban már nem lehet beszélni. És Dr. Alta mindezek ellenére pap maradt, ezért mondták róla: „Ahelyett, hogy kimenekült volna az Egyházból, mint Luther, bent maradt, hogy az Egyház ölében reformáljon.” Ebből is látszik, hogy ez sem új, hanem már régen megvolt.
Roca és a hasonszőrűek írásaiból kitűnik a taktika: Az Egyházat megfosztani természetfeletti karakterétől, összefoncsorozni a világgal, a felekezeti egymásmellettiséget egy ökumenikus egymással-lá tenni, és ezáltal a világ-egység-vallást az egységes világállamban előkészíteni. A predikátum, az Egyház az „egyedül üdvözítő”, a dialógus szóhasználatából eltűnt, ahogy ezt egy gnosztikus előadó kifejezte: „Mi az Egyháznak újra felkínáljuk a sanszot, hogy besoroljon a többi vallás közé.”
Ehhez természetesen hozzátartozik a papság megszüntetése a laikusegyház javára, és átmeneti formaként – megint Roca után – a cölibátusban és házasságban élő papok egymásmellettisége. Nos, az „elpaptalanítás” már ijesztő mértékben elkezdődött. Semmi szükség rá, hogy mindazon papokat felsoroljuk, akik Roca nyomába léptek.
Virion ezzel kapcsolatban ezt a kérdést tette fel: „Vajon hány olyan pap volt, akik kihívóan az Egyházban maradtak, csak azért, mert ott titokban a megdöntés vírusát tudták elvetni?” Saint Yves erre a kérdésre így válaszolt: „Én sokat ismerek, még szentéletű papokat is, akik tudatlanságból a szinkretista kereszténység útján jártak.”
Egy másik modern idea, mely akkoriban ütötte fel fejét ezekben az okkult körökben, a demokrácia egyfajta misztikája volt. Már akkor egy szociális Krisztusról prédikáltak, és Roca ezt írta: „Azt hiszem, hogy a nép szociális megváltása az új társadalomban a demokrácia trónra-lépésével be fog következni.” És 1891. július 26-án ehhez még ennél is élesebben hozzátette: „A tiszta kereszténység a szocializmus.”
Ezt az egészet egy jelentős szabadkőműves, Yves Marsaudon könyve (L’oecuménisme vu par un Franc-Maçon de Tradition, 1964) kerekíti le, melyet a szerző XXIII. János pápának szóló fellengzős stílusú ajánlással látott el, és amely az Egyház és a szabadkőművesség közötti hídverést volt hívatott szolgálni. Ebben mindenekelőtt a régi stratégia megváltoztatása, ez kb. 1908-ra tehető, a figyelemreméltó. „Többé nem az Egyház megsemmisítése a cél, hanem a belsejébe nyomulva, meg kell próbálni kihasználni.” Úgy vélik, hogy XXIII. Jánossal megkezdték ezt a folyamatot. „Egész szívünkből kívánjuk XXIII. János forradalmának szerencsés kimenetelét”, írta Marsaudon.
„Egy napon a dogmatikus Egyháznak el kell tűnnie vagy alkalmazkodnia kell, és hogy alkalmazkodni tudjon, vissza kell térnie a forrásokhoz.”
És a klérusról: „A pap ma már nem valami különös lény, ellenkezőleg, azon igyekszik, hogy elvegyüljön a modern társadalomban.” Ez ma már világosan meglátszik a papoknál:
Ebben az egyházromboló folyamatban a szabadkőművesség játssza a legnagyobb szerepet. „Nálunk, szabadkőműveseknél … a katolikusok, ortodoxok, protestánsok, muzulmánok, hinduk, buddhisták, szabadgondolkodók és hívő gondolkodók csak keresztnevek. A mi családi nevünk ez: szabadkőműves.”
E ponton világosan látszik, milyen közel áll egymáshoz a hamis és az igaz. Mi lehet számunkra, katolikusok számára kívánatosabb, mint Krisztus szavait – „hogy mind egyek legyenek” (Jn 17,21) – megvalósítva egységet, azaz az ökumenizmust megvalósítani? Csakhogy a katolikus ökumenizmus és a szinkretista ökumenizmus között leheletvékony a határ, ez utóbbi relativizálja az igazságot és a szuper egyház felé halad, a titkos társaságok nagy céljához.
Korunknak még egy fenoménját kell megvizsgálnunk, a szexuális erkölcstelenséget és romlást. Már egy 1819-ből származó titkos utasításban, mely valóban luciferi szellemet lehel, ez áll: „Hízelegj minden szenvedélynek, a legrosszabbnak ugyanúgy, mint a legnemesebb lelkületűnek.”
Egy 1839. augusztus 9-én kelt levélben ezeket a szavakat olvassuk: „Nem szabad a bűnt individualizálnunk. Hogy a patriotizmus arányaihoz és az Egyház elleni gyűlölethez növekedjen, a bűnt általánosítanunk kell. A katolicizmus és a monarchia, a szociális rend e két alappillére a korrupció alatt összedőlhet; mi azonban soha nem hagyjuk magunkat megrontani. Ne csináljunk hát mártírokat, hanem tegyük népszerűvé a bűnt a tömegek körében. Akármire is törekedjenek öt érzékszervükkel, annak kielégülést kell találnia. Teremtsetek szíveket tele bűnnel, és nem lesz több katolikus emberetek. Ez a korrupció, amibe mi belekezdtünk, vagyis a nép korrupciója a klérus által, a klérusé miáltalunk,ez a nagy korrupció, mely minket oda vezet, hogy az Egyháznak megássuk a sírját.”
Ebben az időben fogalmaztak meg egy titkos utasítást, melynek megvalósulása napjainkban megy végbe teljes terjedelmében, s melynek szövegét többek között a „Civiltá cattol.” 1875-ben hozta nyilvánosságra.
G. M. Pachtler 1879-ben egy könyvében (Der stille Krieg gegen Thron und Altar oder das Negative der Freimaurereis, nach Dokumenten) megjelentette e titkos utasítás szövegét (melynek eredeti címe így szól: (Istruzione permanente, Codice e quida pratica dei Preposti all’alta massonerie):
„A mi célunk Olaszország felszabadítása, melyből bizonyos időben az egész világ felszabadítása, a testvér-köztársaság és az emberiség egyesülésének kell kiindulnia. Célunk valójában az, ami Voltaire és a francia forradalom célja volt: vagyis a katolicizmus és maga a keresztény idea tökéletes megsemmisítése.
A pápa, akárki is legyen, soha nem fog a titkos szövetséghez jönni; ezért kell a titkos kapcsolatoknak megtenni az első lépést a pápa és az Egyház felé, azzal a szándékkal, hogy mindkettőt béklyóba verjék. Az a mű, melynek mi nekilátunk, nem egy nap, egy hónap vagy egy év munkája. Sok évig, talán egy évszázadig is eltarthat. Mi nem szándékozunk a pápát tervünknek megnyerni, belőle a mi alapelveinkhez megtértet vagy ideáink apostolát csinálni. Ez nevetséges álom volna. És akárhogyan is alakuljanak az események, még akkor is, ha egy bíboros vagy prelátus teljes szívvel vagy cselből titkaink beavatottjává válna, attól még nem kívánhatjuk, hogy Péter székére kerüljön. Igen, ez a trónralépés a mi bukásunkat hozná. Mert ahogy ez a valaki puszta becsvágyból hitehagyottá lett, ugyanígy a hatalom iránti vágy arra venné rá, hogy feláldozzon bennünket. Amit mi keresünk, és amire várnunk kell, ahogy a zsidók a Messiásukra, az egy olyan pápa, aki megfelel a mi szükségleteinknek.
Hogy tehát egy, a mi szívünk szerint való pápát csinálhassunk, mindenekelőtt arról kell gondoskodnunk, hogy ennek a jövendőbeli pápának olyan új generációt teremtsünk, mely a miáltalunk kívánt kormányzásra méltó. A véneket és az érettebb korúakat teljesen figyelmen kívül kell hagyni. Ehelyett menjetek egyenesen a fiatalsághoz, és ahol lehetséges, még a gyerekekhez is. Ha már a jó híretek a kollégiumokban, a gimnáziumokban, az egyetemeken és a szemináriumokban megtelepedett, és már megnyertétek a professzorok és a hallgatók bizalmát, úgy gondoskodjatok arról, hogy elsősorban azok, akik a klerikális szolgálatra kötelezték magukat, szívesen jöjjenek az összejöveteleitekre.
Néhány év múlva ez a fiatal klérus a körülmények hatalmánál fogva minden funkciót átvesz. Ő fog kormányozni, igazgatni, ítélkezni, a szuverén pápa tanácsadói testületét alkotni. Vessétek ki a hálótokat, mint Simon Barjona, de ne a tenger mélyén, hanem a sekrestyék, a szemináriumok és a konventek belsejében. És ha semmit nem kapkodtok el, akkor még csodálatosabb halfogást ígérünk nektek, mint amilyen a Péteré volt. A halász emberek halászává lett, ti pedig még az apostoli szék lábainál is barátokat fogtok halászni. Így lesz a hálótokban a forradalom a tiara és a karing ellen, melynek élén a keresztet és a nagy pápai zászlót viszik; egy forradalom, melynek csak egy egészen kis segítség kell, hogy a világ mind a négy sarkán a tűz fellobbanjon.”
E megdöbbentő fejezetek után álljon itt még egy részlet Graber regensburgi püspök művéből:
Könyve előszavában Graber püspök idézetet közöl az Osservatore Romano 1968. december 8-i számából:
„1970 nyarán Párizsban Raymond Aron, Franciaország legjelentősebb szociológusával beszélgettem a diákzavargásokról az európai és amerikai egyetemeken. Abban egyeztünk meg, hogy ezeket az eseményeket, bármilyen végzetesek is legyenek, elhomályosítja egy másik világméretű és korszakos jelentőséggel bíró esemény – a római-katolikus Egyház széthullása.”
Lásd Graber püspök könyvének másik részletét: Úgy tűnik, mintha nem Krisztusért szenvednénk, hiszen üldözőink is a keresztény nevet viselik
Feltéve: 2012. október 11.