(Ez a katekizmus a Herder kiadónál jelent meg Freiburgban 1958-ban a következő címmel: „Katholischer Katechismus der Bistümer Deutschlands” azaz „Németország püspökségeinek katolikus katekizmusa”. A magyar kiadás, melyet Juhar József fordított, a „Casa Editrice Herder Róma” közreműködésével J. Herp müncheni nyomdájában készült szintén 1958-ban.)

TARTALOM: Bevezetés Isten, a mi mennyei Atyánk A világ teremtése, a bűnbeesés és igéret a megváltásra Jézus Krisztus, a mi Urunk A Megváltó megtestesülése, szenvedése és megdicsőülése A Szentlélek és az ő működése A Szentháromság titka Az Egyház alapítása és szervezete Az Egyház működése Megszentelődésünk a keresztségben Az imádság A bérmálás szentsége A szent Eukarisztia Az új életet fenyegető veszélyek A bűnbánat és a bűnbánat szentsége A keresztény súlyos betegség idején Az állapotbeli szentségek Szerzetesi állapot Miként adja tudtunkra Isten az ő parancsait Isten első parancsa Isten második parancsa Isten harmadik parancsa Isten negyedik parancsa Isten ötödik parancsa Isten hatodik és kilencedik parancsa Isten hetedik és tizedik parancsa Isten nyolcadik parancsa Az ember végső dolgai A világ vége és az örök beteljesülés

Nagy a mi szerencsénk, hogy keresztények vagyunk. Isten kegyelme által gazdag ajándékokat kaptunk, tudjuk, hogy miért vagyunk a világon, és hogy milyen csodálatos véget érünk.

Keresztelés előtt a pap megkérdi a keresztelendőt: „Mit kérsz Isten Anyaszentegyházától?” A keresztelendő válaszol: „Hitet.” A pap kérdi: „A Hit mit ád neked?” A keresztelendő válaszol: „Örök életet.” A pap figyelmezteti a keresztelendőt: „Ha tehát az életre be akarsz menni, tartsd meg a parancsokat. Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és teljes elmédből, felebarátodat pedig mint tenmagadat.”

Amikor a keresztelőre vittek, a pap Isten Egyházának nevében fogadott minket. Az ő ajka által köszöntött minket a hivők egész közössége, a szentek serege és Jézus Krisztus, a mi Megváltónk és Urunk, aki bennünket a Szentlélek által az Atyához akar haza vezetni.
     A keresztség által megnyíltak nekünk Isten Egyházának gazdag kincsei: a HIT, amelyet Krisztus hozott, a SZENTSÉGEK, amelyekkel az isteni életet ajándékozza: a PARANCSOK és az ő szent PÉLDAADÁSA, melyekkel megmutatja a mennybe vezető utat.
     A keresztségben keresztszüleink által megvallottuk a Hitet, ellene mondottunk a Sátánnak és a bűnnek és megígértük, hogy Isten gyermekeiként fogunk élni. Tehát szükséges, hogy feladatunkat e világon, mint Isten gyermekei vigyük végbe: Istent felismerjük, teljes szívünkből szeressük, imádjuk és minden erőnkkel szolgáljuk.
     Ha e világon Isten gyermekei vagyunk és végbe visszük az Ő akaratát, majdan örökké együtt élünk vele.

Az ember arra van teremtve, hogy Istent, a mi Urunkat dícsérje, tisztelje és szolgáljon neki, és ezáltal lelkét üdvözítse. Minden egyéb a föld színén az emberért van teremtve, és azért, hogy segítse őt a cél elérésében, amire teremtve van. Ebből következik, hogy az embernek ezeket annyira kell felhasználnia, amennyire célja elérésében segítik, és annyira kell megválnia tőlük, amennyire akadályozzák abban.

Szükséges ezért, hogy közömbösekké tegyük magunkat minden teremtménnyel szemben, ami szabad akaratunk döntésére van bízva és nincs neki megtiltva. Úgyannyira, hogy a magunk részéről ne akarjuk inkább az egészséget, mint a betegséget, a gazdagságot, mint a szegénységet, a tiszteletet, mint a gyalázatot, a hosszú életet, mint a rövidet, és következetesen így minden másban egyedül azt kívánva és választva, ami jobban elvezet bennünket a célba, amire teremtve vagyunk. (Loyolai Szent Ignác)

Az Úr egykor hetvenhét tanítványt választott és kettesével elküldötte őket ama városokba és helyekre, ahová maga is menni akart. Ezt mondotta nekik: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg. Aki pedig engem megvet, azt veti meg, aki engem küldött.” (Lk 10,1-16)

A szent katolikus Egyház a keresztséggel kapott Hitben nevel minket. Az Egyház a mi szent hitünk őrzője és tanítója. Papokat és tanítókat küld, akik az ő nevében közlik velünk a Hitet. Hogy hitünket egyre jobban megismerjük, könyveket ad kezünkbe: a Szentírást és a katekizmust, a misekönyvet és az imakönyvet.
     Krisztus, az Isten Fia, teljhatalmat adott az Egyháznak a tanításra. Ezt mondotta az apostoloknak: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az Evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk 16,15) Az Egyház száján keresztül maga Krisztus, a mi mennyei Urunk és Mesterünk tanít minket. Ezt mondotta: „Aki titeket hallgat, engem hallgat.” (Lk 10,16)

Az Egyház hitünk legfontosabb tanításait röviden az apostoli hitvallásban foglalta össze. Isten azt akarja, hogy hallgassunk az Egyházra. Hinnünk kell, amit az Egyház hisz és hinni tanít. Így az igazság útján haladunk és egy napon eljutunk az örök életbe.
     Hitünk legrövidebb összefoglalója a keresztvetés. Midőn keresztet vetünk, megvalljuk hitünket Istenben: az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben és abban, hogy az Úr kereszthalála megváltott minket.

„Nincs ragyogóbb gazdagság, nagyobb tisztesség, nincs nagyobb jó a világon, mint a katolikus Hit.” (Szent Ágoston)

Jézus egy napon ezt a hasonlatot mondotta a népnek: „A mennyek országa hasonlít egy királyhoz, aki menyegzőt rendezett fiának. Elküldötte szolgáit, hogy megmondják a meghívottaknak: Elkészítettem ebédemet és minden kész: jöjjetek a menyegzőre. De azok nem akartak eljönni. Ekkor a király ezt mondotta szolgáinak: Menjetek ki az útszélre és akit csak találtok, hívjátok a menyegzőre! A szolgák ekkor kimentek az utakra és összegyűjtöttek mindenkit, akit csak találtak, és a lakodalmas ház megtelt vendégekkel.” (Mt 22,2-10)

Isten a világ végén kilép rejtelméből és leplezetlenül megmutatja nekünk az Ő hatalmát és szeretetét. Fiát, Krisztust, megdicsőíti az egész világ előtt és minden népből és korszakból maga köré gyűjti gyermekeit. Szeretetében örökké boldoggá teszi őket és az egész világot betölti mennyei dicsőséggel. Ekkor jön el Isten országa teljes dicsőségében. Olyan lesz, mint a menyegző: Isten a király, Krisztus a vőlegény, a megváltott emberiség a menyasszony és az újonnan teremtett világ a lakodalmas ház.
     Isten azt akarja, hogy mindannyian részt vegyünk ebben az országban. Ezért küldte Fiát, Jézus Krisztust a földre. Jézus meghirdette nekünk Isten országát, megváltott és Isten gyermekeivé tett minket.
     Krisztus által Isten országa máris eljött nekünk: Isten mint jó Atyánk uralkodik fölöttünk és kegyelmét ajándékozza, Krisztus, a mennyei vőlegény itt él közöttünk: a szent Eukarisztiában már most részt veszünk az örök mennyei lakomán. De Isten országának dicsősége még el van rejtve szemünk elől.
     Amikor Krisztus a világ végén visszajön, akkor majd teljes dicsőségében szemlélhetjük Isten országát. Isten ellenségei kiszorulnak a mennyei lakomáról, Isten gyermekei pedig „ragyognak majd, mint a nap, Atyjuk országában” (Mt 13,43) és végnélkül ünneplik a „Bárány menyegzőjét”. (Jel 19,7)
     Isten országa nemcsak Istentől kapott ajándék, hanem feladat is, amelyet Isten szab ránk. Az Isten országába meghívott kereszténynek minden erejével azon kell lennie, hogy Isten országa bennünk és a környező világban egyre jobban elterjedjen: „Jöjjön el a te országod.”

Csodálatosak az utak, amelyeken Isten az Ő országába vezet minket Szemügyre véve ezeket az utakat, Istent egyre jobban megismerjük és bensőségesebben szeretjük.

Midőn egyszer Mózes a pusztában juhokat legeltetett, a Hóreb hegyhez ért. Ekkor megjelent neki az Úr tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Miközben Mózes közelebb ment, az Úr így szólt a csipkebokorból: „Mózes, Mózes!” Ő azt felelte: „Itt vagyok.” És az Úr: „Ne közelíts ide! Old le lábadról sarudat, mert a hely, amelyen állasz, szent föld.” Majd így folytatta: „Én vagyok Ábrahám, Izsák és Jákob Istene.” Ekkor Mózes eltakarta az arcát, mert nem mert az Istenre nézni. (2 Móz 3,1-6)

Isten az Ő nagy, szent szeretetében lehajolt és szólt hozzánk, emberekhez. Az Ószövetségben a pátriárkák és próféták ajkával szólott, az Újszövetségben pedig Fián, Jézus Krisztuson és az apostolokon keresztül. „Sokszor és sokféle módon szólott hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, legutóbb ezekben a napokban Fia által szólott hozzánk.” (Zsid 1,1-2)
     Isten azért szólott hozzánk, hogy megmondja, kicsoda Ő, mit tesz és hogy mi kik vagyunk és mit kell tennünk. Igazságokat mondott el nekünk, amelyek különben örökre rejtekben maradtak volna. Isten kinyilatkoztatta magát.
     Amit Isten kinyilatkoztatott, az Egyház által hozza tudomásunkra. Az Egyház ajkával mindegyre ismétli azt, amit valaha Ő mondott. Megvilágosít és megerősít bennünket, hogy szavát szívesen fogadjuk, megértsük és kövessük.
     Amikor Isten szól hozzánk, mindent látunk: magát Istent, életünket és az egész világot, éspedig teljesen új megvilágításban. Bár az isteni titkokba mi nem tudunk behatolni, ezek mégis tisztelettel és hálával, örömmel és erővel töltik el szívünket.

Nem ember az Isten, hogy hazudjék, nem ember fia, hogy változzék. Mond-e valamit anélkül, hogy megtenné? Szól-e valamit anélkül, hogy teljesítené? (4 Móz 23,19)

Isten mindig az igazságot mondja. Az ember képes tévedni és másokat megtéveszteni, Isten azonban nem tévedhet és nem hazudhat: „Isten világosság és nincsen Benne semmi sötétség.” (1 Jn 1,5) Isten igaz.
     Isten megtartja, amit ígér. Elküldötte a Megváltót, akit az Ószövetségben megígért. Azt is megtartja, amit nekünk ígér. Isten hűséges.
     Isten végrehajtja fenyegetését, ha az emberek nem akarnak hallgatni rá. Fenyegetett az özönvízzel, az egyiptomi csapásokkal és több más büntetéssel, és amikor látta, hogy az emberek ekkor sem tértek meg, fenyegetését valóra is váltotta. Minket is büntet, ha nem tartunk bűnbánatot. „Isten nem hagy magából gúnyt űzni.” (Gal 6,7)
     A világ és az emberek nem mindig voltak. Isten viszont mindig volt, mindig van és mindig lesz. Nem kezdődik és nem végződik, nincs tegnapja és nincs holnapja. Isten örök. „Mielőtt még a hegyek lettek, föld és világ megszülettek, Isten, te vagy öröktől örökig.” (Zsolt 89,2)
     A világ és az emberek változnak. Isten viszont mindig ugyanaz marad. Nem öregszik és nem alakul át. Isten változatlan. „Ég és föld elmúlnak, ám Te megmaradsz, mindenek elöregednek, mint egy ruhadarab. Mint a ruhát, úgy váltogatod őket, és elváltoznak: Te pedig ugyanaz vagy és esztendeid el nem fogyatkoznak.” (Zsolt 101,27-28)

„Gondolj arra, mily gyorsan változnak az emberek és milyen kevéssé lehet rájuk hagyatkozni. Annál inkább ragaszkodj Istenhez, aki nem változik.” (Avilai Nagy Szent Teréz)

A Bölcsesség Könyvében olvashatjuk: „Balgák mindazok az emberek, akik Isten műveit szemlélve nem ismerték föl az alkotót. Ha már ezeket isteneknek gondolták, mert szépségük elbájolta őket, tudhatták volna, mennyivel kiválóbb ezek ura, hisz a szépség szerzője alkotta mindezeket. Ha pedig megcsodálták ezek erejét és tevékenységét, megérthették volna, hogy alkotójuk még erősebb, mert a teremtmények nagyságából nyilván meg lehet ismerni azok teremtőjét.” (lásd: Bölcs 13)

Ha megnézzük a természetet, az ég csillagait és a földi teremtményeket, elámulunk, milyen csodálatos rend uralkodik mindenben. Minden dolognak megvan a maga helye a természet nagy világában. Valakinek kell lennie, aki ezt a rendet kigondolta és megvalósította: egy mindentudó és mindenható Teremtőnek kell annak lennie.
     Minden egyes élőlény műremek. A növények és állatok oly bölcsen vannak megteremtve, hogy élnek, növekednek és szaporodnak. Az emberi test felépítése is célszerű és csodálatos. Az élőlények nem maguknak köszönhetik ezt a bölcs berendezést, ez csak egy mindentudó és mindenható Isten ajándéka lehet.
     Van bennünk hangos lelkiismeret. Megmondja, hogy mi a jó és mi a rossz. A lelkiismeret megszólal bennünk, akár akarjuk, akár nem. A lelkiismeretet nem mi adtuk magunknak és nem is másoktól kaptuk. Egy szent törvényhozónak és igazságos bírónak kellett szívünkbe helyeznie.
     Isten belső életét és üdvösségünkre vonatkozó terveit azonban nem tudjuk a teremtett dolgokból megismerni, ezeket az isteni titkokat csak a kinyilatkoztatásból ismerhetjük meg.

„Könyv a teremtett világ, aki okosan olvassa, annak elmondja Isten önmagát.” (Angelus Silesius)

Amikor az izraeliták Egyiptomból fölkerekedtek, Isten felhőoszlopban előttük vonult és mutatta nekik az utat. Átvezette őket a Vörös tengeren és megmentette őket a fáraó seregétől. Ezután sok-sok éven át kísérte őket a pusztában. Ha táborozniuk kellett, a felhőoszlop alábbszállott, ha tovább kellett indulniok, ismét felmagasodott. Isten az izraelitákat mannával táplálta és szomjukat sziklából fakasztott vízzel oltotta: így vezette őket abba az országba, melyet valaha Ábrahámnak és ivadékainak ígért. (2 Móz 13-17)

Miként Isten az izraelitákról az Ígéret földjére való vándorlásuk közben gondoskodott, úgy gondoskodik rólunk is, amíg úton vagyunk mennyei hazánk felé. Megvilágosít és megszentel bennünket, oltalmaz a gonosz ellenségtől és mennyei kenyérrel táplál. Szeretettel vezet minket és megad mindent, amire útközben szűkségünk van.
     A földi dolgokat is Isten adja nekünk. Táplálékot és ruházatot, egészséget és tehetséget: mindez atyai kezéből jön. A földi dolgoknak is mennyei üdvösségünket kell szolgálniok.
     Isten kezében vagyunk. Ő életünk legkisebb ügyére is már előre gondolt és mindent úgy irányít, hogy javunkra váljék. „Isten mindenkiről úgy gondoskodik, mintha egyedül volna a világon és az egész emberiségről úgy, mint az egyes emberről.” (Szent Ágoston). Istennek ezt a gondoskodását Isteni Gondviselésnek nevezzük.
     Isten minden teremtményéhez jó. Senkit nem kicsinyel le. Mindenkiről gondoskodik, mindenkit elhalmoz jótéteményeivel. Isten jóságos.

„Isten ereje véghetetlen, érthetetlen. Ami általa e világon történik, az valóban csoda.” ( Aquinói Szent Tamás)

Miután Salamon király a jeruzsálemi templom építését befejezte, a frigyszekrényt ünnepélyes körmenetben vitette a templomba. Amikor a papság a Szentek Szentjébe ért, felhő töltötte be az Úr házát. Salamon kitárta kezét az ég felé és imádkozott: „Uram, Izrael Istene, ha az ég nem tud befogadni téged, mennyivel kevésbé ez a ház, amelyet építettem. De tekints ránk kegyelmesen és hallgass meg mindenkit, aki ezen a helyen imádkozik!” Ekkor az Úr megjelent Salamonnak, és így szólott hozzá: „Szemem és szívem legyen ott mindenkoron.” (3 Kir 7,51/9,3)

Isten nemcsak a mennyben van, hanem a földön is és minden helyen. Isten mindenütt a közelünkben van. „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” (ApCsel 17,28) Isten mindenütt jelen van.
     Némely helyen Isten különös módon van jelen. A mi lelkünk is a Szentháromság lakása lett a keresztségben.
     Isten betölti az egész teremtett világot, még sincs kötve egyetlen helyhez sem és nem zárja Őt körül semmiféle térség. Az ég és föld nem tudják Őt átfogni. Isten mérhetetlen.
     Isten mindent lát és mindent hall. Különös szeretettel néz ránk, emberekre, és meghallgatja imádságunkat. Nemcsak arcunkba tekint, hanem szívünkbe is. Nemcsak szavainkat hallja meg, de megérti szívünk legtitkosabb könyörgéseit is.
     Isten mindent tud. Tudja a múltat, jelent és jövőt: ismeri legtitkosabb gondolatainkat és kívánságainkat is. „Az Ő szeme előtt minden födetlen és nyílt. Őelőtte fogunk felelni.” (Zsid 4,13) Isten mindentudó.

Midőn Izajás prófétaságra hívatott, látta a fölséges Istent. Ezt írja: „Láttam az Urat egy magas trónon elnökölni, ruhájának szegélye betöltötte a templomot. Szeráfok lebegtek fölötte és kiáltották: Szent, szent, szent a seregek Ura! Dicsőségével tele van az egész föld! Kiáltásuktól a küszöbök alapjai megrendültek és a ház betelt füsttel. Ekkor felkiáltottam: Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok és szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát.” (Iz 6,1-5)

Isten végtelenül fölöttébb való minden teremtménynél. „Megközelíthetetlen világosságban lakik.” (1 Tim 6,16) Nincs az a teremtmény, aki láthatná, hacsak Isten magához nem emeli. Isten szent. Ezért méltó és igazságos, hogy az angyalok és emberek imádják Őt.
     Isten végtelenül fölöttébb való minden rossznál is. Ő mindig csak a jót szereti, mert Ő maga jó és tökéletes, gyűlöli és utálja a rosszat, mert a rossz az Ő isteni lényével ellentétben áll.
     Mivel Isten szent, azt akarja, hogy mi is szentek legyünk. Ezért jóságosan lehajol hozzánk, megtisztít bűneinktől és eltölt minket szent életével. Tehát megkívánja, hogy mi is szeressük a jót és gyűlöljük a rosszat. Ami szent az égen és a földön, az mind Tőle jön.
     Isten a világ végén megmutatja végtelen szentségét a világmindenség előtt. Az Ő fényében kiderül minden jó és minden rossz. Ítélőszéke elől nem menekülhet egyetlen ember sem. Isten a gonoszokat mindörökre pokolra veti. Ám a jók örökkön szemlélhetik az Ő szentséges arcát. Isten mindenkit úgy fog megjutalmazni vagy megbüntetni, ahogy megérdemli. „Megfizet kinek-kinek a cselekedetei szerint.” (Róm 2,6) Isten végtelenül igazságos.
     Isten jutalmaz és büntet már e világon is: a jóknak belső békét és belső boldogságot ajándékoz, a gonoszokkal pedig érezteti a rossz lelkiismeret mardosását. Isten látható boldogsággal is jutalmaz és látható bajjal és szenvedéssel is büntet. Bár ezen a világon gyakran a jók szenvednek és a rosszaknak jól megy a soruk, még sincs a földi életben olyan istentelen, aki teljesen boldog, és olyan igaz, aki teljesen boldogtalan. A teljes jutalmat és a végső büntetést Isten a halálunk után méri ki. Csak akkor fogunk igazán rájönni, hogy Isten milyen igazságos.

Amikor Jákob pátriárka meghalt, József fivérei attól tartottak, hogy testvérük most megbosszulja az ellene elkövetett gonoszságot. De József ezt mondta nekik: „Ne féljetek! Rosszat eszeltetek ki ellenem, de az Isten azt jóra fordította.” (1 Móz 50,15-21)

Életünk, Isten akarata szerint, próbaidő. Ezen a földön szabad elhatározásból kell Őt választanunk. Isten serkent minket a jóra, figyelmeztet a rosszra és kegyelmét ajándékozza, hogy a próbát megálljuk. Mivel azonban Őt még nem szemlélhetjük, megeshetik, hogy szabadságunkat rosszul használjuk és vétkezünk ellene. Isten megengedi a bűnt.
     Néha úgy látszik, mintha a bűnök Isten terveit megakadályoznák, vagy meghiúsítanák. Valójában azonban Isten a rosszat is jóra tudja fordítani. Úgy kormányozza a világot, hogy a rossz is szent terveit szolgálja. Midőn szent Fia meghalt a kereszten, akkor is úgy látszott, mintha a Sátán és a bűn győzött volna. Valójában azonban a Sátán elbukott és a világ megszabadult a bűntől és az örök haláltól.
     A bűn titkát, amíg e világon élünk, nem foghatjuk fel. A világ végén azonban elámulva látjuk majd, hogy e világban minden rossz Isten terveit szolgálta.

Amikor az izraeliták nem akartak a próféták intéseire hallgatni, Isten súlyos csapásokkal látogatta meg őket. Nabukodonozor király elfoglalta Jeruzsálemet, lerombolta a várost, fölégette a templomot és az ország lakóit fogolyként hurcoltatta Babilonba. Az izraeliták a babiloni fogság alatt magukba szálltak és bűnbánatot tartottak. Hitük az egy Istenben megerősödött és a vágy az ígért Megváltó után ismét felébredt bennük. Ugyanakkor a pogányok, akik között az izraeliták éltek, értesültek tőlük az igaz Istenről és a Megváltóról, akinek el kell jönnie a világba. Így lett a büntetésből, amelyet Isten rájuk szabott, áldás az izraelitákra és pogányokra egyaránt.

Isten nem örül sem a szenvedésnek, sem a halálnak. „Isten nem alkotta a halált és nem leli örömét az élők vesztén.” (Bölcs 1,13) A szenvedés és halál a bűn által jöttek a világra. A mi bűneink is szenvedést okoznak mindmagunknak és embertársainknak.
     Isten megengedi a szenvedést, hogy minket általa az üdvösségre vezessen. Szent az Ő szándéka minden dologban, akkor is, ha mi nem értjük.
     Isten a szenvedések által akarja elérni, hogy a rosszból megtérjünk. A szenvedés üdvös büntetés is lehet, amely megsegít minket abban, hogy felismerjük bűnösségünket. Isten azért is bocsát ránk szenvedést, hogy megtisztítson minket, mint az arany tisztul a tűzben. Betegség, szegénység és más megpróbáltatások által akar bennünket hibáinktól és tökéletlenségeinktől megtisztítani.
     Isten azért is engedi a szenvedést, hogy megálljuk helyünket a jóban. A szenvedés egyúttal próba is: meg kell mutatnunk, hogy a szenvedésben is teljesítjük Isten szent akaratát. Ha a szenvedést megadóan viseljük, Krisztushoz válunk hasonlóvá. – Akinek pedig keresztény hite miatt kell szenvednie, gondoljon Krisztus szavára: „Boldogok vagytok, ha miattam szidalmaznak és üldöznek titeket az emberek. Örüljetek és vigadjatok, mert jutalmatok nagy lesz a mennyben.” (Mt 5,11-12)
     Krisztus szenvedése és halála engesztelés volt a világ bűneiért. A szenvedés által Isten alkalmat ad nekünk, hogy Krisztussal részt vegyünk ebben az engesztelésben.
     Ha ebben az életben együtt szenvedünk Krisztussal, majd a mennyekben Vele együtt fogunk megdicsőülni. Minden szenvedésért, melyet Istennek engedelmeskedve viselünk, örök jutalmat nyerünk.

Életszabály: Ne kérdezd: Miért hagy engem szenvedni Isten? Inkább ezt kérdezd: Miként válhat javamra ez a próba?

Szent Pál a rómaiakhoz írt levelében beszél arról, hogy Isten milyen csodálatosan hajtja végre szent terveit. Ezt írja: „Mekkora a mélysége Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! Mennyire megfoghatatlanok az Ő határozatai és kifürkészhetetlenek az Ő útjai! Mert ki ismerte fel az Úr gondolatát? Vagy ki volt az Ő tanácsadója? Vagy ki kölcsönzött neki, hogy visszakövetelhetné tőle? Minden belőle, általa és érte van. Dicsőség néki örökre! Amen.” (Róm 11,33-36)

Amikor Isten a világot teremtette, csodálatos rendet helyezett belé. A Sátán által és az emberek bűnei által azonban rendetlenség lépett a világba. Ám Isten mégis mindent úgy tud igazgatni, hogy szent céljait elérje. Isten végtelenül bölcs.
     Isten az egyes ember életét is szent céljai szerint igazgatja. Isten bölcs elrendelése volt az is, hogy Józsefet a fáraó egykoron magas méltóságba emelte. A gyermek Mózest is Isten bölcs elrendelése óvta meg a haláltól. A legcsodálatosabban abból észleljük Isten bölcsességét, hogy miként vezet minket a mennybe. Amíg e világon élünk, természetesen gyakran nem tudjuk felfogni az Ő rendelkezéseit. Isten mondja: „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, utaim nem a ti utaitok. Amennyivel magasabbak az egek a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Iz 55,8-9)
     Isten isteni hatalommal hajtja végre terveit. Ő a világot isteni akaratával a semmiből teremtette. Kezében tartja az egész világot és minden lényt eréllyel, de ugyanakkor gyengéden irányít. Isten mindenhatóságát legvilágosabban a csodákból látjuk, főként szent Fia feltámadásából. Teljes hatalmát a világ végén fogja megmutatni, amikor a mindenséget megújítja. „Istennél semmi sem lehetetlen.” (Lk 1,37) Megtehet mindent, amit akar. Isten mindenható.
     A természet is megmutatja nekünk, milyen bölcs és hatalmas Isten. Isten bölcsességét és mindenhatóságát hirdetik a csillagos ég és földi teremtmények, az állatok és növények és a mi csodálatos felépítésű testünkben az erők bonyolult játéka.

Jézus egyszer egy hasonlatot mondott a farizeusoknak: „Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik kikérte az örökség neki járó részét és messze vidékre költözött. Ott eltékozolta vagyonát és nagy nyomorba jutott. Akkor magába szállt és visszament atyjához. Atyja már messziről meglátta őt és szíve megesett rajta. Eléje sietett, nyakába borult és megcsókolta. Megparancsolta a szolgáknak: Vegyétek elő hamar a legdrágább köntöst és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút és öljétek le. Együnk és vigadjunk, mert az én fiam meghalt és föltámadt, elveszett és megkerült!” (Lk 15,11-24)

Isten a bűnöst meg akarja menteni. „Életemre mondom, én, az Úr, nem akarom a bűnös halálát, hanem azt, hogy megtérjen és éljen.” (Ez 33,11) Szent Fiát küldte a világra, hogy „keresse és megmentse, ami elveszett”. (Lk 19,10)
     Isten visszahívja a bűnöst. Addig szólítja, mígnem beismeri bűnösségét és felébred benne a honvágy az atyai ház után.
     Isten türelmes hozzánk, gyenge emberekhez. Ezért gyakran hosszú időt enged a bűnösnek, hogy magába szállhasson és bűneit megbánja: Isten várja őt, mint elveszett fiát az atya. Isten hosszan tűrő.
     Midőn a bűnös megtér, Isten megbocsát neki. Nagy szeretettel hajol a bűnöshöz, és újra átkarolja, mint gyermekét. Nincs ember a földön, aki annyira szívből és oly nagylelkűen tudna megbocsátani, mint a mi Mennyei Atyánk. Ezért még a legnagyobb bűnösnek sem kell kétségbeesnie. Isten irgalmas.

Szent János írja: „Isten szeretete abban nyilvánult meg miirántunk, hogy egyszülött Fiát küldötte a világra, hogy őáltala éljünk. Szeretet az Isten és aki a szeretetben marad, Istenben marad és az Isten őbenne.” (1 Ján 4,9/16)

Isten öröktől fogva szeret minket, már akkor is szeretett, amikor mi még nem szerethettük Őt. Azt mondja: „Örök szeretettel szerettelek téged.” (Jer 31,3) Szeretetből teremtett, Fia által megváltott és gyermekeivé tett minket. Szeretetből int, büntet és kegyelmez. Isten a szeretet.
     Mivel Isten szeret minket, mi is szerethetjük Őt. Azt akarja, hogy Atyánknak nevezzük, és gyermeki bizalommal bízzunk benne. Nem kell tőle félnünk, mint a szolgáknak, hiszen mint gyermekei szerethetjük Őt.
     Isten szerelme sokszor mint egy vihar ragadta el a szenteket: felismerték, hogy szívüknek éhét senki más nem csillapíthatja, egyesegyedül Isten. Ezért semmit sem kívántak erősebben, mint azt, hogy Istent egyre jobban szeressék. Isten pedig szerelmének egyre újabb kincseit adta nékik.
     Isten vágyódik arra, hogy majdan egészen egyesüljünk vele. Azt akarja, hogy hozzá a mennybe jussunk és örökre szeretetében éljünk.

Az utolsó vacsora után Jézus szemét az égre emel te és Atyjához imádkozott, e szavakat mondván: „Az örök élet az, hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent és akit küldöttél, Jézus Krisztust” (Jn 17,3)

Csak egy Isten van. „Tudja meg minden nép: az Úr az Isten és rajta kívül nincsen más.” (3 Kir 8,60)
     Isten az „élő Isten” (Jer 10,10) Ő az Élet és minden élet adója. Minket, gyermekeit, részesít isteni életében.
     Isten élete végtelenül gazdagabb és magasabb élet, mint a teremtményeké. Istennek olyan értelme van, amely mindenen áthatol és olyan akarata, mellyel mindent fönntart és kormányoz. De Istennek nincsen teste, mint nekünk, halandó embereknek. Isten lélek.
     Isten magasztosabb és szentebb, mint ahogy azt mi egyáltalán felfoghatjuk és elmondhatjuk: minden jó benne van. Mi, teremtmények, tökéletlenek vagyunk és meg vannak szabva határaink. Istennek azonban nincsenek határai és nincs benne még a legkisebb tökéletlenség sem. Isten végtelenül tökéletes.
     Isten feltárta előttünk belső életének titkát is. A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy az egy Istenben három személy van: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Három személyben él Isten véghetetlen boldogságban örökkön-örökké.

„Azt nem tudjuk felfogni, hogy mi az Isten, ám azt fel tudjuk fogni, hogy mi nem.” (Aquinói Szent Tamás)

Az első, amit Isten terveinek megvalósítására tett, a világ teremtése volt. Ezzel a nagy isteni cselekedettel kezdődött a mindenség és az ember történelme.

Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. Teremtette a fényt és az égboltozatot, a szárazföldet és a tengert, az ég csillagait és a föld összes teremtményeit és látott Isten mindent, amit teremtett, és látta, hogy minden jó volt. (1 Móz 1)

Nem volt mindig világ: kezdődött egyszer. Nem is magától lett. Isten teremtette az eget és a földet. Amikor Isten a világot teremtette, nem volt szüksége sem építőanyagra, sem szerszámra, sem segítőtársakra. A semmiből hívta elő. „Mivel ő szólott, levének, ő parancsolt és mind előjövének.” (Zsolt 32,9) Egyedül az Ő mindenható akaratával hívott létre mindent.
     Istennek nem volt szüksége arra, hogy a világot megteremtse. Ő a világ nélkül is végtelenül gazdag és boldog volt. Isten azért teremtette a világot, hogy kinyilvánítsa és közölje mérhetetlen jóságát, hogy az egész világmindenség az Ő dicsőségét tükrözze, és hogy minden teremtménye részesedjék jóságából. Eszes teremtményei ezenkívül megismerhetik, szerethetik, magasztalhatják Őt és így boldogok és örökké megdicsőültek lehetnek. Isten a világot a maga dicsőségére és a teremtmények legnagyobb javára teremtette.
     Isten szereti a világot, amelyet teremtett. Nem akarja, hogy ismét semmivé legyen. Gondoskodik arról, hogy fennmaradjon. Isten megtartja a világot.
     Isten mindenhatóságával, bölcsességével és jóságával szüntelenül működik a teremtésben. Rendezi a világ folyását, a népek sorsát és minden egyes ember életét. Művét biztos kézzel vezeti az örök célba. Isten kormányozza a világot.
     Mivel mindent Isten teremtett, minden az Ő tulajdona. Minden lény és minden dolog érette van és az Ő isteni oltalma alatt áll.

„Az Úr trónszékét állítá egekben. Uralkodik, kormányoz mindenekben. Áldjátok az Urat, minden angyalai, erős hatalmasok, kik parancsait végzítek, hogy beszédének engedelmeskedjetek. Áldjátok az Urat, minden seregei, szolgái, kik cselekszitek akaratát.” (Zsolt 102,19-21)

Isten tisztán szellemi, nagyhatalmú lényeket is teremtett: az angyalokat. Az angyaloknak van értelmük és szabad akaratuk, de testük nincs. Ezért nem láthatjuk őket. Szeretetében Isten azért teremtette az angyalokat, hogy majdan szemlélhessék Őt és örökké vele maradhassanak. Erre az angyalok a maguk erejéből nem voltak képesek, ezért Isten részt adott nekik a maga isteni életéből.
     Mielőtt az angyalok Istent szemlélhették volna, próbát kellett kiállaniok. Az angyalok egy része nem állotta ki a próbát, sőt fellázadott Isten ellen. Büntetésül pokolra taszíttattak. Ők a gonosz szellemek. Vezetőjük a Sátán, vagyis az ellenkezés szelleme. A gonosz szellemek gyűlölik Istent és az embert, és egyre azon vannak, hogy testünknek-lelkünknek ártsanak.
     A hűségben megmaradt angyalok örök boldogságban szemlélik, imádják és dicsőítik Istent. Szeretik Istent, szolgálják és harcolnak országáért. Tudtunkra adják Isten akaratát, oltalmazzák testünket-lelkünket és könyörögnek érettünk Istennél.
     A Szentírás az angyalok különböző karait említi, például a kerubokét és szeráfokét. A Sátán és a gonosz szellemek elleni küzdelemben a jó angyalok vezére Szent Mihály. Isten szeretetből mindannyiunk mellé egy angyalt állított, a szent őrzőangyalt. Az őrzőangyal szeret minket, védelmezi lelkünket a kísértésben és veszélyben, figyelmeztet a jóra és útitársunk a mennyei hazába vezető úton.
     Az Egyház március 24-én Gábor főangyal ünnepét üli, szeptember 29-én Szent Mihály főangyalét, október 2-án a Szent Őrzőangyal ünnepét, október 24-én pedig Ráfael főangyalét.

Isten így szólott: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” És Isten megalkotta az embert a maga képmására. A földből formálta és belé lehelte az élet leheletét. Azután egy szép gyümölcsöző kertbe helyezte az embert, hogy azt művelje és őrizze. És Isten így szólott hozzá: „A kert minden fájáról ehetsz, csak a jó és rossz megismerésének fájáról nem: amint arról eszel, meg kell halnod.” (1 Móz 1,26/2,25)

Isten az ember testét a föld anyagából formálta. Lelkét a semmiből teremtette, ezzel adta meg a testnek az emberi életet. Az első emberek Ádám és Éva voltak. Tőlük származik az egész emberiség. Ők a mi ős-szüleink.
     Az ember lelke szellemi lény. Van értelme, tehát megismerhet, van akarata, tehát szabadon cselekedhet. Mivel a lélek szellemi lény, halhatatlan. Az embert a szellemi lélek teszi hasonlóvá Istenhez, a végtelenül tökéletes Szellemhez, és az ember ezért áll a világ valamennyi teremtménye fölött.
     Szeretetében az embert is arra teremtette Isten, hogy majdan Őt szemlélhesse és örökké vele együtt élhessen. Ezért adott részt neki a maga isteni életéből. Ezt a nagy, ingyen adományt kegyelmi életnek vagy megszentelő kegyelemnek nevezzük. Ős-szüleink a kegyelmi élet által váltak Isten gyermekeivé és Istenhez különös módon hasonlókká.
     Isten adott az első emberpárnak még más gyönyörű adományokat is. A paradicsomban élhettek. Ott éltek Istennek különös közelében. Értelmüket Isten megvilágosította különös fénnyel és akaratukat megerősítette különös erővel. Vágyaik és törekvéseik teljesen a jóra irányultak. Ős-szüleinkben nem volt meg a rosszra való hajlandóság és boldogan éltek Isten jelenlétében. A munka nem volt terhükre. Nem éreztek fájdalmat, betegséget és egyéb bajt, és a haláltól is menteseknek kellett volna maradniok. Mindezeket az adományokat a földi paradicsom rendkívüli adományainak hívjuk.
     A kegyelmeknek, amelyeket Isten az első emberpárnak adott, át kellett volna szállaniok az egész emberiségre. Ádámtól a testi léttel együtt minden embernek örökölnie kellett volna a kegyelmi életet és a földi paradicsom rendkívüli adományait is. (Áteredő kegyelem)
     Az első embereknek, mint az angyaloknak is, próbát kellett kiállaniok. Ezért Isten egy parancsot adott nekik. Ha követik, megőrizhetik maguknak és ivadékaiknak a kegyelmi életet és a földi paradicsom többi adományát, ha ellene szegülnek, elveszítik a kegyelmet és az adományokat ők és ivadékaik is.

A kígyó így szólott az asszonyhoz: „Miért parancsolta meg néktek Isten, hogy a paradicsom egyik fájáról ne egyetek?” Az asszony ezt mondta a kígyónak: „A paradicsomban levő fák gyümölcséből eszünk. De azt parancsolta nekünk Isten, hogy a paradicsom közepén levő fa gyümölcséből ne együnk, meg hogy ahhoz ne nyúljunk, hogy meg ne találjunk halni.” A kígyó ezt válaszolta: „Dehogy is haltok meg! Csak tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek és olyanokká lesztek, mint Isten: tudtok jót és gonoszat.” Ekkor az asszony úgy látta, hogy a fa gyümölcse evésre jó és szemre szép. Vett a gyümölcsből és evett belőle, férjének is adott és az is evett belőle.” (1 Móz 3,1-6)

Az első emberek a kísértés órájában nem hallgattak Istenre, hanem a Sátánt követték és ettek a gyümölcsből, mert olyanok akartak lenni, mint Isten. Ádám és Éva jól tudták, hogy megszegték Isten szent parancsát, mégpedig szabad akaratukból. Súlyosan vétkeztek Isten ellen. Ádám és Éva bűnét eredeti bűnnek nevezzük.
     A paradicsomban elkövetett bűn miatt az első emberek megszűntek Isten gyermekei lenni: elvesztették a kegyelmi életet és többé nem juthattak a mennybe. Ez volt bűnük legrosszabb következménye. Bűnük miatt elvesztették a földi paradicsom rendkívüli adományait is. Nem élhettek többé Isten különös közelében és el kellett hagyniok a paradicsomot. Értelmük elhomályosult, akaratuk meg gyöngült és attól kezdve hajlamosak lettek a rosszra. Sok szenvedés lett a részük, mindennapi kenyerüket verejtékes munkával kellett megkeresniök, és végül a halált is el kellett szenvedniök. Az első embereken a bűn miatt a Sátán lett úrrá.
     Bár az első emberek ennyire súlyosan vétkeztek, Isten mégis megkönyörült rajtuk. Az eljövendő Megváltóért megadta nekik a kegyelmet, hogy felismerjék és megbánják bűnüket, és megbocsátott nekik. De a földi élet terhét vezeklésül viselniök kellett.

„A bűn egy ember által jött be a világba és a bűn által a halál. És így a halál átment minden emberre, mert Ádámban mindenki vétkezett.” (Róm 5,12)

Mivel Ádám, mint az egész emberiség feje vétkezett, bűne valamennyi ivadékára átmegy. (Eredeti bűn) Ádám bűne miatt kegyelmi élet nélkül születünk, noha Isten szándéka szerint ezt örökölnünk kellett volna Ádámtól. – Különleges kegyelmi kiváltságból csak Isten Anyja nem örökölte az eredeti bűnt.
     Ádám bűnének rossz következményei is átmentek az emberiségre. Ezért vagyunk hajlamosak a bűnre, ezért van bennünk bűnös kívánság. Ez megmutatkozik a rendetlen kívánságban a földi dolgok, például az élvezet, az anyagi birtoklás, rang és tekintély iránt. Azonkívül az embereknek sokféle nyomorúság és szenvedés közepette kell élniök és végül meg kell halniok. Az eredeti bűn miatt a Sátán lett úrrá a világon. Ha Isten a bűnös emberiségen nem könyörült volna, senki sem tudná örök célját elérni, mivel önmagát senki sem képes megváltani.

Isten szava: „Minden, ami a világon van: a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától van.” (1 Jn 2,16)

A rossz hajlamok: Hét rossz hajlamot különböztetünk meg. Ezek: a kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag és a jóra való restség. Ezeket főbűnöknek is nevezzük, mert belőlük, mint kútfőből, sok más bűn ered.

Az igaz, hogy az eredeti bűnt sehol sem látjuk, de látjuk rossz következményeit. Látjuk a rosszra való hajlamot a mi bensőnkben: szívünk maga-magától nem fordul Isten felé, és noha erősen megfogadjuk a jót, mégis újra meg újra vétkezünk. Kint a világban is láthatjuk az eredeti bűn következményeit a rendetlenségből. Bármennyire is fáradoznak a jók, újra meg újra felülkerekedik az igazságtalanság, a háború és egyéb baj. Némelyek így beszélnek: „Isten igazságtalan, mert megengedi, hogy Ádám bűne miatt minden ember szenvedjen.” Erre a válasz: „Isten igazságos, mert Ő senkinek sem köteles megadni a kegyelmi életet és a földi paradicsom különös adományait. Isten azonban irgalmas is, amit Ádám elvesztett, minden ember visszaszerezheti Krisztus által, és a megadóan viselt szenvedésért a legragyogóbb jutalmat adja nekünk Isten.”

Az első ember bűnbeesése után ezt mondotta Isten a kígyónak: „Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és ivadéka közé: ő széttiporja fejedet, te pedig sarka után leselkedel.” (1 Móz 3,15)

Az első ember bűnbeesése után Isten megígérte, hogy egy napon a Sátán legyőzetik. Jönni fog egy Megváltó az emberi nemből. Ez a Megváltó fogja az embereket a bűntől és a bűn rossz következményeitől megváltani. A pátriárkák és próféták által Isten később megjövendölte, hogy a Megváltó Betlehemben egy Szűztől fog születni. Hatalmas próféta lesz és nagy csodákat művel. Pap lesz, sokat szenved és meghal az emberekért. Végezetül minden nép királyává és bírájává emelkedik. – A papokat és királyokat az Ószövetségben olajjal kenték fel, ezért hívták őket „fölkentnek”. Mivel a megígért Megváltó egy személyben pap és király, „Fölkentnek” nevezték. (Héberül: Messiás, görögül: Krisztus)
     Isten utolsó hírnöke az Ószövetségben Keresztelő Szent János volt. Ő a Megváltó előfutára. Amit Isten az Ószövetségben megígért, abból sok teljesült Krisztusban. Állandóan sok teljesül az Ő Egyházában is és a világ végén minden beteljesedik, amit Isten megígért.

Útravaló: Isten az embereket nem taszította el magától végképpen, mint a lázadó angyalokat, hanem irgalmas volt hozzájuk. Hálás vagyok ezért neki.

Akkoriban, midőn János a Jordán vízében keresztelt, fellépett az ígért Megváltó: Jézus Krisztus, az Atyaisten Egyszülött Fia, a mi Urunk. Benne kell hinnünk, hogy bemehessünk Isten országába.

Miután Jézus a Jordánban megkeresztelkedett, a pusztába ment, negyven napig böjtölt és imádkozott. Azután Galileába ment és kihirdette: „Az idő betelt és közel van Isten országa. Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az üdvösség örömhírében.” (Mk 1,12-15)

Jézus, mint mennyei Atyjának követe, bejárta az egész országot és hirdette az örömhírt: közel az Isten országa. A próféták megjövendölték Isten országát, az igazak epekedték, az írástudók és farizeusok emlegették. Jézus azonban kihirdette: Az idő betelt, jön Isten országa.
     Jézus nagy csodákkal mutatta meg, hogy közel az Isten országa. Betegeket gyógyított, gonosz szellemeket űzött ki, halottakat támasztott fel és a pusztában csodálatos módon táplálta a sokaságot. Azt mondotta: „Ha én Isten lelke által űzöm ki az ördögöket, akkor elérkezett hozzátok Isten országa.” (Mt 12,28) Az emberek pedig felkiáltottak: „Isten meglátogatta az ő népét!” (Lk 7,16)
     Jézus szavai és csodái által úgy nyilatkoztatta ki magát, mint az Istentől ígért Messiás. Midőn tanítványai által Keresztelő Szent János megkérdezte: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?” Jézus azt válaszolta: „Menjetek, jelentsétek Jánosnak, amit hallotok és láttok: A vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak és a szegényeknek hirdettetik az Evangélium. Boldog az, aki nem botránkozik meg bennem.” (Mt 11,3-6)

„Midőn Jézus látta a tömeget, fölment a hegyre és letelepedett ottan. Tanítványai köréje gyűltek, és ő megnyitva ajkát, tanította őket. Midőn beszédét befejezte, a nép álmélkodott az ő tanításán, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.” (Mt 5,1-2,/7,28-29)

Jézus mindenütt tanított: a templomban és a zsinagógákban, a városokban és falvakban, a hegyen és pusztában és a Genezáreti tó partján. Jézus csalhatatlan bizonyossággal tanított. Nem volt szüksége arra, hogy emberektől tanuljon. Ismerte az Atyát és ismerte a hozzá vezető utat, mivel az Atyától jött.
     Jézus ismerte az emberi gondolkodás módját és mindenkihez úgy beszélt, ahogyan kellett. A népet legtöbbször hasonlatokkal tanította: tanítványait mélyebben is bevezette tanításába, a betegekhez és bűnösökhöz jóságosan beszélt, ám szigorúan megrótta a farizeusok hamisságát. Jézus Krisztus minden nép és minden korszak tanítója. Az embereket Egyháza által tanítja és a Szentlélek által megvilágosítja. Szava örökké érvényes. Azt mondotta: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.” (Mt 24,35)

Isten szava: „Mindaz, aki tanításomat hallja és azt megteszi, hasonlít a bölcs emberhez, aki házát kősziklára építette. Mindaz pedig, aki tanításomat hallja, de azt meg nem teszi, hasonlít a balga emberhez, aki házát homokra építette.” (Mt 7,24/26)

Egyszer Jézus az úttól fáradtan letelepedett Jákob kútja mellé, közel a szamariai Szikar városhoz. Tanítványai bementek a városba, hogy eleséget vásároljanak. Közben egy szamariai asszony jött, és Jézus beszélt hozzá az eljövendő megváltásról. Midőn a tanítványok visszatértek, így szóltak: „Mester, egyél.” Jézus ezt mondotta: „Van ennivalóm, amiről ti nem tudtok. Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött és hogy elvégezzem az ő művét.” (Jn 4,5-34)

Jézus mindig az Atyára gondolt. Ha az ég madarait vagy a mezők liliomait szemlélte, ha a nép között, tanítványai vagy a bűnösök között volt, mindig az Atya volt a szeme előtt. Jézus az Ő mennyei Atyját mindenek fölött szerette. Szíve mindenkor érette égett a szeretettől, soha még emberi szív a mennyei Atyát ennyire nem szerette. A szeretet arra ösztönözte Jézust, hogy Atyjához imádkozzék. Gyakran elvonult az emberektől, hogy a csendességben Atyjával beszéljen, sokszor egész éjszakákat imádságban töltött. Az ímádság lángja sohasem hunyt ki az Ő szívében.
     Jézus szeretete az Atya iránt főként abban nyilvánult meg, hogy végbe vitte Atyja akaratát. Engedelmesem megtette, amit kívánt tőle az Atya és alázattal fogadta, amit az Atya küldött neki. Fáradhatatlanul munkálkodott Atyjának dicsőségéért. Beteljesült az Írás szava benne: „Buzgóság emészt el házadért.” (Jn 2,17)
     Jézus mindig engedelmeskedett Atyjának. A Sátán nem tudta Őt elcsábítani, noha elővette minden hatalmát. Jézus egészen bűn nélkül való. Ö a legszentebb az emberek között.

Midőn Jézus átment Jerikón, meglátta Zakeust, a vámosok főnökét, egy útszéli fügefán ülni. Odaszólt neki: „Zakeus, szállj le hamar! Ma a te házadban kell megszállnom.” Zakeus nyomban leszállt és boldogan fogadta őt. Ekkor az emberek zúgolódni kezdtek, mondván: „Egy bűnösnél szállt meg!” Jézus azonban ezt mondotta: „Az Ember Fia azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett.” (Lk 19,1-10)

Jézus szeretettel könyörült meg az embereken. Ezt mondotta: „Szánom a népet.” (Mt 15,22) Nem önmagára gondolt, hanem azokra, akiket rábízott az Atya. Jézus mondotta: „Az Ember Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon.” (Mk 10,45) Nagy szeretettel könyörült azokon, akiket semmibe vett a világ, vagy akik szükséget láttak. Magához engedte a gyermekeket, gyógyította a betegeket, táplálta az éhezőket és hirdette az Evangéliumot a szegényeknek. Ezt mondotta: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve és én felüdítelek titeket.” (Mt 11,28)
     Jézus különös szeretettel törődött a bűnösökkel. Utánuk ment, mint a pásztor az elveszett bárány után, intette őket, hogy térjenek vissza és megbocsátotta bűnüket. Még azt is szeretetből tette, ha ítélettel fenyegette őket. Sírt a megátalkodott Jeruzsálem felett. Szeretetből még az életét is odaadta a bűnösökért.

Az Egyház életéből: Az Egyház tiszteli Jézus Szentséges Szívét. Az Egyház látja Jézus szeretetét Atyja és az emberek iránt, és arra szólít minket, hogy vegyünk részt a bűnökért való engesztelésben. Pünkösd utáni harmadik pénteken ünnepli Jézus Szentséges Szívének ünnepét. Ezenkívül minden hónap első péntekét Jézus Szívének szenteli (Jézus Szíve-péntek).

A jeruzsálemi templomszentelés ünnepén ezeket mondotta Jézus: „Én és az Atya egy vagyunk.” Ekkor a zsidók követ ragadtak, hogy megkövezzék őt. Azt hozták fel ellene, hogy káromolja Istent: „Ember létedre Istenné teszed magadat.” Jézus ezt válaszolta: „Miképp mondhatjátok: „Te istenkáromló, mivel azt mondottam: Isten Fia vagyok? Higgyetek az én tetteimnek, akkor majd belátjátok, hogy az Atya énbennem van és én az Atyában.” (Jn 10,22/38)

A mennyei Atya kinyilatkoztatta, hogy Jézus Isten Fia. Midőn megkeresztelték őt a Jordán vízében, az Atya hangja hallatszott a mennyből: „Ez az én szerelmes fiam, akiben nekem kedvem telik.” (Mt 3,17) Ugyanezeket a szavakat mondotta az Atya Jézus színeváltozásánál a hegyen.
     Jézus maga is mondotta, hogy Ő Isten Fia. „Fiúnak” nevezte magát (Mt 11,27). Ezt mondotta: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30) Ő Isten Egyszülött (vagyis egyetlen) Fia. – Jézus egyszer megkérdezte az apostoloktól: „Hát ti kinek tartotok engem?” Péter megvallotta: „Te Krisztus vagy, az élő Isten Fia”. Jézus helyben hagyta ezt a vallomást, így szólván: „Boldog vagy te Simon, Jónás fia, mert nem a hús és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van.” (Mt 16,15-17) – A főpap ezt mondotta Jézusnak: „Megesketlek az élő Istenre, valld meg nekünk, te vagy-e Krisztus, az Isten Fia?” Jézus így válaszolt: „Te mondád.” (Mt 26,63-64) – Kijelentéseit Jézus csodáival, életével és halálával bizonyította.
     Az apostolok is tanúsították, hogy Jézus Isten Fia és e tanúskodásukért odaadták életüket. Pál írja: „Isten nem kímélte tulajdon Fiát sem, hanem mindnyájunkért odaadta őt.” (Róm 8,22). János mondja: „Isten szeretete abban nyilvánult meg miirántunk, hogy az Atya az Ő Egyszülött Fiát küldötte a világra, hogy őáltala éljünk.” (1 Jn 4,9)
     Mivel Jézus Isten Egyszülött Fia, igaz Isten Ő, mint az Atya. Tamás elismerte: „Én Uram és én Istenem.” (Jn 20,28) János írta: „Ez az igaz Isten.” (1 Jn 5,20) Pál „örökké áldandó Istennek” nevezte Jézust. (Róm 9,5) Jézus isteni lényege egy az Atyáéval: Ő „Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, Igaz Isten az Igaz Istentől, egylényegű az Atyával.” (A szentmise hitvallása) Mindenben együttműködik az Atyával. Ugyanúgy kell imádnunk és dicsőítenünk Őt, mint az Atyát.
     Az apostolok korától kezdve az egész Egyház tanította és vallotta, hogy Jézus Krisztus Isten Fia és igaz Isten. Ezt a hitet megvédelmezte a tévtanítókkal és hitetlenekkel szemben. Megszámlálhatatlan vértanú megpecsételte vérével. Pápák és püspökök, papok és hívők, tudósok és tudatlanok, atyáink és ősatyáink ebben a hitben éltek és haltak.

Isten szava: Jézus mondotta: „Aki Isten Fiában hisz, az el nem ítéltetik, de aki nem hisz, az már elítéltetett, mert nem hisz Isten Egyszülött Fiában.” (Jn 3,18)

Hogy Megváltónkat és a megváltás művét közelebbről megismerjük, vegyük most szemügyre Jézus Krisztus megtestesülését, szenvedését, feltámadását, mennybemenetelét és eljövetelét a világ végén. Így látjuk, mennyire szeretett minket, mennyit kellett szenvednie érettünk, és hogy ezért Atyja mily csodálatosan dicsőítette meg Őt.

Isten elküldötte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, kinek neve Mária volt. Ezt mondotta neki az angyal: „Íme, méhedben fogansz és fiat fogsz szülni, akit majd Jézusnak hívsz. Nagy lesz ő és a Magasságbeli Fiának fog hívatni.” (Lk 1,26-38)

Isten Fia öröktől fogva isteni dicsőségben és végtelen szeretetben együtt él az Atyával és a Szentlélekkel. Ezért mondotta Jézus: „Bizony, bizony mondom nektek: mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.” (Jn 8,58) Isten Fia az Atyától öröktől fogva született. Ezért valljuk a szentmise hitvallásában: „Az Atyától öröktől fogva született.” Úgy születik Ő az Atyától, mint a gondolat és a szó az ember értelméből, Isten Fiát ezért nevezzük „Igének” is.
     Midőn az idő beteljesült, Isten angyala üzenetet hozott Máriának és a Szentlélek megárnyékozta őt. Ekkor Isten Fia testet öltött Máriában és emberré lett. E megfoghatatlan titokra gondolunk, midőn mondjuk: „És az Ige testté lőn és miköztünk lakozék.” (Jn 1,14)
     Isten Fia valóságos ember lett: volt húsa és vére, teste és lelke. Ő éppen úgy érezte az éhséget és szomjúságot, örömöt és szomorúságot, fájdalmat és halálfélelmet, mint mi. Mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt. (lásd: Zsid 4,15) Megdicsőülése után is ember maradt és ember marad mindörökké. Jézus Isten és ember egyszerre. Isten öröktől fogva, emberré az időben lett. Van isteni természete és van emberi természete. Ő az Istenember.
     Isten Fia azért lett emberré, hogy Atyjának szent tervét végbe vigye, neki kellett meghoznia az örömhírt Isten országáról és tanításával és életével megmutatnia az Atyához vezető utat. Neki kellett bennünket a bűntől megszabadítania és újból Isten gyermekeivé tennie.

Útravaló: Háromszor szólal meg napjában a harang az „Angyali üdvözletre”. Midőn hallom, arra gondolok, hogy Isten Fia érettem lett emberré és áhítattal imádkozom az „Úrangyalát”.

Az Egyház március 25-én Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepét, december 25-én pedig, karácsonykor, az Úr születését ünnepli. – Az IHS betűk Jézus nevének a görög írásból való rövidítése. Az XP betűk a „Krisztus” szó első két betűje görög módon írva. A hal jelével az első keresztények azt vallották, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó: mert görögül e szavak kezdőbetűi összetéve halat jelentenek.

Midőn Jézus megszületett, napkeletről bölcsek jöttek Betlehembe, beléptek a házba, látták a gyermeket anyjával, Máriával, leborultak előtte és imádták őt. (Mt 2,1-11)

A Megváltó anyja a Boldogságos Szűz Mária. Öröktől fogva őt szemelte ki Isten arra, hogy Fiának anyja legyen. Mivel Fia igaz Isten, azért Mária Isten Anyja. Isten e méltóság által Máriát fölébe emelte minden angyalnak és embernek.
     Mária szűz maradott, mint anya is. Szent József nem atyja, hanem nevelőatyja volt Jézusnak. Álmában mondotta meg néki az angyal, hogy Mária a Szentlélek közreműködésével lett a Megváltó anyja. Mivel Mária Isten Fiának anyjává választatott, élete egyetlen pillanatában sem lehetett alávetve a bűn uralmának. Ezért Isten megkímélte őt az eredeti bűntől és már életének első pillanatában megadta neki a kegyelmi életet. Már akkor malaszttal teljes és szeplőtelen volt, amikor anyja méhében megfogant. Ezért nevezzük Máriát szeplőtelenül fogantatott Szűz Anyának. Ezt a nagy kegyelmet is Jézus Krisztus érdemelte ki kereszthalála által. Isten oly gazdag kegyelmekkel látta el Máriát, hogy mindig Isten akaratát teljesítette. Így nem fért hozzá semmiféle személyes bűn sem. Mária a legtisztább és legszentebb az asszonyok között.

Az Egyház december 8-án ünnepli a Szeplőtelen Fogantatást. IX. Pius pápa 1854-ben ezen a napon hirdette ki hittételként Isten Anyjának ezt a kegyelmi kiváltságát.
     Mivel Szent József a földön a gyermek Jézusnak és anyjának oltalmazója volt, az Egyház védőszentjének tiszteli őt. Március 19-én ünnepeljük Szent Józsefet mint a Boldogságos Szűz jegyesét és a világegyház védőszentjét, május 1-én pedig munkás Szent József ünnepét. A vízkereszt utáni vasárnap a Szent Család ünnepe.

Mint napfény átragyog a töretlen üvegen: Úgy jött el Jézusunk, hogy emberré legyen, S a drága Szűz Anyát nem érte sérelem, Örökkön szűz maradt, úgy szült emberi sarjat. (Antoine de Saix, 16.század)

Midőn Jézus a főtanács tagjai előtt ünnepélyesen kijelentette, hogy ő Isten Fia és majdan el fog jönni az ég felhőiben, a főpap megszaggatta ruháját és ezt mondotta: „Mi szükségünk van még tanúkra? Most magatok is hallottátok a káromkodást. Mit gondoltok?” Ezt válaszolták: „Méltó a halálra!” Ekkor arcul köpdösték és öklükkel ütötték. (Mt 26,63-67)

A választott nép hallotta Jézus szavait, látta csodáit és szent életét, mégis sokan voltak, akik Jézus tanítását nem fogadták el. A vezetők ellene uszították a népet és halálra ítélték Isten Fiát. Tanítványai közül is sokan elpártoltak tőle és Júdás, egyike a Tizenkettőnek, elárulta Őt. Szent János mondja: „Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1,11)
     E bűnökre az ördög csábította az embereket. Tudta, hogy hatalma véget ér, ha az emberek Jézusban hisznek és követik Őt. Ezért vette elő minden erejét, csakhogy az emberek visszavessék az Evangéliumot és megöljék Jézust. Sötét és félelmetes titok, hogy Isten Fiát miért nem fogadták be az emberek. Ebből a tettükből megmutatkozott az emberi szív minden romlottsága és gyöngesége. Ebből láthatjuk, micsoda bajt hozott a bűn az emberiségre.

Miután Jézust halálra ítélték, kivezették, hogy keresztre feszítsék. Jézus maga hordta a keresztet és ment a helyig, amelynek neve Koponyahely volt. (Héberül Golgota) Ott megfeszítették őt. De Jézus ezt mondotta: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” És kilenc óra tájban Jézus ezt mondotta: „Beteljesedett.” Azután nagy szóval felkiáltott: „Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet!” Ezután lehajtotta fejét és kiadta lelkét.

Jézus tudta, hogy ellenségei elítélik és keresztre fogják feszíteni, de azt is tudta, hogy Atyjának akaratából az emberek megváltásáért magára kell vennie a szenvedést és halált. Jézus önként vette magára a kereszthalált. Ezt mondotta: „Senki sem veszi el tőlem az életet, hanem én adom oda magamtól. Hatalmam van arra, hogy odaadjam és hatalmam van arra, hogy visszavegyem.” (Jn 10,18)
     Jézus teljesítette Atyjának az akaratát egészen a halálig. Szíve ugyan visszadöbbent a kínszenvedéstől és haláltól, de „engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig”. (Fil 2,8) Ezt mondotta: „Tudja meg a világ, hogy szeretem az Atyát, és úgy cselekszem, amint meghagyta nekem az Atya.” (Jn 14,31) Jézus mindhalálig szeretett minket, embereket is. „Midőn szidalmazták, a szidalmat nem viszonozta, midőn szenvedett, nem fenyegetődzött.” (1 Pét 2,23) A kereszten még ellenségeiért is imádkozott. Jézus szeretetből odaadta életét érettünk, bűnösökért.

Az Egyház az év minden péntekjét Jézus szenvedése emlékének szenteli: ezért tartózkodunk e napon a húseledeltől. Sokhelyütt pénteken délután 3 órakor harangoznak Jézus halála órájának emlékére. – Jézus szenvedésére emlékezünk, ha a keresztutat járjuk, a fájdalmas rózsafüzért imádkozzuk, az Öt Szent Sebet imádjuk és nagyhéten a szent sírt látogatjuk.

„Isten kiragadott minket a sötétség hatalmából és áthelyezett szeretett Fiának országába. Őbenne van a megváltásunk és a bűnök bocsánata.” (Kol 1,13-14)

Jézus Krisztus engedelmes volt egészen a halálig és így jóvátette Ádámnak és ivadékainak engedetlenségét. Kínszenvedésével és halálával megváltott minket az eredeti bűntől, személyes bűneinktől és az örök kárhozattól. Szenvedésének és halálának értéke véghetetlen, mert ő az Isten Fia. Kereszthalálával Jézus legyőzte a Sátánt. Megtörte a Sátán hatalmát és megszabadított minket uralmától. „Nincs tehát már semmi kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak.” (Róm 8,1)
     Halálával Jézus visszaszerezte nekünk az örök életet. Előttünk ment az Atyjához vezető úton: követnünk kell Őt, hogy vele együtt örökké az Atyánál éljünk. Halálával Krisztus kiérdemelte nekünk Isten eljövendő országának minden dicsőségét. Jézus kiérdemelt nekünk minden kegyelmet is. Haldokló Megváltónk szeretetének köszönhetjük, hogy Isten gyermekei vagyunk és Isten gyermekeiként élhetünk. Minden szentség, amely az Egyházat betölti, a mi Üdvözítőnk megnyílt oldalából árad.

Az égbe megyek általad, Ki értünk áldozád magad. (Nagy Szent Bernát)

„Krisztus szeretett minket és odaadta magát jóillatú áldozatul Istennek.” (Ef 5,2)

Az emberek minden korszakban hoztak áldozatokat. Istent imádva látható adományokat ajánlottak föl neki, hogy így tiszteljék legfőbb Urukat. Áldozataikkal fejezték ki, hogy Istennek akarják adni magukat. Azonkívül azért is hoztak áldozatokat, hogy hálát adjanak Istennek, könyörögjenek irgalmáért, vagy kiengeszteljék Őt. Az Ószövetségben az ilyen áldozatokat maga Isten rendelte el.
     Az Ószövetségi áldozatok Jézus kereszthalálában nyerték el beteljesülésüket. A kereszten maga Jézus az, aki föláldozta magát érettünk az Atyának. Az ő áldozata az Újszövetség áldozata. Jézus szenvedése és halála végtelen értékű áldozat. Ebben az áldozatban Istennek Fia, aki emberré lett, egyszemélyben volt áldozó pap és áldozati adomány. Tökéletes szeretetben és a legtisztább odaadásban áldozta magát mennyei Atyjának.
     Krisztus az egész emberiség főpapja. Ő minden emberért és minden korszakért hozta meg áldozatát. Ezért van az Újszövetségben csak egyetlen áldozat: a mi Urunk Jézus Krisztus áldozata. Ez az egyetlen áldozat újul meg minden szentmisében.

Midőn Jézus meghalt arimateai József Pilátushoz ment és kikérte Jézus tetemét. Vette azt, tiszta gyolcsba takarta és egy új sírba fektette, amelyet ő magának vájatott a sziklába. A sír bejárata elé egy nagy követ hengerített és elment. A főpapok és farizeusok pedig lepecsételték a követ és őrséggel biztosították a sírt. (Mt 27,56-66)

Jézus halálakor testétől elvált a lelke. Istensége azonban együtt maradt testével is, lelkével is. Jézus lelke az elhalt igazak lelkeihez szállott, akik megváltásukat várták. Közöttük volt Ádám és Éva, a pátriárkák, a próféták és Keresztelő Szent János lelke. A mennybe még nem mentek be, mert Ádám bűnbeesése óta zárva volt a menny. Most azonban Jézus közölte velük a szabadulást. A helyet, ahol az elhalt igazak lelkei tartózkodtak, „pokloknak” nevezi a hitvallás. Mi rendszerint a pokol tornácának hívjuk, hogy megkülönböztessük a kárhozat helyétől.
     Jézus holt teteme három napig kihűlve és megmerevedve feküdt a sírban. Ám rothadás nem érte. Így teljesedett be az ige: „Szentedet nem engeded rothadásnak.” (Zsolt 15,10)

A hét első napjának hajnalán az égből leszállott az Úrnak egy angyala, elhengerítette a követ a sírról és ráült. Ezt mondotta az asszonyoknak: „Ne féljetek! A megfeszített Jézust keresitek. Nincs itt. Föltámadott, amint megmondotta.” (Mt 28,1-6)

A harmadik nap reggelén Jézus dicsőségesen föltámadott halottaiból. Teste és lelke örökre egyesült és betelt mennyei dicsőséggel. Teste ragyogott, lelke végtelenül örvendezett. Megjelent apostolainak, de már nem úgy időzött közöttük, mint egykor halandó életében. Jézus Krisztus a maga erejéből támadt föl halottaiból, mivel ő Isten Fia és isteni hatalma van. De ő valóságos ember is. Azért mondja a Szentírás sokhelyütt, hogy Isten Őt „föltámasztotta” halottaiból.
     Föltámadása által Jézus széttörte a halál bilincseit. Most már nem szenved és nem hal meg, „a halál többé nem uralkodik rajta”. (Róm 6,9) Krisztus legyőzte a halált. Föltámadása által Jézus megdicsőült. Ellenségei elvetették Őt és kivégezték mint istenkáromlót, de feltámadása bizonyítja, hogy valóban Ő a megígért Megváltó és Isten Fia. „Krisztus föltámadt halottaiból, az elszenderültek zsengéje.” (1 Kor 15,20) Föltámadása bizonyosságot ad nekünk, hogy mi is feltámadunk. „Ő azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, újjáalakítja gyarló testünket és hasonlóvá teszi az ő dicsőséges testéhez.” (Fil 3,21) Feltámadása az új teremtés kezdete.
     A keresztségben Krisztus, a mi feltámadott Istenünk, feltámaszt minket a bűn halálából és az ő isteni életében részesít minket. Igaz ugyan, hogy élete még rejtve van mibennünk, de majdan láthatóvá lesz, midőn ő visszatér.

Minden vasárnap a feltámadás emléknapja, a megismételt húsvét.

Sírjára sziklát raktak ott És őrséget egy csapat állt, De győztesen föltámadott, Sírjába téve a halált. (Szent Ambrus)

Tamás, egy a Tizenkettő közül, nem hitte, hogy Jézus feltámadt és megjelent a többi apostolnak. Nyolc nappal a feltámadás után ismét egybegyűltek a tanítványok, és Tamás is velük volt. Ekkor Jézus eljött a zárt ajtón át, közéjük lépett és ezt mondotta: „Békesség nektek!” Azután Tamásnak ezt mondotta: „Tedd ide ujjadat és nézd a kezemet. Nyújtsd ki kezedet és tedd az én oldalamba. És ne légy hitetlen, hanem hivő!” Tamás felkiáltott: „Én Uram és én Istenem!” Jézus ezt mondotta neki: „Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél, boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek.” (Jn 20,24-29)

Jézus a feltámadás után „nem az egész népnek, hanem csak az Isten által előre kijelölt tanúknak”, az apostoloknak és tanítványoknak mutatta meg magát. (ApCsel 10,14) Azok több ízben látták és érintették Őt, beszéltek és ettek vele. Jézus később Saulnak is megjelent, mert neki is apostollá kellett lennie.
     Jézus ellenségei nem tagadhatták feltámadását. Sok pénzt adtak a katonáknak, hogy becsapják a népet, meghagyván nekik: „Mondjátok, hogy eljöttek tanítványai az éjjel és ellopták őt, míg aludtunk.” (Mt 28,12) Ez hazugság volt: aki alszik nem láthatja, hogy közben mi történik. Az apostolok Jézus feltámadását mindenütt úgy hirdették, mint a hit alapigazságát. Pál mondja: „Ha Krisztus nem támadt fel, hiába való a mi tanításunk, hiába való a ti hitetek is.” (1 Kor 15,14). Az apostolok Krisztus „feltámadásának tanúi” (ApCsel 1,22): tanúskodásukért életüket adták. Jézus az apostolok tanúskodását csodákkal erősítette meg és működése az Egyházban azóta is szakadatlanul megerősíti. Az Ő műve, hogy az Egyház nem hanyatlik el. Kitetszik ebből, hogy Krisztus nem halott, hanem él és uralkodik.

Jézus a feltámadás után még negyven napig maradt a földön. Ezalalatt az apostolokat Isten országára oktatta. A negyvenedik napon az Olajfák hegyére vezette őket, felemelte kezét és megáldotta őket. Eközben szemük láttára felemelkedett és felhő takarta el őt szemük elől. (Lk 24,50-53; ApCsel 1,3/9)

Feltámadása után a negyvenedik napon Krisztus a maga erejéből fel ment a mennybe. Elhagyta övéit, akik e világban voltak” (Jn 13,1), és Atyjához ment a mennyei dicsőségbe. Onnan fog visszatérni, hogy a megváltás művét befejezze.
     Jézus mennybemenetele diadalmenet volt. Győzelmesen emelkedett minden ellensége fölé. Diadalába magával vitte a megváltottak seregét, akiket kiszabadított a pokol tornácáról. Jézus a mennyben trónra szállott az Atya jobbja felől. Ekkor mint ember is birtokába vette a hatalmat és dicsőséget, amelyet mint Isten Fia öröktől birtokolt. – Jézus születésétől kezdve király volt, mert Ő az Isten Fia. De királyságát kiérdemelte azáltal is, hogy életét adta érettünk.
     Jézus közülünk előre ment a mennybe. Ezt mondotta: „Atyám házában sok lakóhely van. Ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” (Jn 14,2-3)

Az Egyház húsvét után negyven napra ünnepli Krisztus mennybemenetelét. (Áldozócsütörtök) Ezen a napon az evangélium után kioltják a húsvéti gyertyát, annak jeléül, hogy Krisztus a mennybemenetel után láthatóan már nincsen közöttünk.

„Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja az Atya Isten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr!” (Fil 2,10-11)

Attól kezdve, mióta Jézus a mennybe ment, Atyjával együtt uralkodik felettünk. Jézus Krisztus a mi Urunk. Ő mint ember is részt vesz a mennyei Atya hatalmában és dicsőségében. A hitvallásban ezt így valljuk meg: „Ül a mindenható Atyaistennek jobbja felől.” Krisztus a mennyből isteni hatalommal folytatja a megváltás művét, amit a földön megkezdett.
     Krisztus Urunk szüntelenül tanít minket Egyháza által. Embereket hív szolgálatára és elküldi őket, hogy hirdessék tanítását. Üzenete eljut a világ minden részébe. Ő a mi legfőbb Tanítónk. Krisztus Urunk feláldozza magát a szentmisében, működik a szentségekben, az Atyához viszi imáinkat és szüntelenül közbenjár érettünk. Minden kegyelemben az Ő szenvedésének és halálának érdeméből részesülünk. Ő a mi Főpapunk.
     Krisztus Urunk bölcsen és szeretettel vezet minket örök célunk felé. Az apostolok utódai által irányít minket és szívünket a Szentlélek által kormányozza. Ő minden emberben működik. Minden embernek Ő a Pásztora és Királya, de különösen azoknak, akik hisznek benne.

Az Egyház hódol Krisztusnak, mint Királyának, például a virágvasárnapi körmenetben és a Szent Kereszt imádásában nagypénteken. Október utolsó vasárnapja Krisztus Király ünnepe.

A katolikus népek keresztet állítanak az utak mentén, dombokon, hegycsúcsokon annak jeléül, hogy Krisztus a teremtés Ura.

Miközben az apostolok nézték, amint az Úr a mennybe ment, két fehérruhás férfi állott meg mellettük és ezt mondták: „Galileai férfiak, mit álltok és néztek az égre? Ez a Jézus, aki közületek fölment a mennybe, úgy jön el ismét, mint felmenni láttátok őt a mennybe.” (ApCsel 1,10-11)

Krisztus az idők végén angyalaitól körülvéve nagy hatalommal és dicsőséggel ismét el fog jönni. Midőn ismét eljön, színe elé idéz minden embert, jókat és rosszakat, eleveneket és holtakat. A holtak föltámadnak és mindannyian követik hívását. Ekkor Krisztus mindenkit megítél. Akik az Ő kegyelmét követték, azok örökké nála maradnak, akik az Ő kegyelmét nem fogadták be, azokat örökre eltaszítja magától.
     Az Ítélet után Krisztus a Sátánt megfosztja minden hatalmától, a szenvedést és a halált száműzi a világból és mindent betölt az Ő dicsőségével. Ekkor fejezi be Krisztus a megváltás művét, amelyet a földön megkezdett. Minden neki vettetik alá. Mint király uralkodik az egész világ felett. Amikor minden alávettetik neki, átadja a megváltott teremtést az Atyának, és e felett a mennyei Atya mérhetetlen dicsőségben örökké uralkodik.

Az Egyház gyakran, de különösen az egyházi év utolsó vasárnapjain és ádvent idején emlékeztet Krisztus visszajövetelére és arra int minket, hogy készüljünk fel erre.

Midőn Krisztus Urunk bement Atyja dicsőségébe, nem akart minket egyedül hagyni. Ezért elküldötte nekünk az Atyától a Szentlelket, hogy mindenkor velünk maradjon.

Pünkösd napján az apostolok egybegyűltek Máriával, Jézus anyjával és a tanítványokkal Jeruzsálemben egy teremben. „Hirtelenül olyan zaj támadt az égből, mint heves szélvész zúgása és betöltötte az egész házat, ahol ők voltak. Tüzes nyelvek jelentek meg nekik, amelyek szétoszlottak és mindegyikükre leereszkedtek. Mindnyájan beteltek Szentlélekkel.” (ApCsel 2,1-4)

A Szentlélek az apostolokat és tanítványokat megvilágosította. A Szentlélek megtanította és emlékeztette őket mindarra, amit Jézus mondott nekik. Megadta nekik a helyes szavakat, hogy Urunk üzenetét a zsidóknak és pogányoknak hirdethessék. A Szentlélek az apostolokat és tanítványokat megerősítette. Kiűzte szívükből a kishitűséget és az emberektől való félelmet, vigasztalta őket az üldöztetésben, türelmet adott nekik a szenvedésben és erőt, hogy hitükért még életüket is odaadják. A Szentlélek az apostolokat és tanítványokat megszentelte. Szívükbe lépett ajándékaival és kegyelmeivel, hogy mindig ott maradjon.
     A pátriárkáknak és prófétáknak már az Ószövetségben is lejött a Szentlélek. Pünkösd napján azonban a Szentlélek egész bősége kiömlött az apostolokra és tanítványokra. Most beteljesült a próféták szava: „Az utolsó napokban, mondja az Úr, kiárasztom Lelkemet minden emberre.” (Joel 2,28; ApCsel 2,17)

A Szentlélek eljövetelét az apostolokra és az Egyházra pünkösdkor ünnepeljük, ötven nappal húsvét és tíz nappal Krisztus mennybemenetele után.

Mielőtt Jézus elbúcsúzott tanítványaitól, ezt mondotta nekik: „Kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét. A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya az én nevemben küld, megtanít majd titeket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondottam nektek.” (Jn 14,16/26) A Szentlélek, aki Pünkösd napján leszállott az apostolokra és a tanítványokra, valóságos Isten, mint az Atya és a Fiú. Ezért egy és ugyanazon módon imádjuk és dicsőítjük, mint az Atyát és a Fiút.
     A Szentlélek az Atyától és a Fiútól öröktől fogva származik. Ő a harmadik isteni személy. Az Atya és a Fiú végtelen szeretettel szeretik egymást, a Szentlélek az Atya és Fiú közötti szeretet eleven lángja. A Szentlelket az Atya és a Fiú küldötte el nekünk, hogy az Atyához és Fiúhoz kapcsoljon minket és meggyújtsa bennünk az isteni szeretet tűzét.

„Örvendezzünk a Szentlélek dicsőségére, aki megszenteli az egész katolikus Egyházat és betölt minden egyes lelket, aki belénk leheli a hitet, tanítja a tudományt, aki a szeretet forrása, a tisztaság pecsétje és minden erény eredete.” (Nagy Szent Leó pápa egyik pünkösdi beszédéből)

A Szentlélek mindenkor az Egyházban marad és benne működik. Megvilágosítja, hogy soha el ne tévedjen az igazságtól, megszenteli, szüntelenül betöltvén kegyelmével, és örök céljához vezeti az üldöztetéseken és veszedelmeken át. A Szentlélek mindannyiunkat megajándékoz kegyelmeivel és adományaival. Isten gyermekeivé tesz minket és segít, hogy Isten gyermekeiként éljünk. Szívünkbe önti Isten szeretetét és megadja nekünk hét ajándékát: a bölcsességet, értelmet, tanácsot, erősséget, tudományt, jámborságot és az Úr félelmének ajándékát. (lásd: Iz 11,12)
     A Szentlélek a különleges feladatok véghezvitelére különleges kegyelmeket ad. Képesíti az Egyház pásztorait és tanítóit, hogy hivatalukat jól lássák el. Erősíti a vértanúkat és hitvallókat, hogy hitüket állhatatosan megvallják. Betölti szeretetével mindazokat, akik a lelkek gondozásával vagy a betegek ápolásával törődnek. A Szentlélek olykor rendkívüli ajándékokat is ad, például a szívekbe látás és a csodatevés ajándékát.
     Minden benső természetfeletti adományt, amelyet Isten örök üdvösségünk végett ajándékoz nekünk, kegyelemnek nevezünk. Minden kegyelmet Krisztus érdemelt ki és ezeket a Szentlélek által osztja ki nekünk. Kegyelem nélkül nem tudjuk elérni üdvösségünket. Nincs teremtmény, aki maga erejéből láthatná Istent vagy legfőbb célja felé akár egy lépést is tehetne. A kegyelem szükséges nekünk, hogy hihessünk, Isten gyermekeiként élhessünk és a mennybe juthassunk.

„A Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, tisztaság.” (Gal 5,22)

Az Apostolok Cselekedeteiben ezt olvassuk a filippi térítő munka kezdetéről: „Szombaton kimentünk a kapun kívül a folyóhoz, mert sejtettük, hogy ott van az imádság helye. Leültünk és beszélni kezdtünk az ott egybegyűlt asszonyokhoz. A hallgatóságban volt egy Lídia nevű bíborárus asszony. Ennek az Úr megnyitotta szívét, hogy megérthesse, amit Pál mondott.” (lásd: ApCsel 16,13-14)

A Szentlélek megvilágosít minket. Megnyitja szívünket, hogy higgyünk az isteni igazságban és felismerjük Isten akaratát. A Szentlélek ezenfelül megerősít minket. Megindítja szívünket, hogy a hit szerint éljünk és teljesítsük Isten akaratát. Kedvet és erőt ad nekünk a jóra, megerősít a kísértések idején és utálatot kelt bennünk a rossz iránt. Vigasztal a szenvedésben és segít minket, hogy hűségesek maradjunk mindhalálig.
     Isten ilyen kegyelmek által segít minket, hogy örök célunkat elérjük. E kegyelmeket ezért nevezzük segítő kegyelmeknek. Nélkülük semmit sem kezdhetünk, semmit sem folytathatunk vagy végezhetünk, hogy üdvösségünket elérjük. „Isten maga műveli bennetek a szándékot meg a véghezvitelt is.” (Fil 2,13) Ezért kell gyakran könyörögnünk Isten kegyelméért. Isten minden embernek legalább annyi kegyelmet ad, amennyi üdvösségéhez szükséges. „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön.” (Tim 2,4) Senki sem vész el örökre a maga súlyos bűne nélkül.
     Isten nem adja meg minden embernek ugyanazokat a kegyelmeket. Különböző utakon vezet minket örök célunkhoz. Isten nem ad minden embernek ugyanannyi kegyelmet. Isten például bővebben adja kegyelmét, ha gyakrabban imádkozunk hozzá, szentségeit magunkhoz vesszük és hagyjuk, hogy kegyelme vezessen minket. Isten a szükséget szenvedőknek is különös bőségben adja kegyelmét.
     Isten kegyelme csak akkor vezet minket az üdvösségbe, ha kegyelmével együttműködünk. A kis dolgokban is készségesen kell követnünk Isten ihletését. Isten nem kényszerít minket kegyelmével. Ezért lehetséges, hogy ellenállunk a kegyelemnek. Ez esetben a kegyelmek a mi hibánkból nem vezetnek minket az üdvösségbe. Szent Pál írja: „Figyelmeztetlek titeket, hogy Isten kegyelmét ne vegyétek hiába.” (2 Kor 6,1)

Jézus mondja: „Senki sem jöhet énhozzám, hacsak az Atya, ki engem küldött, nem vonzza őt.” (Jn 6,14)

Az Úr megáldja, amit mi teremtünk És bátorítva őrködik felettünk, Hogy dolgainkat jól vigyük mi végbe, A változó világon mindig Öt dicsérve.

Szent Pál írja a galatákhoz: „Midőn elérkezett az idők teljessége, Isten elküldötte Fiát, hogy a fiaivá fogadjon minket. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldötte Fiának Lelkét szívetekbe, aki ezt kiáltja: Abba! vagyis Atya! Ezért már nem vagy többé szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, örökös is.” (lásd:Gal 4,4-7)

A Szentlélek által részt kapunk a végtelenül szent Isten életéből és így leszünk Isten gyermekei, Krisztus fivérei és nővérei és az örök élet örökösei. Ezt az isteni ajándékot nevezzük kegyelmi életnek. A kegyelmi élet nagymértékben felülmúlja a természetes életet, ezért mondjuk természetfeletti életnek is.
     Isten gyermekeinek szívében a Szentlélek lakik. Ő az isteni élet lélegzete. Ő az eleven záloga annak, hogy majdan örökké az Atyánál fogunk élni. A Szentlélekkel együtt bennünk lakik az Atya és a Fiú is. Krisztus mondja: „Hozzája megyünk és lakóhelyet szerzünk nála.” (Jn 14,23) Ezért figyelmeztet Szent Pál eképpen: „Nem tudjátok, hogy az Istennek temploma vagytok és az Isten Lelke lakik bennetek?” (1 Kor 3,16)
     A kegyelmi élet a legbensőbb módon a szent Istenhez, minden kegyelem forrásához kapcsol minket, és ezáltal mi magunkat is megszentel. Ezért nevezzük a kegyelmi életet megszentelő kegyelemnek is. „Ha Lélek szerint élünk, Lélek szerint járjunk is.” (Gal 5,25) Ha Isten gyermekei vagyunk, úgy is kell élnünk, mint Isten gyermekei élnek: szükséges, hogy szeressük és imádjuk Őt, szentségeit vegyük és szent akaratát teljesítsük. Így növekedünk a kegyelemben, bőséges termést gyűjtve az örök életre.

Csak egy a fontos e világon: Isten gyermekéül élni. Csak egy a félelmetes: Istentől elszakadni, kegyelme nélkül meghalni és örökre veszendőbe menni.

Keresztény, ismerd fel méltóságodat! (Nagy Szent Leó)

Ha a megváltás művét megvizsgáljuk, megtudjuk, mit tett érettünk az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Egy pillantást vethetünk hitünk legmélyebb titkába, a háromszemélyű egy Isten titkába.

Mennybemenetele előtt ezt mondotta Jézus az apostoloknak: „Menjetek, tanítsatok minden népet, megkeresztelve őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek.” (Mt 28,18-20)

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek három személy. Háromságuk már Jézus keresztelésekor megmutatkozott. Az Atya a Fiút a világra küldte, a Fiú emberré lett és megváltott minket. A Szentlélek leszállott az Egyházra és megszentel minket. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kapjuk a keresztséget. A három személy mindegyike valóságos Isten. A Fiú és a Szentlélek is végtelenül szent és tokéletes, mindentudó, mindenható és örök, éppen úgy, mint az Atya. Ezért illeti meg a Fiút és a Szentlelket egyazon imádás és dicsőítés, mint az Atyát.
     Ám a három isteni személy mégis csak egy Isten. A három személynek mérhetetlen boldogságban egy isteni megismerése, egy isteni akarata, egy isteni élete van. A háromszemélyű egy Istent Szentháromságnak nevezzük.
     A háromszemélyű egy Isten igazsága hitünk legnagyobb titka. Mi nem tudjuk felfogni: ehhez isteni értelem kell. A mi értelmünk még arra sem képes, hogy minden látható és teremtett dolgot felfogjon, hogyan is volna képes akkor felfogni Istent. Nem is tudnók hogy Istenben három személy van, ha Krisztus nekünk ezt a titkot nem nyilatkoztatta volna ki.
     Egész valónkat és mindent, amink van, a Szentháromságú Istentől kaptuk. Ezért kell a háromszemélyű egy Istennek mindenkor dicséretet és áldást mondanunk. Az Atyának azt köszönjük, hogy megteremtett és az örök életre hívott, a Fiúnak, hogy megváltott, a Szentléleknek, hogy megszentel minket.

Az Egyház pünkösdre következő vasárnap üli meg a Szentháromság ünnepét.

„Istenem, milyen kicsiny volnál Te, ha eszem fel tudna fogni Téged.” (Szalézi Szent Ferenc)

„E titok mélyét nyomozni vakmerőség, hinni benne boldogság és majdan megismerni örök élet” (Clairvauxi Szent Bernát)

Atyaistennek glória S Fiának, aki egy vele, Vigasztaló Léleknek is Örökké, minden századon.

Minden népből és minden korszakból Isten örök országában gyűlnek össze majd az emberek Istennél. Isten lesz mindörökre a királyuk és ők lesznek Isten népe. Hogy ez a nép már a földön meglegyen, Isten az Ő Fia, Jézus Krisztus által megalapította az Egyházat.

XII. Pius pápa 1943-ban apostoli körlevelet bocsátott ki az Egyházról, mint Krisztus titokzatos Testéről. Ezt írta benne: „Az isteni Megváltó akkor kezdte meg egyháza titokzatos templomának építését, amikor tanított és meghirdette parancsait. Apostolokat választott, és miként ő küldetett az Atyától, elküldötte őket a hívő nép közé tanítóknak, pásztoroknak és a szentség adományozóinak. Kijelölte az ő földi helytartóját és mindent megmondott az apostoloknak, amit az Atyától hallott.”

Midőn Jézus Isten eljövendő országát hirdette, sokan hittek neki és tanítványai lettek. Így gyűjtötte Jézus maga köré a népet, amellyel Isten az új szövetséget meg akarta kötni. Jézus a tanítványok seregéből kiválasztott tizenkét férfiút, hogy mindig vele legyenek. Isten új népének ősatyáivá tette őket. Mivel el akarta őket küldeni, apostoloknak, vagyis küldötteknek nevezte őket.
     Jézus az apostolok közül Simont, Jónás fiát tette meg elsőnek és őt nevezte ki földi helytartójává. Ezt mondotta neki: „Te Péter (a szikla) vagy és erre a sziklára fogom építeni egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. És neked adom a mennyország kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg van kötve a mennyekben is, amit feloldasz a földön, fel van oldva a mennyben is.” (Mt 16,18-19)

„Midőn Krisztus a keresztfán függött, befejezte az Egyház titokzatos templomának építését. A keresztfán kiömlött vére, lecsillapítván Isten haragját, megadta, hogy a Megváltó forrásaiból kiáradtak minden ember üdvösségére a mennyei adományok, mindenek fölött az új és örök szövetség szentségei. A keresztfán megszerezte magának az ő egyházát, vagyis az ő Titokzatos Testének valamennyi tagját.” (XII. Pius pápa apostoli körlevele Krisztus Titokzatos Testéről)

Isten ószövetségi népének nagy része nem hitt Jézusban, és vezetői halálra ítélték őt: felbontották az Istennel kötött szövetséget. Ám a tanítványok is, akik hittek Jézusban, gyengéknek és tökéletleneknek bizonyultak. Minden ember bűntől szennyezett volt, nem voltak méltók arra, hogy Isten népe legyenek. Jézus odaadta életét a tanítványokért, hűtlen népéért és minden emberért, hogy megváltsa őket bűneiktől és Isten szent népévé tegye őket. „Önmagát adta érettünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól és jócselekedetekre igyekvő tulajdon népévé tisztítson.” (Tit 2,14)
     Jézus vérében Isten új és örök szövetséget kötött velünk. A tanítványok kicsiny seregét a Szentlélek által Isten szent népévé tette: ez a mi szent Egyházunk. Benne növekszik Isten örök népe, amelyet Isten magának gyűjt minden népből és minden korszakból.
     Amikor az ószövetséget megkötötték, állat-áldozatokat mutattak be. Az új és örök szövetség a mi Urunk Jézus Krisztus keresztáldozata által köttetett meg. Az ő vére az „új és örök szövetség vére”.
     Egykor Isten Ádám oldalából faragta Évát, a bűnös emberiség anyját. Ám a haldokló Megváltó megsebzett oldalából az Egyház jött ki, a megváltott emberiség anyja. Halála által Jézus adott életet neki.

„Krisztus szerette az Egyházat és odaadta magát érette, hogy megszentelje.” (Ef 5,25-26) „Uram, a te véreddel váltottál meg minket Istennek minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből és királysággá tettél minket Istenünknek.” (Jel 5,9-10)

Feltámadása után Jézus negyven napon át megjelent apostolainak és tanítványainak és beszélt nekik Isten országáról. Megparancsolta, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak ott az Atya Ígéretére. Ezt mondotta: „Veszítek majd a reátok lejövő Szentléleknek az erejét és tanúim lesztek Jeruzsálemben és egész Judeában és Szamariában és a föld határáig.” (ApCsel 1,3-8)

Feltámadása után ezt mondotta Jézus az apostoloknak: „Amint engem küldött az Atya, én is úgy küldelek titeket.” (Jn 20,21) Rájuk bízta a feladatot, amit ő kapott az Atyától. Az Egyháznak az a feladata, hogy Istent dicsőítse és az embereket az örök boldogságra vezesse.
     Mielőtt Jézus a mennybe szállott, ezt mondotta az apostoloknak: „Minden hatalom nekem adatott a mennyben és a földön. Menjetek tehát, tanítsatok minden népet, megkeresztelve őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” (Mt 28,18-20) Jézus ezekkel a szavakkal adott ünnepélyes megbízást az apostoloknak és utódaiknak arra, hogy minden népet tanítsanak, megszenteljenek és vezessenek. Egyházára bízta a tanító, papi és kormányzó hivatalt.
     Jézus ezt mondotta Péternek: „Legeltesd az én bárányaimat! Legelted az én juhaimat!” (Jn 21,15-17) E szavakkal tette Pétert földi helytartójává és az Egyház látható fejévé, teljhatalmat adott neki és utódainak, hogy az egész nyájat vezessék mígnem ő visszatér. Mennybemenetele óta Krisztus az Atya jobbján trónol, mint Egyházának Ura. Benne működik mint mennyei Tanító, Főpap és Pásztor, mígnem a világ végén visszatér. Krisztus az Egyház láthatatlan feje. Pünkösd napján Krisztus az Atyától elküldötte Egyházának a Szentlelket. A Szentlélek által betöltötte az Egyházat isteni életével és erőt adott neki, hogy a rábízott feladatokat végbe vigye.

Szent Pál írja: „Amint egy testben sok tag van, de nem ugyanaz a feladata minden tagnak, aképpen sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenkint azonban egymásnak tagjai vagyunk.” (Róm 12, 4-5)

Az Egyház tagjai úgy vannak összekötve egymással, mint a testnek a tagjai. Ezért nevezi Szent Pál testnek az Egyházat. Ennek a testnek a feje Krisztus, a mi mennyei Urunk. Az egész testet ő tartja össze, ő vezeti és ő élteti. Ezért nevezi Szent Pál az Egyházat Krisztus testének. Az éltető erő, amely ezt a testet áthatja, a Szentlélek. Krisztusból, a főből árad szét a tagokba. Ő köti össze a tagokat a fővel és egyiket a másikkal. A Szentlélek az Egyház Lelke.
     Ennek a testnek a tagjai a hívők. Mindannyiuknak szeretniök kell Krisztust mint a Főt és keresztény társaikat mint az ő tagjait, imádságban és áldozatban összekapcsolódva a Fővel és a tagokkal. Minden tagnak törekednie kell arra is, hogy különleges feladatait felismerje és hűségesen teljesítse. Midőn megkereszteltek minket, Jézus Krisztus Titokzatos Testének tagjaivá lettünk. A keresztségben válunk az Egyház tagjaivá.

Pünkösd után elmentek az apostolok, hirdették az Evangéliumot és egyházközségeket alapítottak. Alkalmas férfiakat választottak, rájuk tették kezüket és püspökké rendelték őket. Így tette Szent Pál Timóteust Efezus, Titust pedig Kréta püspökévé. (lásd: 1 Tim 1,3/1,5) – Péter missziós útján Rómába ment és ennek a városnak a püspöke lett. Itt halt vértanúhalált 67 tájékán. Sírja fölött emelkedik ma a Szent Péter bazilika.

Krisztus Titokzatos Testében nem minden tagnak egyazon a feladata, vannak elöljárók és vannak alárendeltek. Az első elöljárók Péter és az apostolok voltak. Krisztus azt akarta, hogy Egyháza a világ végezetéig fennmaradjon. Ezért kell fennmaradniok a hivataloknak is, amelyeket Péterre és a többi apostolra bízott. Krisztus akarata, hogy az Egyházat mindenkor elöljárók kormányozzák. Az Egyház elöljárói a pápa és a katolikus Egyház püspökei. Ők az apostolok utódai. Krisztus nevében gyakorolják a tanító, papi és kormányzó hivatalt. – Néha egybegyűlnek a világ összes püspökei, hogy a pápa vezetésével fontos kérdésekről tanácskozzanak és határozzanak. Az Egyház elöljáróinak ezt a gyűlését egyetemes zsinatnak nevezzük.
     A pápa az egész Egyház látható feje. Ő Szent Péter utóda a legfőbb tanító és kormányzó hivatalban. (Primatus) Mivel Péter mint Róma püspöke halt meg, Róma püspöke az ő törvényes utóda. Minden püspök, pap és hívő az ő vezetése alatt áll.
     A püspök az Egyház egy részét vezeti. Ezt a részt püspökségnek vagy egyházmegyének nevezzük. A püspökségek egyházközségekre vannak felosztva. Az egyházközségek élére plébánost állít a püspök. A plébános az egyházközség híveinek lelki atyja.
     Elöljáróik vezetésével a hívőknek is részt kell vállalniok az Egyház feladataiból. Családjukban, munkahelyükön és a közéletben is mindent meg kell tenniök Isten dicsőségéért és embertársaik üdvösségéért. (Világi apostolkodás)

„Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak és vessétek magatokat alájuk, mert ők őrködnek lelketek felett és nekik kell számot adniok róla.” (Zsid 13,17)

Az Egyház az egész világon teljesíti Krisztustól kapott megbízatását. Gyakorolja a tanító hivatalt, vagyis hirdeti az Evangéliumot és tanítja az embereket. Gyakorolja a papi hivatalt, vagyis a szent liturgiában dicsőíti Istent és kiosztja az ő kegyelmeit. Gyakorolja a kormányzó hivatalt, vagyis a mennybe vezet minket.

Egyik térítő útján Szent Pétert egy istenfélő századoshoz, Kornéliushoz hívatták. Elment hozzá és beszélt neki és egész házanépének a megfeszített Krisztusról, aki feltámadott és ismét el fog jönni, mint a világ Bírája. Miközben Péter beszélt, a Szentlélek leszállott mindenkire, aki a beszédet hallgatta. Ekkor Péter elrendelte, hogy kereszteljék meg őket Jézus Krisztus nevében. (lásd: ApCsel 10)

Az Egyház az egész világon hirdeti az örömhírt (az Evangéliumot) és tanít minket. Tanító munkáját a prédikációban és a hitoktatásban végzi és szent liturgiájában egyre közelebb vezet minket a hit titkaihoz. Az Egyház által Krisztus szól hozzánk. Az ő szavát hirdeti, az ő megbízásából tanít, az ő Szentlelke világosítja meg. Az Egyház tanító hivatala a pápából és a vele egyesült püspökökből áll. Az Ő feladatuk, hogy Krisztus tanítását hamisítatlan épségben megőrizzék és tévedhetetlenül hirdessék. Midőn a pápa és a püspökök egyetértésben hittételnek, vagyis dogmának nyilvánítanak egy igazságot, tévedhetetlenek, mivel Krisztus a Szentlélek által megóvja Egyházát a tévedéstől. Egyetemes zsinaton határoznak arról, hogy valamely tanítás Isten kinyilatkoztatása-e vagy sem, és hogy igaz-e vagy téves.
     Az Egyház legfőbb tanítója a pápa. Nélküle zsinat nem határozhat tévedhetetlenül. Ám a pápa egyedül is határozhat tévedhetetlenül. A pápa tévedhetetlen, amikor a hit és erkölcs dolgában határoz és előírja, hogy határozatát az egész Egyház elfogadja. Krisztus mondotta Péternek: „Könyörögtem érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited és hogy megerősítsd testvéreidet.” (Lk 22,32)
     A püspök az egyházmegye híveit főként a tőle előírt katekizmus által, prédikációkkal és pásztorlevelekkel tanítja. Az egyházmegye papjai az ő megbízásából prédikálnak és tanítanak. A hívők kötelessége, hogy szavakkal és példájukkal segítsék embertársaikat abban, hogy az igaz hitet megismerjék és a szerint éljenek. Ez különösen a szülők, tanítók és világi hitoktatók hívatása.

Az Egyház eddig húsz (1958-as adat!) egyetemes zsinatot tartott. A két utolsó a tridenti (1545-63) és a (az első) vatikáni zsinat volt (1869-70). Az I. Vatikáni Zsinaton hirdették ki ünnepélyesen a pápa tévedhetetlenségének hittételét. (Ez a katekizmus 1958-ból, tehát a II. Vatikáni Zsinat – amely 1962-65 között zajlott – előtt íródott.)

„Az élet legfontosabb kérdéseire világos és határozott választ csak a katolikus Egyháztól kapok. Ezért lettem katolikus.” (Chesterton)

Szent Pál inti híveit: „Testvérek, legyetek állhatatosak és tartsátok erősen a hagyományokat, amelyeket akár élő szavunkból, akár levelünkből tanultatok.” (2 Tesz 2,14)

Amit az Egyház tanít nekünk, Istentől, minden igazság forrásából jön. Azt adja tovább, amit Isten kinyilatkoztatott és amit kezdettől fogva tanítottak és hittek az Egyházban. Szent Pál mondja: „Azt közöltem veletek, amit magam is kaptam.” (1 Kor 15,3) Az Egyház a Szentlélektől vezetve az idők folyamán számos igazságot pontosabban is meghatározott, főként olyan esetekben, amikor ezeket az igazságokat támadások érték. Krisztus megígérte az Egyháznak: „Az Igazság Lelke eligazít titeket minden igazságban.” (Jn 16,13)
     Kinyilatkoztatásainak nagy részét Isten felíratta szent könyvekben. E könyvek íróit a Szentlélek által ihlette írásra és munkájuk közben úgy támogatta őket, hogy tévedhetetlen igazsággal írják mindazt, amit Isten általuk közölni akart velünk. Ezeknek az írásoknak Szentírás vagy Biblia (vagyis könyv) a nevük. Mivel a Szentírás Isten ihletéséből keletkezett, Isten a szerzője. A Szentírás Isten szava. A Szentírásnak azokat a részeit, amelyeket Krisztus előtt írtak, Ószövetségnek, azokat a részeit, amelyeket Krisztus után írtak, Újszövetségnek nevezzük.
     Az Egyház úgy őrzi a Szentírást, mint egy nagy kincset. A Szentlélek segítségével tárja elénk és magyarázza nekünk. Az Egyház megkívánja tőlünk, hogy Isten szavát szorgos figyelemmel hallgassuk és szívesen olvassuk a Szentírást. Ezért szükséges, hogy a keresztények házában legyen Biblia vagy legalábbis Újszövetség. Mindazonáltal a Szentírásnak csak azokat a fordításait szabad használnunk, amelyeket az Egyház jóváhagyott.
     Abból, amit Isten kinyilatkoztatott, nem minden igazság van feljegyezve a Szentírásban. Számos igazságot csak szóval tanítottak az apostolok, amelyet aztán az Egyház mint drága örökséget tovább adott. Ezeket az igazságokat közös néven szájhagyománynak nevezzük. Nagy részüket az apostoli idők után csakhamar feljegyezték szent és tudós férfiak, az egyházatyák. A Szentírás és a szájhagyomány hitünk két forrása. Az Egyház a Szentlélek segítségével mind a kettőt hamisítatlan épségben őrzi és belőlük meríti tanítását.

„Csak tisztelettel veszem kezembe a Szentírást és mielőtt olvasnám, kérem Istent, hogy szavát jól megértsem és örömest kövessem.”

„Midőn imádkozol, te szólasz Istenhez. Midőn a Szentírást olvasod, Isten szól tehozzád.” (Szent Ágoston)

„Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust.” (Szent Jeromos)

Némelyek így beszélnek: „A Szentírás magában is elegendő.” Először is, a Szentírásban nincsen minden benne, amit Isten kinyilatkoztatott. János írja: „Van még sok egyéb is, amit Jézus cselekedett. Ha egyenkint mindet megírnák, azt vélem, maga a világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene.” (Jn 21,25) Pál írja: „Tartsátok erősen a hagyományokat, amelyeket akár élő szavunkból, akár levelünkből tanultatok.” (2 Tesz 2,15). Másodszor a Szentírásban sehol sincs szó arról, hogy milyen könyvek tartoznak bele. Ezt mi csak a szájhagyományból tudjuk.

Az Ószövetség könyvei:
     1. Történeti könyvek. Ezek közül a legfontosabbak: Mózes öt könyve, Józsué könyve, a Bírák könyve, a Királyok könyvei, a Makkabeusok könyvei.
     2. Oktató könyvek. A legfontosabbak: Jób könyve, Zsoltárok könyve, Bölcsesség könyve.
     3. Prófétai könyvek. A legfontosabbak a négy nagy próféta: Izajás, Jeremiás, Ezekiel és Dániel könyve.

Az Új szövetség könyvei:
     1. A négy Evangélium és Szent Lukácstól az Apostolok Cselekedetei.
     2. Szent Pál tizennégy levele és más apostolok: Jakab, Péter, János és Júdás Tádé hét levele.
     3. Szent Jánostól a Titkos Jelenések könyve.

Mennybemenetele előtt ezt mondotta Jézus az apostoloknak: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az Evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,15-16)

A hittérítés az Egyház egyik legfontosabb feladata. Még mindig (1958-as adat) sok millió ember vár Krisztus örömhírére. Azonkívül a hitetlenség manapság behatol a legtávolabbi országokba is, elrabolva az emberektől még azt a keveset is, amit Istenről tudtak. Krisztus szeretetének kell sürgetnie minket és mindent meg kell tennünk, hogy a pogányok is megismerjék az igazságot és megkapják a hitet. A missziós területeken papok, szerzetesek, világi hitoktatók, orvosok dolgoznak segítőtársaikkal együtt. A hittérítők egy része keresztény országokból jön, más része a missziós területről származik. Azon fáradoznak, hogy a prédikáció és tanítás, az imádság és istentisztelet, az ifjúság nevelése és a betegek ápolása által az embereket Krisztusnak megnyerjék.
     Mindannyiunknak segítenünk kell abban, hogy az Úr térítő parancsa teljesüljön. Hittérítők és megtértek a mi segítségünket várják. A legnagyobb segítség, amit adhatunk, az imádság és az áldozat, mert kegyelem nélkül senki sem juthat Krisztushoz. Azonkívül segíthetjük és segítenünk is kell a hittérítők munkáját azáltal is, hogy pénzt vagy más adományokat ajánlunk fel, megvesszük és terjesztjük a missziós újságokat, pénzt gyűjtünk és beszélünk a missziókért. A pénz templomok, iskolák és kórházak építésére, a hittérítők eltartására és új missziós telepek alapítására szükséges.
     Aki misszióba akar menni, örvendeznie kell, hogy közreműködhet Krisztus országának gyarapításában, azonkívül egészségesnek és térítő munkára alkalmasnak kell lennie. Nagy kegyelem, ha valakit Isten hittérítésre szólít. Midőn Isten hívását érzi, örömmel kell mennie a misszióba.

Október utolsóelőtti vasárnapja a Missziós vasárnap. Az Aprószentek ünnepe pedig, vagy az erre következő vasárnap, a gyermekek missziós napja. – A világmisszió védőszentjei Xavéri Szent Ferenc és Kis Szent Teréz.

„Aki nem ég, fel nem lobbanthat egyebeket.” (Pázmány Péter)

Az Apostolok Cselekedeteiben azt olvassuk az első keresztények életéről: „Naponként egy szívvel-lélekkel időztek a templomban, házankint végezték a kenyérszegést, vigadozással és a szív egyszerűségével vették magukhoz az eledelt. Dicsérték az Istent és az egész nép szeretetében állottak.” (ApCsel 2,46-47)

Isten tisztelete az Egyház legszentebb feladata. Az Egyház a szent liturgiában áldja és dicséri Istent, hálát ad jóságáért, engeszteli a bűnökért és könyörög adományaiért. A szent liturgia legmagasztosabb cselekménye az Eukarisztia ünneplése.
     Midőn istentiszteletre gyűlünk egybe, Krisztus közöttünk van. Ő a mi Főpapunk, az áldozati oltárnál álló pap csak helyettese neki. Mivel Krisztus a mi Főpapunk, „Jézus Krisztus, a mi Urunk által” imádkozunk és mutatjuk be áldozatunkat. Az Egyház istentiszteletén megtelünk mennyei kegyelemmel. Imában az Egyház világosságot és kegyelmet kér azoknak is, akik nem tartoznak az Egyházhoz. A hívőknek egyesülniök kell az Egyház istentiszteletében, vele együtt kell részt venniök az imádságban és az áldozat bemutatásában. A keresztségben kaptak erre hívatást és képességet. Minél tökéletesebben vesznek benne részt az egyesek, annál nagyobb Isten dicsőítése és valamennyien annál több kegyelmet kapnak Istentől.

„Ti választott nemzetség, királyi papság, Istennek szerzett szent nép vagytok, hogy annak csodáit hirdessétek, aki sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott titeket.” (1 Pét 2,9)

Bizonyos napokon, például a keresztjáró napokon és Úrnapján, végigvonulunk az utcákon és mezőkön, hogy hitünket nyilvánosan megvalljuk, Istent közösen dicsérjük és áldásért könyörögjünk. Ezt a fölvonulást körmenetnek (processziónak) nevezzük. A hívők már réges-régtől mentek zarándokként szent helyekre, például Rómába, Jeruzsálembe vagy más helységekbe, ahol Isten különösen tapasztalható módon hallgatta meg a hívők imáját. (Kegyhelyek)

Szent Pál Efezusban tanítványokra lelt, akik a Szentlélekről eladdig semmit sem hallottak. Megkérdezte őket: „Hát ti kiben vagytok megkeresztelkedve?” Ezt válaszolták: „Jánosnak a keresztségében.” Ekkor Pál ezt mondotta: „János a bűnbánat keresztségével keresztelte a népet, mondván, hogy abban higgyenek, aki ő utána jön vagyis Jézusban.” Ezeket hallván megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevében. Amidőn Pál rájuk tette kezét, leszállott rájuk a Szentlélek. (lásd: ApCsel 19,1-7)

Az Egyház kiosztja a hét szentséget, hogy életünk legyen és bőségben legyen. Megkeresztel minket, hogy megszabaduljunk bűneinktől és Isten gyermekei legyünk. Megbérmál minket, hogy a Szentlélek által megerősítsen. A szent Eukarisztiában az Élet Kenyerével táplál minket. A bűnbánat szentségében feloldozást ad bűneinkre. A betegeknek a szent kenetet adja, hogy testben és lélekben megerősödjenek. Az egyházi rend szentségében megadja a papi teljhatalmat és a papi élethez szükséges kegyelmet. A házasság szentségében egész életre szóló szent kötelékben egyesíti a jegyeseket.
     Minden szentségnek van egy külső ismertető jele, például a keresztségnek a vízzel való leöntés és az e közben mondott szavak. A külső jel egy bizonyos belső kegyelmet jelez és egyúttal adományoz. Ezeket a kegyelmet adó szent jeleket Jézus Krisztus rendelte. A szentségben Krisztus, a mi Főpapunk működik, az emberek, akik a szentségeket kiosztják, az Ő eszközei. Krisztus a szentségekben azokat a kegyelmeket adja meg nekünk, amelyeket a kereszten kiérdemelt. Némely szentség eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe. A keresztségben Krisztus tanítványának, a bérmálásban Krisztus bajnokának, az egyházi rendben Krisztus papjának a jegyét kapjuk meg. Ezekben a szentségekben tehát csak egyszer részesülhetünk.
     A szentségeket méltó módon kell fogadnunk. Aki a keresztség vagy a bűnbánat szentségében óhajt részesülni, annak előbb meg kell bánnia bűneit. A többi szentséget csak akkor szabad magunkhoz vennünk, ha lelkünket a kegyelem már megszentelte. – Aki méltatlanul vesz magához egy szentséget, nem részesül a belső kegyelemben, sőt halálos bűnt, szentségtörést követ el. Aki viszont méltó módon veszi magához a szentségeket, a Megváltó forrásaiból örök életet merít. Minél nagyobb a szeretet, annál bőségesebb a kegyelem.

A Krisztus előírta jeleket az Egyház jelképes cselekményekkel bővítette. Például a keresztelés után a fehér ruhának és égő gyertyának átadása. A szertartásoknak az a célja, hogy a szentségek hatását még világosabban felismerjük és hogy áhítatunkat elmélyítsék.

Egyszer az anyák Jézushoz vitték gyermekeiket, hogy kezét imádkozva rájuk tegye. A tanítványok azonban rájuk rivallottak. Jézus ekkor ezt mondotta: „Hagyjátok a kisdedeket hozzám jönni és ne tartsátok őket vissza tőlem, mert ilyeneké a mennyek országa.” És karjába vette a gyermekeket, rájuk tette kezét és megáldotta őket. (lásd: Mt 19,13-15; Mk 10,16)

Jézus megbízásából az Egyház Isten áldását könyörgi ránk és minden tárgyunkra, amit használunk. Megáldja a gyermekeket, anyákat, betegeket, a menyasszonyt az esküvőn és a híveket a szentmiseáldozat végén. Megáldja a házat és otthont, az ételt és italt, a szántóföldet és mezőt, az állatot és istállót, a műhelyt és szerszámot, az utakat és hidakat, a vasutat, gépkocsit és repülőgépet. Némely ember és tárgy az Egyház különleges áldásával egészen Istennek és az Ő szent szolgálatának van rendelve. Ezeket szenteli az Egyház. Az Egyház például felszenteli egy kolostornak az apátját, a szerzeteseket és szerzetesnőket. Megszenteli a templomot, az oltárt, a kelyhet és a paténát, az oltárterítőt és a liturgikus ruhákat, a vizet és gyertyákat, a kereszteket és a képeket, érmeket és szent olvasókat, az orgonákat, a harangokat és a temetőket. A szentelt személyekkel és tárgyakkal különös tisztelettel kell bánnunk.
     Az Egyház olykor ördögöt űz az emberekből és tárgyakból, hogy kivonja őket az ördög hatalmából. Például kiűzi az ördögöt a keresztelendőkből és az olyan emberekből, akiket a gonosz szellemek megszállva tartanak, vagy a vízből, midőn a keresztvizet és a szenteltvizet szenteli. Amikor az Egyház áld és szentel, keresztet vet, mert a kereszt megváltásunk jele. A keresztvetésnél többnyire szenteltvizet is használ. Az áldások, a szentelések és a szentelt dolgok a szentségekhez hasonlóak, ezért nevezzük ezeket szentelményeknek. A különbség annyi, hogy a szentelményeket nem Krisztus rendelte, mint a szentségeket, hanem az Egyház. Nem is Istentől nekik adott erő által hatnak, mint a szentségek, hanem az Egyház közbenjárása által.
     Amikor az Egyház áld és szentel, Istenhez könyörög a lélek és a test javáért és Isten védelmét kéri a gonoszság hatalma ellen. A szentelmények abban segítenek minket, hogy szentekként élhessünk a világon és mindent Isten dicsőségére és a mi üdvösségünkre használjunk. Amikor az Egyház minket megáld vagy amikor szentelt tárgyakat használunk, bíznunk kell Isten jóságában és az Egyház imájában. Aki a segítséget nem Istentől, hanem csupán a külső jelektől várja, a babona vétkébe esik. – Minél odaadóbban fogadjuk az Egyház áldásait és minél nagyobb tisztelettel használjuk a szentelt tárgyakat, annál több kegyelmet kapunk Istentől.
     A hívők is áldhatnak. A szülök megáldják gyermekeiket. Keresztény szokás némely tárgyra keresztet vetni, például megszegés előtt a kenyérre. A keresztvetéssel magunkat is megáldhatjuk.

„Ha jövünk és megyünk, ha tisztálkodunk, öltözködünk, eszünk, aludni készülünk vagy bármi mást teszünk, jelöljük meg homlokunkat a kereszt jelével.” (Tertullianus)

Midőn Szent Pál visszatérőben volt harmadik missziós útjáról, Milétuszban az efezusi egyház elöljáróit magához kérette, hogy elbúcsúzzék tőlük. Erre intette őket: „Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra, melybe a Szentlélek titeket püspököknek helyezett, hogy kormányozzátok Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett.” (lásd: ApCsel 20,17-38)

Az Egyháznak az a kormányzó feladata, hogy a hívőket megtartsa a keresztény életben. Az Egyház int és serkent minket a jóra és véd a veszélyektől, amelyek örök üdvösségünket fenyegetik, parancsokat és törvényeket ad nekünk. Némely súlyos bűnre elrettentő büntetést szabott ki, hogy a bűnösöket észre térítse. A legsúlyosabb büntetés a kiközösítés, latinul excommunicatio. Akit az Egyház kiközösített, az sok kegyelemtől és jogtól van megfosztva, különösen attól, hogy a szentségekhez járuljon és egyházi temetésben részesüljön.
     Az Egyház kormányzó feladatához tartozik az is, hogy a szorongatottaknak pártját fogja. Ezért segít különös szeretettel azokon, akik lelki vagy testi szükséget szenvednek.
     Az Egyház kormányzói a pápa és a püspökök. Nekik van teljhatalmuk a törvényhozásra és az egyházi büntetések kiszabására. Ezt a teljhatalmat Krisztus adta nekik, midőn az apostoloknak mondotta: „Amit megköttök a földön, meg van kötve a mennyben is, és amit föloldotok a földön, föl van oldva a mennyben is.” (Mt 18,18) Az Egyház főpásztora a pápa. Ő Szent Péter utóda, akinek Jézus ezt mondotta: „Legeltesd az én juhaimat! Legeltesd az én bárányaimat!” (Jn 21,15-17) – A pápa és a püspökök által Krisztus, a mi mennyei Pásztorunk kormányoz minket. Az egyes egyházközségeket az a lelkipásztor vezeti, akit ezzel a püspök megbíz. (Plébános) – A hívőknek követniök kell pásztorukat és segíteniök kell kormányzó munkájában. Az egyházközségben nem szabad senkit sem teljesen magára hagyni.

„Akinek az Egyház nem anyja, annak Isten nem lehet atyja.” (Szent Ciprián)

Szent Pál gyakran kérte az általa alapított egyházközségeket, hogy a többi egyházközséget támogassák. Egyik levelében a macedóniai egyházközséget példaképül állította a korintusiak szeme elé. „A nyomorúság sok megpróbáltatása között igen nagy szegénységükből bőséges adakozás fakadt.” Ezután felszólította a korintusiakat: „Mutassátok meg szeretetetek bizonyságát az egyházak színe előtt.” (2 Kor 8,2/24)

Szórványnak vagy diaszpórának azokat a vidékeket nevezzük, ahol kevés katolikusnak sok másvallású vagy hitetlen ember között kell élnie. Itt nincs templom, nincsen pap és hitoktatás. Az istentiszteletet szobákban, barakkokban vagy termekben kell tartani. A hívőknek gyakran igen nagy utat kell megtenniök, hogy eljussanak az istentiszteletre. A gyermekek sohasem vagy csak rendszertelenül részesülnek hitoktatásban. A szórványban sok katolikus más vallású vagy vallástalan féllel házasodik és így elidegenedik a hittől. Sokan szentségek vétele nélkül halnak meg, mert nem lehet időben papot hívni.
     Az Egyház kormányzó feladata, hogy segítsen szórványban és szorongatott helyzetben élő gyermekein. Erősítenie kell őket, hogy hitükhöz hűségesek maradjanak, egymást támogassák és a távolállókat hitüknek megnyerjék. Az Egyháznak új egyházközségeket kell alapítania, ahová templomokat épít, papokat és hitoktatókat küld. Gondoskodnia kell arról, hogy az új egyházközségek kelyheket, miseruhákat, könyveket, folyóiratokat, járműveket és sok más szükséges dolgot kapjanak. Minden hívőnek segítenie kell a szórványban élő katolikusokon, imádkoznia kell értük és támogatnia kell őket adományaival. Minden katolikusnak számolnia kell azzal, hogy egyszer ő is szórványba kerül. Ezért képesnek kell lennie hitét megvallani ott is, ahol ő az egyedüli katolikus. Képesnek kell lennie arra, hogy a tudatlanokat és gyengéket oktassa, hogy a papnak az istentiszteletnél és a lelkipásztorkodásban segítsen. Erre a feladatra minden fiatal kereszténynek fel kell készülnie.

„Ha az egyik tag szenved, együtt szenved vele valamennyi tag.” (1 Kor 12,26)

Szent Pál írja az efezusiakhoz intézett levelében: „Már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe. Az apostolok és próféták alapjára rakott épület vagytok, amelynek maga Krisztus Jézus a szegletköve. Az egész épület őbenne kapcsolódik egybe és növekszik az Úr szent templomává. Ti is őbenne épültök egybe a Lélek által Isten hajlékává.” (Ef 2,19-22)

Krisztus egyetlen egyházat alapított. Ezt mondotta: „Erre a kősziklára fogom építeni egyházamat.” (Mt 16,18) Ezért csak egyetlen igaz egyház van. Az igaz egyház azokról a tulajdonságokról ismerhető fel, amelyeket Krisztus adott neki. Egynek kell lennie a hitben, a szentségekben és a főben. Szentnek kell lennie, mert Krisztus megszentelte. Katolikusnak, vagyis egyetemesnek kell lennie, mert Krisztus minden népnek és korszaknak alapította. Apostolinak kell lennie, vagyis szükséges, hogy elöljárói az apostolok törvényes utódai legyenek.
     Csak a római katolikus Egyháznak van meg ez a négy ismertetőjele. Egy: mindenütt ugyanaz a hite, ugyanazok a szentségei és ugyanaz a feje. Szent: ez kitetszik szent tanításából, szent működéséből, főként azonban szent tagjaiból, akik közül sokat csodákkal dicsőített meg Isten. Katolikus, mert őrzi a teljes igazságot és valamennyi szentséget. Krisztus óta megszakítás nélkül él és terjed az egész világon. Apostoli, mert visszamegy az apostolokig. Püspökei az apostolok törvényes utódai és feje Szent Péter utóda. Ez mutatta a legvilágosabban, hogy az Egyház Krisztus igaz egyháza.
     A többi keresztény felekezetekben nincs meg ez a négy ismertetőjel. Mindenekelőtt nem apostoliak, mert csak jóval az apostoli idők után keletkeztek, elöljáróik nem az apostolok törvényes utódai, és nem élnek közösségben Szent Péter utódával. Tehát egyik sem lehet Krisztus igaz egyháza. Egyedül a katolikus Egyház kapott megbízatást és eszközöket Krisztustól, hogy az embereket az örök boldogságba vezesse. Egyedül neki van hatalma, hogy Isten szavát hirdesse, a szent áldozatot bemutassa, a szentségeket kiossza és az embereket a keresztény életre indítsa. Ezért nevezzük a katolikus Egyházat egyedül-üdvözítőnek.
     A keresztények, akik valamely más nem-katolikus közösséghez tartoznak, többnyire nem tudják, hogy a katolikus Egyház az ő igazi hazájuk. Nincsenek a teljes igazság birtokában, sok tévedésnek vannak kitéve és sok kegyelemtől elesnek. Krisztus azonban érettük is meghalt, az Egyház érettük is könyörög és érettük is bemutatja a szent áldozatot. Ezért ők is eljuthatnak az örök boldogságba, ha Isten akaratát úgy viszik végbe, ahogy ismereteikből telik.

Szívből köszönöm Istennek, hogy az egy igaz Egyházban élhetek. Félelem nélkül vallom magam katolikusnak.

Az Egyház a szent áldozatban megemlékezik a szentek egész közösségéről. Az eukarisztikus imádságban vagyis a kánonban imádkozik minden hívőért, különösen a jelenlévőkért. Azután a mennyei boldogokra emlékezik és kéri Istent, hogy közbenjárásuk által legyen a mi oltalmunk és segítségünk. Átváltozás után a halottakért imádkozik, hogy Isten felvegye őket az ő békéjébe.

A földön élő hívők egy szent közösség, amelynek a feje Krisztus. Imádkoznak és áldoznak egymásért, különösen a közös istentiszteleten. Részt kapnak az Egyház imájából és áldozatából, az egyes hívők imáiból és jócselekedeteiből, különösen azokból, amelyeket ők egymásért végeznek. A földön élő hívők közösségben vannak a mennyei szentekkel. A szentek a mi testvéreink Krisztusban. Mi ünnepeljük emléküket, kérjük segítségüket és követjük példájukat. Ők pedig velünk együtt magasztalják Istent és könyörögnek érettünk.
     Krisztus által a tisztítótűzben szenvedő lelkekkel is egybe vagyunk kapcsolva. Mi imádsággal, jócselekedetekkel, búcsúkkal és főként a szentmise áldozattal segítjük őket. Ők pedig hálából könyörögnek majd érettünk Istennél.
     A földön élő hívőknek még küzdeniök kell örök üdvösségükért: ők a küzdő Egyház. A mennyei szentek már elnyerték a győzelmi koronát: ők a győzelmes Egyház. A tisztítótűzben szenvedő lelkeknek még el kell viselniök a tisztulás szenvedését: ők a szenvedő Egyház. A földön élő hívők, a mennyei szentek és a tisztítótűzben szenvedő lelkek együtt egy nagy és szent közösség: mindannyiukat megszentelte a Szentlélek és általa egymáshoz vannak kapcsolva. Közösségüket ezért nevezzük a szentek egyességének. Krisztus a világ végén egyesíteni fogja a küzdő és a szenvedő Egyházat a győzelmes Egyházzal. Istennek egész családját egybegyűjti az Atyánál. A szentek egyessége akkor kapja meg végső tökélyét.

Az Egyház csaknem mindennap ünnepel egy szentet. November elsején a Mindenszenteket ünnepli, november 2-án a Halottak napját.

„Szent és üdvös dolog a lelkekért imádkozni, hogy megszabaduljanak bűneiktől.” (2 Mak 12,45)

Üdvöz légy Mária, irgalmasság anyja, életünk, édességünk, reménységünk, üdvöz légy! Hozzád kiáltunk, Évának számkivetett fiai. Hozzád sóhajtunk sírva és zokogva a siralom völgyéből. Fordítsd reánk tehát, szószólónk, irgalmas szemedet és a számkivetés után mutasd meg nekünk Jézust, méhednek áldott gyümölcsét. Ó irgalmas, ó kegyes, ó édes Szűz Mária! (Salve Regina)

A boldogságos Szűz Mária az összes szentek között a legelső. Jézus Krisztus megtestesülésében közreműködhetett. Ő a Megváltó anyja. Mivel Jézus testvérünk, azért Mária nekünk is anyánk. Midőn Jézus a kereszten föláldozta magát, Mária mellette állt és részt vett az ő áldozatában. A fájdalom tőre az ő szívét is átjárta. Ő a fájdalmas Szűz Anya, a bűnösök menedéke, a szorongatottak vigasztalója. Az Úr mennybemenetele után Mária a hívőkkel maradt. Együtt imádkozott velük a jeruzsálemi teremben és velük együtt vette Pünkösdkor a Szentlelket. Együtt örvendezett és együtt szenvedett a fiatal Egyházzal. Ő a kereszténység anyja.
     Mivel Mária az ő Fiának szenvedésével és halálával ennyire egybekapcsolódott, rendkívüli módon kellett Fiának dicsőségében is részesülnie. Mivel teljesen bűntelen volt, teste nem indult oszlásnak. Testestől, lelkestől fölvétetett a mennybe. Mária az angyalok és szentek mennyei királynője. Fiával, Krisztussal uralkodik az egész világ fölött. Irgalmas anyai szeretettel veszi körül Fiának minden testvérét. Ő a mi úrnőnk, mennyei anyánk, közbenjárónk és szószólónk.

Az Egyház Mária mennybemenetelét augusztus 15-én ünnepli. Az Egyház Mária testének mennybevitelét már kezdettől fogva igaznak tartotta. XII. Pius pápa ezt a hagyományos hitet 1950. november l-én ünnepélvesen hittétellé nyilvánította. – XII. Pius pápa 1954. november l-én bevezette Mária, a Világ Királynőjének ünnepét, ezt az ünnepet május 31-én üljük meg.

Levetve testének súlyát A Szűz a mennybe vétetik. Ujjong az ég s az angyali Karok köszöntik boldogan. (Tommaso Ricchini)

A mi rendeltetésünk, hogy Isten országában egy napon örökké boldogok legyünk. Ezért szükséges, hogy higgyünk Istenben, hogy megkeresztelkedjünk és Isten gyermekeiként éljünk.

Midőn a Pünkösd napján egybegyűlt nép hallotta, hogy Krisztus, akit ők elvetettek, Isten jobbján trónol, megilletődtek szívükben. Ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: „Mit cselekedjünk, testvérek?” Péter ezt válaszolta nekik: „Tartsatok bűnbánatot és mindenitek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” (lásd: ApCsel 2,37-38)

Isten az Egyház által hirdeti az örömhírt és megvilágosítja azokat, akik hallják. Megnyitja szemüket, hogy felismerjék őt, az egy igaz Istent és azt, akit ő küldött, Jézus Krisztust. (lásd: Jn 17,3) Aki az örömhírt megismeri, annak szakítania kell bálványaival és hamis isteneivel, tévedéseivel és bűneivel és egész szívével Istenhez, a mi mennyei Atyánkhoz és Jézus Krisztushoz, a mi Megváltó Urunkhoz kell fordulnia. „A bálványoktól Istenhez kell térnie, hogy az egy és igaz Istennek szolgáljon, és várja a mennyből Jézust, az ő Fiát, aki megment minket a jövendő haragtól.” (1 Tesz 1,8-10)
     A megtérést a keresztség pecsételi meg. Jézus ezekkel a szavakkal rendelte el a keresztséget: „Minden hatalom nekem adatott a mennyben és a földön. Menjetek tehát, tanítsatok minden népet, megkeresztelve őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül.” (Mt 28,18-19; Mk 16,18) Ezért minden megtérőnek meg kell keresztelkednie.

Az őskereszténység idején leginkább felnőtteket kereszteltek. De a gyermekek megkeresztelésére is elég korán sor került. Az Egyház később a gyermekek megkeresztelését általánosan kötelezővé tette. Ezért a keresztény szülők gyermeküket a születés után hamarosan keresztelőre viszik. Kötelességük, hogy gyermekeiket a hitre oktassák és a keresztény életre neveljék.

Fülöp diákonus az etióp királynő udvari főtisztjével a Gázába vezető úton ismertette Jézus örömhírét. Az úton így továbbhaladva valami vízhez jutottak. Az udvari tiszt fölkiáltott: „Nézd csak, itt a víz, mi gátol abban, hogy megkeresztelkedjem?” Fülöp ezt válaszolta: „Ha teljes szívből hiszel, szabad.” A főtiszt ekkor megvallotta: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.” Megállította a kocsit, mind a ketten bementek a vízbe és Fülöp megkeresztelte az udvarnokot. (lásd: ApCsel 8,26-38)

A keresztelendő a keresztelés előtt ellene mond a Sátánnak és minden bűnnek és megvallja a hitet Krisztusban és az Ő isteni tanításában: ezzel megígéri, hogy keresztényként él és hal. Ezt az ígéretet keresztségi ígéretnek vagy keresztségi fogadalomnak nevezzük. A gyermekek keresztelésénél ezt a fogadalmat a keresztszülők teszik a gyermek nevében. Ezután az aki keresztel, vizet önt a keresztelendő fejére, miközben ezeket a szavakat mondja: „Én megkeresztellek téged az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek nevében.” – A keresztséget alámerítéssel is ki lehet szolgáltatni. A vízzel való leöntés azt jelenti, hogy a keresztség egy fürdő, amely megtisztít bennünket bűneinktől. A szavak azt jelentik, hogy a keresztség minket a három személyű egy Istennek szentel: az Atyának, aki teremtett, a Fiúnak, aki megváltott és a Szentléleknek, aki megszentel bennünket.
     A keresztelést a plébánosnak vagy helyettesének kell végeznie, hacsak lehet, a templomban. Ha a keresztelendő életveszélyben forog, és a plébános nem tud időben odaérni, valaki másnak kell a gyermeket megkeresztelnie. Bárki keresztelhet érvényesen, ha úgy szolgáltatja ki a keresztséget, ahogy az Egyház előírja. (Szükségkeresztelés)

Amikor szenteltvizet veszünk, hálával gondolunk keresztségünkre és azt mondjuk: Áldjon meg engem a mindenható Isten, az Atya és a Fiú és a Szentlélek.

Vasárnap a nagymise kezdetén a pap meghinti a híveket szenteltvízzel. Bánjuk meg ekkor bűneinket és gondoljunk a keresztségben kapott méltóságunkra.

A szülők egy szentnek a nevét adják gyermeküknek. Ez a szent lesz a gyermek oltalmazója, példaképe és közbenjárója.

Illik, hogy a keresztény családban minden gyermeknek meglegyen a maga keresztelő gyertyája. Ezt meg lehet gyújtani a keresztség napján, a névünnepen és talán még a halál napján is.

1. Az első kérdések: A pap: „Mi a neved?” A keresztszülők megmondják a nevet. A pap: „Mit kérsz Isten Anyaszentegyházától?” A keresztszülők: „Hitet.” A pap: „A Hit mit ád neked?” A keresztszülők: „Örök életet.”
2. Az ördögűzés: Az első ember bűne óta a Sátánnak hatalma van az emberek fölött. Ezért a pap háromszor a gyermek arcára lehel és megparancsolja a Sátánnak, hogy távozzék és adjon helyet a Szentléleknek.
3. A kereszttel való megjelölés: A pap keresztet ír a keresztelendő homlokára és mellére.
4. Kézfeltétel: A pap a keresztelendőre teszi kezét és ezzel Krisztusnak a birtokába veszi.
5. A só átnyújtása: A pap a keresztelendőnek szentelt sót ad. Miként a só megóv a romlástól, a Hitnek úgy kell megóvnia a keresztelendőt a bűntől.
6. Az ördögűzés: A pap mégegyszer megparancsolja a Sátánnak, hogy távozzék a keresztelendőből: megjelöli a keresztelendő homlokát a kereszt jelével és elrendeli a Sátánnak, hogy azt soha meg ne sértse.

Bevonulás a templomba: A pap a stóla végét a keresztelendőre teszi és bevezeti őt Isten házába ezekkel a szavakkal: „Lépj be Isten templomába, hogy Krisztussal részt vehess az örök életben.

1. A hitvallás és Miatyánk: Közösen mindannyian elmondják az apostoli hitvallást és az Úr imádságát.
2. Az ördögűzés: A pap mégegyszer parancsot ad a Sátánnak a távozásra, hogy a keresztelendő az élő Isten templomává lehessen.
3. Az érzékszervek megnyitása: A pap megérinti a keresztelendő fülét és orrát és eközben mondja: „Effeta” vagyis „Nyílj meg”. A keresztelendő érzékszerveinek meg kell nyílaniok Isten számára.
4. Ellentmondás a Sátánnak: A pap megkérdi: „Ellene mondasz-e a Sátánnak?” – „És minden cselekedetének?” – „És minden pompájának?” A keresztszülők mindannyiszor ezt válaszolják: „Ellene mondok.”
5. Megkenés a keresztelendők olajával: A pap szent olajjal megkeni mellén és vállán a keresztelendőt, hogy a Sátán elleni harchoz elég ereje legyen.

1. A hitvallás: A keresztszülők a keresztelő medencénél mégegyszer megvallják a Hitet.
2. A keresztelés: A pap keresztalakban háromszor vizet önt keresztelendő fejére és eközben a keresztelő szavakat mondja.
3. Megkenés a krízmával: A pap a keresztelendő koponyáját megkeni krízmával. Ezzel jelzi, hogy a keresztelendő ettől fogva keresztény és részt vesz Krisztus királyságában és papságában.
4. A fehér ruha: A pap a keresztelendőnek fehér ruhát nyújt ezekkel a szavakkal: „Vedd a fehér ruhát és vidd tisztán a mi Urunk Jézus Krisztus ítélőszéke elé, hogy örök életed legyen.”
5. Az égő gyertya: A pap a keresztelendőnek égő gyertyát nyújt és ezt mondja: „Vedd az égő világosságot és őrizd meg kifogástalanul keresztségedet. Tartsd meg Isten parancsait, hogy amikor majd az Úr a menyegzőre jön a mennyei udvar szentjeivel, elébe mehess és örökkön örökké élhess.” – A pap ezután békeköszöntéssel elbocsátja az újonnan megkereszteltet.

Ha egy kereszteletlen gyermek vagy hittanuló életveszélyben forog, azonnal papot kell hívni. Ha attól félnek, hogy a gyermek meghal, mielőtt a pap megérkezik, valaki másnak kell a keresztséget kiszolgáltatnia. Felelőtlenség volna a keresztség elhalasztása . A szükségkereszteléshez jó a közönséges víz is, de ha van kéznél szenteltvíz, azt kell használni. A keresztelő a vizet a keresztelendő fejére önti és eközben mondja: „Én megkeresztellek téged az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek nevében.” – A szükségkeresztelést jelenteni kell a plébánosnak, hogy ő ezt a kereszteltek anyakönyvébe beírja. – Ha a gyermek életben marad, akkor a keresztség ünnepélyes szertartását pótolják.

Egy Nikodémus nevű zsidó tanácsos éjnek idején fölkereste Jézust, hogy Isten országa felől kérdezze őt. Jézus ezt mondotta neki: „Bizony, bizony mondom neked, hacsak valaki újonnan nem születik, nem látja meg az Isten országát.” Nikodémus ezt kérdezte: „Hogyan születhetik az ember, ha már vén? Csak nem mehet be ismét anyja méhébe, hogy újra szülessék?” Jézus ezt válaszolta: „Bizony, bizony mondom neked, ha valaki újra nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába.” (lásd::Jn 3,1-5)

A keresztségben Krisztus megtisztít bennünket az eredeti bűntől, valamennyi személyes bűnünktől és elengedi a bűnökért járó összes büntetéseket. A mi érdemünk nélkül megbocsáttatnak bűneink, mert Krisztus meghalt érettünk a kereszten. A keresztségben Krisztus új életet ajándékoz nekünk: a kegyelmi életet. Ez az élet Isten gyermekeivé, Krisztus testvéreivé és az örök élet örököseivé tesz minket. Mivel a keresztségben új életet kapunk ajándékba, a keresztséget az újjászületés szentségének is nevezzük. A keresztség által az Atya, a Fiú és a Szentlélek lakást vesz mibennünk. A megkeresztelt ember Isten temploma. Aki a keresztségben Isten gyermeke lesz, annak úgy is kell élnie, mint Isten gyermeke. Isten erre új és állandó képességeket ad neki, mindenekelőtt az isteni erényeket: a hitet, reményt és szeretetet. Isten ezenfölül különös módon gondját viseli és egész életén át támogatja segítő kegyelmekkel.
     A keresztségben Krisztus eltörölhetetlen jegyet nyom lelkünkbe, ezért e szentséget csak egyszer vehetjük fel. Ez a jegy megpecsételi, hogy Krisztus tanítványai vagyunk, örökké hozzá tartozunk és működésében részt veszünk. Titokzatos Testének tagjai vagyunk és föl vagyunk véve az Egyház közösségébe. Keresztények vagyunk. Keresztségünk jogot ad arra, hogy az eukarisztikus áldozaton részt vegyünk és a szentségeket magunkhoz vegyük.
     A keresztség előtt más szentségeket nem szabad magunkhoz vennünk. A keresztség az első szentség. A keresztség a legszükségesebb szentség. Krisztus mondotta: „Bizony, bizony mondom neked, ha valaki újra nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába.” (Jn 3,5) – Ezért írja elő az Egyház, hogy a gyermekeket a lehető legkorábban meg kell keresztelni. (Can. 770)

Bejuthatnak a mennyországba a kereszteletlenek is? Aki a keresztséget a maga súlyos hibájából haláláig visszautasítja, nem juthat a mennybe. – Aki a keresztelés előtt vértanúhalált hal, azt a vértanúság megszenteli és a mennyben elnyeri a vértanúk koronáját. (Vérkeresztség) – Aki bűneit Isten szeretetéből megbánja és vágyódik a keresztség után, de keresztelés nélkül hal meg, az a mennybe jut, mert vágyakozása a keresztség után megmenti. (Vágykeresztség) – Az is mennybe juthat, aki nem tudja, hogy Krisztus a keresztséget elrendelte, de bűneit Isten szeretetéből megbánja és kész megtenni mindent, amit Isten tőle kíván, mert ez a készség magában foglalja vágyakozását a keresztség után. Akik keresztség nélkül üdvözülnek, Krisztus kegyelméből üdvözülnek.

„A keresztség által a Szentlélek temploma lettél. Súlyos bűnnel ki ne űzz szívedből egy ilyen magas vendéget!” (Nagy Szent Leó)

„A kis várkápolna, amelyben megkereszteltek, nagyobb nekem a reimsi dómnál, amelyben királlyá koronáztak, mert a keresztségben Isten gyermeke lettem és ez nagyobb a királyi méltóságnál.” (Szent Lajos francia király)

Midőn Jézus a zsidóknak kijelentette, hogy testét és vérét eledelül akarja nekik adni, tanítványai közül sokan visszahúzódtak tőle és nem akartak többé vele menni. Jézus ekkor megkérdezte a Tizenkettőt: „Csak nem akartok ti is elmenni?” Simon Péter felelt neki: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk és megismertük, hogy te vagy Krisztus, az Isten Fia.” (lásd: Jn 6,53-69)

A mi mennyei Atyánk kinyilatkoztatta nekünk az Ő isteni titkait. Mindaz, amit Ő mond igaz, mert Ő az örök Igazság: nem tévedhet és nem is hazudhat. Ezért kell engedelmesen elfogadnunk és rendíthetetlenül igaznak tartanunk mindent, amit Isten kinyilatkoztatott és erre építenünk életünket: hinnünk kell Istenben. Isten nekünk mindenekelőtt Fia, Jézus Krisztus által nyilatkoztatta ki magát. Csak az ismeri az Atyát, aki ismeri a Fiút. Ezért kell Krisztus szavát hallgatnunk és az Ő szent életét, halálát és megdicsőülését szemlélnünk. Amit Isten kinyilatkoztatott, azt a katolikus Egyház tanítja. „Legyen nyilvánvaló az Egyház által Isten sokszoros bölcsessége.” (Ef 3,10) Ezért kell az Egyházra hallgatnunk és mindazt hinnünk, amit hinni rendel.
     Isten kegyelme nélkül nem hihetünk. Szent Pál mondja: „Kegyelemből üdvözültetek a Hit által, ez nem a magatok érdeme, hanem Istennek az ajándéka.” (Ef 2,8) Ezért kell gyakran Isten kegyelméért könyörögnünk. A keresztségben a Szentlélek megajándékoz minket a Hit ajándékával. A Hit hasonlatos egy új szemüveghez, amellyel már most megismerhetjük Isten titkait. Amit most hiszünk, azt egy napon majd látni fogjuk. Az örök hazában Isten színről-színre megmutatja magát nekünk, és véghetetlen örömmel ismerjük majd fel, hogy Ő milyen nagy és jó. „Boldogok, akik nem láttak és hittek.” (Jn 20,29)

Nem egyszer ez a szó „hinni” annyit jelent, mint „vélni, gondolni”, például, amikor azt mondom: Úgy hiszem, esni fog. De ha azt mondom: Elhiszem, amit a barátom mondott, akkor ez a szó „hinni” annyit jelent, mint valamit valakinek a szaváért igaznak tartani. Ebben az értelemben használjuk a „hit” szót, amikor megvalljuk: hiszem, amit Isten kinyilatkoztatott: Azért tartunk valamit igaznak, mert Isten, az örök Igazság mondotta nekünk.

Szent Pál írja a kolosszeiekhez: „Nem szűnünk meg imádkozni és könyörögni értetek, hogy beteljetek az Ő akaratának ismeretével, minden lelki bölcsességgel és okossággal, hogy méltóan éljetek Istenhez és mindenben tetszésére legyetek, hogy minden jócselekedetben gyümölcsöt hozzatok és Isten ismeretében növekedjetek.” (Kol 1,9-10)

A Hitben sem maradhatunk kiskorú gyermekek: növekednünk kell Isten ismeretében. Mindenekelőtt ezért kell egyre jobban megismernünk Krisztust, „akiben a bölcsességnek és tudománynak minden kincse rejlik”. (Kol 2,3) A Hitben csak úgy növekedhetünk, ha tovább tanulmányozzuk. Ezért kell figyelmesen hallgatnunk a szentbeszédet és a hitoktatást, ezért kell szívesen olvasnunk a Szentírást, a katekizmust, a misekönyvet és a szentek életét. Hitünket jó könyvekkel és folyóiratokkal is mélyíthetjük.
     Nem elég csak a szívünkben hinnünk: hitünket nyíltan is meg kell vallanunk. Krisztus mondotta: „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” (Mt 10,32-33) Hitünket óvnunk is kell: keresztény életet kell élnünk és kerülnünk mindent, ami a Hitet veszélyezteti. Aki gyakran jár hitetlen vagy hitellenes emberek társaságába, vagy hitellenes írásokat olvas, az veszélyezteti hitét. A büszke szív és az erkölcstelen élet is gyakran hitetlenségbe visz. – Aki arra kényszerül, hogy hitetlenek között éljen, annak erősen kell imádkoznia, hitét alaposan meg kell ismernie és gyakran kell a szentségekhez járulnia.
     A Hit ellen vétkezik, aki hitét elhanyagolja vagy szükségtelenül veszélyezteti, például ritkán vagy sohasem hallgat szentbeszédet, elmulasztja a hitoktatást, hitellenes írásokat olvas vagy hitetlen emberekkel érintkezik. – A Hit ellen mindenekelőtt az vétkezik, aki szándékosan kételkedik, vagy a maga hibájából valamilyen tévhitet vall. Legsúlyosabban az vétkezik a Hit ellen, aki elhagyja, vagy megtagadja, például, aki kilép a katolikus Egyházból.
     Akit áthat a Hit, az él a Hitből. Egész életét bizakodva helyezi Isten kezébe, szereti Őt teljes szívéből és mindent megtesz, amit Isten tőle kíván. „Valamint a test lélek nélkül holt, úgy a hit is holt cselekedetek nélkül.” (Jak 2,26)

Kétely: Aki szándékosan azt gondolja egy hitigazságról: „Ez talán nem is igaz”, az kételkedik hitében és vétkezik.
Kísértés: A hitellenes gondolatok, amelyekbe nem egyezünk bele, kísértések a hit ellen és nem bűnök.
Nehézség a hitben: Aki azt gondolja, hogy egy hitigazság egy másik igazsággal ellentétben áll, annak nehézsége van a hitben. Azon kell lennie, hogy ezt a nehézséget megoldja.

Hitünk titkait a földön természetesen sohasem fogjuk teljesen megérteni.

Szent Pál röviddel halála előtt a börtönből ezt írta tanítványának, Timóteusnak: „Én nemsokára áldozatul esem. Közel van elköltözésem ideje. A jó harcot végigharcoltam, a pályafutást bevégeztem, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazságosság koronája, melyet az Úr, az igazságos bíró, azon a napon megad nekem, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik sóvárogják az ő eljövetelét. Az Úr mellém állt és erőt adott nékem. Továbbra is meg fog szabadítani engem minden gonosz cselekedettől és meg fog menteni mennyei országa számára. Dicsőség néki mindörökkön örökké. Amen.” (2 Tim 4,6-8/17-18)

Isten „fölötte nagy és drága ígéreteket ajándékozott nekünk”, gyermekeinek (2 Pét 1,4) Ő mindenható és jó és megtartja, amit ígér. Ezért várunk teljes bizalommal arra, amit Ő nekünk ígért: remélünk Istenben. Hogy reménységünk valóra válik, erre kétségtelen biztosítékot ad nekünk a mi Megváltónk, Jézus Krisztus, az ő szava, halála és föltámadása. „A belé vetett hit által járulhatunk teljes bizalommal Istenhez.” (Ef 3,12)
     Isten a keresztségben a Szentlélek által megadja nekünk a remény ajándékát, hogy a mennyei javakat tőle remélhessük. A Szentlélek ad nekünk erőt arra, hogy mindent merjünk és eltűrjünk a mennyország győzelmi díjáért. Isten mindenekelőtt mennyei javakat ígér nekünk. „Ez az ígéret, amelyet ő ígér nekünk: az örök élet” (1 Jn 2,25) Ezért remélünk abban, hogy egy napon meg fogja adni nekünk az örök boldogságot és már most megadja bűneink bocsánatát és az Ő kegyelmét. Isten azokat a földi javakat is megadja nekünk, amelyekre a mennybe vezető úton szükségünk van. Ezért reméljük, hogy egészséget, élelmet, ruházatot és minden egyebet megad, ami üdvös nekünk. Szegénységben, betegségben és szükségben is bízunk abban, hogy Isten mindent a legjobban irányít és életünket teljes bizakodással helyezzük kezébe.
     Aki túl kevéssé bízik Istenben, a kishitűség bűnébe esik. – Aki egyáltalán nem remél, a kétségbeesés bűnébe esik. – Aki olyat vár Istentől, ami Isten szentségével nem fér össze, a vakmerő bizakodás bűnébe esik, például aki félelem nélkül elkövet egy bűnt, mert azt gondolja: Isten úgyis meg fog bocsátani. Aki Istenbe veti reményét, él a reményből. Már itt a földön áttetszik rajta valami a mennyei boldogságból. Minden helyzetében állhatatosan imádkozik, türelmes a kísértésben, bajban és szenvedésben, bátran kiáll Isten országáért és minden erejével azon van, hogy örök célját elérje.

Krisztust a remény kezével tartjuk, mi tartjuk őt és ő tart minket, de csak addig tarthatjuk őt, amíg ő tart minket. (Szent Paszkáziusz Radbert)

Szent János apostol írja: „Isten szeretete abban nyilvánult meg miirántunk, hogy Isten az ő Egyszülött Fiát a világra küldötte, hogy őáltala éljünk. Szeretet az Isten és aki szeretetben marad, Istenben marad és az Isten őbenne.” (1 Jn 4,9/16)

Isten már akkor szeretett minket, amikor mi még nem szerethettük Őt. Szeretetből teremtett bennünket az Atya és arra rendelt, hogy országában örökké boldogok legyünk. Szeretetből adta oda érettünk szent Fiát, hogy megváltson minket bűneinktől. Szeretetből oltotta szívünkbe a Szentlelket és tett minket gyermekeivé. Szakadatlanul árasztja ránk a jótéteményeket és kegyelmeket. Isten végtelenül jó és szent: szeretetünket jobban megérdemli, mint bárki vagy bármi e földön. Ezért kell Istent többre tartanunk a világ minden kincsénél, még szüleinknél is. Késznek kell lennünk arra, hogy inkább mindent elveszítsünk, semmint egy halálos bűn elszakasszon tőle. Istent mindenekfölött szeretnünk kell. Isten szeretete és jósága leginkább Jézus Krisztusban nyilvánult meg. Jézus szeretetből irgalmazott a bűnösöknek, szeretetből halt meg érettünk a keresztfán. Ő a mi testvérünk és legjobb barátunk. Ezért kell szeretnünk Jézust is mindenekfölött.
     Isten a keresztségben a Szentlélek által megajándékozott bennünket a Szeretet ajándékával, hogy gyermekeiként szerethessük őt. „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a Szentlélek által.” (Róm 5,5) Az istenszeretet abban nyilvánul meg, hogy gyakran gondolunk Istenre, szívesen beszélünk vele és akaratát mindenben teljesítjük. „Ez az Istennek szeretete, hogy az ő parancsait megtartjuk.” (1 Jn 5,3) Az istenszeretet mindenekelőtt a felebaráti szeretetben nyilvánul meg: aki felebarátját nem szereti, Istent sem szereti igazán.
     Mivel Isten ilyen jó és ennyire szeret minket, azért bűn, ha közönyösek vagyunk hozzá, ha idegenkedünk tőle, sőt egyenesen gyűlöljük őt. Istent gyűlölni a legnagyobb bűn. A szeretet valamennyi erény között a legnagyobb. Amit ma hiszünk, azt egy napon meglátjuk, amit ma remélünk, azt egy napon birtokolni fogjuk, a szeretet azonban örökké megmarad. Ezért kell minden erőnkkel azon lennünk, hogy Istent szeressük.

Minden jó, amiben részem van, megmutatja nekem Isten szeretetét. Sokszor megköszönöm ezt és egész szívemből viszonozni akarom szeretetét.

Jézus egy törvénytudónak példabeszédet mondott egy emberről, aki útonállók kezébe került. Ezt mondotta: „Egy szamaritánus, akinek arra vitt az útja, meglátván őt, könyörületre indult. Odament hozzá, olajat és bort öntött sebeire és bekötözte azokat. Azután föltette őt szamarára, a szállásra vitte és gondját viselte.” Jézus ezzel zárta szavait: „Menj és cselekedjél hasonlóképpen.” (lásd: Lk 10,25-37)

Isten minden embert szeret. Minden ember Isten képmása, mindenkit megváltott Krisztus vére és mindenki az örök boldogságra van hívatva. Ezért kell minden embert szeretnünk: jószívvel és minden erőnkből meg kell tennünk, ami felebarátaink testi és lelki javára szolgál. Felebarátainkat Krisztus kedvéért is kell szeretnünk. Krisztus az emberekben testvéreit látja. Ő mondotta: „Amit egynek a legkisebb testvéreim közül tettetek, nekem tettétek. Amit nem tettetek egynek a legkisebbek közül, nekem sem tettétek.” (Mt 25,40/45) Szeretetünkből senkit sem szabad kizárnunk, még akkor sem, ha valaki más nyelvet beszél, más fajhoz tartozik, vagy más a vallása.
     Mint Isten gyermekeinek és Krisztus tanítványainak ellenségeinket is szeretnünk kell. Krisztus mondja: „Szeressétek ellenségteiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket és imádkozzatok üldözőitekért és rágalmazóitokért, így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra és gonoszokra és esőt ad az igazaknak és hamisaknak.” (Mt 5,44-45) – Maga Krisztus is imádkozott a keresztfán ellenségeiért: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23,34) Szent István első vértanú és még sokan mások követték Jézus példáját. Ha valaki megbántott bennünket, annak kezünket kell nyújtanunk és szívből meg kell bocsátanunk. Isten sokkal többet bocsátott meg nekünk. Ha egyszer megbocsátottunk , nem szabad többé a haragot tartanunk. – Ha mi bántottunk vagy sértettünk meg valakit, akkor halogatás nélkül bocsánatot kell kérnünk és az igazságtalanságot jóvá kell tennünk.
     A hívők Isten családjában a mi testvéreink. Ezért kell őket különösen szeretnünk. Szent Pál mondja: „Tegyünk jót mindenkivel, főképpen pedig hitfeleinkkel.” (Gal 6,10) A szülők, testvérek és rokonok, a mi barátaink, jótevőink és honfi társaink szintén különösen közel állanak hozzánk, ezért különös szeretet illeti meg őket is.
     A szeretet ellen azok vétkeznek, akik felebarátaikat egyáltalán nem vagy csak kevéssé szeretik, embertársaikért nem imádkoznak, velük nem tőrödnek. Barátságtalanok vagy gorombák velük, szívtelenek irántuk, sértegetik őket, sőt egyenesen megkeserítik életüket. – Aki felebarátjától sajnálja Isten adományát, például az egészséget, tehetséget, jómódot, megbecsülést és boldogságot, az irigység bűnét követi el. – Aki felebarátja baján örül, a káröröm bűnébe esik. – Még súlyosabban vétkezik a szeretet ellen, aki bosszút áll felebarátján. – A felebaráti szeretet ellen a legnagyobb bűn az ellenségeskedés és gyűlölet. Szent János írja: „Aki testvérét gyűlöli, gyilkos.” (1 Jn 3,15)

Mindennap a felebaráti szeretet fogható bizonyságát adom. Hogyan? Egészen egyszerűen: segítek, megosztom, amim van, örömet okozok.

Egy nappal Jézus megkeresztelkedése után János meglátta őt az úton, amint arra járt. Tanítványai közül kettőnek ekkor ezt mondotta: „Íme az Isten báránya!” Midőn a két tanítvány ezt hallotta, követte Jézust. Jézus megfordult és látván, hogy utána mennek, így szólott hozzájuk: „Mit kerestek?” Megkérdezték: „Mester, hol lakol?” Ő ezt válaszolta: „Jöjjetek és lássátok.” Tehát elmentek és látták, hol lakik és aznap nála maradtak. Ez a tizedik óra tájban történt. (lásd: Jn 1,35-39)

Krisztus arra szólít fel minket, hogy kövessük Őt. Ő a mi Mesterünk: szavával és példájával tanít minket. Bennünk él, világosságot és erőt ad nekünk. Ő a mi legjobb barátunk és velünk járja életünk sötétségeit. Ezt mondja: „Aki engem követ, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12) Aki Krisztust követi, annak legfőbb ügye Isten dicsősége, örök üdvössége és embertársainak üdvössége. Krisztus mondja: „Keressétek elsősorban Isten országát és az ő igazságát és ezek mind hozzáadatnak nektek.” (Mt 6,23)
     Aki Krisztust követi, annak egészen hozzá kell tartoznia. „Senki sem szolgálhat két úrnak.” (Mt 6,24) Ezért parancsait meg kell tartanunk és azon kell lennünk, hogy minden bűnt, még a legkisebbet is, elkerüljük. Nem követhetjük Jézust, ha nem hozunk áldozatot. Krisztus mondja: „Aki nem hordozza keresztjét és nem jön utánam, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,27) De ha bátran követjük Őt a keresztúton, ezt ígéri nekünk: „A győztesnek megadom, hogy velem üljön trónomon.” (Je1 3,21)
     Mesteréhez híven Jézus tanítványa nem keresi a maga dicsőségét. Alázatos: Isten előtt kevésre tartja magát, szerény és készen áll embertársai szolgálatára. Krisztus mondja: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.” (Mt 11,29) Szent Pál írja: „Ugyanaz az érzület legyen bennetek, mint Jézus Krisztusban: ő kiüresítette önmagát és fölvette a szolga alakját.” (Fil 2,5)
     Krisztus tökéletessé akar tenni minket. Erre szólít fel: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5,48) Ő maga a tökéletesség legfőbb példaképe, Ő Isten szentségének visszfénye. A tökéletesség mindenekelőtt az istenszeretetben és a felebaráti szeretetben mutatkozik meg. Aki Krisztusba kapcsolódik, jó gyümölcsöt terem az örök életre. A kegyelem állapotában végzett minden jócselekedetünk gyarapítja nekünk a kegyelmet a földön és az örök jutalmat a mennyben. Krisztus mondja: „Örüljetek és vigadjatok, mert bőséges a ti jutalmatok a mennyben.” (Mt 5,12)

Mivel Isten gyermekei vagyunk, Istennel úgy beszélhetünk, mint gyermek az atyjával. Szent Pál írja: „Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldötte Fiának Lelkét szívetekbe, aki ezt kiáltja: Abba! Atya!” (Gal 4,6)

Jézus egyszer mennyei Atyjához imádkozott. Ekkor egyik tanítványa hozzálépett és megkérte őt: „Uram, taníts minket imádkozni, miként János is tanította imádkozni az ő tanítványait.” Jézus ezt felelte: „Midőn imádkoztok, ezt mondjátok:

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. (lásd: Lk 11,1-4; Mt 6,9/13)

Amikor imádkozunk, szívünket Istenhez emeljük és beszélünk vele. Dicsérjük és áldjuk Őt, hálát adunk neki és adományaiért könyörgünk. Jézus azért tanított meg bennünket a Miatyánkra, hogy tudjuk, miként kell imádkoznunk. Mivel ennek az imának az Úr a szerzője, azért az „Úr imádságának” is nevezzük. Ez maga az imádság.
     A Miatyánk egy megszólításból és hét kérésből áll. E szavakkal kezdjük: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.” Isten gyermekei vagyunk, ezért bizalommal beszélhetünk vele, noha Ő az ég és föld szentséges Ura. Elsőben azért imádkozunk, ami az Istennek jár: hogy megszenteltessék és áldassék az Ő neve; hogy eljöjjön az Ő országa, és egyedül Ő uralkodjék fölöttünk; hogy szent akaratát ne csak az ég angyalai és szentjei teljesítsék, hanem az emberek is a földön. Azután azért imádkozunk, amire nekünk, embereknek van szükségünk; hogy Isten megadja nekünk mindennapi kenyerünket és mindazt, ami megélhetésünkre kell; hogy megbocsássa bűneinket, amiként mi is készek vagyunk megbocsátani az ellenünk vétkezőknek; végezetül kérjük, hogy ne vigyen minket olyan kísértésbe, amely erőnket meghaladná, és hogy szabadítson meg minket a gonosztól és minden bajtól.
     A Miatyánkban Jézus arra tanít minket, hogy imádságunkban Isten dicsősége legyen szívünk legfőbb ügye. Mimagunknak pedig elsősorban azt kell kérnünk, ami örök üdvösségünkre segít. Nagy kiváltság az, hogy Istenhez imádkozhatunk. Imádságunkban, a Királyok Királya elé állhatunk és együtt szólhatunk az angyalok és szentek dicsőítő énekével. Úgy beszélhetünk Istennel, mint kedves fiai.
     Az imádkozás azonban kötelességünk is. Tartozunk vele Istennek, mert Ő a mi Urunk és Atyánk. Ezt Ő maga parancsolta és a keresztségben külön is megszabta nekünk. Imádság nélkül nem is kaphatunk meg minden kegyelmet, ami üdvösségünkhöz szükséges.

1. Imádkozhatunk a magunk szavaival, miként szívünk sugalmazza. De imádkozhatunk állandó imát is, ilyen például a Miatyánk.
2. Imádkozhatunk szóban vagyis szívünkkel és szájunkkal, vagy gondolatban vagyis csak szívünkkel.
3. Úgy is imádkozhatunk, hogy lassan és elmélkedve a Szentírást olvassuk, Jézus életének valamely eseményét magunk elé képzeljük, egy szent képet szemlélünk vagy megcsodáljuk a természetben Isten műveit és ezekről az Alkotóval beszélünk. Az ilyen imádságot elmélkedő imádságnak nevezzük. A keresztutat és a szentolvasót is elmélkedve kell imádkozzuk.

Egy jó imakönyv sokat segíthet a jó imádságban. Ha sohasem használunk imakönyvet, imádságunk egyhangú és szegényes lesz. A legfontosabb imakönyv a misekönyv és az énekeskönyv.

„Csak az élhet igazán, aki igazán imádkozik.” (Szent Ágoston)

A kínszenvedését megelőző éjszakán Jézus tanítványaival az Olajfák hegyére ment. Odaérve ezt mondotta: „Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” Azután elment tőlük mintegy kőhajtásnyira, térdre borult és imádkozott: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat. Ám ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd!” Ekkor megjelent egy angyal a mennyből és megerősítette őt. És a halállal tusakodva még buzgóbban imádkozott. (lásd: Lk 22,39-44)

Amikor imádkozunk, szívünk legyen Istennél. Meg kell gondolnunk, hogy kivel beszélünk és ügyelnünk, hogy mit mondunk neki. Imánk ekként áhítatos. – Hogy áhítatosan imádkozhassunk, össze kell szednünk magunkat és mindent távol tartanunk, ami figyelmünket elvonná. Ameddig azon vagyunk, hogy áhítatban imádkozzunk, jól imádkozunk, akkor is, ha hívatlan gondolatok olykor elvonják figyelmünket.
     Imádság közben gondolnunk kell arra, hogy Isten a mi Urunk és Teremtőnk és mi, esendő bűnös teremtményei, mindenben az Ő kegyelmétől függünk. Imánk ekként alázatos. Imádság közben egészen alá kell vetnünk magunkat Istennek és az Ő szent akaratának, rája hagyva, hogy mikor és hogyan akar minket meghallgatni. Imánk ekként maga-megadó. Minthogy Isten a mi Atyánk, minden szükségünkben hozzá folyamodhatunk. Ő mindig meghallgat minket, noha gyakran másként teljesíti kérésünket, mint ahogy mi szerettük volna, mert jobban tudja, hogy mi válik javunkra. Ha erősen bízunk abban, hogy Isten minket meghallgat, imádságunk bizodalmas.
     Olykor nehezünkre esik az imádság, mert fáradtak és csüggedtek vagyunk, vagy mert Isten nem azonnal hallgat meg minket. Abbahagynunk akkor sem szabad az imádságot, de sőt folytatnunk kell, imánk ekként állhatatos. Az Olajfák hegyén Krisztus sem hagyta abba az imádságot, hanem még inkább elmerült benne, noha lelke halálosan szomorú volt. Ha jól imádkozunk, egyesülünk Istennel és megtanuljuk egyre jobban szeretni Őt. Jobban megértjük szándékait és megtanuljuk helyesen értékelni a földi dolgokat. Megerősödünk a gonosz ellen és örömünk telik a jóban. A szomorúságban vigaszt, a szükségben enyhülést nyerünk. Az imádság azonban mindenekfölött azt a kegyelmet adja meg nekünk, hogy Krisztushoz mind végig hűségesek maradjunk.

Mielőtt imába fognánk, szedjük össze magunkat arra gondolva, hogy a nagy és szent Istennel készülünk beszélni. Külső magatartásunk belső világunkat mutatja meg. Testünknek is részt kell vennie imádságunkban. A meghajlás, térdhajtás és térdeplés alázatunkat és tiszteletünket mutatja Isten előtt. Álltunkkal tiszteletünket, örömünket és készenlétünket fejezzük ki. Kezünket összetéve áhítatunkat és odaadásunkat fejezzük ki Isten előtt. Midőn mellünket verjük, azt fejezzük ki, hogy bűnösségünket beismerjük Isten előtt. Mindenütt imádkozhatunk. Legjobban azonban ott imádkozhatunk, ahol semmi sem háborgat és figyelmünket nem vonja el semmi, például a templomban, vagy ha otthon imádkozunk, a feszület vagy egy szent kép előtt. Hogy az imádságra jól előkészüljünk és magunkba szálljunk, nyugtassuk el szívünket és elménket emeljük Istenhez. Gondoljunk arra, hogy a szent Isten jelen van és szeretettel tekint ránk. Ekkor kezdjünk imádkozni.

„Isten vagy azt adja meg, amit kérünk, vagy azt, ami ennél hasznosabb nekünk.” (Clairvauxi Szent Bernát)

„Minden szent azért jutott a mennyei boldogságra, mert imádkozott és minden kárhozott azért ment veszendőbe, mert nem imádkozott.” (Liguori Szent Alfonz)

Aristides keresztény író a 2.században ezt írja az akkori keresztényekről: „Minden reggel és minden órában dicsérik és magasztalják Istent, amiért ellátta őket adományaival és hálát adnak az ételért és italért.”

Sok az alkalom arra, hogy Istenre gondoljunk és vele beszéljünk. Midőn nagyságát és hatalmát tapasztaljuk, dicsérjük Őt; ha vétkeztünk, bocsánatát kérjük; mielőtt valamely fontosabb dolgunkba kezdenénk, támogatásért folyamodunk. Minden szükségben hozzá fordulunk, különösen a kísértésben. Mindenekfölött azonban hálát adunk neki, mert tőle jön minden jó. Szent Pál mondja: „Szüntelenül imádkozzatok.” (1 Tesz 5,17) Van az imádságnak meghatározott ideje is. Imádkozunk reggel felkelés után és este lefekvés előtt; evés előtt és evés után; imádkozunk, amikor a harang imára szólít és imádkozunk főként a szentmisén.
     Imádkozunk Istenhez, a mi mennyei Atyánkhoz; Ő a mi Teremtőnk és Urunk, minden jónak forrása és a mi végső célunk. Az Atyához a mi Urunk Jézus Krisztus által imádkozunk: Jézus nevében imádkozunk. Imádságainkat Krisztus, a mi Főpapunk viszi az Atyához. Imádkozunk Jézus Krisztushoz; Ő igaz Isten, a mi Urunk és Megváltónk, testvérünk és barátunk. Imádkozunk a Szentlélekhez; Ő igaz Isten, mint az Atya és a Fiú, bennünk lakik és megszentel minket.
     Imádsággal fordulunk Máriához; a mi Urunk anyjához, az angyalokhoz és a többi szentekhez is. Őket azonban nem imádjuk, hanem áldjuk és kérjük, hogy járjanak közben érettünk Istennél. Imádságunkban embertársainkra is gondolunk. Imádkozunk az élőkért és holtakért, barátainkért és ellenségeinkért. Imádkozunk azokért, akik kedvesek nekünk vagy akiknek különös szükségük van az imádságunkra: szüleinkért, testvéreinkért és jótevőinkért, a betegekért és haldoklókért, az Egyház pásztoraiért, a népek vezetőiért, a bűnösökért, a pogányokért és a világbékéért. A keresztény senkit sem zár ki imádságából, mert Isten mindenkit szeret és Krisztus mindenkiért meghalt. Imádkozzunk örömest közösen is, családunk körében és az istentiszteleten. Jézus mondja: „Ha ketten közületek egyetértve kérnek valamit a földön, meg fogják azt kapni mennyei Atyámtól. Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19-20)

Mihelyt fölébredünk, azonnal vessünk keresztet és köszöntsük Istent az új nap kezdetén. Miután fölkeltünk, mondjuk el reggeli imánkat. Köszönjük meg Istennek az Ő jótéteményeit és mondjuk azt neki, hogy egész napon át mindent az Ő dicsőségére akarunk végezni, aztán kérjük Őt, hogy kegyelme vezessen és segítsen minket akaratának fölismerésében és végbevitelében. Kérjük Isten Anyjának, őrzőangyalunknak és a szenteknek oltalmát is.
     Mielőtt nyugovóra térnénk, elmondjuk esti imánkat. Visszatekintünk az elmúlt napra, megköszönünk Istennek minden jót, amit tőle kaptunk és bocsánatát kérjük a rosszért, amit elkövettünk. (Mindennapi lelkiismeretvizsgálat) Azután arra kérjük Őt, hogy oltalmazzon minket és mindazokat, akikért imádkoznunk kell. Végezetül Máriának, őrzőangyalunknak és a szenteknek oltalmába ajánljuk magunkat. Nincs szebb, mintha elalvás előtt utolsó gondolatunk Istennél időzik.
     Közös imádságban vagy mindannyian együtt mondjuk az imát, vagy csak egyvalaki és mi felelünk. Leghelyesebb, ha a közös imádságot a családfő vezeti, főként az asztali imádságot kell közösen végeznünk. Hogy közös imánk valóban Istent dicsőítse, egyöntetűen, világosan és nem elsietve kell mondanunk.

Könyörgésünkre hallgat ő, Hatalmas jobbja támogat, Lemossa szennyeinket és Az égnek minket visszaad. (Nagy Szent Gergely)

Aki részesült a keresztségben, annak részt kell kapnia a Szentlélek kegyelmének teljességében is, amelyet Krisztus az első pünkösdön ajándékozott egyházának. Ezért rendelte Krisztus a bérmálás szentségét.

Midőn az apostolok Jeruzsálemben meghallották, hogy Szamaria befogadta Isten igéjét, elküldötték az ottaniakhoz Pétert és Jánost. Ezek odaérve imádkoztak érettük, hogy elnyerjék a Szentlelket. Az ugyanis még egyikükre sem szállott le, hanem csak meg voltak keresztelve az Úr Jézus nevében. Az apostolok tehát rájuk tették kezüket, és azok elnyerték a Szentlelket. (lásd: ApCsel 8,14-17)

A Szentírásból tudjuk, hogy már az apostolok bérmáltak. A kereszténység első századaiban a bérmálást rendszerint azonnal a keresztség után kiszolgáltatták. Ezért következik a szentségek sorrendjében a bérmálás a keresztség után.
     A bérmálás rendszerint a püspök feladata. A pápa azonban felhatalmazást adhat a bérmálásra egy áldozópapnak is. A plébános például megbérmálhatja egyházközségében azt a beteget, aki életveszélyben forog. A bérmálás kezdetén a püspök felmegy az oltár lépcsőjén és a bérmálandók felé fordul. A bérmálandók letérdelnek, a püspök föléjük terjeszti kezét és lehívja rájuk a Szentlelket hét ajándékával: a bölcsesség és értelem Lelkét, a tanács és erősség Lelkét, a tudomány és jámborság Lelkét és az Istenfélelem lelkét.
     A püspök ezután külön-külön minden bérmálandó fejére teszi jobb kezét és homlokukra krízmával keresztet ír, miközben e szavakat mondja: „Megjelöllek téged a kereszt jelével és megerősítelek az üdvösség krízmájával az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében.” Megkenés után a püspök arcul legyinti a bérmálandót és ezt mondja: „Béke legyen veled.” A püspök végezetül azért imádkozik, hogy a Szentlélek befejezze megkezdett művét a megbérmáltakban. Azután megáldja őket. Ez áldás közben az újonnan megbérmáltaknak még jelen kell lenniök.
     A „krízma” annyit jelent, mint kenet. A „krízma” szó rokonszava a „Krisztus” szónak, amely annyit jelent, mint „Fölkent”. A krízma olíva-olaj és balzsam keveréke. A krízmát a püspök Nagycsütörtökön szenteli.
     A kereszt, mellyel a püspök megjelöli a bérmálandó homlokát, azt jelenti, hogy attól fogva ő Krisztus bajnoka és hitét nyíltan meg kell vallania az egész világ előtt. – A megkenés a krízmával azt jelenti, hogy a bérmálandó megkapja Krisztus erejét vagyis a Szentlelket. – Az arcullegyintés arra figyelmezteti a megbérmáltat, hogy mint Krisztus bajnokának, minden megaláztatást el kell viselnie Krisztusért.

Jézus az üldöztetés idejére azt ígérte tanítványainak: „Mikor a zsinagógák, elöljárók és hatóságok elé hurcolnak benneteket, ne aggódjatok azon, hogyan és mivel védekezzetek vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában megtanítja nektek, mit kell mondanotok.” (Lk 12,11-12)

Krisztus a bérmálásban betölt minket a Szentlélekkel. A Szentlélek segít abban, hogy hitünket benső meggyőződésből állhatatosan megvalljuk és bátran kiálljunk érte. Erőt ad a küzdelemben üdvösségünk ellenségei: a Sátán, rossz hajlamaink és a világ gonoszságai ellen. Képessé tesz minket arra, hogy a világ megszentelésében munkatársai legyünk és a családban, munkahelyünkön és a közéletben apostolként működjünk. A keresztségben kapott kegyelmi élet a bérmálásban éri el teljes érettségét. Kiskorú gyermekekből a bérmálás kegyelme által Krisztus bajnokai lettünk. A bérmálás a keresztség bevégzése.
     A bérmálás eltörölhetetlen jegyet nyom lelkünkbe. E jegy pecsételi meg, hogy Krisztus bajnokai vagyunk és országában együtt működünk vele. E jegy egyben zálog arra is, hogy a Szentlélek erejével küldetésünket, mint megbérmáltak teljesíteni tudjuk. Arra, hogy a bérmálás kegyelmét minden nehézség közepette megőrizzük és bátran küzdjünk a világi gonoszság ellen, a lelkierősség sarkalatos erénye tesz minket képessé.
     Akit megkereszteltek, annak meg is kell bérmálkoznia. Igaz ugyan, hogy nem feltétlenül szükséges az üdvösség elérésére, de aki a maga hibájából nem járul a bérmálás szentségéhez, bűnt követ el, mert kevésre becsüli a Szentlelket és kegyelmi ajándékait.

Atyánk országában örökké egyesülünk Krisztussal, hogy együtt ünnepeljük a mennyei nász lakomáját. Mérhetetlen boldogságban magasztaljuk Istent, örök hálával emlékezünk Krisztus halálára és egészen betölt minket az isteni élet. A szent Eukarisztia ünneplése zálog és előleg a mennyei nász lakomájára.

Szenvedésének előestéjén Jézus asztalhoz ült apostolaival és azt mondotta nekik: „Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a húsvéti vacsorát, mielőtt szenvedek.” Étkezés közben Jézus vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és tanítványainak adta e szavakkal: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely értetek adatik.” Azután vette a kelyhet, hálát adott és tanítványainak adta e szavakkal: „Igyatok ebből mindnyájan; ez az én vérem, amely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (lásd: Mk 14,17,25; Lk 22,14-20; 1 Kor 11,23-26)

Mielőtt Jézus elbúcsúzott tanítványaitól, első ízben ünnepelte velük együtt a szent Eukarisztiát. Kenyeret és bort vett szent kezébe, föltekintett mennyei Atyjára, az adományok fölött elmondotta dicsérő és hálaadó imáját és tanítványainak nyújtotta ezekkel a szavakkal: „Ez az én testem – ez az én vérem.” Jézus e szavaira: „Ez az én testem – ez az én vérem” a kenyér és a bor átváltozott az Ő szent Testévé és drága Vérévé; a kenyérből és borból csak a színek maradtak meg, vagyis az, ami a kenyérből és borból érzékekkel tapasztalható. A kenyér és bor színe alatt Jézus maga-magát mutatta be áldozatul az Atyának és maga-magát eledelül adta oda a tanítványoknak.
     Jézus az utolsó vacsorán ugyanazt az áldozatot mutatta be, amelyet másnap a keresztfán kellett bemutatnia. A kenyér és bor színe alatt már előre feláldozta magát az apostolokért és mindannyiunkért. Az apostolok úgy vették az Úr Testét és Vérét, mint az örök élet eledelét. A legbensőbben egyesültek vele és beteltek mennyei kegyelmekkel.
     Ezekkel a szavakkal: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, Jézus hatalmat adott az apostoloknak a szent Eukarisztia ünneplésére; nekik kellett a kenyeret és bort az Ő szent Testévé és Vérévé változtatniok, ezeket az adományokat az Atyának bemutatniok és a hívőknek eledelként kiszolgáltatniok. Ez a hatalom az apostolokról átszállott utódaikra a papi hivatalban. Mindaddig ünnepelniök kell a szent Eukarisztiát, mígnem Krisztus visszatér.

A legrégibb időkben az Eukarisztiát „kenyértörésnek” nevezték, de később már az őskeresztények is „Eukarisztiának” mondták, mert ez a szentség dicséret és hálaadás az Atyának és ez a szó: „Eukarisztia” annyit jelent, mint dicsőítés, hálaadás. – Az Eukarisztia ünneplését szent áldozatnak, szentmise-áldozatnak, szentmisének is nevezzük. – Mivel Krisztus ebben a szentségben különleges módon van jelen, Legszentebb Szentségnek vagy mivel ünneplése az oltáron történik, Oltáriszentségnek is nevezzük.

A második század közepén Szent Jusztin a császárhoz intézett egyik levelében leírta az Eukarisztia ünneplését. Miután említést tesz az olvasmányokról, prédikációról és az imádságról, így folytatja: „Amikor az imádságot bevégeztük, kenyeret, bort és vizet hoznak elő. Az elöljáró imádságaira és hálaadásaira a nép azt feleli: Amen. Ekkor a kiosztásra kerül sor: a szent adományokból mindenki megkapja a maga részét. A távollevőknek a diakónusok viszik el részüket.”

Az Úr megbízásából az Egyház ugyanazt cselekszi, amit Krisztus az utolsó vacsorán. Miután a pap a kenyeret és bort az áldozati oltárra helyezte, elimádkozza fölöttük a nagy dicsőítő, hálaadó és áldozati imádságot, amelyet eukarisztikus imádságnak vagy kánonnak nevezünk és eközben kimondja az átváltoztatás szavait, amelyeket Jézus az utolsó vacsorán mondott, azután kiosztja a szent eledelt. Az Eukarisztia ünneplésében maga Krisztus a mi Főpapunk; a pap az áldozati oltárnál az Ő látható helyettese és eleven eszköze.
     Amikor a pap a kenyér és bor fölött kimondja Krisztus szavait: „Ez az én testem – ez az én vérem”, a kenyér és bor Jézus Krisztus Testévé és Vérévé változik. A szentmisének ezt a részét átváltoztatásnak nevezzük. A kenyér és bor színe alatt Krisztus, a mi Főpapunk, az áldozópap szolgálata által áldozatul adja magát az Atyának és eledelül adja magát nekünk. Általa, vele és benne szabad nekünk is feláldoznunk magunkat az Atyának és szabad Őt, a mennyei eledelt magunkhoz vennünk. Az Eukarisztia ünneplése egy látható áldozat, amelyet mi Krisztus által bemutatunk és egy szent lakoma, amelyet Krisztus nekünk készít. Krisztus a szentmsie-áldozatban Főpap, Áldozati adomány és eledel.

Malakiás próféta jövendölte: „Napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a nemzetek között és minden helyen tiszta eledel-áldozatot mutatnak be nevemnek.” (Mal 1,11) – Az eukarisztikus áldozat előképe volt Melkizedek áldozata, aki kenyeret és bort áldozott. Dávid ezért mondotta Krisztusról: „Pap vagy te mindörökké, úgy mint Melkizedek.” (Zsolt 109,4)

A szentmise-áldozatban az eukarisztikus imádság (kánon) e szavakkal kezdődik: „Valóban méltó és igazságos, illő és üdvös, hogy mindig és mindenütt hálát adjunk neked, szentséges Urunk, mindenható Atya, örök Isten, a mi Urunk Krisztus által.” És így végződik: „Általa, Vele és Benne, neked, mindenható Atya Istennek a Szentlélekkel egyetemben minden tisztelet és dicsőség, mindörökkön örökké.” Erre a közösség azt válaszolja: „Amen.”

A szentmise-áldozat egyedül Istennek szól. Bemutatásánál azonban a szentekről is megemlékezünk, éspedig kétféle módon: hálát adunk Istennek a kegyelmekért, amelyeket nekik adott és kérjük Őt, hogy érettük hozzánk is legyen kegyelmes.

Szent Pál írja az Eukarisztia ünnepléséről: „Valahányszor ezt a kenyeret eszitek és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, míg el nem jő.” (1 Kor 11,26)

Amikor az Egyház az Eukarisztiát ünnepli, Krisztus ugyanazt az áldozatot mutatja be közöttünk, amelyet a kereszten mutatott be. A szentmise-áldozat és a keresztáldozat egyazon áldozat, mert mind a kettőben Krisztus az áldozó pap és az áldozat. A szentmise-áldozatban a keresztáldozat újul meg. A szentmise-áldozat és a keresztáldozat azonban különböznek is egymástól. A keresztáldozat véres áldozat volt, a mise-áldozat vér nélküli áldozat. A keresztáldozat csak egyszer ment végbe, a mise-áldozat pedig mindaddig megismétlődik, amíg az Úr a világ végén vissza nem jő. A mise-áldozat az Újszövetség folytonos vér nélküli áldozata. Krisztus a szentmise-áldozatban részt ad nekünk az ő keresztáldozatából. Egyesít minket az Ő áldozatával, amellyel az Atyát kiengesztelte és betölt minket a kegyelmekkel, amelyeket halálával kiérdemelt nekünk.
     A szentmise-áldozat a legtökéletesebb áldozat, mert azonos a keresztáldozattal. Az eukarisztikus áldozat a legnagyobb hálaadás és dicséret Istennek. Az Egyház benne könyörög a legtökéletesebben bűneink bocsánatáért és Isten kegyelméért. Az Eukarisztia által mérhetetlen áldás száll az egész világra, élőkre és holtakra. A szent Eukarisztia a legtökéletesebb dicsérő, hálaadó, engesztelő és könyörgő áldozat.

Amit Krisztus tett az estén, hagyta, hogy rá emlékezvén cselekedjük mi is azt. Okultunk szent törvényéből; így lesz borból és kenyérből üdvösséges áldozat. (Aquinói Szent Tamás)

Az első csodálatos kenyérszaporítás másnapján Jézus ezt mondotta a zsidóknak: „A kenyér, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért.” A zsidók ezért vitatkoztak egymás között és így beszéltek: „Hogyan adhatja ez nekünk az ő testét eledelül?” Jézus ezt mondotta nekik: „Bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete vagyon és én föltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel és az én vérem valóban ital.” (Jn 6,51-58)

A szent áldozásban a mi Urunk Jézus Krisztus Testét és Vérét úgy vesszük, mint az örök élet eledelét. A mennyei kenyér, amelyet itt a földön élvezünk, záloga annak, hogy egy napon feltámadunk és Atyánk országában Krisztussal és szentjeivel az örök élet lakomáját ünnepeljük.
     A szent áldozásban Krisztus, a mi mennyei Urunk, már most a legbensőbben egyesül velünk. Általa a mennyei Atyával is a legbensőbben egyesülünk. Mivel mi mindannyian ugyanazt a mennyei kenyeret, Krisztusnak ugyanazon testét vesszük, egymás között is egyek leszünk. A szent Eukarisztia Isten fiainak családi lakomája. A szent áldozás által Krisztus növeli bennünk a kegyelmi életet és új erőt ad, hogy Isten gyermekeiként éljünk és Őt, a mi Mesterünket kövessük. Belénk önti a szeretetet, amellyel Ő szerette az Atyát és az embereket. Megtisztít minket bocsánatos bűneinktől, hibáinktól és mulasztásainktól. Meggyöngíti bennünk a rossz hajlamokat és megőriz minket sok bűntől.
     A mi részvételünk az Eukarisztia ünneplésében a szent áldozat által tökéletes. Ezért kívánja az Egyház, hogy minden szentmisén a jelenlévő hívők a szent áldozáshoz is járuljanak. – Aki az Oltáriszentséget valami okból a valóságban nem veheti magához, vegye legalább lélekben, fölkeltve magában a vágyat a szent áldozás után. (Lelki áldozás) Aki a kegyelem állapotában és tiszta szándékkal az Élet Kenyere után kívánkozik, mindennap a szent áldozáshoz járulhat. Akinek bocsánatos bűnei vannak, azokat előbb meg kell bánnia. Ha nem bánja meg, áldozása nem méltatlan ugyan, de kevesebb kegyelmet kap. Akit halálos bűn Istentől elszakított, annak a szent áldozás előtt a bűnbánat szentségében Istennel ki kell békülnie. Aki szántszándékkal halálos bűnben az Úr asztalához járul, méltatlanul áldozik és szentségtörést követ el. Szent Pál mondja: „Aki méltatlanul eszi ezt a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Ítéletet eszik és iszik magának, mert nem különbözteti meg az Úr testét.” (1 Kor 11,27/29)

A szent áldozásra különösen azzal készülünk elő, hogy áhítattal részt veszünk a szentmise-áldozaton. Először is Krisztussal egyesülünk az imádságban és hittel hallgatjuk az Ő szavát. Azután alázatosan előkészítjük szívünket, egyesülünk az Egyház imádságával, és Krisztussal egészen felajánljuk magunkat az Atyának. Szent áldozás előtt Krisztusnak, Isten Bárányának irgalmáért könyörgünk. Ezután magunkba szállva készülünk a szent áldozásra. Erre gondolunk: Ki jön hozzám? – Jézus, az én Uram és Istenem. Fölindítjuk magunkban a hitet és imádást. Kihez jön ez a nagy Isten? – Hozzám, nyomorult bűnöshöz. Fölindítjuk magunkban az alázatot és bűnbánatot. Miért jön? – Azért, hogy a legbensőbben egyesüljön velem és elhalmozzon mennyei javakkal. Fölindítjuk magunkban a reményt, a szeretetet és a vágyat.
     A szentáldozás után időzzünk bensőséges szeretettel Krisztusnál, adjunk hálát neki, magasztaljuk Őt és mondjuk el neki kéréseinket. Merüljünk el az Ő szerető Szívében, adjuk magunkat vele egészen az Atyának és tegyük fel magunkban, hogy Isten akaratát mindenben véghez visszük. – Minél áhítatosabb az előkészületünk és hálaadásunk, annál bőségesebben részesülünk a szent áldozás gyümölcseiben.
     Az Egyház megkívánja, hogy a szent Eukarisztia iránti tiszteletből éhgyomorral maradjunk; a szent áldozás előtt legalább három órán át tartózkodnunk kell mindennemű eledeltől és szeszesitaltól, egy órán át pedig a vizet kivéve mindennemű italtól. A víz nem töri meg a böjtöt. A betegek, ha nincsenek is ágyban, szent áldozás előtt ihatnak bármit, csak szeszesitalt nem és mindenféle orvosságot bevehetnek.

Krisztus maga rendelte, hogy a szent áldozáshoz járuljunk. Hogy a késlekedőket Krisztus parancsának teljesítésére figyelmeztesse, az Egyház megkívánja, hogy minden hívő, aki értelmét használni tudja, évente legalább egyszer, éspedig húsvét táján, az Oltáriszentséget magához vegye.
     A gyermekek első áldozásáról és a gyakori szent áldozásról Szent X. Pius pápa adott ki részletes rendelkezéseket.

„Senki se járuljon hozzá közönyösen, hanyagul, de mindenki tüzesen, lelkesen, buzgón.” (Aranyszájú Szent János)

„Vegyétek ezt a kenyeret, a halhatatlanság gyógyszerét, az ellenmérget, hogy ne haljunk meg, hanem Jézus Krisztusban örökké éljünk.” (Antióchiai Szent Ignác)

Ünnepélyes szentségkitételnél áldás előtt a Tantum ergo-t énekeljük. Magyarul így hangzik:

Azért kell e nagy Szentséget Leborulva áldani És a törvény új rendjének Helyet ád a hajdani. Amit elme fel nem érhet, Hittel kell azt vallani.

A szentmise-áldozatban átváltoztatott szent Ostyák egy részét a pap megőrzi a szentségházban (tabernákulumban). Így Krisztus a szent áldozat után is közöttünk marad az Oltáriszentségben. Magukhoz vehetik tehát az Úr Testét azok a hívek is, akik nem vehetnek részt a szentmise-áldozaton, például a betegek és haldoklók. Minden hívő látogathatja, tisztelheti és imádhatja az Oltáriszentségben jelen levő Krisztust. Ő addig marad ott jelen, amíg a kenyér és bor színei megmaradnak.
     Az Oltáriszentséget különös tisztelettel veszi körül az Egyház. A szent ostyákat drága edényekben őrzi. Az Oltáriszentség előtt térdet hajtunk. A szentségház közelében, annak jeléül, hogy ott az Oltáriszentség, örökmécses ég, amely tiszteletre és áhítatra figyelmeztet bennünket. Az Oltáriszentséget gyakran kiteszik imádásra. A hívők letérdelnek előtte, hogy az Urat imádják, szeretetét megköszönjék és segítségért könyörögjenek. A szentségkitétel után szentségi áldást ad a pap. Amikor a pap az Úr Testével keresztet vet ránk, maga Krisztus Urunk áld meg bennünket.
     Nagycsütörtökön ünnepeljük a szent Eukarisztia rendelését. Úrnapján ismét nagy örömmel ünnepeljük a magasságos titkot. Az Oltáriszentséget e napon a nagymise után ünnepélyes körmenettel viszik körül a plébánia utcáin.
     Az Oltáriszentséget néha kiteszik imádásra egy egész napra vagy még hosszabb időre is. Némely egyházmegyében az egyházközségek felváltva imádják az Oltáriszentséget. (Örökimádás) – Egyes kolostori templomokban az egész évben éjjel-nappal ki van téve az Oltáriszentség.

Az ostya a latin „hostia” szóból származik és annyit jelent, mint áldozati adomány. – A „tabernákulum” sátor vagy kis ház. – A „cibórium” áldoztatókehely. – A „monstrancia” szentségtartó.

Ó szent lakoma, melyen Krisztust vesszük és megújítjuk szenvedésének emlékét, lakoma, mely betölti a szívet kegyelemmel és nekünk adja a jövendő élet zálogát. (Aquinói Szent Tamás)

Mivel a miseáldozat a legszentebb istentisztelet, annak rendjét pontosan megszabta az Egyház.

1. Az oltár. A szent Eukarisztiát az oltáron ünnepeljük. Az oltárkőben ereklyék vannak. Az oltárt fehér terítők fedik, gyertyák és egy feszület állanak rajta.
2. Az adományok. Kovásztalan kenyér darabok (ostyák) és tiszta szőlőbor azok az adományok, amelyeket az oltárra visznek és a szent áldozatnál átváltoztatnak.
3. A szent edények. A nagy ostyának aranyozott tányér (paténa), a bornak misekehely. A kis ostyáknak áldoztató kehely vagy áldoztató paténa.
4. A misekönyv a szentmise imádságait, olvasmányait és énekeit tartalmazza.
5. A papi ruhák. A szent Eukarisztia ünnepléséhez a pap ezeket a ruhákat ölti fel: a) a vállkendőt; b) az albát, egy hosszú, fehér miseinget; c) a cingulumot, vagyis az övet, amely az albát összefogja; d) a manipulust, amelyet a pap a bal karján visel; e) a stólát, amelyet a pap a szentmisénél mellén keresztbefektet; f) a miseruhát.

A miseruhák és a kehely takarók színe az egyházi év ünnepeihez és idejéhez alkalmazkodik. Két ünnepi szín van: a fehér és a vörös. A fehér az öröm és tisztaság színe, karácsonykor, húsvétkor, az Úr többi ünnepein, Isten Anyjának, az angyaloknak, hitvallóknak és szüzeknek ünnepein használatos. A vörös a tűz és vér színe, pünkösdkor, az Úr szenvedésének ünnepein és a vértanúk ünnepein használatos. A viola, a bűnbánat színe, advent és nagyböjt idején használatos. Advent harmadik vasárnapján és nagyböjt negyedik vasárnapján szabad rózsaszínben misézni. A zöld, a remény színe, a vízkereszt után és a pünkösd után következő vasárnapokon használatos, mert a vasárnap a feltámadás nagy reményét élteti bennünk. A fekete, a gyász színe, nagypénteken és a gyászmiséken használatos.

Csaknem az egész földkerekségen latin a szent Eukarisztia ünneplésének nyelve. Néhány népnek szabad más nyelvet is használnia, például a görögöt és az ószlávot.

1. Főpapi szentmise (missa pontificalis). Ez a szentmiseáldozat legünnepélyesebb formája.
2. Ünnepélyes nagymise (missa sollemnis). Ennél a szentmisénél a szerpap (diakónus) és alszerpap (szubdiákónus) segédkeznek. Az alszerpap énekli a szentleckét, a szerpap az Evangéliumot.
3. Énekes nagymise (missa cantata). A pap énekli az ünnepélyes imádságokat és olvasmányokat. A hívők énekeit vagy a nép vagy az énekkar énekli.
4. A szentmise más formái:
     – Csendes mise (missa lecta), amelyen a pap csendben mutatja be az áldozatot.
     – Párbeszédes mise (missa recitata), amelyen a pap a hívőkkel közösen mondja a miseimákat, vagy amelyen a hívők felváltva imádkoznak és énekelnek.
     – A gyászmisét a megholtak lelkiüdvéért mutatja be a pap; ebből kimarad a 42.zsoltár, a Glória, a Credo és az áldás.

1. Lépcsőimádság. A pap az oltárhoz vonul és a legalsó lépcső előtt állva imádkozza a 42. zsoltárt, azután mélyen meghajolva bűnvallomást tesz (Confiteor).
2. Bevonulási ének (Introitus). A pap fölmegy a lépcsőkön, tisztelettel megcsókolja az oltárt és jobboldalon elimádkozza a bevonulási éneket. Az énekes nagymisében az Introitust az énekkar énekli.
3. Kyrie eleison (Uram irgalmazz!). Ezzel a kiáltással mennyei Urunknak hódolunk és irgalmáért könyörgünk.
4. Glória. Ekkor a pap a Glóriába kezd: Dicsőség a magasságban Istennek. A hívek közössége (állva) vagy az énekkar vele együtt folytatja. Olykor elmarad a Glória, például a bűnbánat napjain és a gyászmisékben.
5. Napi könyörgés (Oratio). A pap kitárja karját és ezekkel a szavakkal üdvözöl minket: Dominus vobiscum (Az Úr legyen veletek), amire mi ezt válaszoljuk: Et cum spiritu tuo (És a te lelkeddel). Ezután imádságra szólít fel minket a pap: Oremus (Könyörögjünk), majd kitárja karját és imádságunkat összefoglalja a napi könyörgésben. A végén mi azt feleljük: Amen (Így legyen).
6. Szentlecke. A szentlecke többnyire egyik apostol valamelyik levelének részlete. Ezt nagymisén az alszerpap (szubdiákónus) énekli. Kövessük áhítattal a szentleckét, mert az apostol által Isten szól hozzánk.
7. Átvonulási ének (Graduale, Alleluja, Tractus). Az egyházi évszakoknak megfelelően változnak.
8. Evangélium (Örömhír). A misekönyvet átviszik az Evangélium oldalára. Tisztelettel felkelünk helyünkről, mert az Evangéliumban Isten szól hozzánk Egyszülött Fia által. Ünnepélyes nagymisén az Evangéliumot a szerpap (diakónus) énekli. Az Evangéliumot a szentbeszéd követi, vagyis Isten szavának magyarázata.
9. Credo. Vasárnap és nagyobb ünnepeken az Evangéliumot a hitvallás követi. Ebben megvalljuk (állva) a szent Hitet, amelyet nekünk hirdettek.

A pap ekkor az eukarisztikus ünneplésre előkészíti a mi adományainkat; a kenyeret és bort (felajánlás vagy az adományok előkészítése). Ez után az adományok fölött elimádkozza az eukarisztikus imádságot vagyis a kánont, átváltoztatja és bemutatja azokat Istennek (átváltoztatás vagy az áldozat bemutatása), végül kiosztja nekünk eledelül (szent áldozás).

Felajánlás (az adományok előkészítése)
A pap Dominus vobiscum-mal üdvözli a hívőket és imádságra szólítja fel őket.
1. Felajánlási ének (Offertorium). Ezt a misekönyvből olvassa a pap, nagymisén pedig az énekkar énekli. Régente a hívek az ének közben vitték adományaikat az oltárhoz, amint ma is több helyen szokás.
2. A kenyér felajánlása. A pap fölfedi a kelyhet, fogja a paténát, amelyen a nagy ostya fekszik, felajánlja az Atyának egy imádsággal és az ostyát az oltárra helyezi. A hívőknek szánt ostyákat egy áldoztató kehelyben vagy egy áldoztató paténán készíti elő.
3. A bor felajánlása. A ministránsok ezután bort és vizet visznek oda. A pap az oltár jobboldalán bort önt a kehelybe és egy csepp vizet vegyít hozzá. A kelyhet az oltár közepén felemeli és visszahelyezi az oltárra. – A kenyeret és bort ezzel a világi használattól elvonta és Istennek szentelte. A kenyér és bor adományaival magunkat is Istennek ajánljuk mindennel együtt, ami mi vagyunk és amink van. Szívünket Istennek szenteljük és készek vagyunk Krisztussal egyesülni az Ő áldozatában.
4. Kézmosás. Az adományok előkészítése után a pap megmossa kezét. Ez arra figyelmeztet minket, hogy a szent áldozatban tiszta szívvel vegyünk részt.
5. Imádság a kiválasztott adományok felett. A pap ezt mondja: Orate fratres (Imádkozzatok testvéreim) és összefoglalja imádságainkat az adományok fölött. Az utolsó szavakat hangosan mondja vagy énekli: Per omnia saecula saeculorum (Mindörökkön örökké). Mi azt feleljük: Amen.

Átváltoztatás (az áldozat bemutatása)
1. Prefáció és Sanctus. A pap felszólít minket, hogy szívünket emeljük Istenhez és adjunk neki hálát (állva). Ezután kitárt karral elénekli vagy elmondja: a prefációt. A pappal együtt mi is áldjuk és magasztaljuk a mennyei Atyát és hálát adunk neki Krisztus Urunk által az Ő számtalan jótéteményéért. Az angyalok és szentek dicsőítő énekébe kapcsolódunk és velük együtt zengjük: Sanctus, Sanctus, Sanctus Dominus Deus Sabaoth. Pleni sunt caeli et terra gloria tua. Hosanna in excelsis. Benedictus, qui venit in nomine Domini. Hosanna in excelsis. – A prefáció az egyházi év ünnepei és időszakai szerint különböző. A prefáció annak az eukarisztikus imádságnak az első része, amely a Pater noster előtt végződik.
2. Átváltoztatás előtt. A Sanctus után folytatja a pap az eukarisztikus imádságot. Vele együtt könyörgünk mi is Istenhez, hogy adományainkat irgalmas szívvel fogadja el és áldja meg. Azután imádkozunk az élőkért, kivált a jelenlévőkért és azokért, akikről különösképpen meg akarunk emlékezni. Ezután a mennyei szentekről emlékezünk meg. Végezetül kérjük Istent, változtassa át adományainkat szeretett Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus Testévé és Vérévé.
3. Átváltoztatás. A pap akkor kimondja a szent szavakat, amelyeket Krisztus az utolsó vacsorán a kenyér és bor fölött mondott. Térdet hajt és felmutatja a szent Testet, azután pedig a kelyhet a szent Vérrel. Feltekintünk, imádattal üdvözöljük Urunk szent Testét és drága Vérét és egyesülünk a szent áldozattal, amelyet Krisztus a pap kezéből Atyjának bemutat.
4. Az átváltoztatás után. A pap az eukarisztikus imádság utolsó részét imádkozza. Vele együtt könyörgünk mi is az Atyához, hogy vegye szívesen a legszentebb áldozatot, amelyet mi a Fia halálának és feltámadásának emlékére bemutatunk és kérjük Őt, töltsön be minket kegyelmével. Ezután a halottakért imádkozunk és kérjük, hogy egykor minket is vegyen fel a boldogok társaságába. Ekkor a pap lezárja az eukarisztikus imádságot egy ünnepélyes dicsőítő imádsággal, miközben fölemeli a szent adományokat. Per ipsum, et cum ipso, et in ipso est tibi Dei Patri omnipotenti, in unitáte Spiritus Sancti, omnis honor, et glória. Utána énekli vagy hangosan mondja: Per omnia saecula saeculorum. Mi azt feleljük: Amen. (Általa és Vele és Benne van neked mindenható Atyaisten a Szentlélekkel egyetemben minden tisztelet és dicsőség, mindörökkön örökké).

Szent áldozás (a szent eledelek kiosztása)
1. Pater noster. Az eukarisztikus imádság elmondása után egyesülhetünk az Úr Jézus Testével. Előbb elimádkozzuk a Miatyánkot, Isten fiainak imádságát. 2. Kenyértörés. A pap a szent Ostyát kettétöri, az egyik darabból letör még egy részt és azt a kehelybe ejti e szavakat mondva: Pax Domini sit semper vobiscum.
3. Agnus Dei. Háromszor ismételjük ezt a könyörgést Krisztushoz, melyet egy imádság követ a békéért. Az ünnepélyes nagymisén ilyenkor adják a békecsókot.
4. Imádságok az áldozás előtt. Magunkba szállva imádkozunk, hogy előkészüljünk a szent áldozásra.
5. Áldozás. Előbb a pap veszi magához az Úr szent Testét és Vérét, majd a hívők járulnak a szent áldozáshoz.
6. Áldozási ének (Communio). Nagymisén az áldozás alatt vagy után az énekkar az áldozási éneket énekli. A pap az éneket a szentlecke oldalán olvassa.
7. Áldozás utáni imádság (Postcommunio). A pap Dominus vobiscum-mal üdvözöl minket, azután kitárt karral elmondja az áldozás utáni könyörgést. Kérjük Istent, hogy a szent Eukarisztia, amelyet magunkhoz vehettünk, bőséges gyümölcsöt teremjen nekünk itt a földön és az örök életben.
8. Elbocsátás és áldás. A pap Dominus vobiscum-mal üdvözöl minket, majd ezt mondja: Ite missa est (Menjetek, itt az elbocsátás), majd Benedicamus Domino (mondjunk áldást az Úrnak), amire mi azt válaszoljuk: Deo gratias (Hála legyen Istennek). Gyászmise végén azt mondja a pap: Requiescant in pace (Nyugodjanak békességben). Válaszunk: Amen. Végezetül a pap megáld minket és elolvassa a záró Evangéliumot, rendszerint János Evangéliumának a kezdetét.

Isten azt akarja, hogy ami földi életünk próbaidő legyen, mert a mennyei dicsőséget nemcsak ajándéknak szánja, hanem győzelmi díjnak is. Ezért megengedi, hogy megkísértessünk, vétkezzünk és így üdvösségünket veszélyeztessük.

Midőn a Sátán Jézust a pusztában megkísértette, egy igen magas hegyre vitte őt, megmutatta neki a világ valamennyi országát, azok gazdagságát, és azt mondta neki: „Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem.” Akkor Jézus ezt válaszolta neki: „Távozzál Sátán! mert írva van: Uradat, Istenedet imádjad és csak neki szolgálj.” Akkor elhagyta őt a Sátán és íme, angyalok jöttek és szolgáltak neki. (lásd: Mt 4,8-10)

Míg a földön élünk, folytonosan ki vagyunk téve kísértésnek. Rossz hajlamaink bűnre csábítanak, sokan megkísérlik, hogy rossz útra vezessenek, a Sátán pedig előveszi minden ravaszságát és gonoszságát, hogy vétkezzünk Isten ellen és örökre elvesszünk. Isten a mi javunkra engedi meg a kísértéseket. Azt akarja, hogy a kísértésben megálljuk helyünket, felismerjük gyengeségünket és alázatot tanuljunk; azonfelül meg kell erősödnünk a küzdelemben, hogy majd annál nagyobb legyen a győzelmi díjunk. Isten segít rajtunk a kísértésben. Isten hűséges; ha megengedi a kísértést, megadja nekünk a kegyelmet is, hogy erőt vegyünk rajta. Ő a közelünkben van, ha még olyan egyedül érezzük is magunkat.
     A kísértésnek azonnal ellen kell állanunk és Istent nyomban segítségül kell hívnunk. Sokszor elég egy rövid fohász vagy a keresztvetés. Legtöbbször az a helyes, ha a kísértésre egyáltalán nem fordítunk túlzott figyelmet, vagy ha valami mással foglalkozunk. – Akik alkalmat adnak nekünk a bűnre, vagy rossz útra akarnak minket vezetni, azokat bátran el kell utasítanunk és lehetőleg kerülnünk.
     Ha a kísértésbe beleegyezünk, vétkezünk. De már akkor is vétkezünk, ha ok nélkül elidőzünk a kísértésnél vagy csak lanyhán küzdünk ellene. Imádsággal és önlegyőzéssel kell felkészülnünk küzdelmeinkre a gonosz ellen és mindig ébernek kell lennünk. Krisztus mondja: „Ébren legyetek és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek.” (Mt 26,41) Az ember akkor a leggyengébb és legengedékenyebb, amikor szomorú és csüggeteg. Tehát legyünk mindig derűsek és bizakodóak.

„Aki nem esik kísértésbe, nincs kipróbálva, aki nincs kipróbálva, nem jut előbbre. Ha Isten keze vezet minket, legyőzzük a Sátánt; ha egyedül szállunk szembe vele, vereséget szenvedünk.” (Szent Ágoston)

„Minél többet küzdesz, annál erősebben bizonyítod, hogy szereted Istent.” (Avilai Szent Teréz)

Az utolsó vacsorán Jézus ezt mondotta a tanítványoknak: „Bizony mondom nektek, hogy egy közületek el fog árulni engem.” Azok igen elszomorodtak és kezdték őt egyenként kérdeni: „Csak nem én vagyok, Uram?” Jézus azt felelte: „Jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna annak, ha nem született volna.” (lásd: Mt 26,21-24)

Gyakran nem hallgatunk Isten figyelmeztetésére, sőt beleegyezünk a kísértésbe. Vétünk Isten, az Ő szent akarata és rendje ellen. Tudva és akarva megszegjük Isten parancsát. Vétkezünk. Némelyek egyenesen odáig jutnak, hogy földi javakért elhagyják magát Istent. Többre becsülik az élvezetet, birtoklást, a hatalmat és hírnevet, mint Istent. Súlyosan vétkeznek Isten ellen. Az ilyen bűnöket halálos bűnöknek nevezzük.
     Halálos bűnt csakis akkor követünk el, ha fontos dologban vétkezünk. Így például halálos bűn, ha valaki megtagadja a Hitet, gyűlöli Istent vagy felebarátját, vagy súlyos lopást követ el. A halálos bűnhöz azonban az is szükséges, hogy az ember világosan tudja, milyen fontos dologról van szó és teljesen bele is egyezzék. Halálos bűnt csak az követ el, aki fontos dologban készakarva, vagyis értelmének és akaratának teljes birtokában vétkezik.
     A halálos bűn súlyos igazságtalanság Isten ellen. A halálos bűnben az ember föllázad Teremtője és Ura ellen, megsérti a legszentebb Istent, Atyjának jóságát és megfeszített Üdvözítőjének szeretetét hálátlansággal viszonozza.
     A halálos bűn ugyanakkor szörnyű szerencsétlenség az emberre: megfosztja őt a kegyelmi élettől, Isten barátságától és minden érdemétől, amit az örök életre szerzett; ideigtartó büntetést és örök kárhozatot szerez. – Sokszor egy ember bűne másokat is nagy szerencsétlenségbe juttat. Valamig a bűnös halálos bűnéből meg nem tér, annyi ő az égnek, mint halott, és ezért jócselekedeteivel semmiféle mennyei jutalmat nem nyerhet. Isten azonban a bűnös jótetteit sokszor földi jutalmakkal jutalmazza, vagy azzal a kegyelemmel, hogy megtérjen.

Ha valaki ugyanazt a halálos bűnt sokszor elköveti, az szokássá és végül megrögzött bűnné válik. Aki a kegyelmet folyton visszautasítja és folyton vétkezik, lassanként vak lesz az isteni igazságra és süket a kegyelemre. Elvakul, és többé nem ismeri föl állapotát, megátalkodik, és nem akarja többé, hogy megmentsék. Abban a nagy veszélyben forog, hogy bűnbánat nélkül hal meg, és Isten őt örökre kitaszítja.

Inkább hagyjunk mindent veszni, semmint Istentől halálos bűn által elszakadni és örökre veszendőbe menni.

„Ne adjátok oda egy nyomorúságos élvezetért egész méltóságtokat.” (Jeruzsálemi Szent Cirill)

A Jelenések könyvében olvassuk Krisztus intelmét az efezusi egyházközséghez: „Ismerem műveidet, fáradozásodat és állhatatosságodat. De van valami kifogásom ellened: az, hogy elhagytad első szeretetedet. Gondold meg, honnan süllyedtél ide. Tarts bűnbánatot és tedd az előbbi cselekedeteket. Különben föllépek ellened és elmozdítom helyéről gyertyatartódat.” (lásd: Jel 2, 2-5)

Ha szeretjük is Istent, mégis sokszor engedünk a bűn kísértésének. Nem hagyjuk el Istent, de hanyagul szolgáljuk Őt. Ezeket a bűnöket Isten megbocsátja gyónás nélkül is, ezért nevezzük „bocsánatos bűnöknek”. Nem visznek az örök halálba, de megsebzik lelkünket, ezért mondhatjuk ezeket megsebző bűnöknek is. Bocsánatos bűnt az követ el, aki egy kevésbé fontos dologban vétkezik, például aki ellop egy csekélyebb értékű holmit. Az is csak bocsánatosan vétkezik, aki fontos dologban vétkezik ugyan, de nem ismeri fel világosan, hogy fontos dologról van szó, vagy nem egyezik bele teljesen.
     A bocsánatos bűnök nagysága különböző, miként a sebek is lehetnek kisebbek vagy nagyobbak. A bocsánatos bűn annál nagyobb, minél világosabban ismerjük fel és minél inkább egyezünk bele a magunk akaratából. – Ha valamiről nem tudjuk, hogy bűn vagy nem készakarva követjük el, akkor egyáltalán nem vétkezünk.
     A bocsánatos bűn is igazságtalanság a végtelenül szent Isten és jóságos Megváltónk ellen. Figyelmetlenség és hálátlanság mennyei Atyánk iránt. Ezért kell minden erőnkkel kerülnünk a bocsánatos bűnöket is. A bocsánatos bűn is árt nekünk, különösen ha szánt szándékkal követjük el. Sok kegyelemtől megfoszt minket, meglankasztja bennünk az Isten-szeretetet és örömünket a jóban, és abba a veszélybe sodor, hogy aztán már a halálos bűntől sem riadunk vissza. A bocsánatos bűnök ideigtartó büntetéseket vonnak ránk. Isten megbüntet értük a földön, és ha földi életünkben nem vezekeljük le, a tisztítótűzben kell levezekelnünk.

Ha kísértésekben arra gondolunk: „Ez csak bocsánatos bűn”, emlékezzünk arra, hogy az Üdvözítő a bocsánatos bűnökért is szenvedett a keresztfán.

„Aki Istent úgy szolgálja, mint gyermek és nem mint rabszolga, még arra is ügyel, hogy kis dologban se bántsa meg őt.” (Nagy Szent Vazul)

Aki apró vétkekkel nem gondol, aláesik, mert, mint a láncszemek, úgy vonják egymást a bűnök. (Pázmány Péter)

Isten nem akarja, hogy bűnös állapotban haljunk meg. Bűnbánatra int, visszavezet a jó útra és megbocsátja bűneinket.

Midőn Péter elárulta Jézust, az Úr hátrafordult és rája tekintett. Akkor Péter kiment és keservesen sírt. (lásd: Lk 22,62)

Atyai szeretetében Isten azt kívánja, hogy minden bűnös visszatérjen hozzá. Azt akarja, hogy elhagyjuk bűneinket és hozzáforduljunk, legfőbb Urunkhoz és örök célunkhoz. Krisztus mondja: „Tartsatok bűnbánatot, mert elközelgett a mennyek országa.” (Mt 4, 17) Isten mindenekelőtt megismerteti velünk, hogy Ő mennyire szent és jó, és bűneinkkel mennyire megbántjuk. Aki megértett valamit Isten szentségéről, igazságosságáról és szeretetéről, az tudja csak igazán, milyen szörnyű a bűn.
     Isten azt akarja, hogy bánjuk meg bűneinket. Őszintén bánnunk kell, hogy vétkeztünk Isten ellen és igazán azt kívánnunk, hogy bárcsak ne követtük volna el a bűnt. Bánat nélkül nincsen bűnbocsánat. Minden igazi bánathoz erős fogadás kell, vagyis az erős akarat, hogy többé nem vétkezünk. Erős fogadás nélkül nem igazi a bánat. Amikor bűneinket megbánjuk, bizakodva kell remélnünk Isten bocsánatát. Isten végtelenül irgalmas; nem kímélte még Szent Fiát sem, csakhogy minket megmentsen bűneinktől.
     Bűnbánatunkban Istenre kell gondolnunk. Ha bűneinket csak földi okokból bánjuk, például azért, mert szüleink megbüntetnek minket, ez a földi bánat nem szerzi meg nekünk a bűnök bocsánatát. Sok esetben még akkor is önző a bánatunk, ha bűneinket bánva Istenre gondolunk: a bűnök azért fájnak nekünk, mert félünk az Istentől megérdemelt büntetéstől, vagy azért, mert Istennek annyira utálatosak. Az ilyen bánatot kevésbé tökéletes bánatnak nevezzük. Ezért kell azon lennünk, hogy bűneinket Isten szeretetéből bánjuk meg, bűneink azért fájjanak nekünk, mert megbántottuk az annyira szent és jó Istent és fájdalmat okoztunk Krisztusnak, a mi szeretett Megváltónknak. Az ilyen bánatot tökéletes bánatnak nevezzük.
     Ha tökéletes a bánatunk, Isten azonnal megbocsátja bűneinket, még a halálos bűnöket is; a halálos bűnöket azonban legközelebbi gyónásunkban meg kell gyónnunk. A tökéletes bánatot gyakran fel kell indítanunk, például esti lelkiismeretvizsgálatunknál, életveszélyben, főként pedig akkor, amikor súlyos bűnt követtünk el.
     Bánatunk érzelmének bűnbánati cselekedetekben kell megmutatkoznia. Ezek segítenek abban, hogy a bűneinkért járó büntetést levezekeljük, rossz hajlamainkat legyűrjük és megerősödjünk a jóban. Bűnbánati cselekedetek: imádkozás, böjtölés és alamizsnálkodás, szenvedés és csapások béketűrő elviselése és a hivatásunkkal járó nehézségek készséges magunkra vevése. A legnagyobb bűnbánati cselekedet a szent gyónás. „A keresztény egész élete legyen állandó bűnbánat.” (Tridenti Zsinat)

A feltámadás napjának estéjén Jézus megjelent az apostoloknak és ezt mondotta nekik: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, én is úgy küldelek titeket.” E szavak után rájuk lehelt és ezt mondotta: „Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, meg vannak bocsátva és akinek megtartjátok, meg vannak tartva.” (lásd: Jn 20,19-23)

Krisztus annyira szeret minket, hogy egy külön szentségben jön a bűnösök segítségére. Földi életében megbocsátott a bűnbánó bűnösöknek és a keresztfán az egész emberiség bűneiért engesztelt. Feltámadásának napján hatalmat adott az apostoloknak és azok utódainak a papi hivatalban, hogy az Ő nevében a bűnöket megbocsássák. Megalapította és egyházára bízta a bűnbánat szentségét.
     Mindenkinek a bűnbánat szentségéhez kell járulnia, aki a keresztség után halálos bűnt követett el. – A bocsánatos bűnöket nem szükséges meggyónnunk, mert ezekre másként is bocsánatot nyerhetünk. Mégis nagyon tanácsos, ha bocsánatos bűneinket is meggyónjuk, mert Krisztus a gyónásban a szentség bőséges kegyelmével segít minket. Sőt igen jó, ha bocsánatos bűneinket rendszeresen meggyónjuk.
     Krisztus úgy rendelte, hogy a bűnbánat szentségében a bűnök bocsánatot nyerjenek vagy megtartassanak; a pap határoz efelől, mint bíró. Mivel ő nem ismerheti bűneinket, tudtára kell azokat adnunk, vagyis meg kell gyónnunk. Miután bűneinket bűnbánóan megvallottuk a papnak, föloldoz minket e szavakkal: „Föloldozlak téged bűneidtől az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Amen.” (Absolutio, föloldozás) Amikor a pap föloldoz minket, Krisztus, a mi Megváltónk, megbocsátja bűneinket. Ha halálos bűnök szakítanak el Istentől, kibékít minket az Ő mennyei Atyjával, eltörli halálos bűneinket és az örök büntetést, visszaadja a kegyelmi életet és az érdemeket, amelyeket a bűn következtében elvesztettünk. Ha csak bocsánatosan vétkeztünk, Krisztus megbocsátja bűneinket és elengedi az ideigtartó büntetéseknek legalább egy részét, gyarapítja bennünk a kegyelmi életet is és új erőt ad nekünk, hogy többé ne vétkezzünk.
     Krisztus a bűnbánat szentségében elengedi ugyan az örök büntetést, de nem mindig enged el minden ideigtartó büntetést. Ezért a pap a bűnbánat szentségében elégtételt szab ki ránk, hogy Krisztus engesztelő szenvedésével egyesülve vezekeljünk és ezzel egyben jobbakká legyünk.

Némelyek így beszélnek: „Isten megbocsát nekem gyónás nélkül is.” – Válasz: Isten maga határozta meg a megbocsátás módját. A bűnbánat szentségének alapításakor Krisztus elrendelte, hogy a megkereszteltek az Egyház bűnbánati ítéletének vessék alá valamennyi súlyos bűnüket. Ez annál is inkább rendjén van, mert hiszen a megkereszteltek bűneikkel megsértették az Egyházat is, mely a Szentek Közössége és szent tagokból kell állania. A bűnök megvallása hasznos önmegalázás is. Ami pedig a legfontosabb, a feloldozás után megvan bennünk Isten bocsánatának boldog biztonsága.

Midőn a tékozló fiúnak a messze idegenben sertéseket kellett őriznie és nagy nyomorúságba jutott, magába szállott és ezt mondotta: „Hány béres dúskál kenyérben atyám házában, én pedig itt éhen veszek. Fölkelek és atyámhoz megyek és mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened! Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.” (lásd: Lk 15,11-19)

Mielőtt a bűnbánat szentségéhez járulnánk, megvizsgáljuk lelkiismeretünket. Eszünkbe idézzük a bűnöket, amelyeket utolsó gyónásunk óta elkövettünk; megvizsgáljuk, hogy mivel sértettük meg Istent gondolatban, szóban és cselekedetben és mi jót mulasztottunk el. Súlyos bűnök esetében meg kell vizsgálnunk azok számát és fontos körülményeit is. Fontos körülmények azok, amelyek egy bocsánatos bűnt halálossá tesznek (például nagy lopás), vagy pedig egy bűnnek a fajtáját jelentősen megváltoztatják, mert ugyanazzal a bűnnel még egy másik parancsot is áthágunk (például egy misekehely ellopása).
     A bűnbánat szentségének vételénél legfontosabb a bánat. Bánat nélkül nem nyerhetjük el bűneink bocsánatát. Akinek halálos bűnei vannak, meg kell bánnia legalább a halálos bűnöket. Aki csak bocsánatos bűnöket gyón, annak azok közül legalább egyet szívből meg kell bánnia. A bűnbánat szentségéhez elegendő ugyan a kevésbé tökéletes bánat, de azon kell lennünk, hogy bűneinket Isten szeretetéből bánjuk meg. Amikor a bűnbánat szentségéhez járulunk, erősen meg kell fogadnunk, hogy minden bűnt kerülünk, az okozott károkat jóvátesszük és Istennek ismét hűségesen szolgálunk. Meg kell fogadnunk legalább azt, hogy kerülünk minden súlyos bűnt és mindent, ami valószínűleg súlyos bűnre vezetne minket (bűnre vezető alkalom). Azonkívül meg kell fogadnunk azt is, hogy az okozott súlyos károkat jóvátesszük. Aki nem tesz erős fogadást, annak gyónása érvénytelen.
     A gyónásban meg kell vallanunk legalább a halálos bűnöket, lehetőleg elkövetésük számával és fontos körülményeivel együtt. Világosan és őszintén kell megvallanunk bűneinket, anélkül, hogy bármit is elhallgatnánk vagy szépítenénk. A gyóntató pap a meggyónt bűnöket soha senkinek sem árulhatja el, inkább meghal, mintsem a legcsekélyebb titkot is elárulja abból, amit a gyónásban hallott (gyónási titok).
     Aki a maga hibáján kívül egy fontos dolgot kihagyott a gyónásból, annak ezt csak a következő gyónásban kell megmondania, mert ez a bűn a többivel együtt már az első gyónásban bocsánatot nyert. – Aki viszont szándékosan kihagy egy halálos bűnt, annak gyónása érvénytelen, bűneinek súlyától nem szabadul meg és elkövet még egy súlyos bűnt: a szentségtörést. Aki érvénytelenül gyónt, annak minél előbb érvényes gyónást kell végeznie és ebben be kell vallania legalább azokat a halálos bűnöket, amelyeket utolsó érvényes gyónása óta elkövetett. Azt a gyónást, amelyben több gyónást megismétlünk, egyetemes (élet) gyónásnak nevezzük. Önszántunkból is végezhetünk egyetemes gyónást. Ez nagyon ajánlatos életünk egy új szakaszának megkezdése (például házasságkötés) előtt, misszió alatt, lelkigyakorlatokon vagy veszélyes betegségben.
     Bűneink bevallása után elnyerjük a feloldozást. Isten irgalma megszabadít minket bűneinktől és új erőt ad a jóra. A feloldozás a gyónás legszentebb pillanata. Gyónás után elvégezzük az elégtételt, amelyet a pap kiszabott ránk. Helyes, ha önkéntes bűnbánati cselekményt is vállalunk magunkra. Az elégtételt az Úr Jézus engesztelő szenvedésével egyesítve vezeklésként vállaljuk magunkra. Nem szabad elfelednünk, hogy az okozott károkat erőnkhöz mérten jóvá kell tennünk.

Némelyek így beszélnek: „Te nagyon sokszor gyónsz. Mi értelme van ennek?” – Válasz: A gyónás kibékít Istennel, megajándékoz a tiszta lelkiismeret örömével, erőt ad a kísértés legyőzésére és támogat a küzdelemben hibáim ellen. Segít a magam megismerésében és Krisztus követésében.

Te minden tettünket tudod, A szíveket te kutatod S bűnbánatunk buzgón zokog; Add meg nekünk bocsánatod! (Szent Ambrus)

Előkészítő imádság:
„Jöjj Szentlélek, világosíts meg, hogy bűneimet megismerjem. Segíts, hogy megbánjam azokat, őszintén meggyónjam és valóban megjavuljak.”

Lelkiismeretvizsgálat:
Emlékezetünkbe idézzük, hogy utolsó gyónásunk óta milyen bűnöket követtünk el. Tanácsos, ha a lelki tükröt vesszük segítségül. Az is hasznos, ha a helyekre gondolunk, ahol utolsó gyónásunk óta megfordultunk (otthon, iskolában, templomban, munkahelyen, nyaraláson stb.).

Bánat:
A szent és igazságos Isten ítélőszékére, a tisztítótűzre és a pokolra gondolunk és mérlegeljük, milyen büntetést érdemeltünk bűneinkért? – A szenvedő Üdvözítőt szemléljük és arra gondolunk; az én bűnöm miatt szenved. Isteni Szívét megsebeztem. Föltekintünk mennyei Atyánkra és arra gondolunk, mennyi jót tett velünk! Milyen szeretettel néz ránk! Milyen szent és jó Isten! Milyen hálátlanok és gonoszak voltunk mi. Szívből könyörgünk, bocsásson meg.

Erős fogadás:
Megígérjük Istennek, hogy többé nem vétkezünk és minden erőnkkel teljesítjük akaratát. Jó arra is gondolni, hogy a jövőben miként fogjuk a bűnöket kerülni. Megkérdezzük: hol fenyeget bennünket a bűn veszélye? Mit tehetünk ellene? Miben kell megjavulnunk? Ma – holnap – otthon – a munkahelyen – másutt? Az is hasznos, ha külön szándékban megfogadjuk, hogy egy meghatározott bűn ellen küzdünk vagy egy meghatározott erényt gyakorolunk. Azon kell lennünk, hogy mindenekelőtt főbűneinket küzdjük le.

Amikor lelkiismeretünket megvizsgáljuk, a bánatot felindítottuk és erős fogadást tettünk, a gyóntatószékhez lépünk és várunk, amíg ránk kerül a sor. Magunkba szállva imádkozunk az imakönyvből vagy a magunk szavaival.
     Belépünk a gyóntatószékbe és letérdelünk. A pap megáld minket és mi keresztet vetünk. Elkezdjük: „Gyónom a mindenható Istennek és Isten helyett neked, lelkiatyám, hogy utolsó gyónásomtól fogva ezeket a bűnöket követtem el. Utoljára ... gyóntam.” Ezután világosan és őszintén megvalljuk bűneinket. Végezetül ezt mondjuk: „Teljes szívemből bánom minden bűnömet, mert azokkal a végtelenül jó és szeretetreméltó Istent megbántottam. Erősen fogadom, hogy többé nem vétkezem és a bűnre vezető alkalmakat elkerülöm. Kérek üdvös elégtételt és föloldozást.” Ezután arra ügyelünk, amit a pap mond és az elégtételre, amit kiszab ránk. Ha valamit nem értettünk, megkérdezzük.
     Ekkor a pap föloldoz minket. Krisztusra gondolunk, aki ebben a pillanatban megbocsátja bűneinket, és keresztet vetünk. A pap többnyire így búcsúzik: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” Mi azt válaszoljuk: „Mindörökké, amen”, és elhagyjuk a gyóntatószéket.

Hálaadás és kérés:
A templomban megköszönjük Istennek az ő irgalmát, megújítjuk erős fogadásunkat és kérjük Isten kegyelmét, hogy újult erővel szolgálhassuk őt.

Bűnbánati vezeklés:
Ha lehetséges, azonnal végezzük el a kiszabott elégtételt és gondolkozzunk azon, hogy önként milyen bűnbánati cselekedetet vállalhatnánk magunkra.

A Szentatya minden huszonöt évben „Szentévet” hirdet. Meghívja a hivőket az Örök Városba, hogy bűneikből megtérjenek, gyónjanak, magukhoz vegyék az Úr Testét, Róma négy fő templomát meglátogassák és ott a Szentatya szándékára imádkozzanak. Aki ezt megteszi, teljes búcsúban részesül. A következő évben rendszerint az egész világon el lehet nyerni a szentévi búcsút.

Krisztus hatalmat adott az Egyháznak arra, hogy a bűnbánat szentségén kívül is elengedjen büntetéseket, amelyeket bűneinkért kiérdemeltünk. Azt mondotta: „Amit megköttök a földön, meg van kötve a mennyben is és amit föloldotok a földön, föl van oldva a mennyben is.” (Mt 18,18) Ezért az Egyház búcsúval enged el ideigtartó büntetéseket, amelyek a már megbocsátott bűnök után járnak. A büntetéseket, amelyek a még meg nem bocsátott bűnök után járnak az Egyház búcsúval nem tudja elengedni.
     Krisztus az ő halálával kiérdemelte minden büntetés elengedését. Az Egyház is, szentjeiben, Krisztussal egyesülve, szüntelenül engesztel a bűnökért. Az Egyház Krisztus és a szentek engesztelésének kincsestárából ajánl fel Istennek kárpótlást az ideigtartó büntetésekért, amelyeket a hivőknek búcsúval elenged. A teljes búcsú minden ideigtartó büntetést eltöröl. Ilyen búcsú például a Porciunkula-búcsú, a Jubileumi búcsú és a haldoklók búcsúja. A részleges búcsú az ideigtartó büntetésnek csak egy részét törli el. Egy évi vagy negyven napi búcsú annyi büntetés elengedését jelenti, amennyit régente egy évig vagy negyven napig tartó vezekléssel kellett leróni. Hogy ez mennyi, azt csak Isten tudja. – Csaknem mindegyik búcsút fel lehet ajánlani a tisztítótűzben szenvedő lelkekért is.
     A búcsú elnyeréséhez a kegyelem állapotában kell lennünk és el kell végeznünk az előírt jócselekedeteket vagy imádságokat. Aki legalább kéthetenként gyón vagy csaknem naponként áldozik, minden egyes alkalommal elnyerheti azokat a búcsúkat, amelyek gyónáshoz vannak kötve.

Némelyek így beszélnek: „Isten a bűn megbocsátásakor elengedte a büntetést is.” – Válasz: Isten megbocsátotta Dávid súlyos vétkét, de az érte járó büntetést nem engedte el. Nátán próféta megmondotta neki: „Az Úr megbocsátotta bűnödet, mindazonáltal fiad, ki néked született, meghal.” (2 Kir 12,13-14) – Téves az a hiedelem is, hogy a búcsú magát a bűnt is eltörli. – Rágalom azt mondani, hogy az Egyház pénzért árusítja a búcsút vagy pénzért megbocsátja még a jövendő bűnöket is.

Súlyos betegség idején és halálunk óráján testünknek és lelkünknek különös erőre van szüksége. Ezért Krisztus, a betegek barátja, segítségünkre jön a betegek kenetének szentségében.

Szent Jakab apostol írja: „Beteg valaki köztetek? Hívassa el az Egyház papjait és ezek imádkozzanak fölötte és kenjék meg öt olajjal az Úr nevében. A hitből jövő imádság megszabadítja a beteget, az Úr megkönnyebbíti őt és ha bűnökben van, bocsánatot nyer.” (Jak 5,14-15)

Szent Jakab apostol szava bizonyítja, hogy már az apostolok korában kiszolgáltatták a betegek kenetének szentségét. Nem tehették volna, ha Krisztus ezt a szentséget nem alapítja meg. Minden katolikusnak, aki betegség, baleset vagy aggkori gyöngeség miatt életveszélybe kerül, a betegek kenetének szentségéhez kell járulnia. Fölvehetik beteg gyermekek is, ha értelmüket már használni tudják. A betegek kenete ugyanabban a betegségben meg is ismételhető, ha az életveszély elmúlt, de ismét előállt.
     Aki a betegek kenetét veszi, annak szívből meg kell bánnia bűneit és ha lehet, gyónással is föl kell rá készülnie. Bíznia kell abban is, hogy Krisztus, aki legyőzte a betegséget és halált, megsegíti őt és betegségét üdvére fordítja. – A betegnek vagy hozzátartozóinak a papot kellő időben kell hívniuk, hogy a beteg a szentséget világos öntudattal vehesse. A pap a betegek szentelt olajával megkeni a beteg öt érzékszervét: szemét, fülét, arcát, ajkát, kezét (és lábát) és eközben így imádkozik: „E szent kenet által és jótékony irgalmával bocsássa meg neked az Úr, amit látással, hallással, szaglással, ízleléssel és tapintással vétettél. Amen.”
     A betegek kenetével Krisztus lelki gyógyulást ad a betegnek. Megerősíti őt, hogy a szenvedésben ne csüggedjen el, hanem viselje türelemmel és Istenben bizakodva. Megbocsátja bűneit és elengedi neki a büntetéseket. Magukat a halálos bűnöket is megbocsátja, ha a beteg már nem tudna gyónni, de bűneit megbánja vagy már előbb megbánta. Krisztus a betegnek gyakran enyhülést is ad a betegségben, sőt teljes gyógyulást, ha ez üdvösségét szolgálja. De ha Istennek szándéka az, hogy a beteget haza hívja, akkor Krisztus erősíti ót az utolsó órán.

Némelyek így beszélnek: „Ha valaki fölveszi a betegek kenetét, biztosan meghal.” – Éppen ellenkezőleg! A betegek kenetének kiszolgáltatása közben az Egyház elsősorban a gyógyulásért könyörög. És valóban: a gyógyulás vagy jobbulás sok esetben be is következik.

A betegek Krisztussal egyesülve fölajánlhatják szenvedésüket a bűnösök megtéréséért, a hittérítésért, a világbékéért és Isten országának többi nagy ügyéért. (A betegek apostolkodása)

Előkészítés
Aki a papot a beteghez hívja, mondja meg a papnak, hogy a beteg eszméletén van-e és azonnali haláltól kell-e tartani. Azt is közölje, van-e a beteg lakásában feszület, gyertya és szenteltvíz, hogy a pap magával vihesse, ami hiányzik. A beteg szobájába egy asztalt kell állítani, úgy, hogy a beteg is láthassa. Legyen rajta fehér terítő, két gyertya között feszület, szenteltvíz zöld ágacskával, egy pohár tiszta víz, egy kanálka, tányéron hat vattacsomó, egy kevés só és kenyérbél. A vattát, sót és kenyérbelet kézmosás után el kell égetni. Ezenközben alkalmat kell adni a betegnek, hogy nyugodtan előkészüljön. Valaki indíttassa fel vele a hitet, reményt, szeretetet és bánatot és segítsen neki rövid fohászokat mondani.

A pap megérkezése
Amikor a pap belép a lakásba, meg kell gyújtani a gyertyákat. A pap békeköszöntéssel lép a beteg szobájába és meghinti a beteget és jelenlévőket szentelt vízzel. – Ha a beteg gyónik, a jelenlévők kimennek a szobából. A gyónás után a pap beszólítja őket.

A beteg megkenése
Ha van elég idő, a pap felolvassa az Evangéliumot a pogány százados szolgájának csodás gyógyulásáról, vagy egy más megfelelő szöveget a Szentírásból. Ezután mindenki letérdel és a pappal együtt könyörög a betegért. Ekkor következik a beteg megkenése. Végül a pap a jelenlévőkkel együtt imádkozik a betegért.

A beteg szentáldozása
Mindannyian közösen elmondják a Miatyánkot. Ezután a pap a betegnek nyújtja az Úr Testét. Ha a beteg a szent Eukarisztiát útravalónak veszi, akkor a pap ezt mondja neki: „Fogadd testvér (nővér) útravalónak a mi Urunk Jézus Krisztus Testét, aki védjen meg a gonosz ellenségtől és vezessen az örök életbe.”

A teljes búcsú
Végezetül a pap ismét arra inti a beteget, hogy bánja meg bűneit, szólítsa Jézus nevét, szenvedését és fájdalmait ajánlja fel engesztelésül a bűnökért és hagyja magát egészen Isten akaratára. Ekkor a pap az apostoli áldást adja neki. Ez az áldás a halál óráján teljes búcsút szerez a betegnek. (Haldoklók búcsúja)

Krisztus akarata szerint két állapot van, melyet az Egyház szentségekkel tesz szentté: a papi állapot és a házas állapot.

Mielőtt Szent Pál Efezust elhagyta, Timóteust az egyházközség vezetőjévé tette. Imádkozva tette rá kezét az egész egyházközség előtt. Később ezt írta neki: „Figyelmeztetlek, szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kezem rátétele által benned van.” (2 Tim 1,6)

Krisztus az ó apostolainak adta a papi hatalom teljét. Egyben megadta nekik a papi élethez és működéshez szükséges kegyelmet is. Az apostolok a Krisztustól kapott hatalmat és kegyelmet másoknak is továbbadták. Rájuk tették kezüket és lehívták rájuk a Szentlelket: fölszentelték őket. Az apostoli idők óta kézföltétellel és imádsággal szentelik föl a püspököket, papokat és szerpapokat. Az egyházi rend szentségét a püspök szolgáltatja ki; a püspök fölszentelésénél rendszerint még két másik püspök is közreműködik.
     A papszentelésben Krisztus megadja a papi hatalmat és a papi élethez és működéshez szükséges kegyelmet. – A püspökszentelésben megadja a papi hatalom teljét. – A papszentelésben hatalmat ad a szent Eukarisztia ünneplésére, a keresztség, a bűnbánat és a betegek kenete szentségének kiszolgáltatására, azonkívül a szentelésre és áldásra. – A szerpapszentelésben hatalmat ad az ünnepélyes keresztség kiszolgáltatására, a szerpapi szolgálatok végzésére az oltárnál és az Úr Testének kiosztására a hívők között.
     Az egyházi rend szentsége eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe. A fölszentelt pap különleges módon válik hasonlóvá Krisztushoz, a mennyei Főpaphoz és különleges módon egyesül vele. A papi hatalmat soha többé nem veszítheti el; ezt azonban csak törvényes elöljárójának megbízásából gyakorolhatja.
     Krisztus minden népből és minden állapotból hív fiatal embereket az Ő szolgálatára. Szükséges, hogy hitük eleven, jámborságuk romlatlan legyen, és készen álljanak Isten szolgálatában áldozatot hozni és az emberek üdvét szolgálni. Csak az lehet pappá, aki hivatást kapott. Aki úgy érzi, hogy hivatása van, annak semmiféle szempont miatt nem szabad elállnia attól, hogy Isten hívását kövesse. A végső döntést a püspök hozza.
     A hívők a kántorböjti napokban és a papok szombatján (minden hó első szombatján) imádkoznak a papokért. Minden hívőnek imádkoznia kell és áldozatot hoznia, hogy mindig elegendő pap legyen az Isten országában folyó munkára. Aki pap akar lenni, azt papok és hívők segítik Istentől kijelölt céljának elérésében. Nagy áldás az egyházközségre és családra, ha Isten onnan papjának választ valakit.

A papszentelést a következő rendfokozatok előzik meg: a tonzúra, a négy kisebb rend, az alszerpapság és a szerpapság. A papszentelésnél a püspök szótlanul egyenként a szerpapok fejére teszi kezét és lehívja rájuk a Szentlelket, a jelenlévő papok is rájuk teszik kezüket. Ezután a püspök elimádkozza a szentelési prefációt.
     A papi méltóság jeléül a püspök kereszt alakban stólát helyez mellükre és miseruhába öltözteti őket. Ezután kezüket szent olajjal keni meg és átnyújtja nekik a paténát ostyával és a kelyhet borral és vízzel, annak jeléül, hogy mostantól fogva bemutathatják a szentmise-áldozatot. A püspök ekkor a most felszentelt papokkal együtt közösen ünnepli a szent Eukarisztiát. Végezetül még egyszer mindegyikük fejére teszi kezét és ezt mondja: „Vedd a Szentlelket; akiknek megbocsátod bűneit, azoknak meg vannak bocsátva és akiknek megtartod, azoknak meg vannak tartva.”

A jegyesek az esketésnél az oltár lépcsője elé állanak. A pap kérdésére kinyilvánítják, hogy egymást házastársul akarják venni. A pap az oltárra helyezett gyűrűket szenteltvízzel megáldja és a jegyesek gyűrűsujjára húzza: a vőlegényét a menyasszonyéra, a menyasszonyét a vőlegényére, annak jeléül, hogy mostantól fogva egyiknek a másikért kell élnie. Ezután a pap stólájával átfogja a jegyesek egymásba tett jobb kezét és összeköti őket házasságra. Régi magyar szokás szerint – ez a szertartás csak hazánkban járja – előbb a férfi, azután a nő jobbját a feszületre téve, megesküszik, hogy párját holtáig el nem hagyja. – Az esküvőt rendszerint nászmise követi, amelyen az új házasok az Úr Testét veszik. Pater noster után a pap megáldja az asszonyt. A szent áldozat végén ünnepélyesen lehívja az új házaspárra Isten oltalmát.

Isten az első embereket férfinak és nőnek teremtette és életüket szent kötelékben egyesítette. Isten a házasságot a paradicsomban alapította. Krisztus a házasságot halálával megszentelte és a kegyelem egyik forrásává tette: szentséggé emelte. A keresztény házasság képe-mása annak a kegyelemteljes egyesülésnek, amely Krisztust az ő jegyeséhez, az Egyházhoz fűzi. (lásd: Ef 5,32)
     A jegyeseknek a házasságra lelkiismeretesen kell előkészülniük. Alaposan meg kell vizsgálniuk, hogy egymáshoz illenek-e és hogy szeretetük elég erős-e ahhoz, hogy egymáshoz mindhalálig hűek maradjanak. Ezért kérjük Istent, hogy világosítsa meg őket és hallgassanak szüleik és lelkipásztoruk tanácsára. Jegyességüket szentnek kell tartaniok, hogy ekként Isten áldását elnyerhessék jövendő házasságukra.
     A jegyeseknek egyeknek kell lenniük a hitben. A házasság katolikus és nem-katolikus keresztények között (vegyes házasság) rendszerint nagy szerencsétlenség a házasfelekre és gyermekeikre. Ezért tiltja az Egyház a vegyesházasságot.
     A jegyeseknek a házasság szentségét a kegyelem állapotában kell fogadniok. Ezért gyónjanak az esküvő előtt, a nászmise-áldozaton pedig járuljanak együtt a szentáldozáshoz. A jegyesek az esketésnél a plébános és két tanú előtt kinyilvánítják, hogy egymást házastársul akarják venni. Ezzel kötik meg a házasságot. A házasság szentségét ők szolgáltatják ki maguknak. A házasság szentségével Krisztus a jegyeseket egy szent és fölbonthatatlan kötelékben egyesíti. Csak a halál választhatja el őket. Ezért ítéli el Krisztus a házasság kötelékének fölbontását ezekkel a szavakkal: „Mindaz, aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságot tör; és aki férjétől elbocsátott nőt vesz el, házasságot tör.” (Lk 16,18)
     A házasság szentségében Krisztus a jegyeseket hűségesen megajándékozza kegyelmekkel. Megszenteli és megerősíti őket, hogy frigyüket halálig hűséggel tartsák és frigyükkel járó kötelességeiket lelkiismeretesen teljesítsék. A jegyesek a házasság szentségében szent kötelességeket vállalnak magukra: mindvégig szeretetben és hűségben élnek egymással, Istent közösen szolgálják és gondoskodnak egymásról. A gyermekeket, akiket Isten ajándékoz nekik, szavukkal és példájukkal Istennek kell nevelniök és gondoskodniok kell testi és lelki javaikról. Az önzés és élvkeresés tönkreteszi a házasságot. Aki a házasságban boldog akar lenni, már fiatal korában föl kell készülnie, hogy másoknak gondját tudja viselni. „Ti férjek, szeressétek feleségteket, amint Krisztus is szerette az Egyházat és odaadta magát érette.” (Ef 5,25) – „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza.” (Mt 19,6)
     Ahhoz, hogy két keresztény házassága boldog legyen: romlatlan katolikus hit, igaz szeretet, megbízható jellem szükségeltetik.

Életveszély esetén vagy ha hosszú ideig (például egy hónapig) nem lehet elérni az esketésre illetékes papot, az egyházi házasságot csupán két tanú előtt is érvényesen meg lehet kötni. Az így kötött házasságot, amint lehet, be kell jelenteni az illetékes plébánosnál. A házasság megkötését több esetben isteni törvény tiltja, hogy a szülőket és gyermekeket ne érjék ideigtartó és örök károk. Így például tilos az elvált felek újraházasodása. Ugyanebből az okból az Egyház is állított fel házassági akadályokat. Ezek közül néhány a házasságot érvényteleníti (például a közeli rokonság), a többiek a házasságot nem érvénytelenítik ugyan, de nem engedik meg; például a keresztény felekezetek különbözősége. – Súlyos okokból az Egyház fölmentést ad egyik vagy másik házassági akadály alól, de az Istentől megszabott akadályok alól az Egyház sohasem adhat fölmentést.
     A vegyesházasságban a szülők és a gyermekek nem értenek egyet a legfontosabb dologban; a hitben. Nem járulhatnak közösen a szent áldozáshoz és nem vallhatják egyetértésben a katolikus hitet. A szülők és gyermekek hite sokszor ellanyhul, sőt egészen elvész. Azonkívül a nem-katolikus házasfél gyakran azt hiszi, hogy válás esetén új házasságot köthet. – Az Egyház csak súlyos okból és szomorú szívvel ad fölmentést a vegyesházasság tilalma alól. Ebben az esetben a jegyeseknek ünnepélyesen meg kell ígérniök, hogy csak katolikus módon esküsznek és gyermekeiket katolikusnak nevelik. A nem-katolikus házasfélnek meg kell ígérnie, hogy a katolikus házasfelet és a gyermekeket nem akadályozza vallási kötelességeik gyakorlásában.
     Vannak államok, amelyekben előírás, hogy mielőtt az egyházi esküvőt megkötik, a jegyesek az anyakönyvvezető előtt bejelentik házassági szándékukat. (Polgári házasság) Ezzel a nyilatkozattal a katolikus azonban még nem kötött érvényes házasságot. A katolikusok, akik csak polgári házasságra léptek és mégis úgy élnek együtt, mint házastársak, súlyosan vétkeznek. Nem járulhatnak a szentségekhez és nem részesülhetnek egyházi temetésben. Ha egy katolikus egy nem-katolikus lelkész előtt köt házasságot, egyházi kiközösítés alá esik. (Excommunicatio) Ha a világi bíróság egy házasságot fölbont, ítélete Isten és az Egyház előtt érvénytelen. Egy érvényes házasságot az egyházi bíróságok sem bonthatnak föl, legföljebb azt állapíthatják meg, hogy egy házasság kezdettől érvénytelen volt-e vagy sem. – Fontos okokból megengedhető, hogy a házasfelek különválva éljenek, de új házasságot ekkor sem köthetnek.

Krisztus azt akarja, hogy mindannyian kövessük Őt és a tökéletességre törekedjünk. A keresztény tökéletességre vezető egyik különleges út a szerzetesi fogadalom. Krisztus Egyházában ezért a papság és a házasság szentségi állapotán kívül van még egy különleges állapot: a szerzetesi állapot.

Nurziai Szent Benedek fiatal korában hegyi remeteségbe vonult, hogy egészen háborítatlanul imádkozhassék és Isten titkairól elmélkedhessék. Egy idő múlva felismerte hivatását, hogy együtt kell élnie más remetékkel. Kolostort alapított és szabályzatot szerzett, amely szerint remete társai családi közösségben éltek, imádkoztak és dolgoztak. Ő volt a kolostor első apátja.

Már a legrégibb időktől sok keresztény élt szerzetesi közösségben, pap és világi egyaránt. Az imádságnak, elmélkedésnek és a szent liturgiának szentelték magukat. Sokan szentelték magukat a lelkipásztorkodásnak, az ifjúság nevelésének, a betegek ápolásának vagy a hittérítésnek is. Ezeket a közösségeket rendeknek nevezzük. Sok rendnek szent az alapítója.
     Aki Istent egy szerzetesrendben szolgálja, Isten országáért sok mindenről lemond, ami különben meg van engedve. Nincsen magántulajdona és csak abból él, amit a közösségtől vagy jószívű emberektől kap. Lemond a házasságról és családról, hogy szűzen éljen és így egészen Istenhez tartozzék. A maga akaratát mindenben aláveti elöljárója akaratának és a rendi szabályoknak. Erre szerzetesi fogadalommal kötelezi magát. – Vannak szerzetes közösségek, amelyekben nem fogadalmat, hanem ígéretet tesznek.
     A rendeknek nagy a jelentőségük az Egyház és az emberiség életében. Imádkoznak és áldozatot hoznak mindannyiunkért, azokért is, akik Istent nem tisztelik és bántják őt. Példájuk arra figyelmeztet minket, hogy Istent és felebarátainkat teljes szívünkből szeressük és készek legyünk mindenről lemondani, ha Isten azt akarja. Munkájuk az emberiség szolgálatában nagy áldás a világra. A szerzetesi élet nagy segítség abban, hogy Istenhez találjunk. Aki Istent egy szerzetesrendben szolgálja, az biztos és kipróbált vezetés alatt áll, megszabadul sok gondtól és kísértéstől, és egész szívvel osztatlanul adhatja magát Krisztusnak. Olyanokkal él együtt, akik imájukkal és példájukkal segítik öt, hogy Istent tökéletesen szolgálja.
     Szerzetes rendbe csak az léphet, akinek erre Isten hivatást ad. Késznek kell lennie arra, hogy Istent mindenek fölött szeresse, Krisztust mindenben kövesse és a tökéletességre törekedjék. Késznek és képesnek kell lennie arra, hogy szerzetes közösségben éljen, megtartsa a rendi szabályokat, elöljáróinak engedelmeskedjék, lemondjon a magántulajdonról és szűzen éljen. Alkalmasnak kell lennie a rend különleges feladatainak elvégzésére is. Akinek hivatása van a szerzetességre, annak a szerzetesi élet nagy boldogság és egyben a legbiztosabb és legszebb út a tökéletesség elérésére.

Az „evangéliumi tanácsok”: mint az Evangéliumban olvassuk, némelyeket Jézus felszólított, hogy Isten országáért mondjanak le javaikról és hivatásukról, és egészen Őt kövessék. Boldogoknak nevezte azokat, akik Isten országáért lemondanak a házasságról. Ezért nevezzük az önkéntes szegénységet, Isten országáért vállalt önkéntes szüzességet és engedelmességet evangéliumi tanácsoknak.

Némelyek így beszélnek: „A szerzetesek sokkal többet tehetnének az emberiségért, ha megnősülnének és világi hivatást vállalnának.” – Először is, a szerzetesek imádságaikkal, áldozataikkal és engesztelésükkel mérhetetlen sok áldást könyörögnek ki nekünk. Csak Isten tudja, mi lenne belőlünk, ha a kolostorok rejtekében nem imádkoznának értünk. Másodszor, a szerzetesek fölbecsülhetetlen szolgálatot tesznek az emberiségnek mint lelkipásztorok, hittérítők, nevelők, tudósok, kutatók, művészek és különösen mint betegápolók.

„Aki az evangéliumi tökéletesség állapotára törekszik, annak a világtól el kell vonulnia; külsőleg az Istentől neki adott hivatás mértéke szerint, belsőleg teljesen.” (XII. Piusz pápa)

Isten a mi Urunk és Atyánk, ezért parancsait meg kell tartanunk. Parancsait Isten már kezdettől fogva kinyilvánította a teremtés rendjében, később a Tízparancsban és végezetül a főparancsban. Parancsait lelkiismeretünk által ismerteti meg velünk.

Szent Ágoston írja: „Minden teremtmény természetében a fölséges Alkotó akarata mutatkozik meg. – Isten törvényei szerint forognak az égi sarkok és futnak pályájukon a csillagok, világít a nap nappal és a hold éjszaka és tartja rendjét a világegyetem napokon, hónapokon, éveken, napéveken és holdéveken át az idők folytonos változandóságában.”

Isten kezdettől fogva nagy és sokszerű rendet helyezett a világba. Megadta minden teremtménynek a maga természetét és egyben törvényét. Isten azt akarja, hogy minden teremtmény kövesse ezt a törvényt. Az értelem nélküli teremtmények vakon és kényszerűen követik a természeti erőket és ösztönöket, amelyeket Isten beléjük helyezett. Nekünk embereknek azonban a teremtés rendjét fel kell ismernünk és szabad akarattal követnünk. A törvényt, amelyet Isten a teremtés rendjébe helyezett, természettörvénynek nevezzük.
     Mivel a teremtés rendje Istentől ered, szent ez a rend. Bölcsen és szeretettel tervezte meg és benne szent akaratát nyilvánítja ki nekünk. Aki a teremtés rendjét megsérti, vétkezik Isten ellen és kezet emel az ő keze művére. A keresztény ember Istentől különleges képességeket kap a teremtés rendjének követésére. Minthogy a Hit megvilágosítja és az Egyház tanítja őt, Isten rendjét világosabban tudja felismerni. Mivelhogy Isten nagyobb kegyelmeket kínál neki, Isten rendjét könnyebben tudja megtartani.

Isten a Sínai-hegyen rettenetes jelek kíséretében hirdette ki a Tízparancsot. Sűrű felhő takarta el a hegyet. a Sínai-hegy füstölt, mint egy olvasztó kemence, mert az Úr tűzben szállott le rá. Mózes a táborból Isten elé vezette a népet és Isten a tűzből kihirdette a Tízparancsot. Az izraeliták a félelemtől remegve hátráltak. Mózes ekkor így szólt hozzájuk: „Isten azért jött, hogy féljétek őt és ne vétkezzetek.” (2 Móz 19 és 20)

Isten az ő atyai szeretetében a Tízparancsot is megadta nekünk. Ezzel kifejezetten és ünnepélyesen kinyilvánította akaratát és megerősítette a teremtés rendjét. A parancsok határozottan és biztosan megmondják, mit kell tennünk. Útmutatóink a földi és az örök boldogság felé. Krisztus megerősítette a Tízparancsot. Követésükre figyelmeztetett, megmagyarázta nekünk és példájával megmutatta, hogyan kell megtartanunk őket. Krisztus mindenekelőtt a szeretet parancsát kötötte lelkünkre. Azt mondta: „Szeresd a te Uradat Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. Ez a legnagyobb és első parancs. A második pedig hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat mint tenmagadat.” (Mt 22,37-39; Mk 12,30-31)
     A szeretet parancsa a főparancs. Ha ezt megtartjuk, a többit is megtartjuk. Szent Pál írja: „Azt, hogy ne paráználkodjál, ne ölj, ne lopj, a másét ne kívánd és a többi parancsot mind összefoglalja ez az egy mondat: Szeresd felebarátodat mint tenmagadat. A szeretet nem cselekszik rosszat a felebarátnak. A törvény teljesítése tehát a szeretet.” (Róm 13,9-10)

Isten azt kívánja, hogy akaratát saját belátásunkból teljesítsük. Ezért képességet adott nekünk annak felismerésére, hogy mit tegyünk és mit ne tegyünk. Ez a képesség a lelkiismeret. Cselekedeteink előtt a lelkiismeret int a jóra vagy óv a rossztól; dicsér minket, ha jót tettünk (jó lelkiismeret) és bánt minket, ha rosszat tettünk (rossz lelkiismeret).
     Azt, hogy mit tegyünk és mit ne tegyünk, lelkiismeretünk az okosság sarkalatos erénye által hozza tudomásunkra. Az okossággal ismerjük fel és visszük végbe az igazi jót. Amikor lelkiismeretünk világosan mondja: „ezt tedd” vagy „ezt ne tedd”, mindenképpen követnünk kell. Aki lelkiismeretének világos szavára nem hallgat, oktalanul cselekszik és vétkezik Isten ellen. – Sem parancsra, sem fenyegetésre nem szabad eltántorodnunk attól, hogy lelkiismeretünk szerint cselekedjünk. Ha lelkiismeretünket hűségesen követjük, okosan cselekszünk és lelkiismeretesek vagyunk. Isten örömmel és békével ajándékoz meg minket, nem gyötör minket a lelkiismeretfurdalás és örülünk, hogy a jót tettük. Aki lelkiismeretére gyakran nem hallgat, abban eltompul a lelkiismeret. Aki ismételten lelkiismerete ellen cselekszik, lelkiismeretlenné válik, egyre súlyosabb bűnökbe esik és végezetül megrögződik azokban; olyanná válik, mint egy vak, aki szakadék felé tart.
     Lelkiismeretünk tévedhet is, mert a bűn elhomályosította. Ezért a teremtés rendjéhez, Isten parancsaihoz, Krisztus példájához és az Egyház tanításához és parancsaihoz kell igazodnia, hogy helyesen határozhasson. Nehéz esetekben kérjünk megvilágosítást Istentől és tanácsot szüleinktől, lelkipásztorainktól, tanítóinktól vagy más megbízható személyektől.

„A parancs, amelyet ma neked meghagyok, nincsen az égben, hogy azt mondhasd: Ki tud felmenni közülünk az égbe, hogy lehozza nekünk? És nincs a tengeren túl sem, hogy azt hozhasd fel ürügyül: Ki tud közülünk átkelni a tengeren, hogy elhozza nékünk? Ez az ige nagyon közel van hozzád: a szívedben van és így megtarthatod.” (5 Móz 30,11-14)

Mivel Isten a mi Teremtönk és legfőbb Urunk, első és szent kötelességünk, hogy egyedül Őt imádjuk és neki minden erőnkből szolgáljunk. Isten parancsolja: „Rajtam kívül más istened ne legyen.”

Isten az ég és föld Teremtője és Ura. Ő végtelenül fölöttébb való mindennél, amit teremtett. Szinte semmik vagyunk előtte. Fölsége előtt reszketnek az ég angyalai. Annál inkább kell nekünk Isten végtelen nagysága előtt alázattal és hódolattal meghajolnunk és Őt legfőbb Urunknak elismernünk és tisztelnünk. Istent imádnunk kell. Csak Istent szabad imádnunk, mert egyedül Ő a mi Teremtőnk és legfőbb Urunk. Aki egy teremtményt legfőbb urává tesz és akként imádja, bálványimádó. – Aki teremtett dolgoknak olyan titkos erőt tulajdonít, amilyent Isten nem adott, például, aki csillagokból vagy kártyából akarja kiolvasni a jövendőt, vagy aki bizonyos dolgokat, számokat és napokat sorsdöntőnek tart, a babonaság bűnébe esik. – Aki a gonosz szellemek segítségével csodához hasonló jelenségeket akar előidézni, a varázslás bűnét követi el.
     Nekünk mindennel dicsérnünk és tisztelnünk kell Istent, ami mi vagyunk és amink van; testünk és minden dolog Isten dicsőségére teremtetett. Ezért Istent külsőleg is imádnunk kell: szóbeli imádsággal és énekkel, kezünk összetételével és térdhajtással, gyertyafénnyel és zenével, az oltár díszével és a liturgikus ruhák szépségével. A közösség is Isten kezéből jön: a család, az Egyház, az állam. Istent ezért közösen és nyilvánosan is tisztelnünk kell. Krisztus megmutatta nekünk, hogyan kell az Atyát imádnunk. Figyelmeztet minket, hogy Istent ne csak külsőleg, hanem bensőnkben és egész szívünkből is imádjuk. Ha imádásunkban Krisztussal egyesülünk, akkor az Atya igazi imádói vagyunk.

Jézus egyszer ezt mondotta a népnek: „Nem mindaz, aki azt mondja nekem: Uram, Uram, megy be a mennyek országába, hanem az, aki mennyei Atyám akaratát cselekszi.” (Mt 7,21)

Ha Istent valóban imádjuk, uralmának is alávetjük magunkat. Készek vagyunk arra, hogy mindenben teljesítsük akaratát, miként Krisztus, a mi Mesterünk. Amit Isten akar, az szent és üdvös nekünk. Az ő akarata mutatja meg nekünk a helyes utat életünk minden helyzetében. Isten némely dolgot parancsol, némely dolgot tilt. Amit Isten parancsol, meg kell tennünk, amit tilt, el kell kerülnünk. Isten olykor kedvet támaszt bennünk valami jóra anélkül, hogy parancsolná. Akaratát ekkor is örömest kell végbe vinnünk és sem lustaságból, sem kényelemszeretetből nem szabad megtagadnunk. A szentek azon voltak, hogy Isten kívánságait az élet legkisebb dolgaiban is örömmel és nagylelkűen vigyék végbe.
     Isten akaratát akkor is teljesítenünk kell, ha Isten áldozatot kíván tőlünk vagy szenvedést bocsát ránk. Isten akaratába belenyugodva Jézussal kell imádkoznunk: „Atyám, ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd.” (Lk 22,42) Istennek minden emberrel külön-külön megvan a maga terve. Igyekeznünk kell, hogy felismerjük az Ő tervét. Gyakran kell imádkoznunk, hogy utunkat megmutassa nekünk és erőt adjon hűségesen és eltökélten végigjárni azt.

„Csak egy igazi nemesség van: Isten akaratának teljesítése.” (Aranyszájú Szent János)

„Ő Uram, azt akarom, amit te; úgy akarom, ahogy te; azért akarom, amiért te; addig akarom, amíg te.” (XI. Kelemen pápa)

Szent Pál írja : „Akár esztek , akár isztok vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére.” (l Kor 10,31)

Isten gyermekei vagyunk, ezért mindent Istenért kell tennünk. Így kell megmutatnunk törekvéseinket, hogy Istent tiszteljük és szeretjük, hogy hálásak vagyunk neki és teljesítjük akaratát. Ezt a törekvést jó szándéknak nevezzük. A jó szándék megszenteli a munkát és pihenést, az örömöt és fájdalmat és egyre bensőbben köt minket Istenhez; még a mindennapi élet legjelentéktelenebb foglalatosságait is értékessé teszi Isten előtt és gyarapítja mennyei jutalmunkat. Minél tisztább és tökéletesebb a szándék, annál nagyobb az érdem.
     A jó szándékot gyakorta fel kell indítanunk. Mindenekelőtt munkánkat kell jó szándékkal megszentelnünk, mert időnk legnagyobb részét munkában töltjük. A jó szándékot e szavakkal indíthatjuk fel: „Mindent Isten dicsőségére”, „Isten nevében”, „Mindent érted Istenem”, „Jézus, mindent a te kedvedért”.
     Óvakodnunk kell attól, hogy a jót rossz szándékkal tegyük. A farizeusok például a jót nem Isten dicsőségére tették, hanem azért, hogy lássák az emberek. Jézus mondja: „Bizony mondom nektek, megkapták jutalmukat.” (Mt 6,5)

„Az Úr nem annyira a munka nagyságát nézi, mint inkább a szeretetet, amellyel végezzük.” (Avilai Szent Teréz)

A szentek Isten kiváló barátai és kegyelmének remekművei. Ők mindenekfölött szerették és hősiesen szolgálták Istent, ezért Isten megdicsőíti őket az égben és gyakran csodákkal tünteti ki őket a földön. Ezért szeretjük és tiszteljük a szenteket. A szenteket akként tiszteljük, hogy emléküket ünnepeljük és közbenjárásukért könyörgünk. Megköszönjük Istennek a szenteknek adott kegyelmeket és kérjük Őt, hogy közbenjárásukra mi is hozzájuk hasonlókká váljunk. A szenteket rendszerint haláluk évfordulóján ünnepeljük, mert ez az ő mennyei születésük napja. A szentek példát mutatnak nekünk Krisztus követésében. Ha életrajzukat olvassuk, megismerjük hős életüket és fölkel bennünk a vágy, hogy példájukat kövessük. Tiszteljük a szentek testét is és egynémely dolgot, amelyet a földön használtak. Ezek a szentek drága emlékei, relikviák vagyis ereklyék. Isten a szentek ereklyéit és képeit sok esetben csodával tüntette ki és a szentek tisztelőit sokszor különleges kegyelmekkel ajándékozza meg. A szentekben Istent tiszteljük, hiszen szentségüket tőle kapták. A szentek helyes tisztelete arra serkent minket, hogy Istent magasztaljuk és még jobban szolgáljuk.

A magyar nép nagy szentjei: Szent István, Szent Imre, Szent Margit, Szent László, Szent Erzsébet.

Isten Máriát fölébe emelte minden angyalnak és szentnek és megadta neki a kegyelem teljét. Fiának anyja ő és legszentebb az asszonyok között. Ő a mi anyánk is és Istennél szüntelenül könyörög érettünk. Ezért tiszteljük Máriát egészen különösképpen.
     Gyakran imádkozzuk az Üdvözlégyet. Ez két részből áll: egy dicsérő és egy kérő imádságból. – A dicsérő imádság Gábriel angyal köszöntésével kezdődik: „Üdvöz légy Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled.” Ezért nevezzük az egész imádságot „Angyali üdvözletnek”. Miközben Máriát az angyal szavaival köszöntjük, a kegyelem teljére emlékezünk, amellyel Isten őt megajándékozta és arra gondolunk, hogy mennyire közel van ő Istenhez. – A kérő imádságot az Egyház csatolta hozzá, ezzel kérjük Máriát az ő hatalmas közbenjárásáért Istennél. Miközben a szentolvasóban és az „Úrangyalában” az Üdvözlégy szavait mondjuk, a megváltás titkaira gondolunk.
     Szűz Mária két legnagyobb ünnepe a Szeplőtelen Fogantatás és Mária mennybemenetelének ünnepe. – Májusban Mária oltárát virágokkal díszítjük és májusi ájtatosságot tartunk. Októberben naponként imádkozzuk a szentolvasót az Egyház nagy szándékaiért. A hétköznapok között szombat Mária napja. – Örömeinkben és bajunkban Szűz Mária kegyhelyeire zarándokolunk, amelyeket Isten csodálatos kegyelmi jelekkel tüntetett ki.

Mivel Isten szent, szent nekünk az ő neve is és minden, ami Istennek van szentelve. Isten parancsolja: „Isten nevét hiába ne vegyed!”

„Dicsérjétek az Urat, ti szolgák, dicsérjétek az Úr nevét! Áldott legyen az Úr neve most és mindörökké! Napkelettől napnyugatig dicsértessék az Ô neve. Magasztos az Úr minden nemzet felett, dicsősége meghaladja az egeket.” (Zsolt 112,1-4)

Isten végtelenül szent és imádásra méltó. Ezért Istenről csak tisztelettel szabad beszélnünk és nevét szentnek kell tartanunk. Jézus nevét és más szent szavakat és neveket is (például: kereszt, szentség) csak tisztelettel és hálaérzettel szabad kimondanunk. Isten a második parancsban azt parancsolja, hogy szenteljük meg az Ő nevét. E parancs ellen vétkezik, aki könnyelműen vagy haraggal mondja ki Isten nevét vagy más szent neveket, különösen, ha átkozódva teszi ezt. – Némelyek odáig ragadtatják magukat, hogy gyalázzák Istent vagy rosszat mondanak róla, vagyis káromolják Őt. Az is káromolja Istent, aki Istennek járó tiszteletet követel magának. Az Ószövetségben olvassuk: „Aki káromolja az Úr nevét, halállal lakoljon, kövekkel verje őt agyon az egész sokaság.” (3 Móz 24,16)
     Isten szent nevét senki sem mondotta ki nagyobb tisztelettel, áhítattal és szeretettel, mint Jézus, Isten Fia. Tőle tanuljuk meg a legjobban, hogyan kell Isten nevét szeretnünk és tisztelnünk.

„Jézus bement Isten templomába és kiűzte azokat, akik a templomban adtak-vettek, a pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait pedig fölforgatta. Írva vagyon, kiáltotta, az én házam az imádság háza, ti pedig rablóbarlanggá tettétek.” (Mt 21,12-13)

Ha Istent szeretjük és tiszteljük, tiszteljük az Istennek szentelt helyeket, dolgokat és személyeket is, például Isten házát, a temetőt, a keresztet, az oltárt, a szent edényeket, a papokat és szerzeteseket. Különösképpen szentek nekünk a szentségek, elsősorban az Oltáriszentség. Bennük Isten egészen közel jön hozzánk. Ezért kell gondosan előkészülnünk vételükre és méltóképpen fogadnunk ezeket. A Szentírás is szent, mert Isten szava van benne. Aki az Istennek szentelt helyeket, dolgokat, személyeket megbecsteleníti vagy meggyalázza, szentségtörést követ el; megfosztja Istent a neki járó tisztelettől. Különösen súlyos szentségtörés az Oltáriszentséget megbecsteleníteni vagy méltatlanul venni. Az is vétkezik Isten ellen, aki szent helyeken illetlenül viselkedik, a szent dolgokkal hanyagul és tiszteletlenül bánik és tiszteletlen a papokhoz és szerzetesekhez. „Ne illessétek fölkentjeimet, prófétáimnak ártani ne merjetek!” (Zsolt 104,15)

Szükséges néha, hogy valaki külön is megerősítse kijelentését afelől, amit látott, hallott vagy tett. Ilyen fontos esetekben – főleg a törvényszék előtt – szabad a mindentudó Istent tanúnak hívnunk arra, hogy az igazságot mondjuk. Esküt teszünk, éspedig megerősítő esküt. Tanúnak hívhatjuk Istent akkor is, amikor valami fontos dologban ígéretet akarunk tenni, hogy ígéretünket megtartjuk. Ezt az esküt ígéreti eskünek nevezzük. Ilyen eskü például a hivatalnok szolgálati esküje. Aki fontos dolgot eskü alatt megígér, ígéretét köteles megtartani, különben súlyos bűnt követ el.
     Aki fontos dologban az igazságra esküszik, tiszteli Istent, mert ezzel elismeri Isten mindentudását, igazságosságát és mindenhatóságát és aláveti magát Isten szent ítéletének. Aki tudva hamisságra esküszik, Istent hazugságra hívja tanúnak és a hamis eskü bűnébe esik. Káromolja a mindentudó és szent Istent és megrendíti a hűséget és bizalmat az emberek között. Ezért a hamis eskü egyike a legnagyobb bűntetteknek. Az is vétkezik, aki könnyelműen esküszik, például, ha nincsen fontos ok, vagy ha nem egészen bizonyos annak igazságában, amire esküszik, vagy abban, hogy ígéretét nem tudja tartani. Aki arra esküszik, hogy valami rosszat tesz, vétkezik, mert Istent bűne segítőtársává akarja tenni; ezt az esküt nem szabad megtartani. – Aki egy fontos dolgot esküvel megígért és azt nem tartja meg, jóllehet megtarthatná, az esküszegés bűnébe esik.
     Krisztus nem tiltotta meg az esküt; ő maga is megesküdött a főtanács előtt. Mégis azt akarja, hogy meglegyünk eskü nélkül is. Ezért mondja: „Egyáltalán ne esküdjetek. Beszédetek legyen: igen, igen, nem, nem. Ami ezeken túl van, az a gonosztól van.” (Mt 5,34/37) Nagy Károly császár törvénye szerint levágták annak jobb kezét, aki hamisan esküdött.

Midőn Jákob fölocsúdott álmából, amelyben a mennyei létrát látta, ezt mondotta: „Valóban az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam.” Majd fogadalmat tett: „Ha az Úr megőriz az úton és szerencsésen visszavezet atyám házába, akkor ezen a helyen oltárt építek az Úrnak és neki áldozom mindannak a tizedét, amit nekem ad.” (lásd. 1 Móz 28,16-22)

Sokan megígérnek Istennek egy jótettet, hogy ezáltal tiszteletüket még inkább kifejezzék, és erre az ígéretükre bűn terhe alatt kötelezik magukat. Megígérik például, hogy egy kápolnát építenek, zarándoklatot tartanak, segítenek egy embertársukon, vagy más egyebet tesznek, ami Istennek örömet okoz. – A szerzetesek megígérik, hogy lemondanak a magántulajdonról, szűzen élnek és elöljáróiknak engedelmeskednek. Az ilyen ígéretet fogadalomnak nevezzük. A fogadalom által tiszteljük Istent és még szorosabban kapcsolódunk hozzá. A fogadalom áldozat, amelyet Istennek bemutatunk és egyben támasztéka ingatag akaratunknak.
     Aki Istennek valamit megfogad, annak fogadalmát meg kell tartania. Aki fogadalmát egy fontos dologban megszegi, súlyos bűnt követ el. „Ha mit fogadtál Istennek, ne késsél megadni; sokkal jobb fogadást nem tenni, mintsem fogadás után az ígéretet nem teljesíteni.” (Préd 5,34) Mielőtt valaki fogadalmat tesz, jól meg kell fontolnia. Súlyos fogadalom esetében tanácsot kell kérni a lelkiatyától. Az is forduljon lelkiatyához, aki azt hiszi, hogy fogadalmát nem tudja megtartani. Fontos okokból az Egyház változtathat a fogadalmon, vagy fölmentést adhat alóla.

Mivel egész életünk Istené, a hét egyik napját egészen neki kell szentelnünk. Isten parancsolja: „Emlékezz meg arról, hogy az Úr napját megszenteljed.”

„Az Úr napja tisztelendő és szent nap nekünk, mert az Üdvözítő e napon a feltámadás fényében ragyog, mint a felkelő nap, miután eloszlatta a pokol sötétségét; ezt a napot Krisztus, az igazságosság felkelő napja ragyogja be.” (Turini Szent Maxim)

A mi Urunk Jézus Krisztus vasárnap támadt fel dicsőségesen halottaiból és a Szentlelket is vasárnap küldötte el. A keresztények ezért ünneplik már az apostoli idők óta a vasárnapot és nem a szombatot, mint a zsidók. A vasárnap minket az új teremtésre emlékeztet, amely a mi Urunk feltámadásával kezdődött, az „Úr napjának” is nevezzük, mert ez a nap egészen az övé.
     Az ünnepnapokon az Egyház megváltásunk egy-egy titkát, a Szűz Anya és más szentek emlékét ünnepli. A legrégibb és legnagyobb ünnep a húsvét, a mi Urunk feltámadásának napja. A legfontosabb ünnepek a parancsolt ünnepek, amelyeket minden hívőnek meg kell ülnie. Az Egyház előírja első parancsában: „Tartsd meg a parancsolt ünnepnapokat.” Vasárnap és a parancsolt ünnepnapokon mindannyian egybegyűlünk a szent Eukarisztia ünneplésére. Meghallgatjuk Krisztus örömhírét, áhítattal részt veszünk a szentmise-áldozaton és ha lehetséges, vesszük az Úr Testét. Az Egyház előírja második parancsában: „Vasár- és ünnepnap áhítattal végy részt a szentmise-áldozaton.” Ez a parancs mindenkit kötelez, aki életének hetedik évét már betöltötte. Csak súlyos okok mentenek fel alóla. (szerk. megj.: erre vonatkozóan lásd P. Stephan Maessen Novus Ordo Missae című írásának utolsó fejezetét.)

Aki fontos ok nélkül nem vesz részt a vasárnapi szentmise-áldozaton, súlyos bűnt követ el. Az is vétkezik, aki túl későn jön, készakarva figyelmetlen vagy háborgatja a szent szertartást. – Aki a szentmisét rádió vagy televízión követi, ezzel még nem teljesítette az Egyház parancsát. Vasárnap szentbeszédet is kell hallgatnunk, hogy hitünket egyre jobban megismerjük és örömmel élhessünk abban. Jézus mondja: „Aki Istentől van, Isten igéjét hallgatja.” (Jn 8,47) – Délután vagy este vegyünk részt a vecsernyén vagy litánián.
     A vasárnapi szentmise-áldozat a hét betetőzése. Az egyházközösség hívei együtt és külön adják meg Krisztus által dicsőítő áldozatukat Istennek, és kegyelmet, örömet és erőt kapnak a hétköznapokra.

Némelyek így beszélnek: „Nekem nincs időm arra, hogy vasárnap templomba menjek.” – Válasz: A hétnek 168 órája van. Ha ebből egyetlen órát sem tud valaki szabaddá tenni Isten szolgálatára, ezzel azt mutatja ki, hogy őt Isten nem nagyon érdekli.

Midőn Isten a Sínai-hegyen parancsot adott a hetedik nap megszentelésére, ezt mondotta: „Hat napon át dolgozz és intézd a dolgaidat, a hetedik nap azonban a nyugalom napja a te Urad Istened tiszteletére. Azon semmiféle munkát ne végezz se te, se fiad, se lányod, se alkalmazottad, se az idegen, aki kapudon belül tartózkodik.” (2 Móz 20,9-10)

A vasár- és ünnepnapok a nyugalom napjai. Ezeken a napokon abbahagyjuk hétköznapi munkánkat. Vasárnap a nehéz testi munkák (szolgai munkák) tilosak és csak akkor szabad ilyet végeznünk, ha okvetlenül szükségesek. Vasár- és ünnepnap gyűjtsünk új erőt. Üdítsük fel testünket és szellemünket, lelkünket pedig emeljük magasabb rendű dolgok világába. Olvassuk például jó írók műveit és örvendezzünk valami szépnek, amire a munkanapokon nincs időnk. A vasár- és ünnepnapot örömest töltsünk együtt. Igen kedves, ha az egész család együtt megy a templomba és együtt szórakozik. Időt kell szakítanunk rokonainknak, barátainknak és ismerőseinknek is, főként azonban a betegeknek és elhagyatottaknak.
     Aki vasár- és ünnepnap fontos ok nélkül nehéz testi munkát végez vagy végeztet, bűnt követ el a vasárnapi nyugalom ellen. A vasárnapot megszentségtelenítik a mértéktelen ivás, túlhajtott sport és bűnös mulatságok is. A késő éjszakába nyúló szombati mulatozások veszélyeztetik a vasárnap igazi megszentelését.

a) A keresztény hét
A hét első és legfontosabb napja a vasárnap. Krisztus, a mi Megváltónk és Urunk, e napon támadt fel halottaiból. Vasárnap egybegyűlünk, hogy a szent Eukarisztiában a mi Urunk Jézus Krisztus halálának és feltámadásának emlékét ünnepeljük. A vasárnap megünneplése erőt ad nekünk, hogy egész héten át Isten gyermekeiként éljünk. – Csütörtök este Jézus halálfélelmére gondolunk, amelyet az Olajfák hegyén kiállott. – Pénteken megemlékezünk az ő szenvedéséről és haláláról. Sok helyen ezeken a napokon harangszó figyelmeztet minket az imádságra.

b) Az egyházi év
Az egyházi év két ünnepkörből áll: a karácsonyi és húsvéti ünnepkörből. A két ünnepkör között vannak az egyszerű vasárnapok.

A karácsonyi ünnepkör
Karácsony ünnepére az ádventtel készülünk. Ez a szó megérkezést jelent. Ádventben az Egyház emlékezetünkbe idézi a mi Urunk első eljövetelét Betlehemben és jelzi, hogy a világ végén vissza fog jönni. Ádventben négy vasárnap van. A liturgikus szín viola.
     A karácsonyi időnek két főünnepe van. Karácsonykor, december 25-én ünnepeljük isteni Megváltónk születését. Az Úr Megjelenésének ünnepén, Vízkeresztkor, január 6-án azon örvendezünk, hogy Krisztus, a Világegyetem Ura, minden népnek megmutatkozott. Karácsony után negyven nappal, február 2-án ünnepeljük Jézus bemutatását a templomban, vagyis Gyertyaszentelő Boldogasszonyt. Ezeken az ünnepeken a liturgikus szín a fehér.

A vízkeresztet követő vasárnaptól a böjtbevezetőig, hetvenedvasárnapig 2–6 vasárnap van, amelyeket vízkereszt utáni vasárnapoknak nevezünk.

A húsvéti ünnepkör
Húsvét ünnepére a böjtbevezetővel és a nagyböjttel készülünk fel. Az egyházi szín nagyhét szerdájáig a viola, kivéve a szentek ünnepeit. A nagyböjti misékben nincsen Glória és elmarad az Alleluja is. A böjtbevezető kilenc héttel húsvét előtt kezdődik és hetvened vasárnaptól a hamvazószerda előtti keddig, húshagyókeddig tart.
     A nagyböjt negyven napig tart. Hamvazószerdán kezdődik és nagyszombaton végződik. A kereszténység első századaiban a hittanulókat ekkor készítették elő a keresztségre. Azok a megkereszteltek, akik bizonyos súlyos bűnöket követtek el, ez idő alatt nyilvánosan vezekeltek. Ezt az időt a hívőknek arra kell fordítaniuk, hogy hitüket elmélyítsék, bűneikből megtérjenek és életüket megújítsák. Az Egyház felszólítja a híveket, hogy imádkozzanak, böjtöljenek, alamizsnálkodjanak, böjti prédikációkat hallgassanak és gyakran járuljanak a szentségekhez. Ugyanakkor megtiltja, hogy nyilvános táncokban részt vegyenek.
     Hamvazószerdán az Egyház szentelt hamut szór a hívek fejére, így emlékeztetve arra, hogy egyszer meghalunk és hogy vezekelnünk kell.
     Húsvét előtt két héttel van feketevasárnap. Ezen a napon kezdődik a szenvedés ideje. A templomokban letakarják a feszületeket és a képeket. A nagyhét virágvasárnappal kezdődik. E vasárnapon körmeneteket tartanak annak emlékére, hogy Jézus bevonult Jeruzsálembe. Ezért mi is hódolunk Krisztusnak, a mi Királyunknak.
     Nagycsütörtökön az Utolsó Vacsorára emlékezünk, amelyen az Úr a szent Eukarisztiát alapította. Ezen a napon minden templomban csak egy pap ünnepli az Eukarisztiát, a többi pap és a hívek vele együtt mutatják be a szent áldozatot és veszik az Úr Testét, miként egykor az apostolok az Utolsó Vacsorán. Glória után elnémulnak a harangok és az orgona. A nagycsütörtök liturgikus színe a fehér. Nagypénteken a mi Urunk szenvedésének és halálának és a sötétség hatalma fölött való győzelmének emlékét ünnepeljük. Előbb felolvassák vagy eléneklik a szenvedés (passio) történetét. Ezután következnek a könyörgések minden emberért. Ezek végeztével a pap leleplezi és imádja a Szent Keresztet, hódolunk Krisztusnak, a mi Megváltónknak, a bűn és halál legyőzőjének. Végül a pap és a hívek magukhoz veszik az Úr Testét. Nagypénteken a liturgikus szín fekete. – Feltámadásig a hívek a szent sírt látogatják.
     Húsvét ünnepe húsvét éjjel kezdődik. A pap a templom bejárata előtt megszenteli az új tüzet és a húsvéti gyertyát. Az égő húsvéti gyertyát, a Feltámadott jelképét, a sötét templomba viszik, a pap és a hívők az új fény lángján meggyújtják gyertyáikat, ezután a szerpap ünnepélyes énekben hirdeti ki ennek a valóban boldog éjszakának az örömét. Az énekelt olvasmányok után a pap megszenteli a keresztvizet és a hívők közössége megújítja a keresztségi fogadalmat. Ekkor megkezdődik a húsvéti szentmise-áldozat. Ujjongva ünnepeljük megváltásunk emlékét. A Glóriánál megszólalnak a harangok és az orgona. A szentlecke után a pap elénekli a húsvéti alleluját. – Húsvét a legnagyobb ünnep. Húsvét ünnepének és az egész húsvéti ünnepkörnek liturgikus színe a fehér.
     Húsvét után negyven napra ünnepeljük Krisztus mennybemenetelét. Mivel Krisztus ezen a napon vált meg a földtől, a nagymise evangéliuma után kioltják a húsvéti gyertyát. – A mennybemenetel ünnepét a három keresztjáró nap előzi meg.
     Ötven napra húsvét után ünnepeljük a pünkösdöt. Krisztus e napon küldötte el Egyházának a Szentlelket és e napon árasztotta ránk a megváltás kegyelmét. Húsvét ünnepét a pünkösd tetőzi be. Pünkösd ünnepének és hetének liturgikus színe a vörös.

Pünkösd után következő szombattal bezárul a húsvéti ünnepkör. A pünkösd után következő első vasárnaptól az egyházi év végéig 24–28 vasárnap van, a „pünkösd utáni” vasárnapok. E vasárnapok liturgikus színe a zöld.

Más ünnepek
A pünkösd után következő vasárnap megünnepeljük a Szentháromság ünnepét és a következő csütörtökön Úrnapját. Pünkösd után a harmadik pénteken van Jézus Szívének ünnepe, október utolsó vasárnapján Krisztus Király ünnepe.

Szűz Mária legfontosabb ünnepei a Szeplőtelen Fogantatás december 8-án, Mária születése szeptember 8-án, Gyümölcsoltó Boldogasszony március 25-én, Mária Mennybemenetele augusztus 15-én és a Világ Királynőjének ünnepe május 31-én.

Fontosabb szentek ünnepei: Szent József ünnepe, mint az Egyház védőszentjéé március 19-én és mint a munkások védőszentjéé május 1-én. Keresztelő Szent János ünnepe június 24-én, Szent Péter és Pál ünnepe június 29-én, Szent István ünnepe augusztus 20-án. Mindenszentek ünnepe november 1-én. November 2-a Halottak napja.

Ezenkívül minden egyházmegye és egyházközösség megünnepli a plébániatemplom felszentelésének ünnepét.

A Jordán vizében való megkeresztelkedés után a Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy megkísértse őt a Sátán. Miután negyven nap és negyven éjjel böjtölt, megéhezett. Akkor hozzálépett a kísértő és ezt mondotta neki: „Ha Isten fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek kenyérré váljanak.” Jézus ezt felelte: „Írva van: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem igével, amely az Isten szájából jő.” (Mt 4,1-4)

Krisztus és a szentek példájára mi, keresztények is böjtölünk. Tartózkodunk az eledeltől, hogy lelkünket Istenhez emeljük; hogy Krisztus áldozatában egyesüljünk és bűneinkért vezekeljünk; lemondunk valamiről, ami meg van engedve, lemondunk a megengedett kívánságokról, hogy rosszra való hajlamainkat gyöngítsük. – Nagyböjtben így imádkozik az Egyház: „Örök Isten, te a testi böjt által elnyomod a bűnöket, fölemeled a lelket, erőt adsz és gazdagon jutalmazol.” – Ha lehetséges, adjuk a szegényeknek, amit a böjttel megtakarítottunk. Az Egyház külön parancsban indítja böjtölésre a híveket. Az Egyház harmadik parancsa így szól: „Tartsd meg a parancsolt böjt és megtartóztatás napjait.”
     A böjti napokon csak egyszer szabad jóllaknunk, reggel és este csak néhány erősítő falatot vehetünk magunkhoz. Nagyböjt kezdetén minden évben kihirdetik, hogy melyek a böjti napok. Nagyböjtben böjtölésünkkel készülünk elő a mi Urunk szenvedésének és feltámadásának ünneplésére. Minden kereszténynek 21 éves korától 59 éves koráig kötelező megtartani a parancsolt böjti napokat. A böjt alól föl vannak mentve a betegek, gyöngék, lábadozók, azonkívül a nehéz testi munkások és azok, akik hivatásbeli kötelességeiket nem tudnák ellátni, ha böjtölnének. Kétség esetén a gyóntató atyához kell fordulni tanácsért. Aki életének hetedik évét betöltötte, annak a megtartóztatás napjain nem szabad húseledelt fogyasztania. A megtartóztatás napjai alól fel vannak mentve a betegek, utasok, vendéglősök vendégeikkel és családtagjaikkal együtt és azok, akik nem-katolikusoknál vagy szállodában laknak és étkeznek, azonkívül azok, akik igen nehéz testi munkát végeznek, munkahelyükön étkeznek vagy egésznapi élelmüket magukkal kell vinniük. Nagypénteken a betegeket kivéve senkinek sem szabad húst ennie.

Isten minket a család, az állam, az Egyház és az emberiség közösségébe illesztett. A társadalomban ránk háruló kötelességeinket Isten ebben a parancsban szabta meg: „Atyádat és anyádat tiszteljed.”

XIII. Leó pápa írja: „Az emberi társadalomnak olyannak kell lennie, mint amilyen egy soktagú test, amelynek egyik vagy másik tagja fontosabb ugyan a többinél, mégis szükségesek egymásért és együtt törekednek a közjóra.”

Isten az embert olyannak teremtette, hogy társas életet kell élnie. Ezt mondotta: „Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is.” (1 Móz 2,18) Csak a többi ember társaságában tudjuk minden képességünket kifejleszteni, a világot uralmunk alá hajtani, földi és örök célunkat elérni. Már puszta születésünk által számos közösségnek tagja lettünk, hozzátartozunk egy családhoz, egy falu vagy város lakosságához, egy néphez és államhoz és az egész emberiség családjához. A keresztség által az Egyház tagjai lettünk. A legfontosabb közösségünk a család, az állam és az Egyház. Vannak más közösségek is, amelyeket meghatározott célokért alapítottak, mint például az egyesületek, társulatok és szövetkezetek.
     Egy társadalom tagjainak kötelességeik vannak egymás iránt. A társadalomban kölcsönösen tisztelniök és szeretniök kell egymást, meg kell adniok, ami másokat megillet és ügyelniök kell a mások javára. „Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is.” (Fil 2,4) A társadalom tagjainak azonban kötelességeik vannak a társadalom iránt is. Szükséges, hogy a társadalom rendjébe illeszkedjenek, elismerjék és kövessék a vezetőséget és a köz javáért együtt dolgozzanak. A társadalomnak is vannak kötelességei az egyes tagok iránt. Tiszteletben kell tartania az egyén méltóságát és gondoskodnia kell arról, hogy mindenki megkapja, ami jogosan megilleti őt; segítenie kell, hogy mindenki hozzájusson ahhoz, amire szüksége van, de egymagában nem tudja megszerezni. A társadalom tagjainak egymás és a társadalom iránti, valamint a társadalomnak az egyének iránti kötelességeit az igazságosság sarkalatos erénye szabályozza.

A legnagyobb és legszentebb közösség a Szentek Közössége, ami minden népből és minden korszakból Krisztusban egyesít embereket, akik közösen munkálkodnak Isten dicsőségén és az egyének üdvösségén. „Adjátok meg mindenkinek, ami neki jár; akinek tisztelet, tiszteletet, akinek hódolat, hódolatot.” (Róm 13,7) – „Hordozzátok egymás terhét; így teljesítitek Krisztus törvényét.” (Gal 6;2)

Isten az ő nagy szeretetében szülőket adott nekünk. Ők ajándékozták nekünk az életet, ők gondoztak és neveltek minket. A szülők Isten helyettesei és véghetetlen sok jóban részesítenek bennünket. Isten megbízásából mutatják nekünk az üdvösségbe vezető utat. Ezért kell szüleinket tisztelnünk és szeretnünk, nekik engedelmeskednünk és szívből hálával adóznunk. Tiszteletünk akként nyilvánul meg szüleink iránt, hogy nagyra becsüljük őket, tisztelettudóan beszélünk velük és róluk, udvariasak és kedvesek vagyunk hozzájuk. – A szülői tisztelet ellen vétkezik, aki szüleit megveti vagy szégyelli, szemtelen velük vagy tiszteletlenül beszél róluk. Az Ószövetségben ez volt érvényben: „Aki megveri atyját vagy anyját, halállal lakoljon. Aki megátkozza atyját vagy anyját, halállal lakoljon.” (2 Móz 21,15/17)
     Szeretetünk akként nyilvánul meg szüleink iránt, hogy imádkozunk érettük, örömöt szerzünk nekik és erőnkhöz mérten segítünk nekik, különösen, ha már öregek vagy betegek. „Fiam, gondod legyen atyádra öregségében és ne szomorítsd meg őt életében.” (Sir 3,14) – Szüleinket akkor is szeretnünk kell, ha nem Isten akarata szerint élnek. Szeretetünkkel és imádságunkkal kell segítenünk őket, hogy a helyes utat ismét megtalálják. – Vétkezünk a köteles szeretet ellen, ha szüleinkhez közönyösek vagyunk, nem imádkozunk értük, bánatot okozunk vagy rosszat kívánunk nekik és nem segítünk rajtuk a betegségben és szükség idején.
     Isten azt akarja, hogy szüleinknek örömest és híven engedelmeskedjünk. Szent Pál mondja: „Gyermekek! Fogadjatok szót mindenben szüleiteknek, mert ez kedves az Úrnak.” (Kol 3,20) – Engedelmesség nélkül nincsen boldogság a családban. – Ha azonban a szülők olyasvalamit parancsolnak, ami Isten akaratával ellenkezik, nem szabad engedelmeskednünk nekik.
     A köteles engedelmesség nem kötelez, ha a gyermekek önállókká lettek és már nem élnek a szülői házban. A tiszteletnek és szeretetnek azonban mindig meg kell maradnia. Jézus mindhalálig szerette anyját; még a keresztfán is gondoskodott róla.

Testvéreinket is szívből kell szeretnünk. Segítenünk kell nekik és jó viszonyban kell velük lennünk. Az idősebb testvéreknek fel kell karolniok a fiatalabbakat. Nagy kegyelem Istentől, ha testvéreink vannak. A rokonok is közelebb állnak hozzánk, mint a többi ember. Legyünk hozzájuk is kedvesek és örömest segítsünk rajtuk, különösen, ha öregek és szükséget szenvednek. Idősebb rokonainkkal az őket megillető tisztelettel kell bánnunk. A jó barát Isten ajándéka. Az igazi barátok nagyra becsülik egymást és hűek maradnak egymáshoz örömben és bánatban, imádkoznak egymásért és segítenek egymáson. Krisztus a mi testvérünk és barátunk lett és szeretett minket mindhalálig. Így mutatta meg, miként szeressük testvéreinket és barátainkat.

XIII. Leó pápa írja: „Minden emberi közösségnek föltétlenül elöljáróra van szüksége, mert fej és irányító nélkül szétesnék és nem tudná elérni a célját, melyekért létrejött.”

Szüleink megbízásából tanítók és mesterek oktattak és neveltek minket. Szükséges, hogy tisztelettel illessük őket is és szorgalmasan dolgozva készséggel engedelmeskedjünk nekik. Vétkezik, aki tiszteletlenül vagy arcátlanul viselkedik velük, nem engedelmeskedik nekik és a munkában rest vagy hanyag. Akik már állásban vannak, tisztelniök kell elöljáróikat és hűségesen kell ellátniok kötelességeiket. – Ha valaki családnál van alkalmazásban, részt vesz a család házi életében. Ezért alkalmazkodnia kell a házirendhez és ügyelnie kell a család javaira és tekintélyére.
     Az öregeknek sajátos méltóságuk van. Sokat tapasztaltak életük folyamán és többnyire sokat is tettek. Ezért kell az öregeket tisztelettel öveznünk, megbecsülnünk őket és felajánlanunk nekik szolgálatainkat. A Szentírás mondja: „Ősz fő előtt kelj fel és tiszteld az öreg ember személyét.” (3 Móz 19,32)

Midőn Antiochus király az izraelitákat hitük miatt üldözte, maga elé idézett egy anyát hét gyermekével. Noha szörnyen megkínozták őket, egyik fiú sem tántorodott el hitétől. A legkisebbnek megesküdött Antiochus, hogy gazdaggá és boldoggá teszi, ha megtagadja atyáinak törvényét. De az anya ezt mondotta fiának: „Drága gyermekem, légy irgalommal hozzám! Kilenc hónapig hordoztalak méhemben, három évig tápláltalak és mindezideig neveltelek. Kérlek fiam, tekints az égre és a földre: mindezt a semmiből teremtette az Isten. Ő teremtett minket, embereket is. Ne félj hát ettől a hóhértól. Szenvedd el a halált, hogy testvéreiddel együtt visszakapjalak téged is az irgalmasság idején.” (lásd: 2 Makk 7)

A szülőknek szent kötelességük gyermekeiket szeretni és az ő földi boldogulásukról és örök üdvösségükről gondoskodni. Kötelesek gyermekeiket táplálni, ruházni, munkára serkenteni, egészségükre ügyelni és boldogulásukat elősegíteni. De legfőképp imádkozniok kell érettük és szavakkal és példájukkal a keresztény életre nevelni őket. Gyermekeiket nem szabad elkapatniok és elkényeztetniök, hanem szeretettel, igazságosan és erélyesen kell őket vezetniök. A katolikus szülőknek, ha ez lehetséges, gyermekeiket olyan iskolába kell iratniuk, ahol katolikus nevelésben részesülnek. Arra is ügyelniök kell, hogy gyermekeiket rossz társaság vagy erkölcstelen könyvek meg ne rontsák. Midőn a gyermekek felnőttek, hívatásuk és élettársuk megválasztásában a szülőknek segíteniök kell őket tanácsukkal és imádságukkal, anélkül azonban, hogy akaratukat rájuk kényszerítenék.
     Az elöljárók kötelesek alárendeltjeiket megbecsülni, velük igazságosan bánni és érdekeikkel törődni. Időt kell adniuk a vallásos élet gyakorlására, pihenésre és továbbképzésre és meg kell védeniük őket a testi és lelki veszedelmektől.
     A szülők és elöljárók példaképe a Mennyei Atya. Tőle tanulhatják meg, miként kell gyermekeikkel és az alárendeltekkel igazságosan és kedvesen, szigorúan és szelíden bánni.

Pilátus ezt mondotta Jézusnak: „Nem tudod, hogy hatalmam van megfeszíteni és hatalmam van elbocsátani téged?” Jézus ezt felelte: „Semmi hatalmad sem volna felettem, ha onnan felülről nem kaptad volna.” (Jn 19,10-11)

Az államnak, Isten akaratából, azokat a feladatokat kell megoldania, melyeket az egyének, a családok és kisebb közösségek nem képesek megoldani. Gondoskodnia kell a közjóról. Feladata például a törvényhozás, igazságszolgáltatás, a bűnözők büntetése, államszerződések kötése és az ország védelme ellenséges támadás vagy nemzeti csapások idején. Azonkívül meg kell védenie az egyének jogait és gondoskodnia kell a terhek igazságos elosztásáról. Az állampolgárok kötelessége az állam törvényeit megtartani, az államhatalmat tisztelni és erejükhöz képest együttműködni a közjó kialakításában. Például kötelesek részt venni a választásokon, szavazatukat azokra a jelöltekre kell adniuk, akik alkalmasak erre a hivatalra és bizonyos, hogy tiszteletben tartják Isten jogait. Kötelesek adót fizetni és országukat veszély esetén életükkel védelmezni.
     Az államhatalomnak Isten és az állam törvényeihez kell igazodnia. Aki állami hivatalt tölt be, kötelességét lelkiismeretesen kell ellátnia, mindenkinek meg kell adnia, ami jogosan megilleti. Minden nép tagja az emberiségnek. Minden nép sajátos feladatot kapott Istentől az egész emberiségért. Ezért kell becsülnünk a többi népet és államot is.

A pápának, a püspököknek és papoknak hatalmuk van arra, hogy minket Krisztus nevében vezessenek. Általuk kaptuk a keresztségben a kegyelmi életet, ők nyújtják nekünk a Mennyei Kenyeret és ők nevelnek minket Isten fiaivá. Krisztust képviselik és ők a mi lelki atyáink. Tisztelettel, szeretettel és engedelmességgel tartozunk nekik. Az Egyház elöljárói, a pápa és a püspökök, parancsokat adnak, hogy az Egyház életét kellő módon szabályozzák, a hívőket megóvják a bűntől és ellanyhulástól és a keresztény életben megtartsák őket. Krisztus e hatalmat akkor adta az apostoloknak és utódaiknak, amikor ezt mondotta nekik: „Amit megköttök a földön, meg van kötve a mennyben is.” (Mt 18,18) Azt akarja, hogy Egyházának parancsait lelkiismeretesen megtartsuk.
     Krisztus Titokzatos Testében eleven tagoknak kell lennünk. Ezért a papok és püspökök munkáját mindannyiunknak, különösen a megbérmáltaknak, erőnkhöz mérten támogatnunk kell. Hitünket meg kell vallanunk, az Egyház liturgikus életében tevékenyen részt kell vennünk, gyakran kell a szentségekhez járulnunk és tehetségünkhöz képest munkálkodnunk kell embertársaink üdvösségéért. Kötelességünk az is, hogy az Egyházat feladatai elvégzésében pénzzel és adományokkal, például az egyházi adóval segítsük.

Az Egyház egyéb parancsai: Az Egyház megkívánja tagjaitól, hogy katolikus módon kössenek házasságot, gyermekeiket mindjárt születésük után megkereszteltessék, minden gyermeküket katolikusnak neveljék, életveszélyben a szentségeket magukhoz vegyék. Megtiltja nekik, hogy hit- és erkölcsellenes könyveket olvassanak, szekták és hitellenes egyesületek tagjai legyenek, vegyes-házasságot kössenek, holttestüket elégessék.

Isten testet és életet adott nekünk és ezzel testi és szellemi képességeket, hogy helyesen használjuk azokat az ő dicsőségére és a mi javunkra. Isten az életet ezzel a paranccsal védi: „Ne ölj!”

„Nem tudjátok, hogy testetek a Szentlélek temploma, aki bennetek lakik és akit az Istentől vettetek? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Nagy volt a ti vételáratok! Dicsőítsétek meg tehát az Istent testetekben!” (1 Kor 6,19-20)

Testünket Isten teremtette, csodálatosan berendezte és lelket lehelve belé életet adott neki. Isten Fia emberi testet öltött magára, a Szentlélek testünket a keresztségben megszentelte és templomává tette, Isten a világ végén testünket dicsőségesen fel akarja támasztani. Ezért testünket és testi életünket szentnek kell tartanunk. Testünkkel, életünkkel és egészségünkkel törődnünk kell, mert Isten ránk bízta és számon kéri tőlünk. Testünket tisztán kell tartanunk, megfelelően táplálnunk, ruháznunk, edzenünk, kiképeznünk, erősítenünk és nyugalmat és felüdülést szereznünk neki.
     Aki egészségét elhanyagolja vagy kellő ok nélkül veszélyezteti, bűnt követ el. A mértéktelen evés, ívás, dohányzás és a túlhajtott sport súlyos károkat okozhat az egészségnek. Még súlyosabban vétkezik, aki életét szükségtelenül veszélynek teszi ki. Különösen nagy annak a vétke, aki szántszándékkal véget vet életének. Az öngyilkos Isten jogait bitorolja, mert Isten az élet és halál egyedüli ura. Megtagadja a szolgálatot Istennek és eldobja magától a keresztet, amelyet Krisztussal kellene hordoznia, kivonja magát a társadalomban rászabott kötelességek alól és nagy csapást mér családjára. Ő pedig örökre elkárhozik.
     A test és az élet mindazonáltal nem a legnagyobb érték. Sok esetben meg van engedve, sőt parancsolva, hogy az egészséget és életet kockára tegyük, például a hitért vagy a felebarát javára. Krisztus mondja: „Nagyobb szeretete senkinek nincs annál, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13)

Azt, hogy testünkkel, életünkkel és egészségünkkel milyen mértékben kell törődnünk, a mértékletesség sarkalatos erénye szabja meg.

„Becsüld a testedet meg, mint nemes lakhelyet, mert Isten képe mását kell ottan őrzened.” (Angelus Silesius)

A testi erőnél magasabb rendűek szellemi hajlamaink és képességeink, mindenekelőtt az értelem, az akarat, az emlékezés és az érzelem. Ezek Istennek rendkívül becses ajándékai; ezek emelik az embert a föld minden teremtménye fölé. A szellemi hajlamokért és képességekért Istennek hálával tartozunk, azokat fejlesztenünk és helyesen használnunk kell. Ezért kell lelkiismeretesen felkészülnünk életünk feladataira. Szívünket ki kell tárnunk minden igaznak, jónak és szépnek, hallgatnunk kell az okosabbakra és tájékozottabbakra, és követnünk kell a nagy emberek példáját. Aki szellemi hajlamait és képességeit könnyelműségből vagy kényelemszeretetből elhanyagolja, bűnt követ el. Semmibe veszi Isten adományait és később csak magát okolhatja, ha életének feladatait rosszul látja el.

Azt, hogy szellemi hajlamainkat és képességeinket miként kell helyesen használnunk, a mértékletesség sarkalatos erénye szabja meg.

Isten a bűnbeesés előtt megbízta az embert azzal, hogy a földet művelje és uralma alá hajtsa. Testi és szellemi képességeinket arra kell használnunk, hogy a föld kincseit és erőforrásait hasznosítsuk. Isten azt akarja, hogy dolgozzunk. A munka által részt vehetünk Isten működésében. A munka áldást hoz ránk a földön és az örök életben. Munkánkkal megszerezzük magunknak és másoknak a mindennapi kenyeret és jólétet. A munka edzi és fejleszti képességeinket és megőrzi testünk és lelkünk egészségét, megóv az unalomtól és elégedetlenségtől, sok kísértéstől és bűntől. A munka az öröm egyik forrása és mennyei jutalmat szerez nekünk.
     A bűnbeesés óta a munka nemcsak öröm, hanem teher is. Isten mondotta: „Arcod verítékével edd a kenyeredet.” (1 Móz 3,19) Mégis szorgalmasan és lankadatlanul kell dolgoznunk. A nehéz munka része annak a próbának, amelyet a földön ki kell állanunk és üdvös vezeklés bűneinkért.
     A embereknek különböző a hivatásuk. Azt a pályát kell választanunk, melyre képességeinkkel, hajlamainkkal és életkörülményeinkkel Isten kijelölt minket. Hogy igazi hivatásunkat felismerjük, Istentől megvilágosítást kell kérnünk, magunkat lelkiismeretesen számba vennünk és szakemberektől tanácsot kérnünk.

Legfőbb hivatásunk Isten dicsőítése. Ezt a hivatásunkat mindig betölthetjük, akkor is ha betegek vagy munkanélküliek vagyunk.

Jézus Krisztus dicsértessék utcán, völgyön, hegyeken. Készítsétek birodalmát szögek, téglák, csavarok. Dicsérjétek iratokkal költök, bölcsek, doktorok. Dicsérjétek fiaitokkal családok és otthonok.

Örök üdvösségünk fontosabb a világ minden javánál. Krisztus mondja: „Keressétek először az Isten országát és az ő igazságát.” (Mt 6,33). Mindannak, amit a földön teszünk, örök üdvösségünket kell szolgálnia: gondolatainknak, törekvéseinknek, imádságunknak és munkánknak, az evésnek és ívásnak, a játéknak és pihenésnek.
     Örök üdvösségünket nem szabad veszélyeztetnünk. Földi boldogulásunkkal nem szabad oly sokat törődnünk, hogy lelkünk üdvössége ennek kárát vallja. Küzdenünk kell rosszra való hajlamaink ellen és le kell győznünk magunkat. Késznek kell lennünk még arra is, hogy lemondjunk pénzről és javakról, megbecsülésről és szabadságról, sőt életünkről, semmint kockára tegyük örök üdvösségünket. Krisztus mondja: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja?” (Mt 16,26) Hogy szenvedélyeinket megtanuljuk féken tartani, gyakorolnunk kell legyőzni magunkat; például mondjunk le önként valamiről, ami meg van engedve. Aki engedi, hogy szenvedélyei úrrá legyenek rajta, megnyitja lelkét az ördögnek. Önmagunk legyőzése, önfegyelem nélkül nincsen keresztény élet. Hogy örök üdvösségünket elnyerhessük, Isten gyermekeiként kell élnünk. A bűnt eltökélten kerülnünk kell és jócselekedeteinkkel érdemeket kell szereznünk a mennyei életre.

Páli Szent Vince 1619-ben megkezdte a párizsi börtönökben a rabok gondozását. Amikor látta szörnyűséges helyzetüket, először is testi állapotukon akart segíteni. Kondérokban hordta nekik a levest, kitakarította a szennyes cellákat, bekötözte a gennyes sebeket és mindent megtett, hogy a betegekről leszedjék a láncokat és kórházba vigyék őket.

Isten szemében minden ember teste és léte drága. Ezért kell felebarátunk testét és életét nekünk is tisztelnünk és testi jólétét elősegítenünk. Különösen azoknak tartozunk segítséggel, akik szükséget látnak. Gyakorolnunk kell az irgalmasság testi cselekedeteit: ételt adni az éhezőknek, italt a szomjúhozóknak, a szegényeket ruházni, az utasoknak szállást adni, a betegeket látogatni, a holtakat eltemetni. (lásd: Mt 25,34-36) Krisztus e cselekedetek szerint fog megítélni minket az Utolsó Ítélet napján.
     Vétkezik felebarátja ellen, aki nem törődik vele bajában. Az is vétkezik ellene, aki igazságtalanul bántalmazza vagy megsebesíti, egészségét rontja vagy testét és lelkét veszélynek teszi ki. Vétkezünk felebarátunk élete ellen akkor is, ha sértő, igazságtalan vagy durva bánásmóddal életét megkeserítjük vagy megrövidítjük. Aki igazságtalanul megöl egy embert, égbekiáltó bűnt követ el. Isten ezt mondotta Káinnak: „Öcséd, Ábel vére hozzám kiált a földről.” (1 Móz 4,10)
     Isten nem akarja, hogy lemondjunk a védekezésről, ha jogtalanul megtámadnak minket. Ezért jogos önvédelemből mindenkinek szabad magát és másokat megvédenie, sőt a támadót megsebesítenie vagy szükség esetén meg is ölnie. – A törvényes hatóságnak joga van súlyos bűncselekményeket halállal büntetnie. – Igazságos háborúban a katonáknak joguk van harc közben megölni az ellenséges katonákat.
     Aki másnak az egészségében kárt tett, jogtalanul megsebesítette vagy megölte őt, az erejéhez mérten köteles jóvátenni a kárt, amit felebarátjának vagy családjának okozott. Állatokat csak akkor szabad ölnünk, ha az szükséges vagy hasznos. De fölöslegesen nem szabad szenvedést okoznunk nekik. Aki örömét leli az állatkínzásban, bűnt követ el. Tisztelnünk kell minden élőlényt, mert Isten kezéből származik.

Gyermekkorában Don Bosco vasárnap délutánonként a falu népét gyakran meghívta egy mutatványra. Mint kötéltáncos lépett föl és ügyességével napestig szórakoztatta őket. Amikor megszólalt az esti harangszó, jutalomként azt kérte nézőitől, hogy vele együtt imádkozzák el a szentolvasót. Így vonta őket a jóra, megakadályozva, hogy a vasárnapi pihenőt rosszra használják.

Isten Fia azért lett emberré és halt meg a kereszten, hogy minden ember elnyerje az örök életet. Ezért kell nekünk is törődnünk felebarátunk üdvösségével. Szent Pál erre figyelmeztet: „Karoljátok föl egymást, amint Krisztus is magáévá tett titeket isten dicsőségére.” (Róm 15,7) Embertársainkat imával, jó szóval, példával és tettel segíthetjük abban, hogy Istenhez találjanak. Az Egyház figyelmünkbe ajánlja az irgalmasság lelki cselekedeteit: a bűnösöket meginteni, a tudatlanokat oktatni, a kételkedőknek jó tanácsot adni, a szomorúakat vigasztalni, a bántalmakat békével tűrni, az ellenünk vétőknek megbocsátani, az élőkért és holtakért imádkozni.
     Sokan vétkeznek felebarátjuk lelki üdve ellen. Némelyeknek egészen mindegy, hogy embertáruk jó vagy rossz úton jár. – Sokan egyenesen alkalmat adnak a bűnre; ártó beszédeket folytatnak, rossz példát mutatnak, erkölcstelen könyveket terjesztenek vagy másokat rossz társaságba csábítanak. – Vannak, akik idegen bűnökben vétkesek; nem akadályozzák meg mások bűnét, noha megtehetnék, hallgatnak róla, dicsérik, sőt, közreműködnek benne. Még nagyobb annak a bűne, aki valakit szántszándékkal bűnre csábít. Aki felebarátját halálos bűnre csábítja, szörnyű bűnt követ el. Jézus mondja: „Aki bűnre csábít egyet e kicsinyek közül, akik énbennem hisznek, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tengerbe süllyesztenék.” (Mt 18,6) Aki másnak alkalmat ad a bűnre vagy bűnre csábít, a megbotránkoztatás bűnébe esik. Aki felebarátja lelkében kárt okozott, a kárt erejéhez mérten jóvá kell tennie. Meg kell kísérelnie, hogy meggyőző beszéddel és példával visszavezesse őt a helyes útra. Mindenesetre imádkoznia kell érte.

„Egy gramm jó példa többet ér egy mázsa szónál.” (Szalézi Szent Ferenc)

„Bűnösök közt cinkos, aki néma.” (Babits Mihály)

Isten a házasság és a tisztaság magas parancsát a hatodik és a kilencedik parancsban védi: „Ne paráználkodjál!” – „Felebarátod feleségét ne kívánjad!”

Isten a férfit és a nőt a maga képe-mására teremtette és mind a kettőjüknek sajátos természetet és feladatot adott. Ezért szükséges, hogy a férfi és a nő egymást kölcsönösen tisztelje és segítse. Az emberek legnagyobb részét Isten a házasságra rendelte. A házasságban a férfinak és a nőnek szeretetben és hűségben kell egymással élniük és gyermekeknek életet adniuk. Gyermekeiket és magukat a szeretet által boldoggá kell tenniük és együtt kell haladniuk az üdvösségbe vezető úton. Krisztus mondja: „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza.” (Mt 19,6) Súlyos bűn és nagy szerencsétlenség, ha a házastársak az egymás iránti hűséget megszegik. Isten a hatodik parancsban megparancsolta: „Ne paráználkodjál!” (2 Móz 20,14) A házasságtörés rossz gondolatokkal és kívánságokkal kezdődik. Isten ezért parancsolta a kilencedik parancsban: „Felebarátod feleségét ne kívánjad!” (2 Móz 20,17) Krisztus mondja: „Aki egy asszonyra néz, hogy őt megkívánja, már házasságtörést követett el vele szívében.” (Mt 5,28)
     A fiúknak és lányoknak azon kell lenniük, hogy igazi férfiakká és nőkké váljanak. Viselkedésük egymás között legyen egyszerű és természetes, de udvariasan tartózkodó. A szerelmeskedések gyakran tönkreteszik a képességet egy jövendő nagy szerelemre. A szerelem nem játék. Egy könnyelmű ismeretség az egész életet elronthatja. Aki boldog akar lenni, tudnia kell várni, amíg meg nem érik a házasságra.
     Vannak, akik életkörülményeik miatt nem házasodnak meg, például betegségük, foglalkozásuk vagy családjuk miatt. Isten rájuk is bíz egy feladatot, amely életüknek értelmet és tartalmat ad. E feladatban házasság nélkül is boldogságot találnak. Mások azért mondanak le a házasságról, mert egészen Krisztusnak, a mennyei Jegyesnek szentelik magukat és Isten országában valamilyen különleges szolgálatot vállalnak. Ők Istentől megszentelt szüzességben élnek. Isten nagyon szereti a szűz embereket.

Az ember teste minden tagjával és képességével együtt Isten műve és jó. A nemi szerveket is Isten teremtette és jók. A szeméremérzet késztet minket arra, hogy e testrészeket elfedjük. Isten azt akarja, hogy mások előtt szükségtelenül ne vetkőzzünk le, és nemi szerveinket könnyelműen ne nézzük vagy érintsük. Aki Istennek ezt az akaratát tiszteletben tartja, annak cselekedete szemérmes, aki pedig nem tartja meg, annak cselekedete szemérmetlen. – Mindaz, ami testünk tisztántartására és egészségünk ápolására szükséges, Istentől való és jó. A szemérmesség az ember születésének és növekedésének erőit védi. Isten azt akarja, hogy ezeket az erőket tiszteljük és óvjuk minden visszaéléstől. Aki nem él vissza ezekkel az erőkkel, annak cselekedete tiszta, aki pedig visszaél velük, annak cselekedete tisztátlan. A tisztaság ellen mindenekelőtt az vétkezik, aki szemérmetlen dolgot cselekszik magával vagy mással, vagy aki önszántából átengedi magát mások szemérmetlen cselekedeteinek; ugyancsak vétkezik, aki szemérmetlen gondolatokkal foglalkozik, szemérmetlen dolgot kíván, vagy magát szükség nélkül annak a veszélynek teszi ki, hogy a szemérmetlenség bűnébe essék. – Amíg valaki azon van, hogy visszautasítsa a szemérmetlen gondolatokat és kívánságokat, addig nem vétkezik, sőt, cselekedete tiszta.
     A tisztaság nagy jó. Sajátos méltóságot és szépséget ad az embernek. A tiszta emberek Isten kedveltjei. Főként rájuk illik a mondás: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent.” (Mt 5,8) Szent Pál mondja: „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit az Istentől vettetek és hogy nem vagytok a magatokéi?” (1 Kor 6,19) A tisztátlanság nagy szerencsétlenség az emberre. Megszentségteleníti a Szentlélek templomát és sok más bűnre is vezet. Gyakran betegségbe, nyomorba és gyalázatba taszít és nem ritkán bűnbánat nélküli halál a vége. Hogy tiszták maradjunk, mindenekelőtt szemérmesnek kell lennünk; a szemérmesség a tisztaság pajzsa. Ügyelnünk kell szemünkre, fülünkre, gondolatainkra és fegyelmeznünk kell ösztöneinket. A rendszeres munka, a természetes és egészséges élet és a derűs szív sok veszélytől megóv minket. Legnagyobb segítségünk a buzgó ima, a gyakori gyónás és szent áldozás. Szívből kell szeretnünk Krisztust és gyermekeként kell tisztelnünk Máriát, a mi Anyánkat. Hogy tiszták maradjunk, kerülnünk kell mindent, ami tisztátalanságra vezet: rossz könyveket, képeket, rossz filmeket, látványosságokat, táncokat, rossz társakat és rossz társaságot, kihívó öltözködést, henyélést és renyheséget. A kísértésnek azonnal ellen kell állnunk; ilyenkor jó egy röpima és valami elfoglaltság. Küzdelem nélkül tisztaságunkat nem tudjuk megőrizni.

Minden embernek joga van a magántulajdonra. Kötelességeinket a magántulajdon és a mások tulajdona dolgában Isten a hetedik és tizedik parancsban szabta meg: „Ne lopj!” – „Felebarátodtól semmit ne kívánj, ami az övé!”

A földkerekség minden java Istené, mert mindent Ő teremtett. Mindennek Isten az ura és legfőbb birtokosa. De nekünk is részt ad a dolgok felett való uralmából. Isten akarata szerint minden embernek joga van arra, hogy legyen magántulajdona. Mindenkinek legalább annyit kell birtokolnia, amennyiből magáról és családjáról gondoskodhat. Ha az egyén nem szerezhetne tulajdont és nem tarthatná meg, túlságosan függene másoktól és szabadsága veszélybe kerülne. Azonkívül a munkakedv és a kezdeményezés szelleme is aláhanyatlanék.
     Tulajdonunkat becsületesen kell megszereznünk, például munka, vétel, csere, ajándék vagy örökség által. Amit valaki nem becsületesen szerez meg, hanem például lopással vagy csalással, az nem válik tulajdonává. Mindaz, amink van, Isten tulajdona marad. Mi csak kezelői vagyunk Isten tulajdonának. Ezért a dolgokat csak úgy szabad használnunk, ahogyan Isten akarja. Tulajdonunkat lelkiismeretesen kell kezelnünk és gondoznunk, takarékosan és helyesen fölhasználnunk. Szívünket mindig nyitva kell tartanunk szükséget szenvedő embertársainkért és Isten országának nagy feladataiért. Nem szabad sohasem felednünk, hogy Isten a föld javait az emberiség egész családjának szánta és egyszer majd elszámoltat minket sáfárkodásunkról.
     A pénz és jólét nem lehet legfőbb gondunk. Óvakodnunk kell a mohóságtól, kapzsiságtól és zsugoriságtól. Jobb a földön szűkölködni és a mennybe jutni, mint földi javakra vadászni és örökre elveszni. Krisztus mondja: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti és ahol tolvajok betörnek és lopnak. Gyűjtsetek magatoknak kincset a mennyben. Mert ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Mt 19,6/19-21)
     Isten szeretetéből sokan lemondanak a magántulajdonról. (Önkéntes szegénység) Megfogadják a tanácsot, amit Krisztus a gazdag ifjúnak adott: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van és oszd el a szegényeknek. Aztán jer és kövess engem.” (Mt 19,21)

Midőn Tóbiás megvakult, felesége, Anna, szövőmunkára járt, így keresve kenyeret. Egy napon bérén fölül ajándékba kapott még egy kecskegödölyét is, amelyet hazavitt. Amikor Tóbiás a kecskét mekegni hallotta, ezt mondotta: „Vigyázzatok! Ha tán lopott jószág, adjátok vissza gazdájának, mert nem szabad nekünk lopott jószágot ennünk.” (lásd: Tób 2,10-23)

Minden embernek joga van arra, hogy tulajdonát mások tiszteletben tartsák. Isten azt akarja, hogy tiszteletben tartsuk mások tulajdonát. Aki mások tulajdonát kezeli, letétben tartja vagy használja, úgy kell ügyelnie rá, mint a sajátjáéra. Arra is gondosan ügyelnünk kell, ami a közösségé. A kölcsönkapott dolgokat idejében vissza kell adnunk. Az adósságokat pontosan kell visszafizetni. Aki talál valamit, keresnie kell a tulajdonost, hogy visszaadja neki.
     Mások tulajdona ellen vétkezik, aki idegen jószágot jogtalanul eltulajdonít, például, aki csen, lop, sikkaszt vagy rabol. Nem sokkal jobb a tolvajnál az sem, aki rosszakaratból a talált vagy kölcsönkért holmit nem adja vissza, adósságát nem fizeti meg vagy visszatartja a megszolgált munkabért. Aki lopott jószágot elfogad, vásárol vagy tudva rejteget, az orgazda. Az orgazda és a tolvaj egy húron pendül. A tolvajhoz hasonló az is, aki másokat becsap, például hamis mértékkel, hamis mérleggel, hamis pénzzel, rossz munkával vagy silány áruval, aki többet számít fel munkájáért vagy szállítmányáért, mint ami megilletné, aki zsarol, vagyis embertársa szorult helyzetéből hasznot akar húzni. Az is vétkezik mások tulajdona ellen, aki idegen jószágot saját hibájából megrongál vagy veszni enged.
     A tulajdon elleni bűnök a szívben kezdődnek. Aki azt kívánja, hogy mások tulajdonát jogtalanul eltulajdonítsa, vétkezik a tizedik parancs ellen. „Felebarátodtól semmit ne kívánj, ami az övé!” Aki idegen jószágot jogtalanul birtokol, azt vissza kell adnia a jogos tulajdonosnak vagy örököseinek. Ha nem tudja megállapítani, hogy ki a tulajdonos, akkor az idegen javakat jótékony célra kell fordítania. Aki mások tulajdonában a maga hibájából kárt tett, a kárt erejéhez mérten jóvá kell tennie.

Az emberi együttélés csak akkor lehet jó, ha az emberek igazmondók és egymás becsületét tiszteletben tartják. Ezért parancsolja Isten. „Hamis tanúságot ne tégy felebarátod ellen!”

Isten megadta nekünk a képességet, hogy gondolatainkat kifejezzük és másokkal közöljük. Ha úgy beszélünk és akként viselkedünk, ahogy szívünkben érezzük, igazmondók vagyunk. Az igazmondás igen nagy jó. Isten maga végtelenül igazmondó. Az igazmondás megnemesít minket bensőnkben és bizalmat és biztonságot kelt az emberek között. Isten ezért kívánja, hogy igazmondók legyünk.
     Az igazmondás ellen az vétkezik, aki hazudik, vagyis aki tudva valótlanságot mond. Sohasem szabad hazudnunk, még akkor sem, ha másnak ezzel használnánk vagy magunkat kisegítenők a bajból (szükséghazugság). A tréfából mondott hazugság akkor válik bűnné, ha nem derül ki, hogy tréfáról van szó. Aki fontos dologban hazudik, vagy hazudik, noha tudja, hogy hazugsága nagy kárt okoz, súlyos bűnt követ el. – Vétkezik az igazmondás ellen a képmutató is, vagyis az, aki magát jobbnak, kedvesebbnek és jámborabbnak mutatja, mint amilyen, azonkívül aki álnok, hamis vagy másoknak hízeleg.
     A hazugság nagy rossz. Aki hazudik, az az ördögöt követi, aki a „hazugság atyja”. (Jn 8,44) Isten nem szereti a hazug embert: „A hazug ajkak utálatosak az Úrnál.” (Péld 12,22) A hazugság megrontja a szívet, megrendíti a bizalmat az emberek között és mérhetetlen zavart okoz a világban.
     Az igazmondás nem kötelez minket arra, hogy mindig kimondjuk, amit gondolunk. Okosságból vagy szeretetből néha hallgatnunk kell; például, ha egy titkot kell őriznünk vagy nem akarunk valakit megsérteni. Ha valamire ígéretet tettünk vagy szerződést kötöttünk, ígéretünket vagy a szerződést meg kell tartanunk. Hűségesnek kell lennünk. Isten végtelenül hűséges. Ő megtartja szavát és a velünk kötött szövetséget. A hűtlenség és árulás elválasztja az embereket, a hűség egybekapcsolja őket.

Ha azon vagyunk, hogy kötelességünket híven megtegyük, jogunk van arra, hogy embertársaink tiszteljenek és becsüljenek minket. A tiszteletet, amelyben minket mások részesítenek, becsületnek, jó névnek, jó hírnek, vagyis külső becsületnek nevezzük. „Jobb a jó név sok gazdagságnál.” (Péld 22,1) A becsület nagy jó. Ezért törődnünk kell becsületünkkel. Nem szabad könnyelműen kockára tennünk, és ha szükséges, meg kell védenünk. Mindenekelőtt olyanoknak kell lennünk, hogy a megbecsülést megérdemeljük. Aki inkább a hírnevet keresi, mint az érdemet, becsvágyó.
     Az emberektől kapott megbecsülés nem a legfőbb jó. Sokkal fontosabb ennél, hogy Isten mit gondol rólunk, vagyis a belső becsület. Istentől tudott becsületünket senki sem veheti el tőlünk. Ha Isten úgy kívánja, le kell mondanunk arról, hogy az emberek becsüljenek minket. Krisztus mondja: „Boldogok vagytok, midőn az emberek miattam szidalmaznak és üldöznek titeket és hazudozva minden rosszat fognak rátok. Örüljetek és vigadjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyben.” (Mt 5,11-12)

„Annyi az ember, mint Isten szemében, sem több, sem kevesebb.” (Az arsi szent plébános)

Szent Ágoston, a nagy püspök és egyházatya ezt a mondást íratta ebédlője falára: „Ez a vendégszerető ház nem tűri, hogy másokról rosszat mondjanak benne.”

Másoknak is többet ér a becsület, mint a gazdagság. Felebarátunk becsületét ezért még nagyobb tiszteletben kell tartanunk, mint tulajdonát. Másokról jól kell vélekednünk, beszélnünk és meg kell adnunk nekik az őket megillető tiszteletet. Ha mások becsületét jogtalanul megtámadják, bátran meg kell védenünk. Másnak a hibáiról csak fontos okokból szabad beszélnünk, például azért, hogy megjavuljon, vagy hogy másokat megvédjünk.
     Felebarátja ellen vétkezik, aki felebarátjáról elégséges ok nélkül rosszat gondol (hamis gyanú). Még nagyobb annak a bűne, aki mások rejtett hibáit szükség nélkül kibeszéli (megszólás), másokat meggyanúsít, mások hibáit felnagyítja vagy valakiről valótlan rosszat állít (rágalom). Felebarátja becsületét az is megsérti, aki nyilvánosan szidalmazza, megszégyeníti vagy gyalázza. Vétkezik az is, aki tetszéssel hallgatja mások becsületének sértegetését. Aki mások becsületét súlyosan megsérti, súlyosan vétkezik. Aki mások becsületében kárt tett, a kárt erejéhez mérten jóvá kell tennie. A rágalmazónak vissza kell vonnia rágalmait. Aki valakit nyilvánosan szidalmazott, annak nyilvánosan kell bocsánatot kérnie.

Földi próbaidőnk a halállal és a külön ítélettel végződik. Lelkünk ezután vagy a mennybe vagy a tisztítótűzbe vagy a pokolba kerül.

Az üldöztetés idején Szent Ciprián püspök így bátorította híveit: „Csak az fél a haláltól, aki Krisztust nem ismeri.” Midőn később őt magát is a bíró elé hurcolták és halálra ítélték, ezt mondotta: „Hála legyen Istennek.” A vesztőhelyen utoljára letérdelt, hogy imádkozzék. Azután fölkelt, huszonöt aranyat adott a hóhérnak, bekötötte a maga szemét és várta a hóhér csapását.

Minden embernek meg kell halnia, mert Ádám, az első ember, vétkezett. „Egy ember által jött a világba a bűn és a bűn által a halál.” (Róm 5,12) Krisztus tökéletes engedelmességgel és a legtisztább szeretettel vette magára a halált. Az Ő példájára nekünk is engedelmesen és megadással kell fogadnunk a halált mennyei Atyánk kezéből. Krisztus az Ő halála által kiérdemelte nekünk az örök életet. Átváltoztatta a halált. Így a halál annak, aki Krisztusban hal meg, az örök élet kapuja. Nem tudjuk, mikor, hol és hogyan halunk meg. Egyet azonban tudunk: ha Isten gyermekeiként halunk meg, örökre megszabadulunk, ha halálos bűnben halunk meg, örökre elveszünk. Ezért kell mindig Isten gyermekeiként élnünk, így mindenkor készen állhatunk a halálra.
     A halál pillanatában a lélek elválik a testtől. A test visszakerül a földbe és elenyészik. Lelkünk azonban nem enyészhet el, mert szellem. Lelkünk a halál után azonnal Isten ítélőszéke elé kerül, ahol számot kell adnia minden gondolatáról, szaváról, cselekedetéről és az elmulasztott jóról. Ez a külön ítélet. „El van határozva, hogy az ember egyszer meghaljon, utána következik az ítélet.” (Zsid 9,27) A külön ítélet után a lélek vagy a mennyországba vagy a tisztítótűzbe vagy a pokolba kerül.

„A hirtelen és váratlan haláltól ments meg Uram minket!”

„Nem halhat meg rosszul, aki helyesen élt, és aligha halhat meg jól, aki rosszul élt.” (Szent Ágoston)

„Nem a halál jön értem, hanem a jó Isten” (Kis Szent Teréz)

Aki Isten kegyelmében hal meg és nem terheli semmi bűn és büntetés, a halál után azonnal a mennybe jut. A boldogok a mennyben színről-színre látják a háromszemélyű egy Istent a maga dicsőségében, és örök szeretetben egyesülnek vele. Ez a mennyország legnagyobb öröme. – A boldogok látják Krisztust, az Istenembert megdicsőült emberségében. Közösségben élnek az angyalokkal és szentekkel. Megszabadultak minden bajtól és tökéletesen boldogok. A mennyben viszontlátják rokonaikat és barátaikat, akik az Úrban hunytak el. – A mennyország örömei oly nagyok, hogy képzeletünk föl sem éri: „Szem nem látta, fül nem hallotta és emberi szívbe nem hatolt föl, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1 Kor 2,9) A mennyország örömei nem minden boldognak egyformán nagyok. „Mindenki a maga jutalmát nyeri majd el munkája szerint.” (1 Kor 3,8) – Aki a földön jobban szerette és hívebben szolgálta Istent, a mennyben is nagyobb részt kap Isten szeretetéből. „Aki bőven vet, bőven is arat.” (2 Kor 9,6) „Most csak tükörben homályosan látunk, akkor pedig majd színről színre.” (1 Kor 13,12)

Midőn Júdás Makkabeus a szíreket legyőzte, katonái a csata után Istenhez imádkoztak, hogy bocsássa meg az elesettek bűneit. Júdás ezenkívül nagy mennyiségű ezüstpénzt gyűjtött és Jeruzsálembe küldötte, hogy ott a megholtakért engesztelő áldozatot mutassanak be. (lásd: 2 Mak 12,32-46)

Aki Isten kegyelmében hal meg, de még nem szabadult meg minden bűntől és büntetéstől, nem juthat azonnal a mennybe. Szent János írja a Mennyei Városról: „Nem lép be oda semmi tisztátalan.” (Jel 21,27) Akinek még vezekelnie kell bűneiért, előbb a tisztulás helyére kerül, amit tisztítótűznek vagy purgatóriumnak nevezünk. A tisztítótűzben szenvedő lelkek keservesen bánják bűneiket és égnek a vágytól a szent és jó Isten után. Súlyos szenvedéssel kell a bűneikért járó büntetést levezekelniük. Legnagyobb szenvedésük az, hogy Istent még nem látják, legnagyobb vigaszuk, hogy nemsokára meg fogják látni őt és mindörökre megmenekülnek.
     Maguk a tisztítótűzben szenvedő lelkek semmit sem tehetnek szenvedésük megrövidítéséért. De Krisztus, az ő Megváltójuk, szüntelenül közbenjár érettük az Atyánál és őáltala Mária és az ég többi szentjei is. Krisztus által a mi imádságaink és áldozataink is segíthetik a szenvedő lelkeket abban, hogy szenvedésük hamar véget érjen. A tisztítótűz az Utolsó Ítéletig tart. Az Utolsó Ítélet után csak mennyország és pokol lesz.

„Segítsük őket foltjaik levenni, mik itt szennyezték, hogy tisztulva, könnyen tudjanak csillagos körökbe menni.” (Dante)

Jézus egyszer ezt a példázatot mondotta el: „Volt egyszer egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött és dúsan lakmározott mindennap. És volt egy Lázár nevű koldus is, aki szeretett volna jóllakni a morzsalékokból, melyek a gazdag asztaláról lehullottak, de senki nem adott neki. Történt pedig, hogy meghalt a koldus és az angyalok Ábrahám kebelébe vitték. Meghalt a gazdag is és eltemették a pokolban. Kínjai között fölemelte szemét és így kiáltott: „Atyám, Ábrahám, küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet, mert nagyon kínlódom e lángban.” (lásd: Lk 16,19-24)

Szörnyű szerencsétlenség halálos bűnben meghalni. Aki Isten szeretetét és irgalmát mindvégig visszautasította és halálos bűnben halt meg, ezáltal maga-magát mindörökre elszakította Istentől. Isten megátkozza őt és a pokolba küldi. A kárhozottak a pokolban sohasem láthatják a dicsőséges és jó Istent és örökre el vannak szakítva Krisztustól is és ki vannak zárva a Szentek Közösségéből. Azonkívül a pokol tűzének kínjait viselik, rossz lelkiismeretük folytonosan gyötri őket és a gonosz szellemek és a többi kárhozottak társaságában kell élniük. A földön abban a hiszemben éltek, hogy meglehetnek Isten nélkül, most már tudják, hogy Isten nélkül lehetetlen boldogan élni. Átkozzák önmagukat és szüntelen kétségbeesés gyötri őket. Büntetésük sohasem ér véget, hanem tart az egész örökkévalóságon át. Krisztus nem azért beszélt a pokolról, hogy megfélemlítsen, hanem azért, hogy figyelmeztessen és megmentsen minket. Ő szereti a bűnösöket és vissza akarja őket hívni, amíg idejük van. A kárhozottak nem egyformán szenvednek. Isten igazságos, aki súlyosan vétkezett, annak büntetése is súlyosabb.

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” (Dante)

Szalmanaszár király az izraelitákat Asszíriába deportálta. Fia, Szennakerib sokukat megölte és megtiltotta, hogy a holttesteket eltemessék. Tóbiás azonban, egy jámbor izraelita férfiú, Istentől jobban félt, mint a királytól. A halottakat elrejtette házában és éjjelente eltemette őket. A király ezért üldözte Tóbiást. Istennek azonban tetszett Tóbiás bátor és jámbor tette. Rafael angyal később ezt megmondotta neki: „Mikor könnyhullatással imádkoztál és eltemetted a halottakat, én az Úr elé vittem imádságodat.” (lásd: Tób 1,18-23)

A keresztény teste a Szentlélek temploma; Istent szolgálja és a világ végén dicsőségesen fel fog támadni. A keresztény testét ezért illeti meg tisztelet holta után is. Az Egyház a holttestnek a temetés szent szertartásával ad tiszteletet és szentelt földbe temeti el. A keresztény holttestét a földbe kell temetni, mint ahogy Krisztus holttestét is a földbe temették. Földbe kerül, mint a vetőmag, mert a világ végén életre kel. „Elvetik a romló testet és föltámad a romolhatatlan.” (1 Kor 15,42) Némely nyelvben ezért nevezik a temetőt Isten szántóföldjének.
     Némelyek meghagyják, hogy haláluk után testüket égessék el (halotthamvasztás), mert azt hiszik, hogy a halállal mindennek vége. Az Egyház megtiltja híveinek, hogy testüket elégettessék. Aki mégis ezt akarja és rendelkezését nem vonja vissza, nem járulhat a szentségekhez és nem részesülhet egyházi temetésben.

A ravatalnál:
A pap elimádkozza a 94. zsoltárt; az egyes versszakok után a kántor vagy a kórus megismétli: „Körülvettek engem a halál sóhajtásai. A pokol fájdalmai körülvettek engem.” (Circumdederunt) Zakariás éneke (Benedictus) után a pap körüljárja a ravatalt és a halottat meghinti szentelt vízzel, majd megtömjénezi. Eközben a hívek csendesen elimádkozzák a Miatyánkot. Utána a pap könyörög, hogy az Úr vonja el a halott lelkét a pokol kapujától és akik a mennyben Istennek szolgálnak, védjék a mi földi életünket. Az 50. zsoltár (Miserere) eléneklése után a pap újból könyörög, hogy Isten bírói ítélete ne nehezedjék a halott lelkére, hiszen amíg élt, a Szentháromság jelét viselte magán. Végezetül a hívek éneklik: Ments meg Uram az örök haláltól.

Menet közben:
A kántor vagy a kórus azt kívánja a halottnak, hogy a paradicsomba vezessék őt az angyalok és az egykori szegény Lázárral örök élete legyen. Ezután eléneklik a 129. zsoltárt (De profundis).

A sírnál:
A pap könyörög, hogy Isten a sírt megáldja és őrzőjéül küldje el szent angyalát. Könyörög, hogy az, akinek testét ide temeti, a szentekkel együtt mindörökké örvendezzék Istenben. Körüljárja a koporsót és a halottat még egyszer meghinti szenteltvízzel, majd megtömjénezi, miközben a hívek a Miatyánkot imádkozzák. Ennek végén a pap könyörög Istenhez, hogy adjon a halott lelkének és minden megholt hívő lelkének örök békét és világosságot.

Isten még nem vitte végbe szent terveit. Azon a napon, amelyet az Atya előre meghatározott, Krisztus újra eljön, hogy az embereket megítélje és a világ művét bevégezze.

Az Urat egyszer megkérdezték tanítványai, hogy milyen jelek előzik meg az ő eljövetelét és a világ végét. Jézus ezt mondotta: „Vigyázzatok, senki el ne ámítson titeket. Mert sokan jönnek majd az én nevemben és azt mondják: Én vagyok a Krisztus és sokat megtévesztenek. Hallotok majd háborúról és háborús hírekről. Szorongatás alá vetnek és megölnek titeket és nevem miatt gyűlölni fog titeket minden nép. Sokan megbotránkoznak, elárulják és gyűlölni fogják egymást, és sokakban kihűl a szeretet. Aki pedig állhatatos marad mindvégig, az üdvözül. Isten országának ezt az örömhírét pedig hirdetni fogják az egész világon bizonyságul minden népnek. És ekkor jön el a vég.” (lásd: Mt 23,3-14)

Krisztus előre megmondotta, hogy tanítását a világ végéig az egész földkerekségen hirdetni fogják. Minden népnek meg kell hallania Isten országának örömhírét, mielőtt a vég bekövetkeznék. Krisztus azt is előre megmondotta, hogy tanítását sokan visszautasítják, az Egyházat támadják, a keresztényeket megkísértik, üldözik és megölik. „Ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak.” (Jn 15,20) Azonkívül a népeket újból és újból háborúk, forradalmak, éhínség és rettenetes csapások fogják sújtani. Ilyen szorongattatásokban sok keresztény gyöngének mutatkozik és elhagyja hitét. Krisztus azonban azt is megígérte, hogy Egyházát minden megpróbáltatásban támogatni fogja: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 16,18) – „Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” (Mt 28,20) Krisztus megígérte apostolainak és minden hívőnek, hogy a Szentlélek által megvilágosítja és megerősíti őket és így képesek lesznek hűségesek maradni üldözésben és szorongatásban, megmutatva a világnak, hogy Krisztus él és győzedelmeskedik.
     Nem sokkal a világ vége előtt a Sátán még egyszer összeszedi minden erejét Isten országa ellen. A gonoszok úgy fognak élni, mintha nem volna Isten, utolsó ítélet és örökkévalóság. (lásd: Mt 24,37-39) Hamis próféták lépnek majd föl, sokakat megtévesztenek és a Hit megtagadására bírnak. Végezetül fellép az Antikrisztus, „a bűn embere, a kárhozat fia, az ellenszegülő, aki mindannak föléje emeli magát, amit Istennek mondunk és úgy mutatja magát, mintha Isten volna”. A Sátán hatalmából mindenféle hamis erőtétel, jel és csoda kíséri, és sokan hisznek neki. Krisztus azonban eljövetelekor isteni erővel fogja a Sátánt megsemmisíteni. (lásd: 2 Tesz 2,3-11) Krisztus mindezt előre megmondotta nekünk, hogy midőn ez megtörténik, meg ne tévedjünk, bátorságunkat el ne veszítsük és mindvégig meg ne tántorodjunk.

Midőn Jézus a végső idők megpróbáltatásairól beszélt tanítványainak, azt mondotta: „Ama gyötrelmes idők után a nap elhomályosul, a hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égről és a világrendszer fölbomlik. A földkerekség népei meglátják az Emberfiát, amint jön az ég felhőin nagy hatalommal és fönséggel. Elküldi angyalait, és azok egybegyűjtik az ő választottait a szélrózsa minden irányából.” (lásd: Mt 24,29-31)

A világ végét Isten határozza meg. Ő méri ki az időt és Ő az örökkévalóság királya. Csak Ő tudja, meddig fog tartani ennek a világnak az ideje, csak neki van hatalma ahhoz, hogy végét vesse. Ezért mondja Krisztus: „Virrasszatok, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.” (Mt 25,13) A világ végén Krisztus újra eljön és az egész világ előtt kinyilvánítja isteni dicsőségét. Eljövetelekor megrendül az egész teremtés. Eljövetele jelzi, hogy letelt a régi világ ideje, amelyben Isten dicsősége még el volt rejtve és megkezdődik az új világ ideje, amelyben Isten az egész teremtést betölti dicsőségével. Ezért nevezzük a világ végét Krisztus napjának is.
     Midőn Krisztus újra eljön, isteni hatalommal maga elé hív minden embert. A halottak is meghallják hangját és föltámadnak. Krisztus mondja: „Eljön az óra, melyben mindnyájan, akik a sírokban vannak, meghallják az Isten Fia szavát és előjönnek; akik jót cselekedtek, föltámadnak az életre, akik pedig gonoszat cselekedtek, föltámadnak az ítéletre.” (Jn 5,28-29) A jók az Úr hangját kimondhatatlan örömmel, a gonoszok pedig rémülettel hallják. Föltámadáskor a halottak teste örökre egyesül lelkükkel. A gonoszok teste rút lesz, visszatükrözi szívük gonoszságát és kétségbeesését is. A jók teste azonban ragyogni fog, mint Krisztus megdicsőült teste.

Kínszenvedése előtt ezt mondotta Jézus tanítványainak: „Midőn az Emberfia az ő fölségében eljő és vele mind az angyalok, akkor ő leül fölségének trónján. Összegyűjtenek eléje minden nemzetet és ő elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a bakoktól. A juhokat jobbjára állítja, a bakokat pedig baljára. Akkor így szól a király a jobbján állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot. Aztán így szól a balján állókhoz: Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Ezek örök büntetésbe mennek, az igazak pedig örök életbe.” (lásd: Mt. 25,31-46)

A halottak feltámadását az ítélet követi. „Isten meghatározott egy napot, amelyen igazságban ítélkezni fog a világon.” (ApCsel 17,31) Akkor már vége annak az időnek, amelyben béketűrőn elviselte a bűnösöket. A gonoszoknak megmutatja egész haragját, a jóknak egész szeretetét. Ezt az ítéletet Utolsó Ítéletnek nevezzük. Isten „Jézus Krisztus által fog ítélkezni” a világ fölött. (Róm 2,16) „Az Atya az ítéletet egészen a Fiúra bízta.” (Jn 5,22) Krisztus váltotta meg a világot, neki kell megítélnie is.
     A megdicsőült Úr színe előtt minden kiderül, amit tettünk. „Megvilágítja a sötétség titkait és nyilvánosságra hozza a szívek szándékait.” (1 Kor 4,5) A jók a gonoszoktól elválnak. Krisztus azután kimondja az ítéletet. Aki Istent szerette és szolgálta, azt Krisztus magához hívja és neki adja az örök életet, aki elhagyta Istent és mindvégig nem tért vissza hozzá, azt Krisztus eltaszítja magától és örök halálra kárhoztatja.
     Az Ítélet után a jók testestül és lelkestül bemennek az örök életbe, a gonoszok pedig testestül és lelkestül a pokolba taszíttatnak. A test azért vesz részt a jutalomban és a büntetésben, mert a földön is részt vett a jó vagy rossz cselekedetekben. Krisztus az Utolsó Ítéleten kimondja végítéletét a Sátán fölött is. Elveszi minden hatalmát és mindörökre a pokolra száműzi őt.
     Utolsó ítélet azért lesz, hogy Isten szentségét, igazságosságát és bölcsességét minden ember elismerje, Krisztus az egész világ előtt megdicsőüljön, és a jók elnyerjék a megérdemelt tiszteletet és a gonoszok a megérdemelt szégyent. Akkor már Istent senki sem tagadhatja vagy vádolhatja, Krisztust senki sem támadhatja vagy utasíthatja vissza, a jókat senki sem nyomhatja el, senki sem gúnyolhatja és gyötörheti őket. „Akkor az istentelenek lelkük kínjában felnyögnek: Ezek azok, akiket mi valaha nevetségeseknek tartottunk és szidalmakkal illettünk. Mi, balgatagok, az ő életüket bolondságnak mondottuk és a végüket becstelennek. Íme, mint számláltatnak most Isten fiai közé és a szentek között a helyük.” (Bölcs 5,35)

Isten ezt ígérte nekünk Izajás próféta által: „Íme, én új eget és új földet teremtek, a régieket nem is emlegetik és nem is jutnak senkinek eszébe. Örvendezzetek és vigadjatok majd mindörökké azoknak, amiket majd teremtek.” (Iz 65,17-18)

Midőn Isten az Utolsó Ítéleten megmutatja minden hatalmát, akkor az egész látható világ újjá fog alakulni. (lásd: Mt 19,28) Nem semmisül meg, mert Isten nem semmisíti meg azt, amit teremtett. De „elmúlik ennek a világnak az alakja”. (1 Kor 7,31) Isten szentségének és szeretetének tűzében átváltozik és tökéletessé válik. „Mi az ő ígérete szerint új eget és új földet várunk, amelyben az igazság lakik.” (2 Pét 3,13) A világ végén az Atya a látható világ újjáalakítását is Fia, Krisztus által viszi végbe: „Isten mindent alája vetett neki.” (1 Kor 15,27)
     Krisztus a látható világot megszabadítja minden rossztól és rendetlenségtől, mely a bűn miatt érte és betölti örök dicsőséggel. A maga módján a teremtésnek is részt kell vennie Krisztus testének dicsőségében. Midőn a látható világ újjáalakult, akkor azzá válik, amivé Isten már kezdettől fogva rendelte: Isten ragyogó lakásává az emberek között. Ezzel teljesedik be a megváltás műve. Akkor Krisztus az egész megváltott teremtést átadja Atyjának. (lásd: 1 Kor 15,24)

A jelenések könyvében olvassuk: „Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger nincsen többé. És láttam a Szent Várost, az Új Jeruzsálemet Istentől leszállani az égből. Olyan volt, mint a vőlegénynek felékesített menyasszony. A trón felől harsány szózatot hallottam: Íme az Isten hajléka az emberek között. Ő velük fog lakni és azok az ő népe lesznek és maga az Isten lesz velük. Letöröl majd szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajveszékelés, sem fájdalom. Ami addig volt, elmúlt. Így szólt, aki a trónon ült. Íme, megújítok mindent.” (Jel 21,1-5)

Az új teremtésben végre egyedül a három személyű egy Isten uralkodik fölöttünk és lakik közöttünk. Megmutatja nekünk teljes dicsőségét és szeretetében örökké boldoggá tesz minket. Az egész megváltott teremtést betölti örök békével. Az új teremtésben Krisztus, Isten emberré lett Fia, az Atyával és a Szentlélekkel uralkodik majd felettünk és mindörökre velünk marad. Arcáról ránk ragyog az isteni dicsőség; az egész megváltott világ magasztalását fölajánlja az Atyának és minket megajándékoz az örök élet teljességével.
     Az új teremtésben testünk és lelkünk, szemünk és szívünk, minden gondolatunk, érzelmünk és akaratunk betelik Isten dicsőségével. Kimondhatatlan örömmel ujjongunk, és örök szeretetben egyesülünk a Szentháromsággal és angyalaival és szentjeivel.
     Akkor minden elmúlott, ami a régi világé volt. A Hitből látás lett, a reményből birtoklás. Nincsen többé kísértés és küzdelem, éhség és szomjúság, szenvedés és halál, mert a győzelmet már kivívtuk és az örök életet elnyertük. Nincsen többé szakadás, egy az ég és a föld, az angyalok seregei és Isten gyermekei minden népből és korszakból egyesültek Istenben. Nincsenek már templomok, mert maga a megváltott teremtés Isten ragyogó háza. Nincsenek többé évek és napok, mert mindenki Isten örökkévalóságában él és üli az ünnepet, melyet az Atya a világ kezdetétől készített.
     Ez Isten országa, teljes dicsőségében, amelyet Krisztus hirdetett nekünk. Ez az örök haza, amely után szívünk kívánkozik. Ez a Bárány menyegzője, amely után az Egyház úgy óhajtozik, mint menyasszony. Ezt mondja Krisztusnak, az ő jegyesének: „Jöjj el, Uram Jézus!” (Jel 22,20)

„ A mi földünk, amely minden tavasszal újra zsendül, egy napon a dicsőségnek és fénynek új világában újjá sarjad. Az lesz az örök tavasz. Megjön, bármennyire késsék is.” (Newman bíboros)

Ezért mondjuk mindennap: