Mindenszentek
A remény helyei: a római katakombák
részlet Joseph Ratzinger A remény forrásai (1997) című művéből

A sírok utcáján a múlt országába hatoltunk be. Így jellemezte tudományának útját a múlt században Johann Jakob Bachofen, a letűnt kultúrák nagy kutató tudósa.
Amióta egyáltalán emberek léteznek, mindig is törődtek halottaikkal, és a róluk való gondoskodásukkal valamiféle második életet próbáltak számukra biztosítani. A halottak világában így maradt fenn a hajdan élők letűnt világa. A halál őrizte meg azt, amit az élet nem tudott megőrizni. Hogy az emberek hogyan éltek, mit szerettek, mitől féltek, mit reméltek és mit gyűlöltek, sehonnan sem tudhatjuk meg olyan pontosan, mint a sírokból, melyek letűnt világok tükrei maradtak számunkra. És sehol másutt nem éljük meg a korai kereszténységet olyan közelinek, annyira jelenvalónak, mint éppen a katakombákban. Ha sötét folyosóikon járunk, úgy tűnik, mintha mi magunk is átléptük volna az idők határvonalát, és azok néznének ránk, akik fájdalmukat és reményüket őrizték meg itt.
Tulajdonképpen miért is van ez így? Sokféle oka lehet ennek. Az igazi ok azonban mégiscsak az, hogy a halál bennünket ma ugyanúgy érint, mint az akkoriakat érintette. És ha számunkra oly sok akkori dolog idegenné is vált, a halál ugyanaz maradt. A gyakran suta sírfeliratokból, melyeket szülők gyermekeiknek, a házastársak egymásnak dedikáltak, a belőlük kiolvasható fájdalomból és bizakodásból magunkra ismerünk. Sőt, mi több: a halál komor kérdésével szembesülve valamennyien reményt keltő fogódzót, útmutatást, vigaszt keresünk. Aki a katakombák utcáit végigjárja, az nemcsak a minden emberi gyásszal való közösségvállalásba kapcsolódik bele, mely itt kifejezésre jut; hanem önmagában az elmúlás miatti bánatot sem tudja elfogadni, oly tökéletesen, „a gyökeréig” át van itatva itt ez az érzés is a megváltás bizonyosságával. A holtaknak ez az utcája valóban a remény útja. Aki rajta megy, az feltétlenül részt kap abból a reményből, amely itt minden képből és minden leírt szóból kisugárzik.
Mindezzel együtt természetesen még nagyon kevés szó esett a halálhoz való viszonyulásunkról. Tulajdonképpen miért félünk a haláltól? Miért nem akarta az emberiség sohasem elhinni, hogy a halál után már egyáltalán semmi nem következik? Ennek több oka van.
Először is azért félünk a haláltól, mert a semmitől, azaz a teljesen ismeretlenbe való kilépéstől félünk. Azért lázadunk ellene, mert egyszerűen nem tudjuk elhinni, hogy oly sok nagyszerű és értelmes dolognak, melyet egy élet létrehoz, egyszeriben semmivé kell válnia. Védekezünk ellene, mert a szeretet örökkévalóságot követel, és mert a szeretet megsemmisülését, amelyet a halál magával hoz; nem tudjuk elfogadni. Félünk a haláltól, mert senki sem tud teljesen megszabadulni attól az érzéstől, hogy lesz majd egy ítélet, melynek közelsége előtt minden elbukásunk emléke szépítgetés nélkül merül fel bennünk, és amelyet egyébként oly serényen igyekszünk elfojtani magunkban. Az ítélet kérdése minden korszak sírkultúrájára rányomta a bélyegét. Az a szeretet, mely a halottat körülveszi, bizonyára megvédi őt. Az a tény, hogy oly sok – a sírfeliratokban is kifejezett – köszönet kíséri, az ítéletkor majd mellette szól és megteszi hatását. Így gondolták és gondolják ma is az emberek.

Mi azonban mára már racionálisak lettünk, legalábbis így gondoljuk. Nem bízunk semmit a véletlenre, biztosra akarunk menni. Ezért a halál problémáját sem a hit szerint akarjuk megoldani, hanem ellenőrizhető, tapasztalati ismeretek alapján. Így váltak egy idő óta a klinikai halálból visszatértektől származó tudósítások hátborzongatóan szép és kedvenc olvasmánnyá. Az irántuk való érdeklődés, persze, ismét csökkenőben van. Azzal, amit megnyugtatásul közöltek, nem jutunk messzire. Igazán szórakoztató dolog lehet, ha valaki pár óráig valahol egy szobában önmaga felett lebeg és vidáman vagy meghatódva néz le a saját holttestére és az őt gyászoló családtagokra; de nem teheti ezt egy örökkévalóságon át.
A tapasztalati tudás hajhászásában már megint csak ott tartunk, hogy a teljes archaizmusba esünk vissza: a spiritizmus többé-kevésbé tudományos mezben megjelenő formáiban közvetlen kapcsolatot keresünk a túlvilággal. Nos, ebben is elég szomorúak a kilátások. Ugyanis mi mást találunk, mint itteni életünknek csupán a duplikátumait. De ugyan mi értelme lenne annak, hogy téren és időn kívül létezzünk tovább? Ez valójában a pokol pontos meghatározása. Eddigi életünknek egy immár időtlen másodpéldánya valójában az örök kárhozat lenne. Földi életünknek megvan a maga időbeli kerete, és ezért azt még valahogy kibírjuk; örökre azonban nem tudnánk elviselni. De akkor hogy is van ez? A halált nem akarjuk, de az általunk élt életet sem kívánjuk örökre. Önellentmondás volna tehát az ember, valójában csak a természet tévedése?

E kérdéseket forgatva magunkban járjuk még egyszer végig a katakombák folyosóit. Csak az tud reményből élni, aki a halálban is megtalálja azt. Vajon azoknak az embereknek, akik a hitük rejtjeleit hagyták itt maguk után, mi adhatott erőt ahhoz a derűs bizakodáshoz, mely e földalatti folyosók sötétjében még ma is oly vonzó számunkra?
Hát először is, ők teljesen tisztában voltak azzal, hogy az ember életének, csupán önmagában véve, kizárólag a tapasztalatilag megragadható dolgokra korlátozva, egyszerűen nincs értelme. Azzal is tisztában voltak, hogy csupán földi létünk időbeli tartamának végtelenre való meghosszabbítása képtelenség lenne. Ha már az életnek ebben az időbeliségében is halálos veszély az elszigetelődés, és csak a kapcsolatban levés, a szeretet tart meg, akkor az örök életnek is csak a szeretet egészen új teljességében lehet értelme, mely időbeli határt sem ismer. Mivel az akkori keresztények ezt tudták, világosan látták, hogy az ember csak akkor érthető lény, ha van Isten. Számukra azonban ez a „ha” már nem létezett, és egyedül ebben rejlik a megoldás. Isten az ő ismeretlen messzeségéből belépett az életükbe annak a személyében, aki azt mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 11,25). És még más szavak is bevilágítottak a halál sötétségébe: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). Az ítélettől való szorongó félelembe ezt feloldó fény röppent be abból, amit Jézus mondott a saját keresztjéről a mellette megfeszített latornak: „Még ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43).
Hiszen Ő a feltámadott és azt mondta: „Atyám házában sok hely van ... azért megyek, hogy helyet készítsek nektek” (Jn 14,2). Isten már nem volt többé egy távoli „ha”. – Itt volt, valóban létezett. Megmutatkozott, elérhetővé vált. Ezek után pedig minden egyéb kérdés már magától megoldódott. Ha ugyanis van Isten, és ez az Isten akarta és akarja az embert, akkor világos, hogy az Ő szeretete képes arra, amit a miénk hiába akar: a szeretett személyt a halálon túl is életben tartani.
Temetőink, a ragaszkodás és a hűség látható jeleivel tulajdonképpen a szeretet arra irányuló kísérletei, hogy szeretteinket megtarthassuk, hogy még egy darabka életet adhassunk nekik. És hát egy kicsit valóban tovább is élnek bennünk – nem ők maguk, hanem csak valami belőlük. Isten azonban többet tud megtartani, nemcsak gondolatokat, emlékeket, utóhatásokat, hanem mindenkit a maga mivoltában.

A keresztényekre nézve ezért nyertek értelmet az ókori filozófia eszmefuttatásai is, amely ezt mondta ugyanis: Ha a halál után is fenn akarsz maradni, akkor, amennyit csak tudsz, magadba kell fogadnod mindabból, ami örök érvényű, mint például az igazság, az igazságosság, a jó. Minél többet fogadsz be ezekből, annál több marad meg belőled, annál több maradsz. Másképp kifejezve: ebben az örök érvényűben kell megkapaszkodnod, hogy hozzá tartozzál, hogy részt vehessél örökkévalóságában. – Ragaszkodni az igazsághoz, és így az elpusztíthatatlanhoz tartozni – igen, ez Krisztus óta immár reálissá és egészen közelivé vált.
Fogódzkodjál Krisztusba, Ő átvisz téged a halál éjszakáján, amelyen Ő is átment. Így nyer értelmet a halhatatlanság. Ez már nem a mostani életnek időtlen variánsa, hanem egészen új, de mégis valóban a mi örökkévalóságunk: Isten kezében leszünk, egyek valamennyi testvérünkkel, akiket Isten nekünk teremtett, egyek az egész teremtéssel – ez lesz az igazi élet, amely felé most még csak sűrű homályon át tekinthetünk.

Ha az Isten-kérdésre nincs válasz, akkor kegyetlen rejtély marad a halál, és minden más válasz ellentmondásba fullad. Ha azonban Isten létezik, az az Isten, aki Jézus Krisztusban mutatkozott meg, akkor van örök élet, és akkor a halál is a remény útja.
Ez az új tapasztalat adja meg a katakombák különleges jellegét. Ha a sors viszontagságai közepette oly sok falfelirat és kép elhalványult vagy szét is töredezett, ragyogásukból és mindenekelőtt annak a reménynek a valódiságából, amelyből születtek az elmúlt évszázadok folyamán semmit nem vesztettek. Itt vannak az ifjak a kemencében, itt van Jónás, aki a szörnyeteg gyomrából előkerül, Dániel az oroszlánbarlangban és sokan mások. A legszebb pedig a jó Pásztor, akinek vezetésére félelem nélkül rábízhatjuk magunkat, mert Ő tudja az utat a halál sötét völgyén keresztül is:
„Az Úr az én pásztorom nem szenvedek hiányt. Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hisz Te velem vagy” (Zsolt 22,1-4).

²²²²²

vissza
a KÖNYVTÁR oldalra                    a SZML-113 oldalra                     a KEZDŐLAPRA