1. Az előzmény Az egységre való törekvés a modern, zsinatutáni Egyháznak jellegzetesen, sőt úgy is mondhatnánk, különösképpen sajátja. Állandóan arra törekszenek, hogy az Egyház állítólag elveszett egységét végetnemérő párbeszédekkel újra megteremtsék. Ez a törekvés a protestáns egyházakban, különösen Németországban, az úgynevezett reformáció hazájában, saját dinamikát fejlesztett ki. Eközben az utolsó évtizedekben már katolikus oldalon is hajlanak arra, hogy a reformáció állítólagos pozitív örökségét feldolgozzák, és a katolikus Egyházba átvegyék. Martin Luthernek számos egyházi méltóság által kikiáltott quasi-boldoggáavatása sajátos bizonyítékát adja annak, merrefelé vezet mindez.      Ezen irány teológiai törekvésének első, átfogó és közös kifejeződése a „Tanelítélések – egyházválasztó” („Lehrverurteilungen – kirchentrennend”) című könyvben található, melynek kidolgozásáért katolikus oldalon leginkább a német püspöki konferencia mostani elöljárója, Karl Lehmann a felelős. A katolikus Egyháznak és a Lutheránus Világszövetségnek a megigazulástanról kiadott közös nyilatkozata a katolikus és protestáns teológusok között évek óta tartó párbeszéd hivatalos eredményének tekinthető.      Ezt a nyilatkozatot 1997-ig a keresztények egységének támogatását szolgáló pápai tanács és a Lutheránus Világszövetség dolgozta ki. A szöveget 1998. június 25-én Cassidy bíboros egy római sajtóértekezleten mutatta be, mintegy a katolikus Egyház válaszaként még néhány finomítással kiegészítve. Ez a „válasz” további kérdéseket vetett fel az elért konszenzussal kapcsolatban, ami végül 1998. november l-én a lutheránus és katolikus teológusoknak Ratzinger bíborossal való Regensburgban lezajló megbeszéléséhez vezetett, melyből aztán egy hivatalos közös megállapodás és egy annex jött létre. 1999. június 11-én, pénteken Ismahel Noko, a Lutheránus Világszövetség főtitkára és Edward Cassidy bíboros, A Keresztények Egységét szolgáló Pápai Tanács elnöke Genfben közösen nyilvánosságra hozták, hogy a megigazulásról szóló közös nyilatkozatot 1999. október 31-én, az evangélikus reformáció ünnepén az Augsburg-i városháza Aranytermében írják alá. 2. A dokumentum 2.1. A főcél: ökumenikus konszenzus Hivatalos kijelentések szerint a közös nyilatkozat egy harmincéves időszak gyümölcse. Valóban, a német Luther-kutatás ősatyja, Joseph Lortz, már 1965-ben egyik dolgozatában ezt írta: „Komolyan kell venni azt a felismerést, hogy a megigazulásról szóló cikkelyt manapság (ellentétben az elmúlt 400 évvel) alig veszik valahol egyházválasztónak.” Kétségtelenül Josepf Lortznak és iskolájának (E. Iserloh, P. Manns) – ami 1930 óta számtalan papnemzedéket formált szellemileg sok tévítélettel terhelt és a kezdetektől fogva ökumenikus indíttatású publikációival – ‘érdeme’, hogy mostanra a lutheránus megigazulástan főcikkelyét katolikus oldalról alá lehet írni. Lortz felismerései „Luther katolikus gazdagságáról”, „a katolikusok vétkének” nagyságáról, mikor „Luthert kiüldözték az Egyházból” és az ezzel összefüggő szándék, hogy „Luther gazdagságát a katolikus Egyházba be kell hozni”, mutatják azt az új utat, melyen a mai Luther-kutatás jár, ellentétben az eddigi katolikus megítélésekkel. Lortz véleménye, miszerint Luther „egész életében valami katolikust őrzött magában”, „fontosat és alapvetőt” ismert fel, a közös nyilatkozat egész alapgondolatában benne van, mely arra épít, hogy az „alapigazságokban” elképzelhetővé vált a megegyezés. Amikor Ratzinger bíboros a „lényeges intenciók összeegyeztethetőségének” felismeréséről beszél, akkor Joseph Lortz nyomdokain jár. Milyen jelentősége van a közös nyilatkozatnak a mai egyházpolitikai térképen? Kétséget kizáróan a katolikusok és lutheránusok közötti sorompó és határ ledöntéséről van szó. A régi keresztény szokás szerint a sorompókat azért emelték, hogy megjelöljék a tévedés és igazság közötti határt. A közös nyilatkozatban egy egészen más, ezzel ellentétes elgondolás található, mely a függelék utolsó cikkelyének 4. pontjában lett megfogalmazva: „A katolikus Egyház válaszjegyzékében sem a lutheránus szinódus, sem a Lutheránus Világszövetség auktoritása nem kérdőjeleződik meg. A katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség mint egyenrangú partnerek (par cum pari) kezdték és folytatták le a párbeszédet. Mindkét partner az auktoritásról az egyházakban meglevő különböző felfogások károsítása nélkül respektálja a másik fél tanbeli döntéseinek létrejöttére vonatkozó rendezett eljárását.” Ezek szerint már nem arról van szó, hogy az igazságot igazságnak és a tévedést tévedésnek nevezzék, hanem arról, hogy egy közös utat találjanak, melyen egymás mellett és együtt lehet haladni. A közös nyilatkozat ezt metodikusan azáltal valósítja meg, hogy egy tanpontot mindig mint „közöst”, aztán mint „katolikust” és „lutheránust” ír le, miközben ezeket mind csak ugyanannak az igazságnak különböző válfajaiként mutatják be. Az 5. pontban ez így hangzik:      „Ez a közös nyilatkozat ezt akarja megvalósítani. Meg akarja mutatni, hogy párbeszéd által az aláíró lutheránus egyházak és a római-katolikus Egyház mostanra képessé vált arra, hogy Isten kegyelme által a Krisztusban való hitben megigazulásunk közös megértését képviselje. Nem tartalmaz mindent, amit az egyes egyházak a megigazulásról tanítanak; de átfog egy konszenzust a megigazulásról szóló tan alapigazságairól, és megmutatja, hogy a továbbra is különböző fejtegetések nem adhatnak többé okot egymás tanainak elítélésére.” 2.2. A fő kijelentések A közös hivatalos megállapításban ez áll: l. „A megigazulásról szóló közös nyilatkozatban (KNY) elért megegyezések alapján a Lutheránus Világszövetség és a katolikus Egyház közösen kijelenti: Az ebben a nyilatkozatban a megigazulásról megfogalmazott megértés megmutatja, hogy lutheránusok és katolikusok között a megigazulásról szóló tan alapigazságaiban megegyezés áll fenn (KNY 40). Ezen konszenzus alapján a Lutheránus Világszövetség és a katolikus Egyház közösen kijelenti: ‘A lutheránus egyházaknak az ebben a nyilatkozatban bemutatott tanítását nem érintik a Trienti Zsinat elítélései. A római-katolikus Egyháznak ezen nyilatkozatban bemutatott tanítását nem érintik a lutheránus felekezeti iratok elutasításai’ (KNY 41).” A felelősök tehát megállapítják, hogy a közös nyilatkozatban megfogalmazott alapigazságokban nem áll fenn többé alapvető ellentét a katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség között, aminek okán a korábbi időkből származó kölcsönös elutasítások érvényüket vesztették. 2. „Az elért konszenzus alapján különösen azokban a kérdésekben van szükség még további párbeszédekre, melyek a közös nyilatkozatban mint további tisztázást igénylő pontok szerepelnek, annak érdekében, hogy a teljes egyházi közösséghez, a különbözőségek egységéhez eljuthassunk, melyben a fennmaradó különbözőségek egymással ‘kiengesztelődnek’, és elvesztik elválasztó erejüket.” Az új egyház tehát, mely ezen a konszenzuson épül fel, a „különbözőségek egysége” lesz, melyben a megmaradó különbözőségek kiengesztelődnek egymással, és semmilyen elválasztó erőt nem képviselnek. Ebben az egyházban tehát az alapigazságokban fennálló konszenzus mellett a mellékigazságok egész legitim sokasága is jelen lesz. Ezek azonban a közös nyilatkozat egyessége szerint már nem fognak egymásnak ellentmondani, hanem kiegészítik egymást, és a hit közös gazdagságát fejezik ki. Eme „különbözőségben való egység” elérése felé 1999. október 31-én történt a döntő lépés. 3. „Az aláírás ezen aktusával a katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség összességében erősíti meg a megigazulástanról szóló közös nyilatkozatot.” 3. A közös nyilatkozat megítélése 3.1. Alapvető megállapítások (beleértve a KNy előfeltételeit) Mielőtt rátérhetnénk a megigazulástan részletkérdéseinek tárgyalására, annak elkerülésére, hogy a lényeg mellett elmenjünk, tisztáznunk kell az alapvető álláspontokat. 3.1.1. A saját tanító hivatallal rendelkező lutheránus egyház egyenrangú partnerként való elismerése A függelék 4. pontjában a katolikus Egyház egyenrangú partnernek ismeri el a lutheránus egyházat, és elismeri annak jogát a saját tanítóhivatalhoz. Eltekintve attól a feltörő kérdéstől, hogyan lehet ezt a tanítóhivatalt a lutheránusok által képviselt „sola scriptura” elv mellett megvalósítani, ezzel az engedménnyel nem csupán a katolikus Egyház önértelmezésében történik hangsúlyeltolódás, hanem olyan alapvető átértelmezés jön létre, mely Krisztus igaz Egyházának alapjait kérdőjelezi meg. Ezt a súlyos tévedést, mely végülis az egyházak új „egységének” alapját kellene képeznie, XI. Pius már 1928-ban elítélte Mortalium animos kezdetű enciklikájában:      „Ámde bármennyi nem-katolikus keresztényt találunk is, akik a testvériséget Krisztusban hangos szóval hirdetik, olyanok egyáltalán nincsenek, akiknek eszükbe jutna, hogy Jézus Krisztus földi helytartója tanításának és kormányzói hatalmának magukat alávessék, és neki engedelmeskedjenek. Hangoztatják, hogy a római Egyházzal szívesen tárgyalnak, de a jogegyenlőség alapján, azaz mint egyenrangú felek. És nincs semmi kétség benne, hogyha tárgyalhatnának, azt azzal a fenntartással tennék, hogy az esetleg létrejövő egyesség folytán nézeteiktől eltérni ne kényszerüljenek, amelyek pedig okai annak, hogy Krisztus egyetlen aklán kívül tévelyegnek. Éppen azért egészen nyilvánvaló, hogy az Apostoli Szentszék gyűléseiken részt nem vehet, és katolikusok az ilyen mozgalomhoz nem csatlakozhatnak és azt nem támogathatják, mert ha azt megtennék, úgy hamis, Krisztus Egyházától nagyon is eltérő vallásnak tekintélyét növelnék. Vajon eltűrhetnők-e mi azt – ami szörnyűséges dolog volna –, hogy az igazság, még pedig az Istentől kinyilatkoztatott igazság alkuba bocsáttassék? Hiszen most éppen a kinyilatkoztatott igazság megvédéséről van szó.”      A katolikusok számára nem vitás, hogy csak egy tanító- és lelkipásztori hivatal létezik, melyet maga a Mi Urunk Jézus Krisztus alapított, és a tévedhetetlenség kegyelmével ruházott fel. Ezért nem létezhet, amikor szent hitünk alapigazságairól van szó, egyenrangú partner, és ezért lehetetlen a KNy értelmében bármilyen párbeszéd – igen „ha azt megtennék, úgy hamis, Krisztus Egyházától nagyon is eltérő vallásnak tekintélyét növelnék. Vajon eltűrhetnök-e mi azt, hogy az igazság, még pedig az Istentől kinyilatkoztatott igazság alkuba bocsáttassék? Hiszen most éppen a kinyilatkoztatott igazság megvédéséről van szó.” Az Egyház mint az Istentől kinyilatkoztatott igazság őrzője, nem állíthatja magát egy teljesen téves vallással egy fokra. Hogyan lehetne ezekkel a tévedésekben megrekedt vallásokkal, mint egyenrangú partnerekkel tárgyalni? Ezzel a katolikus Egyháznak azon igényéről, hogy ő a hit egyetlen, Isten által kijelölt felvigyázója, szükségszerűen le kell mondania. Miután XI. Pius enciklikájában a különböző keresztény felekezetek hittanában meglévő különböző ellentmondásokat felmutatta, rátért az ilyen párbeszédek veszélyeinek tárgyalására:      „A vélekedések ekkora zűrzavarából hogyan vezethet út a kereszténység egyesítéséhez, azt megérteni nem tudjuk, hiszen az egység másként, mint az egységes tanítóhivataltól, a hit egységes szabályából és a keresztények egységes hitéből nem jöhet létre. De azt meg nagyon is tudjuk, hogy a véleményzavarból tágas út vezet a vallás elhanyagolása, a hitközömbösség és az úgynevezett modernizmus felé, amelynek szerencsétlen hívei szerint a hitigazságok nem abszolútak, hanem csak viszonylagosak, azaz olyanok, amelyek korok és vidékek szerint alkalmazkodnak az emberek hajlamaihoz, mert nem a változhatatlan kinyilatkoztatásban gyökereznek, hanem az életföltételek függvényei.” Mihelyst valaki a valódi egységből, mely az egyetlen tanítóhivatalra épül, mely az egyetlen hitet egyedül képes vigyázni, kivált, máris megtette a döntő lépést a közömbösség és a modernizmus felé. Ezzel a lépéssel a hit megváltoztatja lényegét, és ezután, mivel megszűnik az Istentől garantált igazság lenni, csupán egy teológiai nézetté válik, mely a modern teológusok játékszere lesz. A közös nyilatkozat a lutheránus világszövetség egyenrangú partnerként való elismerésével ezt a lépést hajtja végre, vagyis a katolikus hitfogalmat árulja el. A modernista hitfogalom, mely végülis a KNy alapját képezi, már nem követeli a megtérést, hanem a legkisebb nevezőn létrejövő konszenzust sürgeti. XI. Pius enciklikájában ezzel tökéletesen ellenkezve arra mutat rá, hogy az igazi katolikus ökumenizmus csakis a megtérésből következhet:      „A keresztények egyesülését ugyanis nem lehet másként elősegíteni, mint annak sürgetésével, hogy a kívülállók, akik valamikor sajnálatos módon elszakadtak, Krisztus egy és igaz Egyházához visszatérjenek…      Amennyiben ugyanis Krisztus titokzatos teste, azaz az Egyház, egy, összekötött és egybefoglalt, akárcsak a fizikai test, esztelenség volna azt mondani, hogy ez a titokzatos test széttépett és szétszórt tagokból állhat. Következésképpen, aki nem kapcsolódik a titokzatos testbe, nem lehet annak tagja, s nem függhet össze a fejjel, Krisztussal.” 3.1.2. Az igazság felosztása fő- és mellékigazságokra Az előzőekben röviden vázolt új hit-fogalom azt jelenti, hogy a továbbiakban nem egy igazság létezik, hanem több. Ennek megfelelően a közös nyilatkozatban az igazságot fő- és mellékigazságokra osztották fel. Az igazság ezen felosztásának következményeként a mellékigazságok legitim különbözősége mellett az alapigazságokban konszenzust állapítanak meg, úgy hogy a mellékigazságok az alapigazságokban alapvetően egymással megbékülve vannak jelen, és így nem bírnak többé szétválasztó erővel. Még akkor is, ha Ratzinger bíboros röviddel ezelőtt – talán, hogy a konszenzus értékét kisebbítse és a különbözőségeket kihangsúlyozza – tárgyi különbséget tett az „alapigazságokban” és „azokban az alapigazságokban” kifejezés között, ez a különbségtétel egyfelől nem támaszkodhat a konszenzus szövegére, melyben mindkét kifejezés egymás mellett szerepel, másfelől ezzel elismeri legalábbis alapjaiban azt a téves felfogást, miszerint különbséget lehet tenni alapigazságok és mellékigazságok között.      Az igazság ezen alap- és mellékigazságokba való felosztásáról, mely a közös nyilatkozat alapját képezi, XI. Pius pápa Mortalium animos kezdetű enciklikájában már ítéletet mondott a következőképpen: „Semmiképpen nem szabad hit dolgában a tételeket alapvető és nem alapvető tanokra fölosztani abban az értelemben, hogy amazokat mindenki köteles elfogadni, míg az utóbbiakat a hívek szabad választására lehet bízni. A hit természetfeletti erényének szabályozó oka ugyanis a nyilatkozó Isten tekintélye, amely önkényes emberi válogatást nem tűr. Krisztus igazi hívei ugyanazzal a hittel hiszik például a Szentháromság titkát és a Boldogságos Szűz Szeplőtelen Fogantatásáról szóló tant, egyenlő hittel hiszik az Úr megtestesülését és a római pápa csalatkozhatatlan tanítói tekintélyét abban az értelemben, amint azt a Vatikáni Általános Zsinat megállapította. Mert azzal, hogy az Egyház egyes hitigazságokat különböző korokban, esetleg csak a közelmúlt időben hirdetett ki ünnepélyes határozattal kötelező hittételekként, nem lesznek azok kevésbé bizonyosak és kevesebb hitelt érdemlők, hiszen valamennyit Isten nyilatkoztatta ki.” Látjuk, hogy XI. Pius azt szögezte le, hogy a katolikus hitben nem léteznek fő- és mellékigazságok, hanem az összes igazság azonos módon hozzátartozik Isten kinyilatkoztatásához, és ezért kivétel nélkül mind hitre kötelez. Aki csak egy hitigazságot is tagad, az elveszti az egész hitet, és ha csak egyetlen hitigazságban is ellentét van, nem lehet többé ugyanarról a hitről beszélni, hiszen a hit „a nyilatkozó Isten tekintélyén” alapszik, „amely önkényes emberi válogatást nem tűr”!      A pápa ezzel teljesen világosan kimutatja, hogy a mostani közös nyilatkozat mily téves alapokon nyugszik. A feltételek és engedmények, melyeket tartalmaz, nem állnak többé katolikus talajon, hanem egészében az indifferencizmusból és modernizmusból származnak, miként ezt a pápa már annakidején megmondta. A katolikus hitigazságok nem egymásnak ellentmondó vélekedések konszenzusa – ez hegeli dialektika, de nem katolikus teológia már. Hogy a konszenzus szövegében a határok megszabása már nem fontos, és a különbözőségeket fogalmilag „egymás felé nyitottan” határozták meg, végülis a teológia újabbkori értelmezésével függ össze, és ezért e háttérrel kell megítélni. A teológia ezen új értelmezése „ökumenikus teológiaként” új szemléletmódot és új szójegyzéket teremt, minekokán ez a teológia hagyományos (katolikus) értelemmel nem közelíthető meg. Ha itt célként a „teljes egyházi egységet” állítják be, akkor ezt az új szótár szerint a „különbözőségek egységeként” kell érteni. Ugyanígy esetünkben olyan „ökomenikus konszenzusról” van szó, melynek egyáltalán nem a gondolkodás azonossága a célja, hanem már a kiindulástól kezdve a megmaradó különbségek összeegyeztethetőségéről beszél. A beszélgetőpartnerek közös síkon (par cum pari) találkoznak, hogy tanaik „különböző kibontakoztatását” előadják és tolerálják. Olyan fogalmaknak, mint tévtan és eretnekség ebben a teológiában már nem jut hely, és így a konszenzus szövegében sem található többé. Ezen új teológia elvei lényegüket tekintve különböznek azoktól, melyek az egyháztörténelem egész során használatban voltak. Aki azt hiszi, hogy a közös nyilatkozat kérdésében csak praktikus vagy egyházpolitikai aktivitásokról van szó, az nem veszi észre, hogy a közös nyilatkozatban már a teológia alapjaiban súlyos elvi változtatások történtek, melyek a hagyománnyal radikális ellentétben állnak. 3.l.3. Új teológiai nyelv Miként azt már röviden említettük, az új teológiához új nyelv is társul. A közös nyilatkozatban az egyes kérdések bemutatásának rendszeréhez hozzátartozik, hogy azonos szavak használatával az azonos tartalom látszatát keltsék. Először mindig az azonosságokat szövegezik meg, és csak azután a felekezeti sajátosságokat. Ez az eljárás azt a látszatot kelti, mintha lényegében csak egy vélemény létezne, aminek alapján már csak a fennmaradó nüanszokat (részigazságokat) kellene megvitatni.      Ezt az eljárást példázza ez a rövid kis példa: az egyik oldal azt mondja, hogy a „szürke ló” fehér színű, a másik pedig azt, hogy fekete. (Németül a szürke lovat – melynek csak neve szürke, színe valójában fehér – „Schimmel”-nek nevezik; a magyar nyelvben nincs ennek megfelelő egyetlen szó, ezért a hasonlat nem olyan frappáns, mint a németben.) Ha mindketten kitartanak álláspontjuk mellett, nem jön létre semmilyen egyezség, hiszen a „szürke ló” (Schimmel) vagy fehér vagy fekete, harmadik eset nincsen. Hogy mégis egy közös, mindkét oldalt kielégítő megoldást találjanak, új, közös alapot kell keressenek. De az egyetlen, amiben mindkét oldal megegyezik csak ennyi: a „szürke ló” (Schimmel) ló ! Ezentúl ez a fődolog: a „szürke ló” (Schimmel) egy ló, melynek fehér-színűsége vagy fekete-színűsége már mellékes. Tehát: a „szürke ló” (Schimmel) egy ló, és ez akár fehér vagy fekete is lehet, melyről azonban már nem kell tovább vitatkozni, hiszen mellékessé vált, ha párbeszédet lehet róla folytatni a ló-lét közös alapjain. Ez egy megoldás – vagy talán nem? A közös nyilatkozatban szó van „megigazulásról”, „kegyelemről”, „együttműködésről”, „érdemről”, „bűnről”, anélkül, hogy megmondanák, hogy ezek a fogalmak a mindenkori teológiai rendszerekben egészen különböző, sőt egymással teljesen ellentétes értelemmel bírnak. Ezért érvényes alapvetően: Valódi egység csak a rendszerek megtérése által érhető el, nem pedig jelentéstani csalás által. Luther Márton nem csak a katolikus teológia fogalmait értelmezte át, hanem egy új, a katolikus hit ellen irányuló rendszert is kitalált. Ha most a KNy megalkotói úgy gondolják, hogy a dialektika módszerével ezt az ellentmondást fel lehet oldani, akkor nem veszik észre vagy elhallgatják, hogy ezzel az igazságot is elsimítják, azaz szétzúzzák. – Egy „szürke ló” (Schimmel) ugyanis fehér színű, és nem fekete, még akkor is, ha ló! – De a modern teológusok pontosan tudják, hogy ilyen módszerrel minden bástyát le lehet rombolni, miként ezt Hans Urs von Balthasar oly találóan kifejezte – és ezt a katolikusok ma, 34 évvel az Egyház hivatalos modernizmusa után, már nem is veszik észre! A Szent Officium az „Ecclesia catholica” ökumenikus mozgalomról szóló instrukciójában még 1949-ben is így inthette a püspököket: „Önöknek azokat a veszélyes kifejezésmódokat is meg kell bélyegezniük, melyekből azok a hamis feltevések és csaló remények származnak, melyek soha nem valósulhatnak meg; így például, ha valaki azt állítja, hogy mindazt, amit az elszakadtak visszatéréséről az Egyházba, az Egyház alkotmányáról és Krisztus Misztikus Testéről az apostoli körlevelek tanítanak, nem kell túlbecsülni, mivel mindez nem hit-előírás; vagy, ami még ennél is rosszabb, a dogmát illetően még a katolikus Egyház sem bírja Krisztus teljességét, hanem ebben a többiek által ő is tökéletesedni tud. Önöknek aprólékos gondossággal és a legnagyobb határozottsággal fel kell lépniük az ellen, hogy a reformáció és a reformátorok történetének tárgyalásakor a katolikusok hibáit mértéktelenül felnagyítsák, míg a reformátorok vétkét elkendőzzék, vagy, hogy mellékes dolgok oly módon előtérbe kerülhessenek, hogy ezáltal a lényeg, nevezetesen a katolikus hittől való elfordulás többé alig méltassék figyelemre és el sem ítéltessék. Továbbá ügyelniük kell arra, hogy egyesek túlzott és hamis külső buzgóság vagy oktalan és figyelemfelkeltő eljárás által az elérni kívánt célnak nehogy többet ártsanak, mint használjanak. A teljes és rövidítés nélküli katolikus tant kell oktatni és bemutatni. Semmiképpen nem szabad szótlanul átsiklani afölött vagy többértelmű szavakkal elkendőzni azt, amit a katolikus tanítás a megigazulás valódi lényegéről és fokairól, az Egyház alkotmányáról, a római pápa jurisdictio-primátusáról és az elszakadtaknak Krisztus igaz Egyházához való visszatéréséről mint az egységhez vezető egyetlen útról tanít. Az elszakadtaknak nyugodtan azt lehet mondani, hogy az Egyházhoz való visszatérésükkel azt a jót, melyet ők eleddig Isten kegyelméből megkaptak, semmilyen módon el nem vesztik, hanem az visszatérésükkel csak még nagyobb és tökéletesebb lesz. Mindazonáltal nem szabad erről úgy beszélni, hogy bennük az az érzés keltődjék, hogy ők visszatérésükkel valami fontosat hoznak az Egyházba, ami eddig hiányzott belőle. Világos és egyértelmű szavakkal ki kell ezeket jelenteni, először azért, mert ők az igazságot keresik, másodszor pedig, mert igaz egység soha nem valósítható meg az igazságon kívül.” Ma is ilyen világos, mindennemű dialektikától mentes beszédre lenne szükség. XII. Pius ezen szavai valós fényt vetnek a közös nyilatkozatra. Egyszerűen meg kell állapítani: ebbe a közös nyilatkozatba mindazt a tévedést felvették és az elérni kívánt konszenzus alapjává tették, melyet a pápa mint kerülendőt nevezett meg. 3.2. Részletek A konszenzus szövegéről eddig felsorakoztatott alapvető meggondolások után beszélnünk kell még legalább két olyan kérdésről, melyek a megigazulásról szóló tannal kapcsolatban katolikusok és lutheránusok között vitát képeznek. 3.2.1. A kegyelemben való közreműködés A legfrissebb publikációkban örömmel számoltak be róla, hogy a konszenzus szövege szerint végre a lutheránusok is beismerték a kegyelemben való közreműködést. Ezzel szemben a konszenzus (21.23.24. bekezdés) világosan kimondja, hogy „a megigazulást nem befolyásolja az emberi közreműködés”. Egyedül a 39. bekezdésben van arról szó, hogy „a lutheránusoknál is felmerül a kegyelemben való megmaradás és a kegyelemben, hitben való növekedés gondolata. Mindazonáltal hangsúlyozzák, hogy az ember igaz volta az Isten általi elfogadás és Krisztus igaz voltában való részesedés következtében mindig teljes, emellett azonban azt is mondják, hogy ezeknek hatása a keresztény életben növekedhet.” Habár a katolikus Egyház 1998. június 25-i válasza éppen a 3. bekezdésben, az összes kifogás leghosszabb és legrészletesebb részében, az ember közreműködését kihangsúlyozta, az 1999. június 11-i „Annex”-be ezekből a katolikus megfogalmazásokból semmit sem vettek át, ellenkezőleg, a lutheránus hitvallási iratok idézése révén szinte fölöslegessé vált a közreműködés kérdésének további feszegetése. A 39. bekezdésben megnevezett „kegyelemben és hitben való növekedést” nem lehet katolikus módon értelmezni. Ha konzervatív katolikusok egy ilyenfajta interpretálást olvasnak ki ebből, akkor ez csak azért lehetséges, mert Luther megigazulásról szóló tanítását nem értették meg teljesen. Miként Theobald Beer alapművében, „A vidám változás és veszekedés”-ben (Der fröhliche Wechsel und Streit) kifejtette, Luther nem egy egyszerű, hanem egy „kettős” megigazulásból indul ki. Csak a megigazulás eme két fajtájába való felosztás hátteréből lehet Luther tanítását megérteni, és lehet azt a veszélyt elkerülni, hogy valaki a „kegyelem”, „közreműködés” és „jutalom” fogalmát Luther értelmezésével szemben katolikus módon értelmezze.      „Tamás (Aquinói) és Luther abban értenek egyet, hogy a jócselekedet, amennyiben szabad akaratból történik, nem érdemel külön méltatást. A Szentlélek erejéből elkövetett tettnek mindketten differenciált, növekvő jutalmat tulajdonítanak. Eme közös szemléletmód azonban a kegyelem illetve a Szentlélek ajándéka és ereje kifejezést más módon értelmezi, mely az egyezés ellenére egymással ellenkező következtetésekhez vezet.” Valóban, a bűnbe esett ember nem méltó a kegyelemre, azaz bűnösként nem emelhet igényt a kegyelemre, hiszen a kegyelem Isten önkéntes ajándéka az embernek. Ha a bűnös Istentől megkapja a megszentelő kegyelmet (Isten előtt megigazul), akkor ez az ember érdeme nélkül történik. De: „Mivel a kegyelem (Luthernél), ami Krisztus, rajtunk kívül van és fel nem osztható, és semmilyen megelőző, gyógyító, ‘természetes’ kegyelmet, semmilyen természetfeletti egzisztenciálist és semmilyen teológiai, hármasan strukturált természetet nem vesz figyelembe és nem engedélyez, e kegyelem területén a jutalomhoz illő voltának megfelelően az akarat részesedésének nem lehet helye… Bár Luther a donumot a Szentléleknek tulajdonítja, és jutalomról beszél, mégse létezik nála az erre méltónak levés fogalma Szent Tamás értelmezése szerint, mivel a Szentlélek ajándéka hatásában ugyanúgy a kegyelmen, mely Krisztus, kívül marad, amiként a tett is megtartja a maga önállóságát… Isten erejében való növekedésünket Luther egy új külön ajándékba helyezi, melyet nem szabad a kegyelemmel együtt említeni. Isten két segítségének különválasztása a lutheránus megigazulástan alapelve.” Luthernél az ember megigazulása után is bűnös ember marad, ezért jócselekedeteinek soha sem lehet természetfelettien hasznos értéke. Ezzel szemben a katolikus tanítás azt mondja, hogy a megszentelő kegyelem állapotában élő ember lényét tekintve valódi szent, kinek jócselekedetei Istennek tetszőek, és ezért Isten szemében természetfelettien hasznosak és örök életet érdemlők. Luther ezzel szemben ezt írja: „Az új születés révén az ember a bűnből a megigazult állapotba kerül, és így a nemlétből a váláson keresztül a létbe, és csak ekkor cselekszik igazul.” De mit is jelent Luthernél ez az új születés? Nála ez nem a megszentelő kegyelmet jelenti, hanem (Th. Beers gondolatmenetét követve): „‘Az új élet a valóságban egy nemlét.’ A gratia területén a közreműködés egy nemlét. Luther felfogása szerint a teológia alapvető tévedése, hogy az első igazlétet, mely ‘az Isten és ember közötti viszonyról szól’, a másodikkal együtt tárgyalja és ily módon összekeveri.” Luther szerint Isten a bűnöst az első megigazulásakor irgalmával csak betakarja, anélkül, hogy valóban megszentelné. Az ember csak mintegy takaró alatt él, miközben magában a kegyelmi állapotában semmilyen változás nem megy végbe. Ezekután az embernek, aki a kegyelem által ugyan be van takarva, de még nincs megszentelve, egy második megigazulásban kell a bűntől megtisztulnia. Csak ez a második megigazulás ismer növekedést, mert az embernek Isten igéjének szellemileg vett segítségével tevékenynek kell lennie. Eközben Luther teológiájában döntő, hogy a természet és a természetfeletti radikálisan eltér egymástól, így az emberben nem lehet semmilyen létszerű részesedés az isteni természetből. Így az ember növekedésében sem részesülhet egy benne élő háromszemélyű Isten kegyelmi támogatásában. Az ember az istenit csak a szellem által kapja meg. Luther értelmezésében a közreműködés egészen mást jelent, mint amit a katolikus teológusok tanítanak. Annak oka, hogy Luther teológiájával még a teológusok sincsenek teljesen tisztában, abban a megrövidítésben rejlik, mely a kutatást a katolikus-interpretáló Lortz iskola révén érte. Theobald Beer a 80-as években szolgált azzal a szenzációs felfedezéssel, hogy Luther teológiáját Hermes Trismegistos filozófiájának segítségével dolgozta ki. Az ökumenikus alaphangulat következtében azonban a teológusok nem voltak hajlandók új árkokat ásni. Így a talaj messzemenően megmunkálatlan maradt. Csak a legújabb időkben kezdtek el megint ezzel a témával foglalkozni. Rómában és Regensburgban olyan munkák látnak napvilágot, melyek bebizonyítják, hogy Luther teológiája alaptételeiben, elsősorban abban, hogy Isten és a teremtmény nem találkozhatnak, és ezért különböző síkon mozognak, Hermes Trismegistos és Johannes Reuchlin írásaiból alakult ki. A párhuzamok már ma láthatóak. 3.2.2. „Egyszerre igaz és bűnös” („Simul justus et peccator”) Ezzel a kifejezésmóddal, „egyszerre igaz és bűnös”, a közös nyilatkozat egy lényeges lutheri gondolatvilágot fogadott el, és tett a konszenzus alapjává. A katolikus Egyház válaszában ezt a beszédmódot először szintén pontosítják: „A legnagyobb nehézségek, hogy a megigazulás témájában a két fél közötti teljes egyetértésről beszélhessünk, a 4.4-es paragrafusban, ‘a megigazultak bűnös létében’, található (Nr. 28-30). Még a legitim különbözőségek figyelembevételével is, melyek a hit adottságaihoz való különböző teológiai megközelítésből adódnak, a katolikus oldalt már a felirat is meglepetéssel tölti el. A katolikus Egyház tanítása szerint ugyanis a keresztségben mindaz, ami valóban bűn, eltöröltetik, és ezért Isten az ‘újjászületettben’ semmit sem gyűlöl. Ebből az következik, hogy az érzéki vágyak, melyek a megkereszteltben még megmaradtak, alapjában véve nem bűnök. Ezért ez a tétel, ‘egyszerre igaz és bűnös’ úgy, ahogy a Nr. 29 elején áll, a katolikusok számára nem elfogadható. Ez a kijelentés ugyanis összeegyeztethetetlennek tűnik a belső ember megújulásával és megszentelődésével, melyről a Trienti Zsinat beszél. A Nr. 28-30-ban használt fogalmat, ‘istenellenesség’, különbözőképpen értelmezik a katolikusok és lutheránusok, és ezért valóban kétértelmű fogalommá válik… Mind ezekből az okokból nehézségek merülnek fel azzal a kijelentéssel kapcsolatban, miszerint a ‘simul iustus et peccator’ tanítása abban a felfogásban, mely a közös nyilatkozatban szerepel, nem esik az eredendő bűnről és a megigazulásról szóló tridenti dekrétumok elítélései alá.” Még akkor is, ha ebben a „válasz”-ban a katolikus kifogások helyesek, a katolikus tanítás és Luther felfogása közötti összeegyeztethetetlenség gyökereire nem történik utalás. Csak ha a fenti idézet így hangzana: „ez a kijelentés összeegyeztethetetlen a belső ember megújulásával és megszentelődésével, melyről a Trienti Zsinat beszél”, és nem ilyen határozatlanul: „összeegyezhetetlennek tűnik” lehetne világosan ítéletet nyilvánítani. Így azonban végülis minden nyitott marad, hogy azután a „függelék”-ben ezt a pontosítást újfent relativizálják, amikor ezt írják: „A) Mi közösen megvalljuk, hogy Isten az embernek kegyelemből megbocsátja bűneit, és őt egyúttal életében a bűn szolgai hatalmából megszabadítja (…)” (KNy 22). A megigazulás a bűnök bocsánata és igazzá tevés, melyben Isten az embernek „Krisztusban levő új életet ajándékoz” (KNy 22). … Minket valóban és belsőleg megújít a Szentlélek működése, és az Ő hatása által mindig tőle maradunk függőek. „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg” (2 Kor. 5,17). Ebben az értelemben a megigazultak nem maradnak többé bűnösök. De tévednénk, ha azt mondanánk, hogy bűn nélkül valók vagyunk (vö: 1 Ján. 1,8). „Mert sokban vétünk mindnyájan” (Jak. 3,2).Ez arra az állandó veszélyre emlékeztet bennünket, mely a bűn hatalmából, és a keresztényekben meglévő hatásából kiárad. Ennyiben lutheránusok és katolikusok a keresztényeket valóban simul iustus et peccator-nak tarthatják e témakörhöz való eltérő hozzáállásuk csorbítása nélkül, miként ezt a közös nyilatkozat 29-30 pontjaiban kifejtették. De egyértelművé tehet-e e „függelék” ezen ábrázolása egy „többértelmű kifejezés”-t (bűnös, igaz)? Csak ha ez sikerülne, lehetne becsületesen azt mondani: „mi közösen megvalljuk”. Valóban elegendő eufemisztikusan arra utalni, hogy ez a közös hitvallás „e témakörhöz való eltérő hozzáállásuk csorbítása nélkül” történik, hogy a meglévő ellentéteket eltakarják?      Nem! Miként már kifejtettük, két egymással tökéletesen ellentétes tanrendszerről van szó, melyekben a fogalmak teljesen más jelentéssel bírnak, melyet a „simul iustus et peccator” kifejezéssel kapcsolatban a továbbiakban mégegyszer röviden bemutatunk. Megint csak Theobald Beer az, aki rámutat, hogy Luther a kettős megigazulás fogalmával a kettős bűn fogalmát köti össze, és ezzel tudatosan szembeszegül a nagy katolikus teológusok tanításával. Beer ezen ellentétet még tovább is kifejti: „Mi lép az emberben az eltörölt természetes rend helyére? A ‘kettős szolgaság’ lép életbe, a bűn és a megigazultság: a kegyelemmel együtt megmarad a bűn. A keresztény olyan, mint egy megkötözött rabló, … egy Üdvösségre méltó álszent. A keresztény egyidejűleg ellensége és fia is Istennek. Minden erénnyel egyidejűleg jelen van az ellentétes bűn. A keresztény egyszerre akar és nem akar. Nincs semmilyen középső dolog a legszolgaibb félelem és a legégőbb szeretet között. … Luther erre a pontra helyezi a hangsúlyt: ‘Kérem, hogy ezt pontosan megtanuljátok. Higgyétek el nekem, ha meghalunk, a legtöbben nem tanítják ezt, és nem teszik meg ezt a megkülönböztetést (bűnös és igaz egyszerre)’.” Luther számára az ember egyszerre igaz és bűnös, egyszerre ellensége és fia Istennek, egyszerre erényes és vétkes – „két ellentétes dolog azonos szubjektumban és ugyanabban az időben”. Luther erre a különös, az ellentétesség elvét feloldó felfogásra azáltal jut el, hogy szerinte a menny és a föld összeköttethetetlenül áll egymás mellett. A mennyben csak kegyelem létezik, míg a földön csak bűn. Az emberben azonban e két birodalom közvetlenül találkozik egymással, az ember egyidőben igaz és bűnös! Luther számára nem létezik közbenső zóna. Ezért nincs Luther teológiai rendszerében se megszentelő kegyelem, se különbségtétel a bocsánatos bűn, mely az ember kegyelmi állapotát nem oldja fel és a súlyos bűn között, mely megszűnteti a kegyelmi állapotot. Így lehetetlen számára megérteni, miképp követhet el az igaz még bűnt! A katolikus teológiában ez lehetséges és megkülönböztethető. Egy a megszentelő kegyelem állapotában élő ember még nem szent a szónak valóságos értelmében, neki még megvannak a hibái és gyengeségei, melyek a bocsánatos bűnök felé hajlítják. Mindazonáltal Isten segítő kegyelmével képes Isten parancsait úgy megtartani, hogy súlyos bűnbe ne essen. Csak ebben az értelemben szabad tehát azt mondani, hogy a megigazult (= a megszentelő kegyelem állapotában élő) igaz és bűnös (= a bocsánatos bűnben élő) egyszerre. Ebben az értelemben nevezik magukat a nagy szentek is „nagy bűnösöknek”, vagy beszélnek a misztikusok az Istennel való egyesülésért küzdő ember bűnéről. Jellemző a közös nyilatkozat szellemére, hogy ezek a katolikus fogalmak mint megszentelő kegyelem, bocsánatos bűn, súlyos bűn, nem szerepelnek benne. Ezért nem lehet azt állítani, amit Ratzinger bíboros az egyik interjúban mondott, hogy „ez az ellentét (Luther tanítása és a katolikus tan között) áthidalható a tapasztalati nyelv és az objektív beszédmód közötti megkülönböztetéssel”. Ez érdemileg hamis! Ezekkel a fogalmakkal kapcsolatban nem tapasztalati nyelvről és objektív beszédmódról van szó, hanem két teológiai rendszerről, melyek egymásnak tökéletesen ellentmondanak! Mikor Luther bűnről beszél, az egészen mást jelent, mint mikor egy katolikus beszél a bűnről! E két teológiai rendszer nem harmonizálhat egy konszenzusban, hanem mindenkinek el kell döntenie, hogy az egyiket elfogadja és a másikat elveti vagy fordítva. Ezért érvényesek a Trienti Zsinat elítélései a protestánsokra mindaddig, amíg meg nem térnek! 4. Következmények Milyen „kötelezettséget” követel ez a konszenzus aláíróitól és a keresztényektől? Először is a konszenzuspapír a megigazulásról eddig folytatott párbeszédek eredményeinek a kötelező érvényű nyilatkozata, mérlege és összterméke. Nem akartak új hitvallást előterjeszteni, melyet az egyházaknak el kellett volna fogadni. A konszenzus szövegének kidolgozásában résztvevő finn püspök, Eero Huovinen a papírt a közös megértésre való „kötelezettségnek” nevezi. Még akkor is, ha a konszenzus szövege nem igényelheti, hogy a hívők mint szigorú tanbeli tételt kezeljék, azáltal, hogy magas egyházi tekintélyek magukra nézve kötelező érvényűnek fogják tartani olyan következményeket von maga után, melyek hatása alól a hívők sem vonhatják ki magukat. A lutheránus világszövetség a közös nyilatkozat céljának azt tartja, hogy „az egyházak életében és tanításában levő megegyezésnek hatnia és beigazolódnia kell”. Hogy csak egy példát említsek a gyakorlati következményekből, a lutheránus világszövetség egyik tagjának, a marburgi teológia professzornak, Hans-Martin Barth-nak legutóbbi nyilatkozatából idézek: „Miképpen tagadható meg az immáron létrehozott alapokon az utolsó vacsora közössége egy nyitott áldozás értelmében, azaz a katolikus keresztények meghívása az evangélikus úrvacsora ünneplésére és az evangélikus keresztények jelenléte a római-katolikus eucharisztia megünneplésén? Közvetlenül az Augsburg-i aláírást követően létre kell hozni egy komissziót, melynek a közös nyilatkozat következményeiről kell tanácskoznia, és javaslatokat kell kidolgoznia.” Akaratlanul is Luther újra és újra elismételt bizonygatása jut az ember eszébe, mely szerint egyedül a megigazulásról szóló cikkely volt az, mely „a tisztítótüzet, a miséket, a szerzetességet, a pápaságot” megdöntötte. Éppen a pápasággal kapcsolatban hozott már 1980-ban nyilvánosságra egy cikket a konszenzus szövegének egyik tervezett aláírója, Walter Kasper püspök, melyben a lutheránusok követelésére válaszként a pápaság „reinterpretálásának” és „praktikus átszerveződésének” tervét ismertette , melyet a jövőben a „jurisdictio-primátus önkorlátozásának” következtében főként ökumenikus funkcionális mivoltában kell értelmezni. Az 1999. október 31-i aláírás, melyet néhányan a médiákban már „az évszázad eseményének” neveztek, hasonló hatású lesz, mint az 1986. október 26-i vallások közötti találkozó Assisiben. Az Egyház protestantizálódása pasztorális programmá válik, mely a híveknek az „új misén” keresztül megtörtént átnevelése folytán zökkenőmentesen és ellenállás nélkül fog lezajlani. Rövid időn belül az utolsó teológiai akadályokat is el fogják pasztorálisan egyengetni, mert a különbségek úgyis már csak teoretikusan, néhány még mindig konzervatívan gondolkodó, visszamaradott teológus fejében léteznek. A fél- és háromnegyed-konzervatívak először jajgatnak majd, aztán kényszerűségből követni fogják ők is a többséget. És mi? Nem tudtuk megakadályozni e nyilatkozat aláírását. Mi abban látjuk feladatunkat, hogy a katolikus Egyháznak a tévedéssel kötött ezen szégyenletes kapcsolatát azáltal hidaljuk át, hogy hűek maradunk a katolikus tanításhoz, a tévtant továbbra is tévtannak nevezzük, és a Trienti Zsinat elítéléseit életben tartjuk; azzal, hogy nap mint nap egyszerűen hűen élünk, mindenekelőtt a tridenti rítusú szent liturgia ünneplésével. Számunkra nem létezik konszenzus csak igazság! Megjelent a Szent Margit Lap 44. (1999. decemberi) és 45. (2000. januári) számában A honlapra feltéve: 2005. december 3.