Korunk súlyos tévedései
(forrás: www.antimodernist.org – 2026. március 24.)

Az FSSPX bejelentése, miszerint 2026. július 1-én – Róma engedélye nélkül – püspököket fognak szentelni, az ú. n. katolikus tradicionalista körökben nagy felzúdulást okozott, és köztük sokakat arra indított, hogy véleményt nyilvánítsanak ez ügyben. Így tett Atila Sinke Guimaraes, a „traditioninaction.org“ weboldal vezető munkatársa is, aki „Choosing Between Pharisees & Sadducees“ (= Választás a farizeusok és a szadduceusok között) címmel adta közzé írását e témában.
     A „traditioninaction.org“ weboldal különös helyet foglal el az ú. n. tradicionalista katolikus oldalak között: Szemben az FSSPX-hez tartozó vagy azokkal rokonszenvező, illetve onnan kivált csoportokkal, az 1962-es "mise" helyett az 1955 előtti szentmisét propagálja, és több más témában is autentikus katolikus írásokat ad ki, ugyanakkor rigorózusan kizárja köreiből, elhallgatja mindazokat [például Msgr. Viganót], akik úgy gondolják, hogy aposztaták nem lehetnek pápák.

Azok után, hogy a két fél – Fernandez és az FSSPX rendfőnöke – közötti egyezkedés nem járt sikerrel, és utóbbi kijelentette, hogy a püspökszentelés ügyében nincs értelme Rómával párbeszédet folytatniuk, Guimaraes azon a véleményen van, hogy mindkét fél azon iparkodik, hogy a közelgő „meccs” számára pártfogókat gyűjtsön maga köré.
     E véleményével az egész ügyet két oldal konfrontációjának állítja be: Cikkében leírja, hogy a "katolikus" közvélemény azt tartja, hogy a Pius Közösség a csaknem kétezer éves Egyháznak a „II. Vatikáni Zsinatig” őrzött tradíciójához való hűséget képviseli, valamint ellensége ennek a zsinatnak és következményeinek, és ő a „tridenti mise” őrzője. A bejelentett püspökszentelések ezért e kincsek további megőrzését szolgálja.
     A másik oldalon Fernandez áll, mint a hivatalos "egyház" és a "II. Vatikáni Zsinat" buzgó védelmezője, aki e zsinat dokumentumaival és határozataival kapcsolatban semmiféle párbeszédet nem tűr el, írja Guimaraes, aki szerint ez a helyzet a mai katolikusokat komoly dilemma elé állítja: Aki hű akar maradni a tradícióhoz és a katolikus Egyházhoz, annak a Pius Közösséget kell támogatnia, és akkor a szakadásba is követnie kell őket. Aki nem ezt teszi, az ugyan az "egyházon" belül marad, de elszakad az igaz hittől. – Guimaraes azonban úgy véli, hogy ő képes feltárni „e téves dilemma melodramatikus tévedéseit”, ami szerinte hasonló a farizeusok és a szadduceusok közötti vitákhoz, akik bár állandóan veszekedtek egymással, de Krisztus elutasításában tökéletesen egyetértettek.

Az antimodernist.org oldal szerzője szerint a helyzet nem annyira drámai, mint amilyennek Guimaraes lefesti, és amilyen 40 évvel ezelőtt volt, mert a mai ú. n. tradicionalisták túlnyomó többségét már csak az érdekli, hogy "régi misére" járhasson, mindegy, hogy hová. Ezért Guimaraes farizeus-szadduceus hasonlata jól illik a mostani helyzetre. Hiszen a mai tradicionalisták túlnyomó többsége megegyezik abban, hogy elutasítja azt a Krisztust, aki Barabbás mellett nem a szabadságot követeli magának, hanem az abszolút, az egyedüli uralmat. Ezért ma valójában nem a TLM (tridenti mise) szabadságáról van szó a NOM mellett, hanem a hamis "egyház" feltétlen visszautasításáról,és a Krisztus Egyházához és a szentmiséhez való hű és feltétel nélküli ragaszkodáshoz. „Űzd el a szolgálót és fiát, mert a szolgáló fia nem fog örökölni a szabad asszony fiával.” (Gal 4,30)

Guimaraes elsőként a fent említett tévedéseket akarja tisztázni: Szerinte az első nagy hiba abban rejlik, hogy a többség úgy véli, hogy a Pius Közösség nem fogadja el az ú. n. II. Vatikáni Zsinatot. Ez azonban nem igaz. Mert valójában elfogadja, csak azzal a feltétellel, ha annak szövegeit a „tradíció szellemében értelmezik”. Ezt már Lefebvre is számos alkalommal kifejtette. És Bernard Fellay, aki 24 évig volt a közösség főnöke, kijelentette, hogy a "zsinat" 95 százalékát minden probléma nélkül el lehet fogadni. Hoyos, aki a régi „Ecclesia Dei” elnöke volt, nyilvánosan is kijelentette, hogy a négy Pius-"püspök" egyet ért a zsinattal.
     Még az állítólagos keményvonalas Williamson is – akit abban az időben, amikor a Winona-i Pius-szeminárium régense volt, Guimaraes meglátogatott – így nyilatkozott: „A probléma az, hogy Ön a zsinatot le akarja rombolni, miközben mi (m. m. a Pius Közösség) csak egyes pontokat kritizálunk benne.” A mostani rendfőnök Fernandez-nek írt levelei is bizonyítják, hogy a Pius Közösség azóta sem változtatott ezen az álláspontján: azaz az FSSPX csak a zsinat összes dokumentumának feltétel nélküli elfogadását nem fogadja el.
     Vagyis, ellentétben a legendával, a Pius Közösség nem utasítja vissza az ú. n. II. Vatikáni Zsinatot, mindössze egyes pontokat akar benne korrigálni. Így volt ez már Lefebvre idejében, így van most, és így marad továbbra is, mert e közösség lényege diktálja ezt. A "zsinati embercsinálta-egyházˇezen a zsinaton nyugszik, s ezért követeli meg ennek teljes és korlátok nélküli elfogadását és alkalmazását. Másfelől az FSSPX csak annak köszönheti létét, hogy bírálja e zsinatnak néhány pontját, és ha ezt feladná, akkor saját létét adná fel. Következésképpen az FSSPX egy "tiltakozó-párt", és ezért nem lehetséges a megegyezés köztük és a rómaiak között, holott, vagy éppen ezért, mindkét pártnak szüksége van a másikra.

A mai ú. n. tradicionalisták másik súlyos tévedése [amit mostanában sok általuk írt cikkben ilyen formában fogalmaznak meg: „Lefebvre nélkül ma már nem lenne régi mise”, „Lefebvrenek és közösségének köszönhető, hogy egyáltalán van még régi mise”], hogy az „FSSPX a tridenti miséhez ragaszkodik”. Guimaraes saját honlapján részletesen cáfolja ezt a mesét: Elsőnek Msg. Guérard des Lauriers tanúvallomására hivatkozik, aki az 1970-es évek elején az Econe-i Pius szemináriumban tanított, és aki szerint Lefebvre egy ideig a NOM-t celebrálta, és csak saját embereinek nyomására tért vissza a „régi miséhez” Közössége számára pedig az 1962-es verziót írta elő kötelezőnek, holott ez már átmenet volt az 1969-es új mise felé. Des Lauriers szerint Lefebvre a NOM-elleni híres Ottaviani-intervenciót – melyet nagy részben maga Lauriers írt – sem akarta aláírni, pedig felkérték rá.
     Az 1962-es misszálé, folytatja a traditioninaction.org munkatársa, ugyanannak az embernek, Annibale Bugnini-nak az alkotása, mint az 1969-es NOM. – A Pius Közösségnek az 1962-es misszálé elfogadása tette lehetővé, hogy néhány helyen, elsősorban Németországban és az USA-ban, a hívek könnyebben elfogadják őket, és ami alapján a párbeszédes misét bevezették. [szerk. megj.: 28 évvel ezelőtt egy közép-németországi Pius-kápolnában voltam "misén", ami már akkor is, pedig sokkal kevesebbet tudtam minderről, nagyon furcsának tűnt számomra: nyilván egy, ilyen is, olyan is Piuszos-misébe botlottam, amiről itt szó van.]
     Guimaraes szerint az 1962-es misszálé már egy „hegyről lefelé guruló hólabdának” tekinthető, de azért még legitim. Az antimodernist.org cikkírója szerint viszont nem az, mert nem valódi pápa, hanem egy hamis, azaz Montini promulgálta.

Guimaraes a harmadik „tévedést” a tanító és lelkipásztori hatalom összekeverésében látja. Szerinte három alapvető pápai hatalom van: a tanító, a kormányzó (a jurisdictio) és a papi hatalom. Tanítói hivatala arra kötelezi a pápát, hogy a katolikusoknak az igaz tant hirdesse, és hitükben őket megerősítse. Kormányzó hatalma folytán (mely egyenlő a pápai primátussal, Péter oldó-kötő hatalmával) az egész Egyház felett ő rendelkezik a legfőbb joghatósággal. Papi hatalma folytán a pápa, mint minden püspök, a szentelések teljességét élvezi; ámbár a „gyakorlatban” a papi hatalom „szorosan össze van kötve” a kormányzó hatalommal, és ezért az ő engedélye nélkül senki sem szentelhet se pappá, se püspökké senkit.

Az egyházi hatalom eme hármas felosztása azonban nem felel meg a hagyományos katolikus tanításnak. A mai teológusok ugyan három egyházi hivatalról beszélnek, de a gyakorlatban többnyire még ők is csak két hatalom között tesznek különbséget, a papi és a kormányzói között. A tanító hivatal a kormányzó hivatal részét képezi, mégpedig azért, mert az Egyházban az autentikus tanításhoz hozzátartozik a jurisdictio, mert csak ezáltal lehetnek a hívek kötelezve ezen tanítások elfogadására, és csak emiatt lehet tőlük ezeket számon kérni, illetve, az ezek ellen elkövetett vétség esetén felettük a megfelelő ítéleteket elrendelni. [Az Egyházban felhatalmazást a tanításra egyedül a pápa adhat a püspököknek, és egyedül a megyéspüspök az egyházmegyéjében szolgáló papoknak – ez az, amit a megmondó emberek egyáltalán nem vesznek figyelembe!]

A Schütz-féle Dogmatika tankönyvben ez áll: „A skolasztikusok szerint az Egyház két kulcsot kapott, és ennek megfelelően két hatalmat: a kormányzó és papi hatalmat (potestatem iurisdictionis et ordinis). Ez a fölosztás a tanító hatalmat a joghatósághoz utalja, aminek ez a jelentősége: a papi hatalmat, mint szentségi jegyben gyökerező valamit, nem vesztheti el birtokosa; a joghatóságit igen. A törvényhozó nemcsak értelmezi a már fönnálló törvényt, hanem újat is alkothat. A tanító hatalmat a maga különállásában csak az újkorban hangsúlyozzák.” – Az Eichmann-Mörsdorf-féle Egyházjogi tankönyv (1951) szerint: „A papi és tanító hivatal közötti megkülönböztetés a protestáns teológiából ered, és csak a 19. század elején hatolt be a katolikus teológiába néhány egyházjogász (Walther, a konvertita Philips (1804-1872)) révén… A hármas felosztás ezért egy nem megfelelő, nem ideillő megkülönböztetés, és azzal, hogy a régi skolasztikus-kánoni kettős felosztást majdnem teljesen kiszorította, nagy mértékben akadályozta az Egyház belső lényegi szemléletéhez való eljutást.” [„den Zugang zur Wesensschau der Kirche in erheblichem Maße behindert“]

A traditiononaction.org cikkírója, bár szemére veti az FSSPX-nek, hogy az „igazi tridenti” mise helyett a Bugnini-féle 1962-est celebrálják, az egyházi hatalom kérdésében átveszi a „protestáns teológiából származó”, tehát „nem megfelelő” felosztást, és ennek értelmében így érvel tovább: „Ha a pápa egy téves tant hirdet, a katolikusoknak ez ellen szabad ellenállást tanúsítaniuk, amennyiben ez az ellenállás tiszteletteljes módon történik. .. Ugyanakkor egyetlen katolikusnak sem megengedett a pápa joghatóságát tagadni. … Mert ez szakadást jelentene az egyházi egységben … és az Egyházat káoszba taszítaná.” – Guimaraes ezzel nem mást, mint azt állítja, hogy a pápai tanítással szembeni ellenállás – azaz egy eretnek tan hirdetése – „nem jelent szakadást az Egyház egységében és nem dönti azt káoszba”. Ezt Dr. Luther Márton és társai igencsak hatásosan bebizonyították! – Guimaraes mégis azt hirdeti, hogy akik a pápa engedélye nélkül püspököt szentelnek, azok szakadásba, azaz az Egyházon kívülre kerülnek, míg azok, akik a pápa tanítását elutasítják, mint például Dr. Luther Márton, azoknál ez a veszély nem áll fenn!
     „Ez két különböző terület, ahol az egyik nem igazolja a másikat” – írja Guimaraes, majd így folytatja: „Ami a tanító hivatalt illeti, ott a Pius Közösség vezetői folytassanak továbbra is tiszteletteljes párbeszédet a "szentszékkel" az általuk kívánt témákban, … az ő esetükben ez a legitim megoldás…. A kormányzó és a papi hatalommal kapcsolatban azonban, amíg a tanban nem jutnak egyességre, áthidaló megoldást kell kérniük a "pápától", hogy híveik ne legyenek megfosztva a szentségektől … de semmiképpen sem szabad Róma akarata ellenére nyilvánosan (!?) püspököket szentelniük… ez arrogáns lázadás lenne, aminek a legszigorúbb megtorlást kell maga után vonnia., ami a kiközösítésből áll, mert az elkövetők ezzel a gaztettel önként helyezték magukat az "egyházon" kívülre.”

Ez aztán valóban abszurd színjáték, háborodik fel az antimodernist.org cikkírója! Ha mi lennénk a "pápa", akkor válaszunk egész egyszerűen így hangzana: A Pius-hívek fogadják máshol a szentségeket, és ne az egyébként is szakadár mozgalmukban. Pláne, hogy maga az FSSPX is elismeri a NOM-os "szentségek" érvényességét és legitimitását. Ki az tehát, aki elrabolja tőlük a szentségeket, mikor a Pius-osok kényszerítik őket arra, hogy azokat kizárólag az ő mozgalmukban vegyék magukhoz?

Guimaraes kijelenti, hogy „a progresszívizmus – azaz a II. Vatikáni Zsinat és ennek következményei – elleni igaz ellenállásnak az "egyházon" belül kell lezajlania, úgy ahogy ezt az ő közössége, a Tradition in Action példamutatóan teszi”. Végkövetkeztetése pedig így szól: „A Róma és az FSSPX között zajló nyilvános dráma teljesen megtévesztő, sőt tisztességtelen.” Hiszen a két vitás kérdés, a tanításbeli kifogások és a püspökszentelés egymástól független problémák, és ezért őket egymástól függetlenül kell kezelni. De mind a kettő számára van egy világos megoldás.”

Guimaraes végkövetkeztetése így hangzik: Úgy tűnik, hogy a Róma és FSSPX „közötti konfrontáció mögötti játék arra megy ki, hogy a zsinatutáni "egyházat" minden tradicionális ellenfelétől – akik a Pius Közösséget egy új episzkopális egyházba követik – megtisztítsák, és ezzel a progresszív "pápák" szabad kezet kapjanak arra, hogy az "egyházat" még gyorsabban és akadálytalanabbul az egyetemes világvallás felé kormányozzák.”

Egyetértünk Guimaraes úrral abban, hogy ez a dráma nem tisztességes, ugyanakkor kitartunk amellett, hogy mindkét problémára csak egyetlen „világos megoldás” létezik, melyek azonban semmi esetre sem függetlenek egymástól: a Rómában székelő fehérruhás férfi nem pápa, és ezért semmilyen kormányzó hatalma nincsen, és így tanító hatalma sem!
     Ezért a mi végkövetkeztetésünk így szól: Guimaraes helyesen ismerte fel, hogy Róma és az FSSPX közötti ellentét nem e kettőből: „zsinatért – a zsinat ellen, tridenti mise – a NOM-os mise ellen” áll fenn, hanem csupán a „mérsékelt a radikális ellen” szemléletből.
     Csakhogy Guimaraes a döntő pontban már nem katolikus módon érvel, hanem átveszi a protestáns teológiából származó hármas hatalom-elvet. A protestánsok számára érthető ez a hármas felosztás, hiszen náluk nem létezik tulajdonképpeni tanító hatalom. Nekik csak prédikátoraik vannak, akik ugyan hirdethetik az Evangéliumot, de arra nincs hatalmuk, hogy egy tan elfogadását kötelezővé tegyenek bárki számára is. Ezért nem létezik náluk valódi papi és kormányzó hatalom sem. Egy evangélikus pásztor csupán egy közösség első prédikátora vagy lelkésze, aki nincs felszentelve, hanem csak ordinálva, ami semmilyen szentségi karaktert nem ad neki.
     Másképp van ez a katolikus Egyházban, melynek szentelései Krisztus eucharisztikus Teste felett valódi hatalmat kölcsönöznek, és melynek kormányzó hatalma Krisztus Misztikus Teste fölött valódi hatalmat ad.
     A kormányzó hatalom alá tartozik az autoritás, amivel a hívek számára nemcsak hirdetik, hanem kötelezővé is teszik a katolikus tanok elfogadását. Ez elsőként a pápára, az Egyház legfőbb pásztorára vonatkozik. Az egyházi lexikon szerint: „A pápa legfelsőbb pásztori hatalma: 1) potestas suprema, azaz a minden emberi hatalomtól független legfőbb hatalom az Egyházban, 2) potestas plena, teljes hatalom, vagyis a pápa mindennemű korlátozás nélkül a hatalom teljességét bírja az Egyházban.” – „Az Egyházban minden a pápa legfőbb hatalmának van alávetve, és ez nem csak hit- és erkölcsi dolgokra, hanem az egész Egyház kormányzatára is vonatkozik. … Kiváltképpen ő bírja a legfőbb tanítói hatalmat: hit- és erkölcsi ügyekben tanítószékéről szólva csalatkozhatatlan.”

Mindezen megdönthetetlen tények ismeretében nemigen érthető, hogy Guimaraes úr miként jut arra a következtetésre, hogy a pápa csalatkozhatatlansága ellenére „téves tant” is hirdethet, ami miatt megengedett ellenállni neki – természetesen csak akkor, ha ez „az ellenkezés illendő módon történik”. Ugyanakkor „semmi esetre sem szabad a pápa engedélye nélkül püspököt szentelni, mert az a pápai kormányzó hatalom tagadását jelentené”. E felfogás szerint tehát a tanításban – holott abban tévedhetetlen – el szabad térni a pápától, sőt vitatkozni is szabad vele, de a fegyelem dolgaiban – holott abban nem tévedhetetlen – mégis feltétlenül engedelmeskedni kell neki, semmiképpen nem szabad neki ellentmondani vagy parancsait megszegni. – Ez elég különös és fonák felfogás!
     [szerk. megj.: És mégis az egész ú. n. tradicionalista tábor, köztük a megmondó emberek – kiváltképp itt Magyarországon –, e perverz felfogás szerint gondolkodnak, működnek, élnek, tanítanak, igét hirdetnek, ítélkeznek stb. stb..]

A katolikus tanítás szerint egy katolikus mind a tan, mind pedig a fegyelem dolgában a pápa legfőbb és teljes hatalmának van alávetve, neki tartozik feltétlen engedelmességgel, miközben a hitben való engedetlenség súlyosabban esik latba, mint a fegyelmi dolgokban.
     A Pius Közösség mind e két vétséget elköveti; holott se az egyik, se a másik nem legitim viselkedés. Az ú. n. „igazi ellenállás”, aminek a „Tradition in Action” magát tartja – a maga zsinatellenességével, a NOM elutasításával – szintén illegitim, és ez ellentétben azzal, amit Guimaraes hisz, nem az egyházban, hanem már szakadásban zajlik. Az egyházjog szerint „egy pápa által promulgált ökumenikus zsinat, valamint a zsinat és a pápa által promulgált mise-reform ellen semmiféle legitim ellenállás nem létezik, nem létezhet; ahogy egy, a progresszisták által bitorolt egyházi kormányzat ellen sem.

A Guimaraes által említett két vitás kérdésnek – a tanításbeli és a püspökszentelés kérdésének – valóban van „világos megoldása”, csak éppen nem az, amit a „TLA” nevében Guimaraes helyesnek tart és javasol. Ez a világos megoldás mindkét nézeteltérésre ugyanaz: „Tanításbeli véleménykülönbség a pápával, és pápai engedély nélküli, sőt a pápai tiltás ellenére végrehajtott püspökszentelés nem létezik – amennyiben tényleg egy pápáról van szó. De másképp néz ki a helyzet, ha a fehérruhás férfi egyáltalán nem pápa. Csak hát az szedisvakantizmus lenne, ami mind az FSSPX, mind a TLA, mind a zsinati szekta számára tabu. És ez az, ami őket, hármukat felbonthatatlan egységbe kapcsolja! Ahogy Krisztus ádáz elutasítása a farizeusokat és a szadduceusokat is egységbe terelte!

A kapitány elleni lázadás egy hajón, mindig súlyos gaztettnek számított. Az ilyen lázadást az Egyházban kiközösítéssel büntetik. Hacsak nem valódi kapitányról van szó, hanem egy kalózról, aki a hajót elkobozta. – Mindazonáltal bármilyen lázadásról is van szó, maga a lázadás soha nem katolikus viselkedés. Mert egy legitim hatalom elleni lázadás az első, az égben Szent Mihály arkangyal által letört lázadás másolata. A Szentatya elleni lázadás protestáns, és nem katolikus szellemiséget takar. Sajnos, mind a TLA, mind az FSSPX ilyen szellemiségű, hiszen ők a fehérruhás férfit pápának tartják! Ebből áll az ő alapvető, döntő fontosságú megegyezésük, mégha vannak köztük eltérések is. A mostani hosszan tartó rendkívüli pápanélküliség ilyen furcsa gyümölcsöket terem: "katolikus" szakadárokat és "katolikus" protestánsokat.



Szerkesztő megjegyzése: Mint már fentebb említettem, a tervezett Piuszos püspökszentelésekkel kapcsolatban az internetet elárasztó véleménynyilvánítások között azok, akik helyeslik az FSSPX tervét, nem győzik Lefebvret dicsőíteni, már-már szentté avatni. „Lefebvre nélkül ma már nem lenne régi mise”, így és ehhez hasonlóan áradoznak Lefebvre-ről, aki mind ami a katolikus tanítást, mind ami az általa és közössége által termett gyümölcsöket illeti, a Lutheréhez hasonló nagy és helyrehozhatatlan károkat okozta a katolicizmusnak. Sőt, a Lefebvre által okozott károk még rosszabbak is, hiszen ő névleg bent maradt az "egyházban", és így belülről „odabent” még többet tudott rombolni, mint Luther.

1965 után a katolikusok két pártra oszlottak: a túlnyomó többség – akarva vagy akaratlanul – a zsinati szekta tagja lett, míg egy kicsi, de a mainál azért jóval nagyobb rész a hithű katolikusok gyülekezetébe – ez volt a „SAKA” (= Sammlung von glaubenstreuen Katholiken) – tömörült. A SAKA tagjai katolikusok akartak maradni, s bár áhítoztak egy igazi pápa után, katolikus hitük egyértelműen megmutatta nekik, hogy a zsinati vezetők nem igazi pápák. Vallásukat saját kápolnáikban, hozzájuk hasonlóan katolikusnak maradt papok és püspökök vezetésével gyakorolták. Ez a helyzet egészen addig tartott, amíg Lefebvre színre nem lépett …. azaz az 1970-es évek elejéig.

Ekkorra a SAKA tagjainak ereje meggyengült, küzdelmük kimerítette őket, papjaik közül is nagyon sokan elhunytak már, így meghajoltak Lefebvre és emberei, elsősorban Franz Schmidberger zsarolása előtt: Ezek ugyanis cserébe a SAKA kápolnáiért és híveiért, rendszeres misézést ajánlottak nekik [mindenki, aki az ú. n. katolikus ellenálláshoz tartozott, tartozik, tapasztalhatta, hogy milyen nehéz és kimerítő a híveknek papról, helyszínről, időpontról gondoskodni, állandóan szervezkedni]. A korabeli hithű katolikus újságok tele vannak e történetek szomorú leírásával, melyek mindenütt ugyanúgy zajlottak le: a fáradtak és alkalmazkodók, akiknek csak a "régi mise" volt fontos és nem az igaz tan, többségre jutottak, és győztek a SAKA valóban hithű tagjai felett, és átruházták misehelyeiket a Pius Közösségre. Többek között így szerezték meg a Piuszosok a Stuttgart-i, a Bécs-i és még több más nagy- és kisváros kápolnáját, és, ami legalább ilyen fontos, híveik túlnyomó többségét.
     A SAKA pedig így maradt kápolna és hívek nélkül. Ráadásul az FSSPX folyamatosan uszított ellenük: Gertrud nővér, kezdetektől a müncheni SAKA tagja, mesélte a minap, hogy már akkor is, és még most is, az FSSPX nem szűnt meg egyfolytában „szedis-nek” gúnyolni őket, ami számukra rendkívül sértő, hiszen ők nem igazi szedisvakantisták, azaz olyanok, akik egy valódi pápa mellett is kitartanak pápa-nélküliségük mellett, hanem ők azok, akik nagyon vágynak egy igazi pápára, akinek nagyon szeretnének engedelmeskedni, csak most nincs ilyen.

Így sikerült Lefebvre-nek saját kitalálású és abszolút anti-katolikus– „elismerni és ellenállni” – ideológiáját elterjeszteni a katolikusnak megmaradni akaró emberek között a világban. Ez az ideológia olyan, mint egy nagy ládában megbújó rohadt alma: csak idő kérdése, hogy ez az egyetlen alma a láda egész tartalmát megrohassza. Lefebvre ideológiája kirívó anti-katolikussága mellett ráadásul még rendkívül kényelmes is. A zsinati szekta elég ravasz ahhoz, hogy ne közösítse ki őket, így hirdetői és hívei elfoglalhatták e szekta langyos és nagyon kényelmes közepét.
     Igenis elképzelhető, hogy Lefebvre nélkül ez a velejéig romlott és anti-katolikus ideológia soha nem jut másnak az eszébe, és így nem hódít meg ilyen sok és részben jobb sorsra érdemes embert.

Ez tehát Lefebvre és az FSSPX érdeme: ez a rohadt, anti-katolikus ideológia megalkotása és elterjesztése: ez az a gyümölcs, amit ők teremtek.


Feltéve: 2026. április 7.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA