|
Az FSSPX bejelentése, miszerint 2026. július 1-én – Róma engedélye nélkül – püspököket fognak szentelni, az ú. n. katolikus tradicionalista körökben nagy felzúdulást okozott, és köztük sokakat arra indított, hogy véleményt nyilvánítsanak ez ügyben. Így tett Atila Sinke Guimaraes, a „traditioninaction.org“ weboldal vezető munkatársa is, aki „Choosing Between Pharisees & Sadducees“ (= Választás a farizeusok és a szadduceusok között) címmel adta közzé írását e témában. A „traditioninaction.org“ weboldal különös helyet foglal el az ú. n. tradicionalista katolikus oldalak között: Szemben az FSSPX-hez tartozó vagy azokkal rokonszenvező, illetve onnan kivált csoportokkal, az 1962-es "mise" helyett az 1955 előtti szentmisét propagálja, és több más témában is autentikus katolikus írásokat ad ki, ugyanakkor rigorózusan kizárja köreiből, elhallgatja mindazokat [például Msgr. Viganót], akik úgy gondolják, hogy aposztaták nem lehetnek pápák.
Azok után, hogy a két fél – Fernandez és az FSSPX rendfőnöke – közötti egyezkedés nem járt sikerrel, és utóbbi kijelentette, hogy a püspökszentelés ügyében nincs értelme Rómával párbeszédet folytatniuk, Guimaraes azon a véleményen van, hogy mindkét fél azon iparkodik, hogy a közelgő „meccs” számára pártfogókat gyűjtsön maga köré. Az antimodernist.org oldal szerzője szerint a helyzet nem annyira drámai, mint amilyennek Guimaraes lefesti, és amilyen 40 évvel ezelőtt volt, mert a mai ú. n. tradicionalisták túlnyomó többségét már csak az érdekli, hogy "régi misére" járhasson, mindegy, hogy hová. Ezért Guimaraes farizeus-szadduceus hasonlata jól illik a mostani helyzetre. Hiszen a mai tradicionalisták túlnyomó többsége megegyezik abban, hogy elutasítja azt a Krisztust, aki Barabbás mellett nem a szabadságot követeli magának, hanem az abszolút, az egyedüli uralmat. Ezért ma valójában nem a TLM (tridenti mise) szabadságáról van szó a NOM mellett, hanem a hamis "egyház" feltétlen visszautasításáról,és a Krisztus Egyházához és a szentmiséhez való hű és feltétel nélküli ragaszkodáshoz. „Űzd el a szolgálót és fiát, mert a szolgáló fia nem fog örökölni a szabad asszony fiával.” (Gal 4,30)
Guimaraes elsőként a fent említett tévedéseket akarja tisztázni: Szerinte az első nagy hiba abban rejlik, hogy a többség úgy véli, hogy a Pius Közösség nem fogadja el az ú. n. II. Vatikáni Zsinatot. Ez azonban nem igaz. Mert valójában elfogadja, csak azzal a feltétellel, ha annak szövegeit a „tradíció szellemében értelmezik”. Ezt már Lefebvre is számos alkalommal kifejtette. És Bernard Fellay, aki 24 évig volt a közösség főnöke, kijelentette, hogy a "zsinat" 95 százalékát minden probléma nélkül el lehet fogadni. Hoyos, aki a régi „Ecclesia Dei” elnöke volt, nyilvánosan is kijelentette, hogy a négy Pius-"püspök" egyet ért a zsinattal.
A mai ú. n. tradicionalisták másik súlyos tévedése [amit mostanában sok általuk írt cikkben ilyen formában fogalmaznak meg: „Lefebvre nélkül ma már nem lenne régi mise”, „Lefebvrenek és közösségének köszönhető, hogy egyáltalán van még régi mise”], hogy az „FSSPX a tridenti miséhez ragaszkodik”. Guimaraes saját honlapján részletesen cáfolja ezt a mesét: Elsőnek Msg. Guérard des Lauriers tanúvallomására hivatkozik, aki az 1970-es évek elején az Econe-i Pius szemináriumban tanított, és aki szerint Lefebvre egy ideig a NOM-t celebrálta, és csak saját embereinek nyomására tért vissza a „régi miséhez” Közössége számára pedig az 1962-es verziót írta elő kötelezőnek, holott ez már átmenet volt az 1969-es új mise felé. Des Lauriers szerint Lefebvre a NOM-elleni híres Ottaviani-intervenciót – melyet nagy részben maga Lauriers írt – sem akarta aláírni, pedig felkérték rá. Guimaraes a harmadik „tévedést” a tanító és lelkipásztori hatalom összekeverésében látja. Szerinte három alapvető pápai hatalom van: a tanító, a kormányzó (a jurisdictio) és a papi hatalom. Tanítói hivatala arra kötelezi a pápát, hogy a katolikusoknak az igaz tant hirdesse, és hitükben őket megerősítse. Kormányzó hatalma folytán (mely egyenlő a pápai primátussal, Péter oldó-kötő hatalmával) az egész Egyház felett ő rendelkezik a legfőbb joghatósággal. Papi hatalma folytán a pápa, mint minden püspök, a szentelések teljességét élvezi; ámbár a „gyakorlatban” a papi hatalom „szorosan össze van kötve” a kormányzó hatalommal, és ezért az ő engedélye nélkül senki sem szentelhet se pappá, se püspökké senkit. Az egyházi hatalom eme hármas felosztása azonban nem felel meg a hagyományos katolikus tanításnak. A mai teológusok ugyan három egyházi hivatalról beszélnek, de a gyakorlatban többnyire még ők is csak két hatalom között tesznek különbséget, a papi és a kormányzói között. A tanító hivatal a kormányzó hivatal részét képezi, mégpedig azért, mert az Egyházban az autentikus tanításhoz hozzátartozik a jurisdictio, mert csak ezáltal lehetnek a hívek kötelezve ezen tanítások elfogadására, és csak emiatt lehet tőlük ezeket számon kérni, illetve, az ezek ellen elkövetett vétség esetén felettük a megfelelő ítéleteket elrendelni. [Az Egyházban felhatalmazást a tanításra egyedül a pápa adhat a püspököknek, és egyedül a megyéspüspök az egyházmegyéjében szolgáló papoknak – ez az, amit a megmondó emberek egyáltalán nem vesznek figyelembe!] A Schütz-féle Dogmatika tankönyvben ez áll: „A skolasztikusok szerint az Egyház két kulcsot kapott, és ennek megfelelően két hatalmat: a kormányzó és papi hatalmat (potestatem iurisdictionis et ordinis). Ez a fölosztás a tanító hatalmat a joghatósághoz utalja, aminek ez a jelentősége: a papi hatalmat, mint szentségi jegyben gyökerező valamit, nem vesztheti el birtokosa; a joghatóságit igen. A törvényhozó nemcsak értelmezi a már fönnálló törvényt, hanem újat is alkothat. A tanító hatalmat a maga különállásában csak az újkorban hangsúlyozzák.” – Az Eichmann-Mörsdorf-féle Egyházjogi tankönyv (1951) szerint: „A papi és tanító hivatal közötti megkülönböztetés a protestáns teológiából ered, és csak a 19. század elején hatolt be a katolikus teológiába néhány egyházjogász (Walther, a konvertita Philips (1804-1872)) révén… A hármas felosztás ezért egy nem megfelelő, nem ideillő megkülönböztetés, és azzal, hogy a régi skolasztikus-kánoni kettős felosztást majdnem teljesen kiszorította, nagy mértékben akadályozta az Egyház belső lényegi szemléletéhez való eljutást.” [„den Zugang zur Wesensschau der Kirche in erheblichem Maße behindert“]
A traditiononaction.org cikkírója, bár szemére veti az FSSPX-nek, hogy az „igazi tridenti” mise helyett a Bugnini-féle 1962-est celebrálják, az egyházi hatalom kérdésében átveszi a „protestáns teológiából származó”, tehát „nem megfelelő” felosztást, és ennek értelmében így érvel tovább: „Ha a pápa egy téves tant hirdet, a katolikusoknak ez ellen szabad ellenállást tanúsítaniuk, amennyiben ez az ellenállás tiszteletteljes módon történik. .. Ugyanakkor egyetlen katolikusnak sem megengedett a pápa joghatóságát tagadni. … Mert ez szakadást jelentene az egyházi egységben … és az Egyházat káoszba taszítaná.” – Guimaraes ezzel nem mást, mint azt állítja, hogy a pápai tanítással szembeni ellenállás – azaz egy eretnek tan hirdetése – „nem jelent szakadást az Egyház egységében és nem dönti azt káoszba”. Ezt Dr. Luther Márton és társai igencsak hatásosan bebizonyították! – Guimaraes mégis azt hirdeti, hogy akik a pápa engedélye nélkül püspököt szentelnek, azok szakadásba, azaz az Egyházon kívülre kerülnek, míg azok, akik a pápa tanítását elutasítják, mint például Dr. Luther Márton, azoknál ez a veszély nem áll fenn! Ez aztán valóban abszurd színjáték, háborodik fel az antimodernist.org cikkírója! Ha mi lennénk a "pápa", akkor válaszunk egész egyszerűen így hangzana: A Pius-hívek fogadják máshol a szentségeket, és ne az egyébként is szakadár mozgalmukban. Pláne, hogy maga az FSSPX is elismeri a NOM-os "szentségek" érvényességét és legitimitását. Ki az tehát, aki elrabolja tőlük a szentségeket, mikor a Pius-osok kényszerítik őket arra, hogy azokat kizárólag az ő mozgalmukban vegyék magukhoz? Guimaraes kijelenti, hogy „a progresszívizmus – azaz a II. Vatikáni Zsinat és ennek következményei – elleni igaz ellenállásnak az "egyházon" belül kell lezajlania, úgy ahogy ezt az ő közössége, a Tradition in Action példamutatóan teszi”. Végkövetkeztetése pedig így szól: „A Róma és az FSSPX között zajló nyilvános dráma teljesen megtévesztő, sőt tisztességtelen.” Hiszen a két vitás kérdés, a tanításbeli kifogások és a püspökszentelés egymástól független problémák, és ezért őket egymástól függetlenül kell kezelni. De mind a kettő számára van egy világos megoldás.” Guimaraes végkövetkeztetése így hangzik: Úgy tűnik, hogy a Róma és FSSPX „közötti konfrontáció mögötti játék arra megy ki, hogy a zsinatutáni "egyházat" minden tradicionális ellenfelétől – akik a Pius Közösséget egy új episzkopális egyházba követik – megtisztítsák, és ezzel a progresszív "pápák" szabad kezet kapjanak arra, hogy az "egyházat" még gyorsabban és akadálytalanabbul az egyetemes világvallás felé kormányozzák.”
Egyetértünk Guimaraes úrral abban, hogy ez a dráma nem tisztességes, ugyanakkor kitartunk amellett, hogy mindkét problémára csak egyetlen „világos megoldás” létezik, melyek azonban semmi esetre sem függetlenek egymástól: a Rómában székelő fehérruhás férfi nem pápa, és ezért semmilyen kormányzó hatalma nincsen, és így tanító hatalma sem!
Mindezen megdönthetetlen tények ismeretében nemigen érthető, hogy Guimaraes úr miként jut arra a következtetésre, hogy a pápa csalatkozhatatlansága ellenére „téves tant” is hirdethet, ami miatt megengedett ellenállni neki – természetesen csak akkor, ha ez „az ellenkezés illendő módon történik”. Ugyanakkor „semmi esetre sem szabad a pápa engedélye nélkül püspököt szentelni, mert az a pápai kormányzó hatalom tagadását jelentené”. E felfogás szerint tehát a tanításban – holott abban tévedhetetlen – el szabad térni a pápától, sőt vitatkozni is szabad vele, de a fegyelem dolgaiban – holott abban nem tévedhetetlen – mégis feltétlenül engedelmeskedni kell neki, semmiképpen nem szabad neki ellentmondani vagy parancsait megszegni. – Ez elég különös és fonák felfogás!
A katolikus tanítás szerint egy katolikus mind a tan, mind pedig a fegyelem dolgában a pápa legfőbb és teljes hatalmának van alávetve, neki tartozik feltétlen engedelmességgel, miközben a hitben való engedetlenség súlyosabban esik latba, mint a fegyelmi dolgokban. A Guimaraes által említett két vitás kérdésnek – a tanításbeli és a püspökszentelés kérdésének – valóban van „világos megoldása”, csak éppen nem az, amit a „TLA” nevében Guimaraes helyesnek tart és javasol. Ez a világos megoldás mindkét nézeteltérésre ugyanaz: „Tanításbeli véleménykülönbség a pápával, és pápai engedély nélküli, sőt a pápai tiltás ellenére végrehajtott püspökszentelés nem létezik – amennyiben tényleg egy pápáról van szó. De másképp néz ki a helyzet, ha a fehérruhás férfi egyáltalán nem pápa. Csak hát az szedisvakantizmus lenne, ami mind az FSSPX, mind a TLA, mind a zsinati szekta számára tabu. És ez az, ami őket, hármukat felbonthatatlan egységbe kapcsolja! Ahogy Krisztus ádáz elutasítása a farizeusokat és a szadduceusokat is egységbe terelte! A kapitány elleni lázadás egy hajón, mindig súlyos gaztettnek számított. Az ilyen lázadást az Egyházban kiközösítéssel büntetik. Hacsak nem valódi kapitányról van szó, hanem egy kalózról, aki a hajót elkobozta. – Mindazonáltal bármilyen lázadásról is van szó, maga a lázadás soha nem katolikus viselkedés. Mert egy legitim hatalom elleni lázadás az első, az égben Szent Mihály arkangyal által letört lázadás másolata. A Szentatya elleni lázadás protestáns, és nem katolikus szellemiséget takar. Sajnos, mind a TLA, mind az FSSPX ilyen szellemiségű, hiszen ők a fehérruhás férfit pápának tartják! Ebből áll az ő alapvető, döntő fontosságú megegyezésük, mégha vannak köztük eltérések is. A mostani hosszan tartó rendkívüli pápanélküliség ilyen furcsa gyümölcsöket terem: "katolikus" szakadárokat és "katolikus" protestánsokat. Szerkesztő megjegyzése: Mint már fentebb említettem, a tervezett Piuszos püspökszentelésekkel kapcsolatban az internetet elárasztó véleménynyilvánítások között azok, akik helyeslik az FSSPX tervét, nem győzik Lefebvret dicsőíteni, már-már szentté avatni. „Lefebvre nélkül ma már nem lenne régi mise”, így és ehhez hasonlóan áradoznak Lefebvre-ről, aki mind ami a katolikus tanítást, mind ami az általa és közössége által termett gyümölcsöket illeti, a Lutheréhez hasonló nagy és helyrehozhatatlan károkat okozta a katolicizmusnak. Sőt, a Lefebvre által okozott károk még rosszabbak is, hiszen ő névleg bent maradt az "egyházban", és így belülről „odabent” még többet tudott rombolni, mint Luther. 1965 után a katolikusok két pártra oszlottak: a túlnyomó többség – akarva vagy akaratlanul – a zsinati szekta tagja lett, míg egy kicsi, de a mainál azért jóval nagyobb rész a hithű katolikusok gyülekezetébe – ez volt a „SAKA” (= Sammlung von glaubenstreuen Katholiken) – tömörült. A SAKA tagjai katolikusok akartak maradni, s bár áhítoztak egy igazi pápa után, katolikus hitük egyértelműen megmutatta nekik, hogy a zsinati vezetők nem igazi pápák. Vallásukat saját kápolnáikban, hozzájuk hasonlóan katolikusnak maradt papok és püspökök vezetésével gyakorolták. Ez a helyzet egészen addig tartott, amíg Lefebvre színre nem lépett …. azaz az 1970-es évek elejéig.
Ekkorra a SAKA tagjainak ereje meggyengült, küzdelmük kimerítette őket, papjaik közül is nagyon sokan elhunytak már, így meghajoltak Lefebvre és emberei, elsősorban Franz Schmidberger zsarolása előtt: Ezek ugyanis cserébe a SAKA kápolnáiért és híveiért, rendszeres misézést ajánlottak nekik [mindenki, aki az ú. n. katolikus ellenálláshoz tartozott, tartozik, tapasztalhatta, hogy milyen nehéz és kimerítő a híveknek papról, helyszínről, időpontról gondoskodni, állandóan szervezkedni]. A korabeli hithű katolikus újságok tele vannak e történetek szomorú leírásával, melyek mindenütt ugyanúgy zajlottak le: a fáradtak és alkalmazkodók, akiknek csak a "régi mise" volt fontos és nem az igaz tan, többségre jutottak, és győztek a SAKA valóban hithű tagjai felett, és átruházták misehelyeiket a Pius Közösségre. Többek között így szerezték meg a Piuszosok a Stuttgart-i, a Bécs-i és még több más nagy- és kisváros kápolnáját, és, ami legalább ilyen fontos, híveik túlnyomó többségét.
Így sikerült Lefebvre-nek saját kitalálású és abszolút anti-katolikus– „elismerni és ellenállni” – ideológiáját elterjeszteni a katolikusnak megmaradni akaró emberek között a világban. Ez az ideológia olyan, mint egy nagy ládában megbújó rohadt alma: csak idő kérdése, hogy ez az egyetlen alma a láda egész tartalmát megrohassza. Lefebvre ideológiája kirívó anti-katolikussága mellett ráadásul még rendkívül kényelmes is. A zsinati szekta elég ravasz ahhoz, hogy ne közösítse ki őket, így hirdetői és hívei elfoglalhatták e szekta langyos és nagyon kényelmes közepét. Ez tehát Lefebvre és az FSSPX érdeme: ez a rohadt, anti-katolikus ideológia megalkotása és elterjesztése: ez az a gyümölcs, amit ők teremtek.
|
vissza