A katolikus temetés módja az, ahogy Krisztust eltemették


Interjú
Georg Schwager regensburgi vikáriussal
(forrás: www.kath.net – 2025. április 8.)

Nagyon aggaszt és nagyon elszomorít, amikor az újságok gyászjelentéseit olvasva azt kell látnom, hogy a koporsós-temetés egyre inkább háttérbe szorul, és ezzel egyidőben az urnás temetések száma egyre növekszik. Erre nem ad elfogadható magyarázatot, hogy az elhunyt azért dönt az elégetése mellett, mert rokonait nem akarja megterhelni a hagyományos keresztény temetés és a sír ápolásának költségeivel.

Pedig egy keresztény számára döntő fontosságú, hogy keresztény temetésben részesüljön. Az elégetés azonban nem felel meg a keresztény temetkezési formának. A katolikus Egyház az elhunyt testét a földbe temeti, mert az Urat is földbe temették, vagyis a keresztények számára az a mérvadó, ahogyan Krisztust eltemették, mint ahogy nekünk egyébként is mindenben Krisztus életéhez kell igazodnunk.

Az Evangéliumokból tudjuk, hogy Krisztus testét nem égették el, hanem „gyolcsruhákba göngyölék fűszerek – mirrha- és áloé-vegyíték – közé” (Jn 19,39-40) és sziklasírba temették. Ugyanakkor tudjuk, hogy a pogányok elégették a halottaikat. Ezért helytelen a katolikus temetési kultúrát aláásni.

A katolikus ember teste a szentségek által megszentelődik. Ezért katolikusként megszentelt testünk van, a keresztség, a kenetek és a szentáldozás által. Ezért egy katolikus ember temetési formájának hasonlítania kell Urunk Jézus Krisztus eltemetésének formájához.

Törődnünk kellene a temetőkkel: egyszerű, tiszta és könnyen gondozható sírokat kellene emelnünk és ápolnunk. A halottak földbetemetése az irgalmasság egyik műve, amihez a sírgondozás is hozzátartozik. Nem csoda, hogy a fokozatosan terjedő újpogányság mindenütt nyomokat hagy. Krisztus eltemetésének módjára már senki nem gondol. Nagy különbség, hogy valaki manapság egy fa alá temetteti el magát, mert ez a pogány germánoknál volt szokásban, vagy keresztényként a feltámadás vetőmagjaként Krisztus keresztfája alá temetkezik. Az újpogányság az első forma felé tendál. Az idea, hogy az ember a természet részeként az újrakezdés és az elmúlás körforgásába jut el, nem keresztény gondolat. Akik így gondolkodnak és ennek megfelelően cselekszenek, azok úgy tesznek, mintha a saját életük nem is történt volna meg.
     Nagyon rossz dolog, ha azokat az előírásokat, melyeket Krisztustól az apostolokon keresztül kaptunk, könnyelműen kidobjuk az ablakon.

A katolikusok Krisztushoz való hasonlóságáról és idomulásáról van szó. Ennek kell egy katolikus életében a legfontosabbaknak lennie.



A mai katolikusok – nemcsak a hívek, de az úgynevezett pásztoraik is – átsiklanak az Evangélium azon mondatai fölött (vagy természetesnek veszik a benne foglaltakat), hogy Jézus testét Arimatheai József elkérte és meg is kapta Pilátustól. Pedig ez abban az időben nem volt megengedett. Ugyanis a törvény szerint a kivégzett gonosztevőket, és Jézus a zsidók és rómaiak számára ezek közé tartozott, a Hinnom-völgyébe vitték és elégették.

A Hinnom-völgyének nevezett terület eredetileg egy völgy volt Jeruzsálem déli részén, ahol egykor Moloch-nak gyermekáldozatokat mutattak be. Itt volt Jeruzsálem szeméttelepe, mely állandóan égett, ezért a pokol bejáratának tartották, ahol az utolsó napon a gonoszok fölött elhangzik az ítélet.
     A gonoszok holtteste Jeruzsálem kapuján kívül hever a férgek és a tűz martalékaként (vö. Jer 7,30-8,3). A féreg és tűz a gonoszok holttestére váró sorsot jelzi: temetetlenül maradnak, vagy elégetik őket. Az ószövetségi fölfogás szerint a halott sorsa testi maradványainak sorsától függött, ezért számított a temetetlenül maradás vagy az elégetés igen súlyos büntetésnek. A Gyehenna kifejezést az Újszövetség használta, amely már a végső halálra, a "tüzes tóra", a teljes megsemmisülésre vonatkozik.

Krisztus idejében e szeméttelephez külön kapu volt rendelve. A völgyben a hulladék kénkő hozzáadásával állandóan magas hőmérsékleten és folyamatosan égett. Itt égették el a bűnözők holttesteit, a járványos betegségben elhunytak, és az állatok tetemeit, és ide szórták a város minden egyéb mocskát. Így vált a Gyehenna a teljes megsemmisülés, a pusztulás szimbólumává.



„A Názáretit eltemették”
Részlet
Louis de Wohl: Longinus százados
című regényéből

A szolgálatos tiszt jelentette a helytartónak, hogy egy fekete ruhás farizeusokból álló küldöttség akar beszélni vele. Pilátus szitkozódott magában. Azután intett Vindex-nek, aki erre kiment. – A kivégzettek tetemeiről van szó – jelentette visszatérve. – Azt mondják, a szombat naplementekor kezdődik, és megszentségtelenítené azt, ha a gonosztevők csak szombaton halnának meg.
     – Ezért azt kérik tőlünk, hogy törjük össze lábszárcsontjaikat, vigyük el és égessük el őket. …
     – Longinus centúrió! – Cassius előlépett.
     – Végy magadhoz tizenkét embert és egy pár kocsit, lovagolj ki a kivégzés helyére. Ott töresd össze a gonosztevők lábszárcsontjait, és a hullákat vitesd el a megfelelő helyre.
     – Hol is van az a hely, Vindex?
     – A Hinnom-völgyben, prokurátor. ...

Cassius megfordult, és egy magas, deres hajú, elefántcsont-fehér arcú férfit látott maga előtt. Előkelő öltözete volt. Egy nála alacsonyabb és idősebb, a farizeusok fekete ruháját viselő férfi állott mellette. Távolabb szolgák várakoztak hordággyal és fehér leplekkel.
     – Arimatheai József vagyok – mutatkozott be a magas férfi, tökéletes, finom modorral. – Ő pedig Nikodémus rabbi. A prokurátor megengedte, hogy Jézus rabbi holttestét eltemessem. – Hosszú, karcsú ujjaival egy pergament nyújtott át Cassiusnak. Ez egy pillantással felismerte a helytartó kézírását.
     – Vigyétek! – mondta, szalutált és visszalépett.
     A két öreg zsidó meghajolt. Létrát támasztottak a kereszt törzséhez, kötelet hurkoltak a Megfeszített testére. Kezeiből, lábaiból kihúzták a szegeket. Nehéz munka volt az a két idős férfi számára. Ennek ellenére nem vették igénybe a szolgák segítségét. ...

A menet – benne a kocsik a két lázadó testével – élén Cassius lovagolt. Elég hosszú volt az út a város déli szélén fekvő Hinnom-völgyig. Az út a nyugati fal mentén vezetett. A Hinnom-völgy az iszonyat helye volt, ahova a „tisztátalanokat”, járványos betegeket és a kivégzetteket vitték elégetni. Jeruzsálem minden szemetjét idehordták. Itt nem voltak fák, még fű sem. Csak kő és szemét. A legszegényebbek, a koldusok és hasonlók tanyáztak itt, és egy vizesárok mögött, tőlük elválasztva, a leprások. Ez volt az a hely, ahol a kivégzett gonosztevők hulláit tevetrágyával égették el. ...

A kocsik megálltak. Egy légionárius jelentette Cassiusnak, hogy a két lázadó útközben meghalt.
     – Jól van, akkor el lehet őket égetni – felelte Cassius, és néhány félig meztelen, visszataszító alaknak egy pár rézpénzt dobott oda. Ezek megragadták a hullákat és tűzbe dobták. ...

Kaifás elolvasta a levelet, majd a következő szavakkal fordult a tanács tagjaihoz:
     – Barátaim, éppen most értesültem arról, hogy a Názáreti holttestét nem a Hinnom-völgybe vitték. Csak a két lázadónak a tetemét égették el. A Názáretit eltemették. ...

Josephat rabbi, a főpap küldötteinek vezetője, beszélt a legtöbbet. Hivatkozott a prokurátor ígéretére, mely szerint Jézus rabbit a keresztről levéteti, csontjait megtöreti és holttestét a Hinnom-völgyben elégetteti. Ezt az ígéretét azonban nem tartotta be.
     – Én kiadtam az ennek megfelelő utasításokat – felelte Pilátus – és Longinus centuriót kiküldtem tizenkét emberrel a kivégzés helyére, amikor röviddel ezután megjelent nálam a Tízes Bizottság egyik tagja, Arimatheai József, és engedélyt kért arra, hogy a holttestet eltemethesse. Nem láttam semmi okot arra, hogy ezt megtagadjam tőle, és Longinus centurió kiszolgáltatta neki a holttestet.


Feltéve: 2025. április 17.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA