|
Georg Schwager regensburgi vikáriussal (forrás: www.kath.net – 2025. április 8.) Nagyon aggaszt és nagyon elszomorít, amikor az újságok gyászjelentéseit olvasva azt kell látnom, hogy a koporsós-temetés egyre inkább háttérbe szorul, és ezzel egyidőben az urnás temetések száma egyre növekszik. Erre nem ad elfogadható magyarázatot, hogy az elhunyt azért dönt az elégetése mellett, mert rokonait nem akarja megterhelni a hagyományos keresztény temetés és a sír ápolásának költségeivel. Pedig egy keresztény számára döntő fontosságú, hogy keresztény temetésben részesüljön. Az elégetés azonban nem felel meg a keresztény temetkezési formának. A katolikus Egyház az elhunyt testét a földbe temeti, mert az Urat is földbe temették, vagyis a keresztények számára az a mérvadó, ahogyan Krisztust eltemették, mint ahogy nekünk egyébként is mindenben Krisztus életéhez kell igazodnunk. Az Evangéliumokból tudjuk, hogy Krisztus testét nem égették el, hanem „gyolcsruhákba göngyölék fűszerek – mirrha- és áloé-vegyíték – közé” (Jn 19,39-40) és sziklasírba temették. Ugyanakkor tudjuk, hogy a pogányok elégették a halottaikat. Ezért helytelen a katolikus temetési kultúrát aláásni. A katolikus ember teste a szentségek által megszentelődik. Ezért katolikusként megszentelt testünk van, a keresztség, a kenetek és a szentáldozás által. Ezért egy katolikus ember temetési formájának hasonlítania kell Urunk Jézus Krisztus eltemetésének formájához.
Törődnünk kellene a temetőkkel: egyszerű, tiszta és könnyen gondozható sírokat kellene emelnünk és ápolnunk. A halottak földbetemetése az irgalmasság egyik műve, amihez a sírgondozás is hozzátartozik.
Nem csoda, hogy a fokozatosan terjedő újpogányság mindenütt nyomokat hagy. Krisztus eltemetésének módjára már senki nem gondol. Nagy különbség, hogy valaki manapság egy fa alá temetteti el magát, mert ez a pogány germánoknál volt szokásban, vagy keresztényként a feltámadás vetőmagjaként Krisztus keresztfája alá temetkezik. Az újpogányság az első forma felé tendál. Az idea, hogy az ember a természet részeként az újrakezdés és az elmúlás körforgásába jut el, nem keresztény gondolat. Akik így gondolkodnak és ennek megfelelően cselekszenek, azok úgy tesznek, mintha a saját életük nem is történt volna meg. A katolikusok Krisztushoz való hasonlóságáról és idomulásáról van szó. Ennek kell egy katolikus életében a legfontosabbaknak lennie. A mai katolikusok – nemcsak a hívek, de az úgynevezett pásztoraik is – átsiklanak az Evangélium azon mondatai fölött (vagy természetesnek veszik a benne foglaltakat), hogy Jézus testét Arimatheai József elkérte és meg is kapta Pilátustól. Pedig ez abban az időben nem volt megengedett. Ugyanis a törvény szerint a kivégzett gonosztevőket, és Jézus a zsidók és rómaiak számára ezek közé tartozott, a Hinnom-völgyébe vitték és elégették.
A Hinnom-völgyének nevezett terület eredetileg egy völgy volt Jeruzsálem déli részén, ahol egykor Moloch-nak gyermekáldozatokat mutattak be. Itt volt Jeruzsálem szeméttelepe, mely állandóan égett, ezért a pokol bejáratának tartották, ahol az utolsó napon a gonoszok fölött elhangzik az ítélet. Krisztus idejében e szeméttelephez külön kapu volt rendelve. A völgyben a hulladék kénkő hozzáadásával állandóan magas hőmérsékleten és folyamatosan égett. Itt égették el a bűnözők holttesteit, a járványos betegségben elhunytak, és az állatok tetemeit, és ide szórták a város minden egyéb mocskát. Így vált a Gyehenna a teljes megsemmisülés, a pusztulás szimbólumává.
Részlet Louis de Wohl: Longinus százados című regényéből
A szolgálatos tiszt jelentette a helytartónak, hogy egy fekete ruhás farizeusokból álló küldöttség akar beszélni vele. Pilátus szitkozódott magában. Azután intett Vindex-nek, aki erre kiment. – A kivégzettek tetemeiről van szó – jelentette visszatérve. – Azt mondják, a szombat naplementekor kezdődik, és megszentségtelenítené azt, ha a gonosztevők csak szombaton halnának meg.
Cassius megfordult, és egy magas, deres hajú, elefántcsont-fehér arcú férfit látott maga előtt. Előkelő öltözete volt. Egy nála alacsonyabb és idősebb, a farizeusok fekete ruháját viselő férfi állott mellette. Távolabb szolgák várakoztak hordággyal és fehér leplekkel. A menet – benne a kocsik a két lázadó testével – élén Cassius lovagolt. Elég hosszú volt az út a város déli szélén fekvő Hinnom-völgyig. Az út a nyugati fal mentén vezetett. A Hinnom-völgy az iszonyat helye volt, ahova a „tisztátalanokat”, járványos betegeket és a kivégzetteket vitték elégetni. Jeruzsálem minden szemetjét idehordták. Itt nem voltak fák, még fű sem. Csak kő és szemét. A legszegényebbek, a koldusok és hasonlók tanyáztak itt, és egy vizesárok mögött, tőlük elválasztva, a leprások. Ez volt az a hely, ahol a kivégzett gonosztevők hulláit tevetrágyával égették el. ...
A kocsik megálltak. Egy légionárius jelentette Cassiusnak, hogy a két lázadó útközben meghalt.
Kaifás elolvasta a levelet, majd a következő szavakkal fordult a tanács tagjaihoz:
Josephat rabbi, a főpap küldötteinek vezetője, beszélt a legtöbbet. Hivatkozott a prokurátor ígéretére, mely szerint Jézus rabbit a keresztről levéteti, csontjait megtöreti és holttestét a Hinnom-völgyben elégetteti. Ezt az ígéretét azonban nem tartotta be.
|
vissza