A "részesnek lenni" metafizikája
Írta: Cristiana de Magistris
(forrás: www.katholisches.info – 2025. november 19.)

Aquinói Szent Tamás filozófiai és teológiai gondolkodásában a központi helyet egy rendkívüli fontossággal bíró téma foglalja el: A teremtmények közreműködése az isteni kormányzásban. Olyannyira, hogy Tamás a Summa contra gentiles ["pogányok elleni foglalat"] című művében kijelenti: „A teremtmények okozati működéséből valamit elvenni annyit jelent, mint elvenni valamit Isten dicsőségéből.”

Isten valódi, vagyis: cselekvésre képes lényeket teremtett, mivel a lét manifesztációja a cselekvés. Isten ily módon adományozza a teremtményeknek azt a képességet, hogy a világban ők is előidézői lehessenek a jónak. Tamás ezzel mind a természetes, mind a természetfeletti rendben a közvetítés jelentőségét emelte ki.

A Summa contra gentiles művében Tamás megcáfolja az okkazionalizmust, ami különösen a 17. században (és az iszlám világban) terjedt el, és – úgy mond Isten – transzcendenciájának védelmében, a teremtménynek mindennemű okozati közreműködését visszautasította.
     [Okkazionalizmus: „Test és lélek között semmiféle kölcsönhatás nem lehetséges, az anyagi világ és a gondolkodás úgy működik, mint két, Isten által egyszerre felhúzott, egymással pontosan együtt járó óra. A külvilágbeli történés nem oka a róla való képzetünknek, hanem csak alkalom (occasio) arra, hogy Isten létrehozza bennünk az adott dolog képzetét, s másfelől az ember akarati aktusa sem idézhet elő közvetlen külső hatást, hanem ez is csupán alkalom Istennek, hogy az akaratunknak megfelelő eseményt létrehozza az anyagi világban.” (forrás: Turgonyi Zoltán: A filozófia alapjai)]

Tamás e vélekedéssel szemben kijelenti, hogy Isten nem abban leli tetszését, hogy a teremtményt háttérbe szorítja, hanem sokkal inkább abban, hogy megadja neki az okság, az okozás képességének méltóságát.
     „Ha Isten a teremtményeknek megadta a létükben a hozzá való hasonlatosságot, amikor megengedte nekik, hogy önmaguk legyenek, akkor azt is megadta nekik, hogy cselekedeteikben is hozzá hasonlóak legyenek, ezáltal a teremtményeknek szintén megvannak a saját egyéni tevékenységeik.” (SCG, III, 69) – Hiszen egy olyan lényt teremteni, amelyik képes továbbadni azt, amit kapott, nagyszerűbb, mint csupán mindig csak adni. Az a tanár, aki a tanulókat azzal a céllal oktatja, hogy belőlük is tanítók váljanak, minden bizonnyal jobb, mint az, aki őket csupán a tanulók szintjéig akarja emelni.

De Isten nem idegen a teremtmény cselekedetétől. Ellenkezőleg. A teremtmény csak akkor cselekszik, és akkor cselekszik még jobban, ha Isten működése vezeti, aki létében fenntartja, és cselekvésre készteti (fizikai előmozgás). Isten, mondja Aquinói Tamás, saját magától is mindent megtehetett volna. De jóságának túláradó bőségéből akkora hasonlatosságot akart teremtményeinek saját magából közölni, hogy azok ne csak létezhessenek, hanem mások számára okká is válhassanak. Természetesen Isten és a teremtmény működése nem áll ugyanazon a síkon, hiszen Isten mindennek az első oka, míg a teremtmény csak második ok. „Nyilvánvaló, hogy egy és ugyanazt a hatást nem lehet egyszerre Istennek és természetes okból eredőnek tulajdonítani, mintha egy rész Istentől és egy másik rész egy teremtménytől származna; hanem a hatás egészen az egyiktől, és egészen a másiktól származik (totus ab utroque), csakhogy különböző módokon. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy hatás egészen egy eszköz és egészen egy fő ok révén jön létre.” (SCG, III. 70)
     Isten teljes mértékben átjárja a teremtmény cselekvését, azáltal, hogy létet és a mozgást kölcsönöz neki. Ezért lesz a cselekedet egészen Istené és egészen a teremtményé, csak éppen különböző síkokon, totus ab utroque. Isten, mint elsődleges ok, a teremtmények, mint másodlagos okok. A festmény egészen a művész munkája, és egészen az ecseté, de nem ugyanazon a módon. Mindazonáltal Isten úgy működik a teremtmények cselekvésében, hogy közben nem veszi el tőlük az okság méltóságát, sőt, inkább átadja nekik ezt, úgy ahogy a művész az ecsetet használja, hogy remekművét létrehozza.

Ezen elv fényében világossá válik, miért választott ki Isten egy teremtményt megtestesülése számára, akinek anyjává kellett válnia. Hiszen nem kellett volna ezt tennie. Világra jöhetett volna ugyanúgy, ahogy Ádám, apa és anya nélkül. Csakhogy Ő nem így akarta, mert számára csodálatosabb volt megadni egy teremtménynek azt a méltóságot, hogy az édesanyja lehessen!
     Ugyanez az elv érvényes a máriás társmegváltásra és közvetítésre is. Krisztus megválthatta volna a világot bárki más közreműködése nélkül is, de ez kevésbé lett volna számára csodálatos, mint ahogy egyedül is kioszthatná kegyelmeit, ami viszont megint csak kevésbé lenne számára nagyszerű. Mert valamit elvenni a teremtmények okozati működéséből, annyit jelent, mint valamit elvenni Isten dicsőségéből.

Mária társmegváltása és közvetítése természetesen más síkon zajlik: Krisztus az elsődleges, a fő ok és Mária a másodlagos ok, de totus ab utroque (egészen mindkettő által). Miként X. Pius pápa „Ad diem illum” kezdetű, 1904. február 2-án kiadott enciklikájában világosan elmagyarázta: »Mivel azonban Mária szentség tekintetében és a Krisztussal való összeköttetést nézve mindenki fölé emelkedik, és Krisztus az ember üdvözítésének művébe is bevonta, „illendőség szerint”, ahogy mondják, kiérdemelte azt, ami Krisztusnak „saját érdeme szerint” sajátja, és így ő a legfőbb kegyelemosztó szolgálóleány.« [DH 3370]
     Krisztus érdeme szigorú igazságosság (de condigno), mivel a hypostatica unioból fakad; Mária érdeme illendő (de congruo), mert isteni anyaságából ered. Mégis totus ab utroque.

Ezen megfontolások alapján kimondható, hogy a Prevost-Tucho duó Mater Populis fidelis nevű művének vezérgondolata, miszerint a társmegváltás doktriner felfogása elhomályosítja a megváltást, téves és becsapás. Hiszen, ahogy Aquinói Tamás mondja: „valamit elvenni a teremtmények okozati működéséből, annyit jelent, mint valamit elvenni Isten dicsőségéből.” Ebből az következik, hogy a „Társmegváltó” és „Közvetítő” cím távol áll attól, hogy elhomályosítsa a megváltás egyszeriségét, ellenkezőleg, sokkal inkább felmagasztalja azt. A Megváltó kevésbé lenne dicsőséges társmegváltója és közvetítője nélkül. És mert Anyja áll az oldalán, mint az emberi nem társmegváltója és kegyelmeinek közvetítője, Krisztus egyedülálló megváltó-műve fényesebben ragyog a teremtett világban!


Feltéve: 2025. november 29.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA