|
Írta: Cristiana de Magistris (forrás: www.katholisches.info – 2025. november 19.) Aquinói Szent Tamás filozófiai és teológiai gondolkodásában a központi helyet egy rendkívüli fontossággal bíró téma foglalja el: A teremtmények közreműködése az isteni kormányzásban. Olyannyira, hogy Tamás a Summa contra gentiles ["pogányok elleni foglalat"] című művében kijelenti: „A teremtmények okozati működéséből valamit elvenni annyit jelent, mint elvenni valamit Isten dicsőségéből.” Isten valódi, vagyis: cselekvésre képes lényeket teremtett, mivel a lét manifesztációja a cselekvés. Isten ily módon adományozza a teremtményeknek azt a képességet, hogy a világban ők is előidézői lehessenek a jónak. Tamás ezzel mind a természetes, mind a természetfeletti rendben a közvetítés jelentőségét emelte ki.
A Summa contra gentiles művében Tamás megcáfolja az okkazionalizmust, ami különösen a 17. században (és az iszlám világban) terjedt el, és – úgy mond Isten – transzcendenciájának védelmében, a teremtménynek mindennemű okozati közreműködését visszautasította.
Tamás e vélekedéssel szemben kijelenti, hogy Isten nem abban leli tetszését, hogy a teremtményt háttérbe szorítja, hanem sokkal inkább abban, hogy megadja neki az okság, az okozás képességének méltóságát.
De Isten nem idegen a teremtmény cselekedetétől. Ellenkezőleg. A teremtmény csak akkor cselekszik, és akkor cselekszik még jobban, ha Isten működése vezeti, aki létében fenntartja, és cselekvésre készteti (fizikai előmozgás). Isten, mondja Aquinói Tamás, saját magától is mindent megtehetett volna. De jóságának túláradó bőségéből akkora hasonlatosságot akart teremtményeinek saját magából közölni, hogy azok ne csak létezhessenek, hanem mások számára okká is válhassanak. Természetesen Isten és a teremtmény működése nem áll ugyanazon a síkon, hiszen Isten mindennek az első oka, míg a teremtmény csak második ok. „Nyilvánvaló, hogy egy és ugyanazt a hatást nem lehet egyszerre Istennek és természetes okból eredőnek tulajdonítani, mintha egy rész Istentől és egy másik rész egy teremtménytől származna; hanem a hatás egészen az egyiktől, és egészen a másiktól származik (totus ab utroque), csakhogy különböző módokon. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy hatás egészen egy eszköz és egészen egy fő ok révén jön létre.” (SCG, III. 70)
Ezen elv fényében világossá válik, miért választott ki Isten egy teremtményt megtestesülése számára, akinek anyjává kellett válnia. Hiszen nem kellett volna ezt tennie. Világra jöhetett volna ugyanúgy, ahogy Ádám, apa és anya nélkül. Csakhogy Ő nem így akarta, mert számára csodálatosabb volt megadni egy teremtménynek azt a méltóságot, hogy az édesanyja lehessen!
Mária társmegváltása és közvetítése természetesen más síkon zajlik: Krisztus az elsődleges, a fő ok és Mária a másodlagos ok, de totus ab utroque (egészen mindkettő által). Miként X. Pius pápa „Ad diem illum” kezdetű, 1904. február 2-án kiadott enciklikájában világosan elmagyarázta: »Mivel azonban Mária szentség tekintetében és a Krisztussal való összeköttetést nézve mindenki fölé emelkedik, és Krisztus az ember üdvözítésének művébe is bevonta, „illendőség szerint”, ahogy mondják, kiérdemelte azt, ami Krisztusnak „saját érdeme szerint” sajátja, és így ő a legfőbb kegyelemosztó szolgálóleány.« [DH 3370] Ezen megfontolások alapján kimondható, hogy a Prevost-Tucho duó Mater Populis fidelis nevű művének vezérgondolata, miszerint a társmegváltás doktriner felfogása elhomályosítja a megváltást, téves és becsapás. Hiszen, ahogy Aquinói Tamás mondja: „valamit elvenni a teremtmények okozati működéséből, annyit jelent, mint valamit elvenni Isten dicsőségéből.” Ebből az következik, hogy a „Társmegváltó” és „Közvetítő” cím távol áll attól, hogy elhomályosítsa a megváltás egyszeriségét, ellenkezőleg, sokkal inkább felmagasztalja azt. A Megváltó kevésbé lenne dicsőséges társmegváltója és közvetítője nélkül. És mert Anyja áll az oldalán, mint az emberi nem társmegváltója és kegyelmeinek közvetítője, Krisztus egyedülálló megváltó-műve fényesebben ragyog a teremtett világban!
|
vissza