1. Az úrvacsoraasztal, alias népoltár
(forrás: Antimodernist újság – 2017. július)
»Oltárasztal: az úrvacsora ünneplésének helye – Teológiai megfontolás:
A protestáns liturgia tulajdonképpen nem ismer "oltárt", hiszen egy "oltár" az áldozat létrehozásának helye. Luther Márton számára a hitújító istentiszteleti reform legfontosabb gondolata az volt, hogy az istentiszteleten nem áldozatot mutatnak be. A közösség nem hoz áldozatot, hanem Krisztus egyszer s mindenkorra meghozott áldozatából származó borban és kenyérben a bűnök bocsánatát kapja meg. Az úrvacsora asztala arra az asztalra emlékeztet, amely körül Jézus Nagycsütörtökön ült, és amely fölött az úrvacsora szavait kiejtette. Ezért áll az evangélikus úrvacsora közepén egy asztal, és nem oltár.
Az ószövetség és a népnyelv azonban az oltár nevet szokta meg, így ez a kifejezés a gyakorlatban tovább élt. A reformáció előtti időkből sok templomban megmaradt régi oltárok esetében művészettörténetileg korrekt módon áll az oltár kifejezés. Ezért gyakran beszélnek oltárról az evangélikus templomokban, holott ez teológiailag, liturgikusan helytelen. A leghelyesebb kifejezés az úrvacsoraasztal« – áll a kirchbau.de weboldal magyarázatában.
Az ú. n. II. Vatikáni Zsinat után az egyik legfeltűnőbb változtatás az úgynevezett népoltárok bevezetése volt. Ugyanis az új-római ember-csinálta-egyház, Luther Mártonhoz hasonlóan, szintén a nép felé forduló celebrálást, és oltár helyett egy asztal felállítását követelte.
2. „Ite missa est”Írta: Joachim Heimerl
(forrás: www.katholisches.info – 2025. november 26.)
A szentmise évszázadokon keresztül ezekkel a szavakkal végződött – Ite missa est –, ami arra hívta fel a hívek figyelmét, hogy a szent történés, amin részt vettek, véget ért. Montini 1969-ben megváltoztatta az elbocsátás szavait: és helyére a banális „menjetek békével” felszólítást írta elő.
Tény, hogy a mise új befejező formulájának nincs semmi köze a mise lényegéhez. Eközben az „Ite missa est” egyértelműen rávilágít arra, hogy miről is van szó tulajdonképpen a misében.
Mindazonáltal ehhez előbb azt kell tudni, hogy mit jelentenek az „Ite missa est” szavai. Elsőnek semmi mást, mint: „Menjetek, a mise végrehajtatott.” – Ha tudjuk, hogy mit jelent a pontosan a „missa” szó, akkor kiderül, hogy ez a felhívás sokat elárul a mise lényegéről.
Az „új egyház” fősodratú „teológiai” véleménye tudatosan teljesen hamisan adja meg a missa szó eredetét. Általában azt mondják, hogy a missa a latin „mittere” (meneszt, küld) szóból származik, és ezért a mise, teljes komolysággal, „küldés”, és az azon részvevők egyszerűen „küldöttek”.
Csakhogy, ha a missa valóban küldést jelent, akkor a latin „ite missa est” kifejezés ezt kellene jelentse: „Menjetek, a mise el van küldve”, aminek viszont semmilyen értelme nincs. Mert ki ez a nőnemű ő, és hova küldik ezt a nőnemű őt, és ennek a küldésnek tartalmilag mi köze van a szentmiséhez? Miért állna a mise végén egy "küldés", amikor a misében egészen másról van szó, és egyáltalán, miért mondana az Egyház ilyen sületlenséget?
Nyilvánvaló, hogy a latin formula interpretálása félresikerült, és ez bizarr módon mutatja, hogy az "új mise" bevezetése óta a zsinati egyház milyen messze került annak megértésétől, hogy tulajdonképpen mi is a mise: egy „küldés”, ezt a leghatározottabban ki lehet jelenteni, egész biztosan nem.
Az 1969 előtti generációk számára még megvolt [általánosságban] a mise mibenlétének az ismerete. A katekizmusból tudtak a szentmise áldozati jellegéről, és ezért a misét általában szentmiseáldozatnak nevezték. Ezt a kifejezést a mi korunk már elfeledte, a miséről szóló ismeretet pedig már régen.
Ezért beszélnek ma legtöbbször mise helyett eucharisztia-ünnepről, vagy még általánosabban istentiszteletről. Ezzel pedig minden világos lesz: Az "új misét" egyre inkább protestáns úrvacsorának értelmezik; Ebből következően tűnt el nyomtalanul a „keresztáldozat megjelenítése” elnevezés is.
Nem csoda tehát, hogy egy ilyen ünneplés végén egy tartalmatlan béke-kívánság áll, ami ugyanúgy „jó napot kívánok” is lehetne. – Összefoglalva: A NOM bevezetése óta az "egyház" saját elvesztésének útját járja, mégpedig olyan mértékben, amilyen mértékben a szentmiseáldozatot elvesztette a centrumából.
Ha a mise szót helyesen értelmezzük, akkor azonnal láthatóvá válik ez a centrum, amit a magasztos és hódolatteljes mise olyan módon emel ki, ahogyan a NOM erre nem képes. A szentmise egészen a Háromszemélyű egy Isten imádatára, és a keresztáldozat bemutatására irányul.
Csak ezen okból beszélünk egyáltalán miséről, és a latin „missa” kifejezés e háttér előtt az ősrégi héber szóként – ’missah’ – jelenik meg. Ez a szó, csakúgy, mint maga a mise, az apostolok idejére nyúlik vissza, és logikusan azt jelenti, amiről a misében szó van: Az Úr áldozata.
A misének csakis ebből a szóból ered a neve, és ezért áll a végén: „Menjetek, az áldozat végrehajtatott.” – Ezért és nem másért mondanak köszönetet a hívek, miközben „Deo gratias”-szal válaszolnak, és nem küldöttekként hagyják el a templomot, hanem mint hálás megváltottak: Krisztus áldozata kibékítette őket Istennel.
A NOM elfedi ezt a hitigazságot. Az oltárt eltüntették, és a hitvány "úr asztalát" a nép felé fordították. A legtöbb esetben a kereszt sem látható, úgy hogy érezni lehet: Itt nem Krisztus áldozata áll a középpontban, hanem a celebráns és a vele "ünneplő" közösség.
A NOM-nak semmilyen létjogosultsága nincs, hiszen a lényeg, a katolikus hiányzik belőle, és pont ez az, amit Montini a protestáns "úrvacsorával" cserélt ki. – A "zsinati egyház" a NOM-mal elvesztette identitását, és szabadesésben leledzik ….
(Az első fotón Montini látható 1965-ben, a másodikon Bugnini, 1967. október 24-én a Sixtus-kápolnában felállított "úr asztalánál")
Feltéve: 2025. november 29.
|