Részletek
Dombi Márk „A szerzetesélet”
című 1930-ban megjelent művéből
|
Dombi Márk (1869-1943) ciszterci szerzetes „A szerzetesélet” című művéhez írt előszavában leírja, hogy könyve ugyan szerzeteseknek szól, de „talán a világi ifjúság is haszonnal forgathatja”. – Tökéletesen elpogányosodott világunkban, amikor az életben minden, de minden csak arra irányul, hogy az ember „rosszra való hajlamát” táplálja, kielégítse, kiszolgálja, a katolikusnak megmaradni akarók számára egy ilyen mű olvasása, átelmélkedése fokozottan szükséges, szinte elengedhetetlen.
A földi élet csak átmenet az örökkévalóságba Isten minden, a teremtmény pedig csak bűnös semmi
A Kinyilatkoztatás megtanít bennünket Istennek és magunknak igaz ismeretére. Világosságánál tisztán látjuk, hogy Isten minden, a teremtmény pedig semmi. Isten a létnek és minden tökéletességnek hiány nélkül való teljessége. Minden jóság, szépség, nagyság, erő tőle származik, Ő a forrása, okfeje minden fizikai és lelki értéknek. Vele szemben a teremtmény léte olyan, mint az árnyék, természete csupa korlátoltság, gyöngeség, nyomorúság, valósággal semmi. Ebből szükségképpen következik, hogy az embernek elmulaszthatatlan kötelessége az alázatosság, vagyis Istentől való föltétlen függésének belső tudata és külső megvallása. A katolikusnak a tökéletesség, az életszentség az ideálja, ezt pedig nyilvánvalóan csak az alázatos Krisztus nyomdokain érheti el. És pedig nem csak azért, mert ennek az erénynek híján nem hasonlíthatunk isteni példaképünkhöz, hanem azért is, mert míg az alázatosság megnyitja a kegyelmek forrását, addig a kevélység valósággal elzárja. „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmét adja.” (Jak 4,6) – Hogy sok keresztény lassan vagy sehogyse halad előre a lelki életben, annak egyik főoka az, hogy hiúságával s talán kevélységével megköti Isten kezét, s ezzel megakadályozza Őt kegyelmeinek bőségesebb osztogatásában. S ha még olyanok is elesnek, akik már a tökéletességnek meglehetősen magas fokát érték el, szinte biztosra vehetjük, hogy romlásuk kiindulópontja a kevélység volt, amelynek büntetéséül Isten magukra hagyta őket.
Az alázatosságnak először is értelmünkben, meggyőződésünkben kell meglennie; s ez a magunkra vonatkozó helyes értékelés. Az alázatosság ugyanis, mint láttuk, igazság, mert helyesen ítél Istennek és az embernek viszonyáról, és mindegyiknek megadja azt, ami megilleti. Szent Pál figyelmeztet: „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1 Kor 4,7) – Tehát mindent kaptunk, és pedig kizárólag Isten jóságából. Az Ő teremtő keze hozott létre s tart fönn bennünket. De az alázatosság, mely tisztán az értelemben van meg, nem elég. Erre a fokra aránylag könnyű eljutni az embernek, ha a hit világánál egy kissé mélyebben beletekint magába. Hisz valósággal az eszét kellene megtagadnia, ha nem akarná elismerni, hogy semmi és pedig bűnös semmi. Aki azonban igazán alázatos, az nem csak így gondolkozik, hanem így is érez, és a saját semmiségéről való meggyőződést minden szava és minden cselekedete elárulja. Az ilyen nem vágyakozik rendetlenül mások elismerése után, ami jót tesz, nem azért teszi, hogy azt magának megszerezze. Ha félreismerés, megalázás vagy talán megvetés éri, nem csodálkozik, még kevésbe lobban haragra. Az persze, megeshetik, hogy a természet szenved ez alatt, tiltakozik, lázong ellene; de ez ne zavarjon meg bennünket: Isten nem a természet ösztönös ágaskodását, hanem az akarat készségét nézi. A türelem A türelem az az erény, mely képessé tesz bennünket arra, hogy az élet bajait, testi és lelki szenvedéseit Isten iránt való szeretetből nyugodt lélekkel viseljük. A szenvedésből mindenkinek kijut a része. Isten jól ismeri a romlott emberi természet hajlamait: Tudja, hogy ha földi életünk csupa jólét, élvezet és öröm között telnék, elpuhulnánk, és nem volna erőnk az Ő parancsainak útján járni, s a múlandó élet annyira rabul ejtené lelkünket, hogy a mennyországról, örök célunkról könnyen megfeledkeznénk. Isten ettől akar megóvni bennünket azáltal, hogy szenvedéseket bocsát ránk, s szívünket nem engedi a földiekhez tapadni.
Állapotbeli kötelességeink teljesítése nem csak erőfeszítést, de szinte állandóan türelmet is kíván tőlünk. Mindazonáltal komolyan meg kell gondolnunk, hogy kötelességeink megléte és teljesítése Istennek kifejezett akarata, s ha a vele járó kellemetlenségeket türelemmel viseljük, s mindent a lehető legjobban törekszünk elvégezni, a legegyszerűbb módon és mégis a legsikeresebben munkáljuk az Ő dicsőségét és lelkünk üdvösségét.
Ha együtt kell élnünk vagy dolgoznunk olyanokkal, akiknek természete [és/vagy életfelfogása] a mienkétől nagyon különböző, sőt azzal éppen ellentétes, ezt csak nagy türelem és önlegyőzés árán tudjuk megtenni. Ezek a nehézségek könnyebben elviselhetővé válnak, ha ráeszmélünk arra, hogy másoknak épp úgy el kell tűrniük a mi természetünket. De éppen ez a folytonos türelem folytonos erénygyakorlat is, és az egyik leghathatósabb eszköze a lelki előrehaladásnak. A testvéri szeretet Az Üdvözítő búcsúbeszédében így szólt tanítványaihoz: „Arról fogja megismerni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymáshoz.” (Jn 13,35) – A szeretet parancsa egyetemes, és Krisztus minden tanítványának, tehát minden kereszténynek ismertető jele. Az a kapcsolat, mely a katolikus híveket összetartja, eredete, jellege és célja szerint kizárólag természetfölötti, és éppen azért magasabb rendű, szentebb, mint azok a többi, tisztán természetes kapcsolatok, melyek a világban az emberek között elő szoktak fordulni. Ez a természetfölötti kapcsolat magától értetően természetfölötti életet föltételez, melynek gyökere, fönnmaradásának és kifejlődésének legfontosabb tényezője a szeretet. Mint minden erénynek, úgy a szeretetnek is az Úr Jézus a mintaképe. Krisztus azért szeretett minket, mert szerette mennyei Atyját. Ha csak a gyarló, a bűnös embert nézi bennünk, utálat töltötte volna el szívét irántunk. Ő azonban a megtévedt, a bukott emberben is Isten kezének alkotását, az Ő képét és hasonlatosságát, sőt gyermekét látta; ezért aztán rá is kiterjesztette azt a mérhetetlen nagy szeretetet, mely szívét mennyei Atyja iránt eltöltötte. Ha hittársainkhoz csak emberi tulajdonságaikért vonzódunk, és ezért szeretjük őket, akkor ezt nem nevezhetjük krisztusi szeretetnek. A testvéri szeretet legelső követelménye az, hogy óvakodjunk mindentől, amivel valakit megbánthatnánk –, s tegyük meg mindazt, amivel az adott viszonyok között Isten akarata szerint testvéreinknek örömöt okozhatunk. Sohase akarjuk másokkal szemben szellemi felsőbbségünket éreztetni. Ez a felsőbbség sok esetben úgyis csak hiú képzelődés; s ha valóság volna, akkor sem szabad azt mások megalázására használni fel.
A jókedv a maga helyén és idején nagyon értékes lehet: a fáradt idegeket fölüdíti s a lélekbe új erőt, új lendületet önt a további munkára. De nagyon kell vigyáznunk vele. Ha a tréfa csipkedő alakot ölt, könnyen megszűnik az lenni, aminek szántuk, mert fájdalmat – s néha nagyon érzékeny fájdalmat – okozhat annak, akinek rovására tréfálkozunk. Hiába mentegetjük magunkat azzal, hogy hiszen mi nem akartunk sérteni, és csak az illetőnek érzékenysége fogja fel úgy szavainkat. Nem a mi szándékunk számít, hanem testvérünk lelkiállapota; s a tréfa megszűnik tréfa lenni, mihelyt sebet ejtett.
Ne legyünk gyanakvók, s óvakodjunk másoknak szigorú, főleg pedig vakmerő megítélésétől. Szent Ambrus azt mondja: „Ha meggondoljuk saját nyomorúságunkat, akkor nem leszünk kemények hibázó testvérünkkel szemben, hanem inkább őszintén sajnáljuk őt, s komolyan félünk, hogy ugyanabba a hibába találunk esni. Sohasem fog rosszat mondani másról az, aki önmagát igazán ismeri.”
Az igazi szeretet a belső, szívbeli jóakarat, amely külsőleg is megnyilatkozik szavainkban és tetteinkben. Először is tisztelettel van minden hittestvére iránt, s megadja nekik azt, ami őket állásuknál, koruknál és egyéb életkörülményeiknél fogva megilleti. Legyünk mindenkor figyelmesek, előzékenyek. „Ami a testvéri szeretetet illeti – mondja Szent Pál –, legyetek egymás iránt gyengédek, a tisztelet dolgában egymást megelőzők. (Róm 12,10) De van még egy rendkívül fontos pont, melyet sohase hangsúlyozhatunk eléggé; s ez az, hogy imádkozzunk testvéreinkért – élőkért és holtakért egyaránt. Mindaz, amit eddig mondottunk, bár természetfölötti indítóokokból származik, mégis sok tekintetben a természetes embert tartja szem előtt, s a kegyelmi életnek jóformán csak előfeltétele. Az imádság azonban az isteni kegyelem és irgalom csatornáit nyitja meg testvéreink számára s részint kiegészíti, részint pedig a természetfölötti rendben is teljessé, tökéletessé teszi azt, amit testvéreink lelkében elérni akartunk. S nem szabad elfelejtenünk, hogy ebben a tekintetben a kegyelem a legfőbb tényező, s mellette jelentőségben eltörpül mindaz, amit emberileg tettünk.
Ha szétnézünk a világban, látjuk azt a szakadatlan munkát, a legnagyobb akadályokon is győző erőfeszítést, s néha szinte hihetetlen áldozatot, melyre az emberek képesek azért, hogy megszerezzenek bizonyos földi javakat, melyeket értékesnek és így kívánatosnak tartanak. A tökéletesség megszerzésére való törekvésben azonban az emberek nagy többsége hanyag. Ennek oka az, hogy a tökéletességet nem becsülik igazi értéke szerint, s ezért nem is vágyakoznak utána eléggé.
Ha ez a fölfogás egyszer teljes meggyőződésünkké vált, szinte lehetetlen, hogy lelkünk mélyéből ne vágyakozzunk ez után a nagy s egyetlen igazi jó után; s minél komolyabb és erősebb lesz vágyódásunk, annál hathatósabban buzdít, s ragad majd mindarra, ami a tökéletesség eléréséhez szükséges, vagy legalább hasznos. A szentek épp úgy húsból és vérből való, tehát természetük szerint gyarló emberek voltak, mint mi; de egész életükön uralkodott az a központi gondolat, hogy a földi élet csak átmenet az örökkévalóba, s ez alatt az előkészületi idő alatt nincs, nem lehet fontosabb feladatuk, mint az isteni életnek lelkükben való folytonos ápolásával és fejlesztésével örök boldogságukon dolgozni.
A következetesség és állhatatosság szintén föltétlenül szükséges tulajdonsága ennek a vágyódásnak. A tökéletesség nagy dolog, s nem lehet máról holnapra megszerezni. Ha vágyakozásunk utána csökkent, vagy megszűnt, törekvésünk lankadni fog, vagy egészen meg is szűnik. Felejtsük el tehát azt, amit már elértünk; szemünk legyen állandóan a végső nagy célon, s a kegyelemmel hűségesen közreműködve menjünk mindig előre. „Ne állj meg az úton, mondja Szent Ágoston, ne térj le róla... Mindig folytasd, mindig menj, mindig előre haladj!” Az Isten jelenlétére való gondolat Szent hitünk tanítja, hogy Isten mindenütt jelen van. Ennek nemcsak az az értelme, hogy mindent lát, s hatalma mindenre kiterjed, hanem az is, hogy legbensőbb valója, lényege szerint is – jelen van mindenütt, és mérhetetlenségével körülvesz és betölt minden teremtményt. Azért mondja Szent Pál: „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” (ApCsel 17,28) – Isten mindenhatósága hozta létre és tartja fönn a fizikai világot, s az Ő ereje nyilatkozik meg ennek a világnak csodáiban, törvényeiben. Ő az, aki lelki képességeinket adta, s állandó, benső, közreműködésével lehetővé teszi tevékenységüket. Ez a jelenlét a megszentelő kegyelem állapotában levő emberben különösen benső, mély és átható. „Ha valaki szeret engem – mondja az Üdvözítő –, Atyám is szeretni fogja őt, és hozzája megyünk és lakóhelyet szerzünk nála.”(Jn 14,23) – Ahol az Atya és a Fiú van, ott van a lényegi szeretet is, mely őket egybe kapcsolja, tudniillik a Szentlélek. Isten jelenlétéről megemlékezhetünk oly módon, hogy egész egyszerűen, nagy közvetetlenséggel fölkeltjük magunkban az erre az igazságra vonatkozó hitet: Isten előtt állok, szeme rajtam van, s látja, tudja mindazt, amit teszek, s ami velem és bennem történik. Az így fölkeltett hit azonban ne legyen csupán száraz, hideg gondolat, hanem kísérje mindig az imádatnak, alázatnak, szeretetnek, hálának stb. egy-egy bensőséges indulata, fohásza. Legtökéletesebb módja ennek a gyakorlatnak az, ha a saját lelkünkben szemléljük az ott jelenlevő, a megszentelő malaszt folytán szívünkben trónoló, s természetes és természetfölötti életünk minden megnyilatkozásában szakadatlanul közreműködő Istent.
Az Isten jelenlétéről való megemlékezésnek sok áldásos gyakorlati következménye van. Először is nagyobb gonddal, lelkiismeretességgel fogjuk kerülni a bűnt. Ki volna ugyanis oly vakmerő, hogy szinte kihívóan megsértse azt a végtelenül szent Istent, akinek színe előtt áll, aki a szívek mélyén is olvas és hatalmával összetörheti a bűnöst. Azután ösztönzésül szolgál arra, hogy a jót buzgóbban, tökéletesebben gyakoroljuk. Gondoljunk arra, hogy Isten szemtanúja mindannak, amit teszünk, s aszerint lesz velünk megelégedve és aszerint fogja megjutalmazni fáradságunkat, áldozatainkat, aminő buzgóságot, erőfeszítést és állhatatosságot tapasztalt bennünk. A munka
Isten az embernek különböző testi és lelki képességeket adott, s azt akarja, hogy használja, értékesítse őket. A munka eszerint egyetemes törvény, amely alól nincs kivéve senki. Az első embert a „gyönyörűség paradicsomába” helyezte ugyan Isten, de ott is azt a parancsot adta neki, hogy „művelje és őrizze azt”. (Ter 2,15) – A munka tehát már akkor kötelessége volt az embernek, mikor még az eredeti ártatlanság állapotában élt; nem büntetésül szabta rá az Úr, hanem inkább meg akarta tisztelni azzal, hogy az ő közreműködését is fölhasználja saját örök gondolatainak a világban való megvalósítására. Még egy másik fontos oknak is ösztönöznie kell bennünket arra, hogy dolgozzunk. Isten ugyanis társas lényeknek teremtett bennünket, s ezzel kötelességünkké tette, hogy ne csak magunknak éljünk, hanem másoknak is. Ebből a közösségből senki sem vonhatja ki magát, mert bizonyos fokig mindnyájan rászorulunk egymásra, és Isten akarata szerint jogunk van egymás segítségéhez, munkájához. Aki másképp viselkedik, aki nem akar dolgozni, Isten akarata ellen cselekszik, s egyben igazságtalanságot követ el embertársaival szemben, mert megfosztja őket attól, amihez joguk van. Az ilyen ember élete valóban „haszontalan” élet.
Tudnunk kell azt is, hogy az emberi cselekedeteknek Isten előtt való értéke nem attól függ, hogy mily nagy volt emberi megítélés szerint az a dolog, amit tettünk; hanem egyedül attól, hogy milyen indítóok vezetett bennünket. Megtörténhetik ugyan, hogy valami nem sikerül úgy, ahogy szerettük volna, és ahogy a ráfordított igyekezet, fáradság után vártuk, s az emberek talán csekély véleménnyel vannak képességeinkről; Isten azonban lelkünket nézi s az ilyen látszólagos eredménytelenség nagyobb értékű az Ő szemében, mint más olyan munka, melyet szembeszökő siker és az emberek magasztalása kísér, de amelynek forrása természetes hajlam vagy emberi becsvágy volt, nem pedig az Ő szent akarata. Végül vigyáznunk kell, hogy mindaz, amit teszünk, jószándékkal történjék. Nyilvánvaló, hogy ez a jószándék gyökere szerint megvan minden cselekedetünkben, melyet engedelmességből végzünk. De könnyen becsúszhat valami emberi, sőt talán bűnös indítóok is, amely munkánk természetfölötti értékét vagy egészben, vagy részben megsemmisítheti. Éppen azért keltsük föl magunkban minél gyakrabban azt a jószándékot, hogy nem magunkért, nem is az emberekért, hanem Isten szent akaratából, az Ő nagyobb dicsőségére akarjuk az adott munkát elvégezni. A részletes lelkiismeretvizsgálat A részletes lelkiismeretvizsgálat összpontosított figyelem és szakadatlan harc gyakori bűneink és hibáink ellen, s bizonyos erények megszerzése végett.
A részletes lelkiismeretvizsgálat megejtése a következő módon történik. Mindjárt reggel erős elhatározással tegyük föl magunkban, hogy a szóban forgó bűnt vagy hibát kerülni, illetőleg a választott erényt gyakorolni akarjuk. Jó, ha ilyenkor gondolunk azokra az alkalmakra is, melyekben tapasztalataink szerint a legkönnyebben követünk el bűnt. Ezután buzgó fohásszal kérjük Istennek segítő kegyelmét. – S valahányszor nem tudtuk megtartani jó föltételeinket, keltsük fel magunkban a bánatot, szabjunk ki magunkra valami kis elégtételt, majd újult buzgósággal, nagyobb vigyázattal folytassuk a napot. S mialatt így erőlködünk és megtesszük mindazt, ami tőlünk telik, hasson át bennünket az a teljes meggyőződés, hogy Isten kegyelme nélkül a kívánt eredményt sohasem érjük el; éppen azért buzgón, állhatatosan és határtalan bizalommal kérjük hozzá Istennek hathatós segítségét. A lelki olvasmány A lelki olvasmány vallásos könyveknek épülés végett való olvasása. Tulajdonképpeni célja tehát nem az, hogy vele tudományos ismereteinket gyarapítsuk – jóllehet sokszor ez is vele jár, – hanem az, hogy szent hitünk üdvözítő igazságaiban elmerüljünk, hatásuk alatt Isten szeretetében növekedjünk, és az erényes életben előrehaladjunk. Ily módon a tárgyalt igazságok a szívet is megilletik, Istenhez emelik és így a lélek épülésére szolgálnak. Ezért a lelki olvasmány nem annyira az értelemhez, mint inkább a szívhez és az akarathoz fordul; nem tudós, hanem belső, lelki emberek alakítására szolgál; valóságos áhítatgyakorlat, mely Istenhez emel s a Vele való egyesülésnek egyik hathatós eszköze. Lelki olvasmányra szüksége van mindenkinek, aki erkölcsi tökéletesedését komolyan veszi, mert ez nehéz munka, s csak az Isten iránt való szeretet és a belőle származó lelkesedés tud elég erőt adni arra, hogy eléréséért a küzdelmet fölvegyük, s lankadás nélkül, életünk utolsó leheletéig folytassuk. Az a természetfölötti világosság s az a tűz, mely a vallásos könyvekből lelkünkbe árad, nemcsak megtart a helyes úton, és könnyebbé teszi ezt a munkánkat, hanem nap-nap után új ösztönzést is ad. Olyan könyvet, olyan anyagot olvassunk, amely nem nagyon fárasztó, hanem inkább megragad, s nagy közvetlenséggel árasztja lelkünkbe a természetfölötti igazságok világosságát és melegét.
Természetes, hogy az egyes emberek lelki szükségletei mások és mások, s az olvasmányt eszerint kell megválasztani. Ami az egyiknek jó, az a másikra nézve gyümölcstelen, sőt káros is lehet. Az írók közül különös szeretettel válasszuk és olvassuk azokat, akik életszentségük által kitűntek, akár szentté avatta őket hivatalosan az Egyház, akár nem. Az ilyen írók ugyanis bővebben veszik a Szentlelket; annak kenete megérzik műveikben, és jobban átjárja, átitatja a mi lelkünket is.
|
vissza