|
Részletek
Így tűntek föl a 16. század elején is eszmék, mik Európa népeit önmagokkal meghasonlásba hozták, szakadást idéztek elő az Egyház kebelében, és oly állami és társadalmi átalakulásokat hoztak létre, miknek e törekvés képezte forrását: fölszabadítani az egyént, önállóságot és önigazgatást teremteni. Alig egy százada, hogy a szabadelvűség korlátlanul uralkodik Európában, és a népeknek már is nemcsak politikai, de összes szellemi életét is ragályos métellyel fertőztette be; s vajon honnan meríti a liberalizmus elveit? – a rosszul értelmezett egyéni szabadságból, mert főtörekvése fölszabadítani az egyént minden isteni és emberi, egyházi és állami befolyástól. Soha annyit nem hallottunk a szabadságról beszélni, és soha az emberek annyira még fogalmát is el nem vesztették a szabadságnak, mint korunkban.
Igaz ugyan, hogy az ember a szabadság ösztönét magával hozza a világra. … Igaz az is, hogy a szabadság szeretete él minden ember keblében, és ily módon az embernek .. minden törekvését abban kell összpontosítania, hogy a társadalomban minél több észszerű szabadságot létesíthessen; mert a társadalmi élet annál tökélyesebb, minél több szabadságot egyesíthet a törvények sérthetetlenségével és az egésznek boldogságával; oly ésszerű szabadságot mindazáltal, mely tovább nem lép, többet nem kíván, mint ami a társadalmi élet céljával összefér. S midőn a liberalizmus így akarná boldogítani az emberi társadalmat, nagyon mostohán bánt el a társadalom egy tekintélyes osztályával, a munkások osztályával. A munkásosztály a régi céh-rendszer mellett nem látszék beilleni a liberalizmus szellemében rendezett társadalom keretébe, azért a liberális kormányok beavatkoztak a munkások ügyeibe, és feszegetni kezdék a tőkebirtokosok és munkások közti kapcsokat; s míg egy részről a tőkebirtokosoknak a legszabadelvűbb intézményekkel mindig nagyobb befolyást engedtek az államtörvények alkotásába, addig a munkásokat a tőkebirtokosok önkényének dobták oda zsákmányul. Így lön az űr, mely e két osztályt elválasztá, mindig szélesebb, ebből származott szociális téren azon óriási örvény, mely e két osztály között tátong.
A liberalizmus bölcselői többé-kevésbé nyíltan tanították, hogy az ember tulajdonképp nem is tudja, vajon létezik-e Isten?, vagy ha van is Isten, az csak kizárólag: az egyének lelkiismeretének lehet bírája, és így a státusz viszonyaihoz semmi köze. Az e tételből levont logikai következmény vala, hogy a nyilvános élet viszonyainak törvényes rendezője csakis az emberi ész, és a parlamentáris többség által kifejezett emberi akarat lehet; hogy tehát egyedül jó, igaz, és törvényes csak az lehet, amit ilyennek a parlamentáris többség ismer el. Ha Isten nem az államok istene is egyszersmind, akkor nem is törvényhozója és bírája az emberiségnek, nem bírája az ember viszonyainak, képességeinek és cselekményeinek, mert az ember, mint a társadalom tagja, politikai lény is egyszersmind; akkor Isten nem is teremtője és ura az emberiségnek. Ebből ismét következik, hogy ha Isten nem teremtője az emberiségnek, akkor az ember Istennek semmivel sem tartozik, neki mitsem köszönhet mivel bír, hozzá tehát semmi köze, vagy rövidebben: hogy nincs is Isten. Ha pedig nincs Isten, akkor mindazon törvények, melyek az ember szellemét és akaratát Istennek alárendelik, egy ocsmány hazugság, csalása az emberi nemnek, vagy más szavakkal: minden vallás hamis és lealacsonyítása az ember méltóságának. És e vád annál inkább éri azon vallást, mely magát egyedül igaznak és isteni eredetűnek tartja, és mivel ez a keresztény katolikus vallás, tehát engesztelhetetlen harcot üzent a katolikus vallásnak, szervezetének, papságának, és minden törekvése oda irányul, hogy annak befolyását a közéletre teljesen megsemmisítse. … A liberalizmus elvei szerint az egyéni szabadság egy gyöngye: a lelkiismeret-szabadság; vagy más szavakkal: az Istenről, a jelen- és túlvilágról hihet és beszélhet mindenki úgy, mint akar. Ezzel lazítani akart a liberalizmus azon kötelékeken, melyek a keresztény katolikus hitéhez csatolják, hogy kitűzött célját, a népek dekatolizását annál könnyebben érhesse el. A lelkiismeret-szabadság azonban semmi egyéb nem lett a liberalizmus értelmében, mint szabadságlevél a hitetlenség és különböző vallásfelekezetek alapítására. ….
A katolikus Egyház rendelete szerint kötendő házasságban, illetőleg ennek gátló akadályaiban a liberalizmus bölcselői az egyéni szabadság eklatáns megsértését vélék fölismerhetni; azért azt szentségi jellegéből kivetkeztetve, egyszerű polgári szerződéssé alacsonyították le. A gyermekek nevelése körül is megköté a liberalizmus az Egyház kezeit, némely helyütt leszállítván a vallástan óráinak számát, másutt teljesen kitiltván a vallástant az oskolákból, hogy így az új nemzedék annál könnyebben idomíttathassék át a liberalizmus buzgó eszközeivé. A modern állam vaskövetkezetességgel vezette keresztül a liberalizmus által elhintett elveket. …. A nemzetiség és benemavatkozás elveit pedig teljesen megsemmisíté, midőn a francia forradalom által föltalált, és a liberalizmus által elfogadott: „szabadság”, „egyenlőség”, „testvériség” jelszók közé az „érdekegység”-et is fölvevé. … Előtte „nemzetiség”, „haza” stb. divatos szólamok; csak gúnyjának céltáblái; a modern társadalom nem ismer hazát, a munkásnak – mondják ők – nincs hazája; hazája az egész világ, hol munkáját értékesítheti. … A „non interventio” ellenében pedig a leghatályosabb „beavatkozás” elvét a La-Chaux-de Fondt-ban 1870-ban tartott gyűlésében; mint az izgatásnak egy hatalmas eszközét a politikai téren elfogadta, és azt alapdogmái közé iktatta.
A társadalomnak egy megingathatatlan talpkövét képezi a magántulajdon, melynek igazi alapja a mindenség általános tulajdonosának, Istennek akarata, mely e szavakban van kifejezve: „Ne lopj.” Ha az állam megveti ez alapot, és a helyett, hogy a tulajdonjogot isteni tekintélyre alapítaná, ember tekintélyére vagyis a törvény tekintélyére alapítja, akkor, ha az emberi törvény adja meg a tulajdont, az emberi törvény azt el is veheti. A tulajdonjog sérthetetlensége, az ember sérthetetlenségével szerves összefüggésben van; ámde az ember csak azért sérthetetlen, mert Isten előtt határozottan felelős. A tulajdon tehát mint az ember összes működésének gyümölcse csak az ember sérthetetlensége miatt sérthetetlen. De ha az ember többé nem felelős Istennek, akkor elveszti sérthetetlenségét a földön; és ezért a tulajdona is épp oly kevéssé sérthetetlen, mint bármely vadállat ragadmánya; Ez a tulajdonjog magyarázata keresztény fölfogás szerint, mit a gazdaságtan is elfogadott.
E terv megvalósulásában mi az isteni Gondviselésnek a liberalizmust büntető ujját látjuk; mert az erkölcsi törvény megsértése épp úgy maga után vonja a bukást, mint bármely természettani törvényé; ha ugyanis valaki úgy nem fog építeni, hogy a kőtömegek súlypontja a fal keretén belül essék, bizonyára romba fog az dőlni; a liberalizmus az isteni és erkölcsi törvényt, mint a társadalmi épület súlypontját, az épület keretén kívül helyezé el, nem csoda tehát, ha az épület immár ingadozik és romjai alá fogja temetni a törvénysértőket. Bármiként idomuljon is át társadalmunk, annyi bizonyos, hogy véres küzdelem előestéjén állunk; de lelkünkben meg vagyunk győződve, hogy az emberiség legnagyobb része e küzdelemben nyert sebeire gyógyírt keresendő, vissza fog térni a katolikus Egyházhoz, melyre a jövőben azon gyógyerejű fának szerepe vár, mely akkor ad az emberek sebeire gyógyító balzsamot, ha előbb őt is megsebesíté a vas.
[Utószó: A fenti írás pontosan 150 évvel ezelőtt jelent meg, és az akkori katolikus-ellenes folyamatok egyre szélesebb körű térnyerése ellenére bizakodóan fejeződik be. Bár a szerző tisztán látja, hogy a világ „véres küzdelem előestéjén áll”, mégis „meg van győződve” arról, hogy „az emberiség legnagyobb része vissza fog térni a katolikus Egyházhoz”. Pedig a bajok ebben az időben már az Egyházon belül is megjelentek, a liberalizmus ott is egyre nagyobb tért nyert, és – mint ahogy azt az 1840 évek elejétől tudni lehetett –, már a tervek is készen álltak az Egyház szétzúzására, ahogy erről a honlap több cikkben is beszámolt már. „A hivatalos Egyház helyét egy szekta, egy embercsinálta-zsinati szekta fogja átvenni, pontosan úgy, ahogy azt abban a tervben, amit a szabadkőművesek kidolgoztak, és ami XVI. Gergely pápa kezébe jutott, részletesen le volt írva. Rudolf Graber (1903-1992) regensburgi püspök 1973-ban kiadott „Athanasius és korunk Egyháza” című kis művében pontosan bemutatta ezt a tervet, és a következő megjegyzést fűzte hozzá: „Szükség van egy közbevetett megjegyzésre. Téved, aki azt hiszi, hogy ezek csak egy különc gondolatai: mind ezeket rokonlelkű személyek egész sora megszámlálhatatlanul sok írásban – melyek legalábbis akkoriban – vagyis a fenti dolgozat megírása előtt és alatt – az egész világ nyilvánossága számára hozzáférhetőek voltak – megfogalmazta és leírta. És ezért kell feltenni a kérdést: Miért nem vett az Egyház tudomást ezekről a dolgokról?” – Hiszen mindaz a gyalázatos, Isten parancsait lábbal tipró intézkedés, amit Bergoglio 10 év óta meghoz, már évtizedek, ha nem évszázadok óta szerepelt az Egyházat támadó erők terveiben. és, miként Graber püspök megállapította, „az Egyház nem vett róla tudomást”, és nem tett ellenük semmit. Sőt, aki megpróbált tenni valamit ezek ellen, azt megalázta, elbocsátotta, kirúgta, elüldözte….
|
vissza