|
[Nemrégen jelent meg egy cikk, amiben már történt utalás „az új kenyér áldozatára” (Lev 23,15-16). Most egy olyan cikk következik, ami bővebb magyarázattal szolgál e kenyérről]
Az Ószövetségnek két jól ismert passzusa van, ami az Egyház szentmiseáldozatának a szentségére utal. Melkizedek áldozatát a Teremtés könyvéből (Ter 14,18-19: „Melkizedek, Sálem királya pedig kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a magasságbeli Isten papja volt”) a római kánonban már a legkorábbi időktől fogva a szentmiseáldozat előképének nevezték. A másik, a mannáról szóló passzus, amit az Úr a sivatagban vándorló népének adott a túléléshez szükséges eledelként.
Szent Pál apostol a korinthusiakhoz írott első levelében a mannával kapcsolatban kifejezetten „lelki ételről” beszél, és a vizet adó sziklával együtt egyenlővé teszi Krisztussal. 1 Kor 10,3-4: „Mindnyájan ugyanazt a lelki ételt ették, ugyanazt a lelki italt itták. Ittak ugyanis a lelki sziklából, amely kísérte őket, s a szikla Krisztus volt.” – Ez a szentírási rész is bekerült a szentmise liturgiájába, mégpedig hetvenedvasárnap szentleckéjébe. Az ószövetségi nyelvek ismerői szerint a „szövetség sátrában őrzött kovásztalan kenyerek” helyett, amit németül „Schaubrote”, azaz szó szerinti fordításban „kiállítási kenyerek”-nek hívnak, „a jelenlét kenyerei” vagy az „arc kenyerei” szónak kellene itt állania, mert az év azon három nagy ünnepén, melyen a zsidóknak fel kellett keresniük a jeruzsálemi templomot, „hogy Isten arcába tekintsenek”, ezt az asztalt rajta a kenyerekkel kivitték a szentélyből és megmutatták a jámbor tömegnek. Mindazonáltal csak letakarva, hiszen „arcomat [Isten arcát] nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon” (Kiv 33,20). A „jelenlét kenyerei” voltak az élő jelei annak, hogy Isten jelen van az Ő templomában és népe körében. E kenyereket mindig sabbaton – amikor különben minden munka tiltva volt – a lehető legkisebb részletekbe menő előírások szerint sütötték meg. Míg az új kenyeret sütötték, addig az előző hét kenyereit a leviták fogyasztották el, rajtuk kívül senki nem ehetett belőlük: „Szent helyen egyék meg, mivel ez az Úr eledelének nagyon szent része az ő számukra” (Lev 24,9). A kenyerekkel együtt boros edények is álltak az asztalon. Mózes törvényében „tálakról, csészékről, kancsókról, amelyekkel az italáldozatot bemutatják” (v. ö. Kiv 25,29) van szó, de azt nem tudjuk, hogy az ezekben lévő bort csupán áldozatként kiöntötték, vagy a kenyerek elfogyasztásakor a leviták megitták. Ez utóbbi ellen szól az, hogy a Leviták könyvében, ahol az előző hét kenyereinek elfogyasztásáról van szó, nem történik említés a borról. Ugyanakkor az első templom, a szövetség sátrának részletes leírása Mózesnek a Sinai hegyen kapott látomásaira megy vissza, amikor Mózes a nép vénjeivel találkozott Istennel – a fent idézett szabálytól eltérően: „Mózes és Áron, Nadab és Abihu, s Izrael vénei közül hetvenen újra felmentek. Látták Izrael Istenét. A lába alatt olyan valami volt, mint a zafír kövezet, és fénylett, mint a tiszta ég. De a kezét nem emelte fel Izrael fiainak képviselői ellen, ezért láthatták az Istent. Ettek és ittak.” (Kiv 24,9-11).
„A szövetség sátrában őrzött kovásztalan kenyerek” mindenekelőtt arra utalnak, hogy a vérontás nélküli áldozat, amit először Ábrahám és Melkidezek idejében mutattak be, a templom kultuszában is kiemelt szerepet játszott. És ellentétben a nyilvános és messziről látható égőáldozatokkal ezt a szentély belsejében mutatták be.
De egy másik párhuzam is fellelhető az Ószövetség „szövetség sátrában őrzött kovásztalan kenyerei” és az Újszövetség Eucharisztiájának kenyere és bora között: „A jelenlét kenyerei” egyfelől Izrael áldozati adománya Istenének, másrészt e kenyerek az Úrnak népe körében való jelenlétét jelzik, és ezért egyik elő-formája a sacrum commercium, ama csodálatos cserének, ami az Eucharisztia áldozatában megy végbe. Az Új szövetség, valamint tana és liturgiája ily módon nőtt ki szervesen az Ó szövetség hitéből és gyakorlatából. A templom lerombolásával ez drasztikusan megváltozott. A szakadás, ami ezt követően egyre jobban elmélyült, lényegét tekintve abból származik, hogy az egyik oldal elismeri názáreti Jézust az Ószövetségben megígért Messiásnak, míg a másik oldal ezt vehemensen visszautasítja.
|
vissza