[1. Miután az arabok elfoglalták a Szentföldet, a keresztények csak nagy nehézségek árán tudták meglátogatni a szent helyeket. A helyzet csak rosszabbodott, amikor a törökök kerítették hatalmukba a Földközi tenger egész vidékét. A negyedik keresztes háború alatt 1219-ben Assisi Szent Ferenc is a Szentföldre utazott, és egy csata után átment a muzulmán táborba, hogy Melek al-Kámil szultánt rábeszélje, hogy ismerje el Jézust Isten Fiának, azaz térjen meg. A szultán ugyan meghallgatta, de nem tért meg, viszont Ferenc iránt érzett tisztelete jeléül megengedte, hogy a ferencesek egy meghatározott számú csoportja visszatérjen Jeruzsálembe, ott a szent helyeket gondozhassa és rendszeres időközökben keresztény zarándokokat fogadhasson. – Erről a találkozásról szól az itt következő első írás.2. Loyolai Szent Ignác (1491-1556) megtérése után először Montserrat-ba zarándokolt, majd Manrézában remetéskedett, ahol Lelki gyakorlatok című könyvét is megírta. Ezután koldusként Velencén át a Szentföldre zarándokolt. A zarándokcsoportban, melyhez csatlakozott, volt egy svájci zarándok is, aki hazatérve mindent pontosan lejegyzett az útjukról. Louis de Wohl e beszámolót felhasználva írta meg Szent Ignác zarándoklatának történetét, lásd a második írást.]
„Én csak Urunk dicsőségével és tiszteletével törődöm”
Részlet
Louis de Wohl: Assziszi Szent Ferenc – A vidám koldus
című könyvéből
29. fejezet
Az Úr 1219. évében, augusztus-szeptember
A szultán két nappal később ismét hívatta Rogert [II. Frigyes császár titkos követét], de ezúttal az óriási sátornak abba a nagyobb részébe vezette, amely a tanácsülések és állami fogadások megtartására szolgált. Meglepetésére a szultánt komoly és sötét kinézetű férfiak vették körül, akikben a mullahokat és imámokat, a muzulmán papokat ismerte fel.
Viszont al-Kámil a legjobb hangulatban volt.
– Ez igen mulatságosnak ígérkezik – mondta. – Egy második követ is eljött hozzánk, egy dervis-féle, ahogy látom. Mindenesetre előadta, hogy önszántából, vagy még inkább Istenétől kapott meghatalmazás alapján jött el. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy nem tudott megbízólevelet felmutatni. Embereim valószínűleg egy fejjel megrövidítik, ha véletlenül éppen nem járok arra. Ha – bizonyos filozófiai elméletek ellenére – egyáltalán létezik a puszta véletlen. Szeretném tudni, mi a mondanivalója számunkra, és egyúttal szeretnék alkalmat adni Allah jámbor és tudós szolgáinak is, hogy meghallgassák. Ami önt illeti, jelenléte számomra azért kívánatos, hogy utólag beszámolhasson nekem arról, amit az efféle emberekről tud. Ő is, mint ön, a keresztény táborból jött át, s így lehetséges, hogy ismeri önt. Ezért jobb, ha oda hátra ül.
– Hallani annyi, mint engedelmeskedni – mondta Roger mosolyogva. A hely, amit a szultán mutatott, árnyékban volt. Ezenkívül keleties öltözékben is volt. Még ha az az ember a keresztény táborban már látta is őt, nem valószínű, hogy itt felismeri. De ki lehet? Egy követ, „csak Istenétől meghatalmazva”? Talán Pelagius bíboros [a pápa küldötte, s egyben a keresztény sereg vezére] nem hivatalos tárgyalásokat szándékozik kezdeni, és ezért utasította ezt az embert, hogy azt mondja: saját kezdeményezéséből jött, nehogy a keresztény sereg vezetőjét bárki megvádolhassa, hogy megpróbál békét kötni a hitetlenekkel. Talán a ravasz öreg bíborosnak hasonló gondolatai voltak, mint Frigyesnek, legalábbis katonai szempontból?
Roger összehúzta szemét. Talán azért hívta a szultán, hogy megmutassa, kapott még egy másik ajánlatot is; nincs csupán Frigyesre utalva – és ez a válasza tipikus keleti válasz az utolsó kihallgatásra? Mindez lehetséges.
És máris jött az ember, egy szakállas kis fickó, szakadozott barna csuhában, nem úgy festett, mint egy méltóságteljes követ. Ismerősnek tűnt, bár Roger nem tudott emlékezni arra, hogy a keresztény táborban látta volna. Nem öreg ember – bár szakálla kétségtelenül idősebbnek mutatja valódi koránál. Harmincas éveinek a végén járhat, és betegnek látszik. Egy darabig úgy tűnt, hogy vonakodik közelebb jönni. Ekkor látta csak Roger, hogy három hosszabb szőnyeg van egymással párhuzamosan kiterítve, és mindháromban nagy, beleszőtt kereszt.
Egyszercsak elindult, és három lépésnyire a szultán előtt megállt. Ott igen méltóságteljesen és udvariasan meghajolt.
– Az én Királyom adjon néked békét és boldogságot, ó Kelet királya – mondta.
Roger összerezzent. Tehát mégis béketárgyalás, gondolta, és ugyanakkor: hol hallottam már ezt a hangot?
A szultán megkérdezte:
– Ki a te urad, kis dervis?
– Ki más, mint Jézus Krisztus az Ég és Föld Királya, akitől minden földi lény és dolog a saját adottságát kapja.
A mohamedán papok között némi nyugtalanság támadt, de al-Kámil odakacsintva mondta: – Tudod-e, kis dervis, hogy ráléptél a keresztre?
Az imámok és mullahok nevetésben törtek ki. A kis barát nem nevetett, csak mosolygott. Amikor a nevetés elnémult, azt mondta:
– Kelet nagy királya, a világ téged nagytudású embernek ismer. Bizonyára tudod, amit minden keresztény gyermek is tud, hogy a mi Urunkat két rabló között feszítették keresztre, az egyik bűnbánó volt, a másik nem. Én csak a bal keresztre léptem, ama rablóéra, aki nem tért meg.
Al-Kámilnak is mosolyognia kellett.
– Gyorseszű ember vagy, Frankhonból való kis dervis. Kár, hogy azok közé tartozol, akik azt állítják, hogy egy és mégis három Istent imádnak, meg hogy legfőbb vezérük a béke fejedelme, és mégis háborút vezetnek ellenünk, és hogy nekik ellenségüket is szeretniük kell, mégis karddal és lándzsával törnek be országainkba. De mi is tiszteljük Isa ben Marjanot [Jézus Krisztus arab neve], akit prófétának tekintünk, bár kisebbnek Mohamednél. Miért nem térsz az igaz hitre?
– Mert már megtettem, amikor még kisgyermek voltam, – mondta a kis barát nagyon vidáman. – Igaz, hogy mi az Atyát, a Fiút, a Szentlelket mint Istent hisszük, de ez a három személy csak egy Isten. Megérteni ne is próbáld ezt a titkot, ó Kelet királya, mert még a legbölcsebb ember is olyan az Isten előtt, mint egy kisgyermek, és hogyan tudnánk a csillagok vagy az emberi test törvényeit egy kis gyermeknek megtanítani – aki csak akkor tudja majd ezeket felfogni, ha felnő. A mi Urunk valóban a béke királya, de azok, akik szeretik Őt, azokat a helyeket, ahol Ő a földön járt, a Benne hívők által tiszteletben megőrizve akarják látni. Ezért készek, ha szükséges, a harcban életüket is feláldozni. De éppen az én küldetésem hozzád, ó király, bizonysága annak, hogy a keresztény a békét a háború elé helyezi, és kész e célból hozzád fordulni.
A hang, gondolta Roger, mégis ismerős. De hol és mikor hallottam? Az ember szerzetesféle, de melyik rendből való? Nem bencés, nem ágostonrendi és nem cisztercita. Ezenkívül nincs az embernek oly sok szerzetes barátja és ismerőse; voltaképpen egy sem, és ami a Ferenc testvér követőit illeti ... Ferenc ... testvér ... Roger előre hajolt, és feszült figyelemmel nézte. Vegyük le a szakállt, a beesett arcot kissé töltsük ki ... lehetséges ez?
– Tudja a nagy imám, a keresztény sereg vezére, hogy te itt vagy ebben az ügyben? – kérdezte a szultán ártatlanul.
– Nem tudja biztosan, Kelet királya – felelte a barát –, de azt hiszem, el tudja képzelni. Elmondtam neki, hogy ide akarok jönni, erre ő sem igent, sem nemet nem akart mondani. Ha megkísérlem, mondta, akkor nem szabad semmi olyat tennem, ami szégyent hozhat a keresztény névre.
A szultán szemei résnyire húzódtak. Vajon a legnagyobb agyafúrtság vagy a legnagyobb együgyűség? E kettő közismerten testvér, és nagyon hasonlítanak egymáshoz. Mindenesetre a keresztény vezér tud róla – és ez legalább annyi, mint egy fél beleegyezés.
– Úgy látszik, vezéred nem sokra becsül, kis dervis – mondta lassan –, ha feltételezi, hogy ügyére szégyent hozhatsz.
– Neki a legcsekélyebb oka sem volt arra, hogy egyáltalán bármire is tartson – mondta a barát. – Sem pap, sem tudós nem vagyok. De mit számít ez? Én csak Urunk dicsőségével és tiszteletével törődöm, és azért jöttem hozzád, ó király, hogy veled Róla beszéljek. Ha Őt elismered annak, ami..., Isten Fia és ezért éppúgy a te Urad, mint az enyém ... akkor minden könnyű lesz. Mert ha te keresztény lennél, ó Kelet királya, és veled együtt néped is, akkor a szent helyek ismét keresztény kezekben lennének, és egyetlen kereszténynek sem lenne oka kezében karddal idejönni. Ismerd el az én Uramat, ó király, és minden rendben van. Ő maga mondta: „Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságosságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá.”
Ragyogó, gyors megoldás lenne, gondolta Roger bosszúsan. Igen, ez Ferenc testvér, Bernardone Ferenc a tarkatollú kis madár Assisiből, aki szerzetes lett, a spoletói kis gyáva, aki most a látszat szerint keresztény vértanú akar lenni. Honnan vette a bátorságot bemasírozni a szultán táborának közepébe minden oltalmazó ajánlólevél nélkül? Eléggé veszélyes volt a császár levelével is idejönni. –A szultán látszólag nagyon jól szórakozik, amit viszont a mohamedán papságról nem lehet állítani. A jámbor és tudós tisztségviselők tajtékoztak a dühtől.
Al-Kámil ezt természetesnek vette.
– Magad körül láthatsz néhányat a legjámborabb és legmagasabb rangú papok közül, ahogyan te neveznéd őket, kis dervis. Ők sokat tudnak arról a prófétáról, akit te Isten Fiának tartasz. Vigyázz tehát, mit mondasz róla.
– Mit használ nekik tudni valamit a mi Urunkról, ha nem hisznek abban, ami a lényeg – mondta Ferenc –, nevezetesen abban, hogy Ő az Isten Fia volt, örökkévaló az Atyával együtt, aki a Szentlélek által Szűz Máriától született, hogy bűneinkért a kereszten meghaljon. A te bűneidért, ó Kelet királya, a te tudós papjaid bűneiért – és az én bűneimért. És hogy a keresztre feszítése után harmadik napon feltámadt a halálból, és hogy felment a mennybe, ahol majd egyszer ítélkezni fog az élők és holtak fölött.
– Igazhívők uralkodója – mondta arabul egy ősz szakállú írnám –, továbbra is hallgatni akarod ezt a hitetlen kutyát? Nem öletnéd meg inkább, hogy éppen ezzel a paranccsal is egy lépéssel közelebb juss a paradicsomhoz?
A helyeslés általános moraját hallva, Roger úgy ítélte, hogy közel a vég. Al-Kámil nagyvonalú, és hatalmas, de neki is hallgatnia kell a papságra. …
– Papjaim – szólt a szultán frank nyelven –, nem akarják, hogy tovább hallgassalak, hanem azt akarják, hogy megöljelek.
– Igen, gondoltam, hogy a tudós urak nem fognak velem egykönnyen kiegyezni –, mondta Ferenc nagyon barátságosan.
– Azt hiszem, nem parancsolom meg kivégzésedet – legalábbis most nem –, mondta al-Kámil, miközben élesen figyelte. Kétségtelen, téged félrevezettek, de olyan embernek látszol, akire maga Allah sem könnyen haragudna meg. Maradj nálunk, és tapasztald meg, hogyan tetszik neked az élet az udvaromban.
– Ezt a legnagyobb örömmel megteszem, ó Kelet királya – felelte Ferenc pillanatnyi vonakodás nélkül –, ha te és néped elismeritek Krisztust uratoknak.
– Félek, hogy kissé túl sokat kívánsz – mondta al-Kámil türelmesen. – És hidd el nekem, hogy ami nagy prófétánk, Mohamed és az ő szent könyve, a Korán mellett is sok minden szól.
– Ha így van, miért ne csinálhatnánk meg ennek a próbáját? – javasolta Ferenc. – Gyújtass egy nagy tüzet a sátrad előtt, ó király, és mind a te papjaid, mind én bele fogunk menni. Azután Isten mutassa meg, melyik az igazi hit.
Roger tátott szájjal ült. Ha ez egy cselfogás, akkor túlontúl veszélyes. Elég sok fanatikus van a muzulmán papok között, és néhányan elfogadhatják a kihívást.
A szultán imámjaira és mullahjaira nézett. Mintha kissé elgondolkoztak volna, mintha nem jól értették volna a kis dervis szavait, és az egyikük az utolsó sorban nagy méltósággal elindult a sátor kijárata felé.
– Azt hiszem, nem úgy néz ki – mondta al-Kámil mosolyogva –, mintha papjaim egyetértenének a próbáddal, kis dervis.
– Meg van mentve! – gondolta Roger félig megkönnyebbülve, félig bosszankodva.
– Akkor egyedül megyek be a tűzbe – mondta Ferenc nyugodtan –, feltéve, ha megígéred magad és néped nevében, hogy ha sértetlenül jövök ki a tűzből, hinni fogtok Krisztusban. – Egy kis szünet után hozzáfűzte: – Ha elégek, az csak a bűneimnek lesz köszönhető. De ha Isten megoltalmaz, akkor ez szent akaratának világos jele lesz, és nektek mindannyiotoknak meg kell vallanotok Krisztust.
Most halálra ítélte magát, gondolta Roger. A színjáték túl szép ahhoz, hogy a szultán lemondhasson róla. Ez az ember őrült. Fanatikus. Bámulatra méltó. Az összes angyalra és ördögre, ő az egyetlen kereszteslovag, az egész hadseregben. Milyen kár, hogy el van veszve. Ezek a papok szaván fogják, mégha a szultán maga nem is így akarja.
De most éppen az ősz szakállú mullah szólt dühösen: – Ez az ember minden bizonnyal varázsló. Varázsszert fog használni, amit csak az afritsok, a jinnik vagy a scheitanok ismernek, hogy a hívőket az igaz tantól elcsábítsa. Ne hallgass rá!
– Értesz a varázsláshoz, kis dervis? – kérdezte a szultán, nem minden kíváncsiság nélkül.
Ferenc megrázta a fejét. – Senki sem várhat segítséget a sátántól, ha lelkeket próbál megnyerni Istennek.
– Sohasem sikerülne meggyőznöm papjaimat, hogy nem vagy varázsló – mondta al-Kámil sajnálkozó mosollyal. – De tetszik a bátorságod. Kívánj tőlem valami értelmeset, és teljesíteni fogom.
– Szultán úr – mondta halkan Ferenc –, Krisztus karjai szélesre tárultak előtted.
– Úgy látszik, eltérő véleményünk van arról, hogy mi az értelmes – mondta al-Kámil. – Mondd, te valamilyen szerzethez tartozol?
– Igen, szultán úr.
– És testvéreid éppúgy hisznek, mint te?
– Igen, szultán úr.
– Engedélyt adok neked, hogy Jeruzsálembe menj – mondta a szultán –, és mindazokba a helységekbe, amelyek közel állnak szívedhez. Néhány testvérednek is megengedem, hogy veled menjen, és ott maradva őrizze ezeket a helyeket. Ne, ne mondj semmit! Nincs semmi okod a köszönetre, hisz te szereztél nekem egy kellemes órát, és engedélyem az én köszönetem. Ha pedig többet akarsz kérni tőlem, azt nem fogom meghallgatni. Maradj a táboromban, ameddig csak akarsz, de ha számodra kedvesebb, menj és látogasd meg a szentélyeidet. Menj békével, kis dervis. – A szultán tapsolt, és megjelent Musztafa, a testőrség vezetője, egy Herkules termetű férfi, pompás öltözetben, állig felfegyverkezve.
– Musztafa – szólította meg al-Kámil –, ez a kis ember a vendégem addig, amíg maradni óhajt. Vigyázz jól rá, hogy semmi bántódása se legyen. Ha el akar menni, vezesd biztonságban az útra, bárhová is szándékozik menni, és úgy szervezd utazását, ahogy egy olyan embernek jár, aki kegyeimet élvezi.
– Hallani annyi, mint engedelmeskedni, igazhívők uralkodója.
Amikor Ferenc és Musztafa távozott, a szultán papjaihoz fordult:
– Idejöttetek érvekkel és megvetéssel felfegyverkezve, és hagytátok, hogy egy kis frank dervis bátorságban felülmúljon benneteket. Ő kész volt Isa ben Marjamért meghalni. Bennetek pedig kevés készség mutatkozott, hogy feláldozzátok magatokat Mohamedért. A Kába fekete kövére mondom, prófétánknak ma semmi megtiszteltetés sem jutott. Elmehettek.
A papok némán elvonultak.
Al-Kámil magában nevetni kezdett.
– Most lépjen elő frankhoni emír. Hogyan, ön majdnem olyan zavartan néz, mint szegény mullahjaim? Hogyan lehetséges? Csak nem fél attól, hogy a kis dervis keresztényt csinál önből ... hiszen ön már az. Na jó, nem akarom tovább faggatni. De most látja, császári ura nem az egyetlen, aki ajánlatot tesz nekem. Mindazonáltal az ő feltételei, ha nem is könnyen teljesíthetők, de mégis könnyebbek, mint a kis rongyos derviséi. Reméljük, hogy épp oly őszinték is. Eddig Nyugattal csak kard és lándzsa útján kerültünk érintkezésbe, és ha ez a harc pillanatnyilag némileg alább is hagyott, nagyon hamar újra fellángolhat. Eközben azonban örülünk annak, hogy a kapcsolat két teljesen új formájával ismerkedhettünk meg: az ön révén, ó frankhoni emír, uralkodójának szellemével, vagyis Nyugat szellemével; eme kis dervis révén pedig a Nyugat szívével. Egyedül Allah tudja, hogy a kettő közül melyik lesz úrrá a másikon.
Az arany háló
Részlet
Louis de Wohl
Loyolai Szent Ignác életéről szóló könyvéből
A zarándokokat, mintegy a Szentföld első üdvözleteként, ágyúlövés fogadta. A lövés azon két torony egyikéből dördült el, melyek a Jaffába vezető utat őrizték. Azután felhúzták a vörös lobogót a fehér félholddal.
A hajó kapitányának meg kellett nyugtatnia az aggódó zarándokokat, hogy a törökök nem rájuk lőttek, hanem ez csak amolyan üdvözlés. De azért, tette hozzá, abban ne reménykedjenek, hogy barátságosan fogják őket fogadni. Majd közölte, hogy senki nem hagyhatja el addig a hajót, amíg ő nem kap írásbeli ígéretet a biztonságukra, és amíg az őket kísérő eszkortot össze nem állították. …
A kapitány csak három nap múlva tért vissza; előbb Rámába, majd Jeruzsálembe kellett mennie, és ez olyan sokáig tartott, hogy a zarándokok már attól tartottak, hogy nem is látják őt viszont.
Miközben a kapitány visszatértére vártak, egy török tiszt jött a fedélzetre, hogy vizsgálatot tartson az utasok között. Egy csapat felfegyverkezett katona kísérte. Az ellenőrzés abból állt, hogy a tiszt török nyelven üvöltözött velük – az utasok közül senki nem értett törökül – és rendszertelen időközökben megvetően a vízbe köpött. Katonái eközben átkutatták a zarándokok cókmókjait, melyekből néhány holmit a saját zsebükbe gyömöszöltek. Egy holland zarándok megpróbált ez ellen tiltakozni, és amikor megint magához tért, az egyik karját csak felkötve tudta tartani. Egy orvosilag képzett utas azzal nyugtatgatta, hogy örüljön, amiért nem a fejét verték be.
Végre, három nap múlva visszatért a kapitány, és vele két ferences szerzetes, akik közül az egyik prédikációt tartott a zarándokoknak. Beszéde végén arra szólította fel őket, hogy könyörögjenek az Úrhoz alázatért, mert arra az elkövetkező napokban nagyon nagy szükségük lesz.
Mégis, az intések és az átélt kellemetlenségek ellenére a két ferences látása új lelkesedést váltott ki belőlük, úgy hogy dalra fakadtak, elénekelték Szent Tamás Pange lingua himnuszát, majd a Te Deum-t.
A törökök válaszul összeterelték a zarándokokat, mint a juhokat, rájuk üvöltöttek, rájuk köptek, és ökölcsapásokkal és rúgásokkal egy csoport, drága szőnyegen trónoló helyi előkelőség elé terelték őket. Arany dukátok kifizetése után minden zarándoknak meg kellett mondania saját és apja nevét. Ezután figyelmeztették őket, hogy nem viselhetnek semmilyen fehér ruhadarabot, mert fehéret csak az igazhitűek viselhetnek, a keresztény söpredék nem. Akinek fegyvere van, azt megölik. Minden kísérlet egy igazhitű megütésére halálbüntetést von maga után.
A ferencesek mindezen figyelmeztetéshez még egy továbbit is hozzátettek: Soha ne tekintsenek rá egy asszonyra, mert a muzulmán férfiak mind őrülten féltékenyek.
E procedúra után végre elvezették őket az eszkorthoz. A török katonák tevéken ültek, és megvetően néztek le rájuk a magasból, amikor ők is felültek a számukra kijelölt teherhordó állatokra – apró és hihetetlenül mocskos szamarakra.
A szamárhajcsárok gyalog követték őket, és indulás után azonnal belekezdtek saját privát szórakozásukba, ami abból állt, hogy a szamarakat botütésekkel váratlan bokkolásra ingerelték. Az a jámbor hitetlen, aki emiatt leesett szamaráról, az igaz hívők számára ragyogó szórakozás forrásává vált. A játékot addig ismételték, amíg az érintett utas rá nem jött arra a jó ideára, hogy bőséges pénzadománnyal megváltsa magát.
Uli az egész procedúra alatt egyre dühösebbé vált, ezért Juannak egyre nehezebben sikerült őt valamilyen vigyázatlanságtól visszatartani. Ignác azonban láthatólag semmit sem vett észre a kellemetlenségekből. Uli feszülten figyelte őt, és el nem tudta képzelni, hogyan fogja a kötelező fizetést megoldani. … Ignác rezzenéstelen nyugalommal tekintett a rámai emír helyettesének a szemébe. Amikor ennek írnoka felszólította, hogy mondja meg nevét és apja nevét, egyszerűen elnézett a feje felett. Az emír helyettese és az írnok döbbenten bámultak rá, majd továbbengedték, mintha arra a következtetésre jutottak volna, hogy csupán egy optikai csalódásban volt részük.
A szamárra, amit neki szántak, nem ült fel, hanem gyalog ment. És amikor az egyik szamárhajcsár szándékosan megütötte, fel sem nézett, hanem nyugodtan haladt tovább, szemét félig lehunyva, kezeit imára összekulcsolva.
Ez az ember bevehetetlen erődítmény, gondolta Uli, de aztán rájött, hogy Ignác egyszerűen csak egészen távol jár a gondolataiban.
Egy éjszakát Rámában töltöttek, a következőt pedig félúton Ráma és Jeruzsálem között. Körülbelül reggel 10 óra volt, amikor a ferencesek közölték velük, hogy nemsokára meglátják a várost. A zarándokok a jó hírre újra énekelni kezdtek, teljesen kiszáradt torkuk ellenére. Juan egyszer csak megragadta Uli karját. A domb mögött egy kereszt vált láthatóvá, ami egyre magasabb és magasabb lett. Aztán meglátták az embert, aki a keresztet hozta: Egy ferencest, mögötte szerzetestársait, akik kijöttek a zarándokokat üdvözölni. A zarándokok most kezdték teljes komolysággal érezni, hogy szent földön járnak. Mindannyian érezték ezt, énekük egyre hangosabbá és lelkesebbé vált. Aztán hirtelen elhallgattak, és az utolsó két mérföldet mélységes csendben tették meg. Minden szenvedést, minden éhséget és szomjúságot, minden megaláztatást elfelejtettek, csak szívük énekelt.
A Jaffa-kapunál megállították őket. Török hivatalnokok megint átvizsgálták a csomagjaikat. Aztán végre kettes sorokban beléphettek a városba. Menetük a Szent Sír templomnál állt meg. A törökök itt is belépőjegyet követeltek tőlük, fejenként hét dukátot. De mit számított ez? Mit számítottak ebben a felséges pillanatban mindazon tűszúrások és aljasságok, amiket idáig el kellett szenvedniük?
Bárhova mentek talpig fegyveres szaracénok lökdösték őket maguk előtt, gyerekek dobálták őket sárral és kövekkel, átkozódások és szitkok repültek utánuk, hiszen az igazhitűek számára a hitetlenekkel szembeni vendégszeretetet nem írja elő semmilyen törvény.
De mit számított mindez a sértés és megaláztatás a zarándokok számára, amikor láthatták azt a szobát, amelyben Jézus apostolaival az Utolsó Vacsorát elfogyasztotta, a szobát, melyben az első szentmise lezajlott. A ferencesek letérdeltek előttük, és megmosták lábaikat, úgy, ahogy az Úr apostolainak lábát mosta tizenöt évszázaddal korábban.
Meglátogatták Kaifás házát, látták azt a helyet, ahonnan Mária Fia elítélését végignézte. Álltak azon a helyen, melyen Mária Magdaléna elsőként pillantotta meg a feltámadt Urat. Imádkozva járták végig a Via Dolorosát egészen a Kálvária hegyig. Itt, itt történt…. A valóság helye volt – kövek és föld. Azt a helyet, melyen Ő érettük meghalt, kezeikkel és ajkukkal érinthették.
Nostra aetate-től „Assisi szellemén” át „Abu Dhabi szelleméig”
mindez Szent Ferenc felismrehetetlenségig eltorzított nevében
Írta Cristina Siccardi
(forrás: www.katholisches.info – 2019. november 21.)
[Cristina Siccardi, olasz történész, két gyermek anyja, publicista – utolsó könyve a 2019-ben megjelent biográfia: „San Francesco. Una delle figure piu deformate della storia“ – „Szent Ferenc. A történelem egyik legjobban eltorzított figurája”.]
Ez év november 15-én Bergoglio hatodik alkalommal találkozott Ahmad Muhammad al-Tayyeb főimámmal, a kairói Al-Azhar mecset főimámjával és a mecsethez tartozó Al-Azhar egyetem rektorával (utoljára 2019. február 4-én találkoztak Abu Dhabiban, amikor a minden ember testvériségéről szóló dokumentumot aláírták). Al-Azhar a sunnita iszlám legfontosabb kulturális központja, melynek kitűzött céljai közé tartozik, hogy a „Sufi-ezotéria segítségével a 'kezdő összekötő hidat' megalkossa kelet és nyugat szabadkőművessége között”.
[Malachi Martin 1996-ban megjelent „Windswept House”, majd egy évvel később „Az utolsó pápa” címmel németül is kiadott könyvének első részében, Az egerekről és emberekről című fejezet 390. oldaltól kezdődő részében ír erről a „fő”páholyról, annak az eseménynek kapcsán, amikor az EU főtitkárát – könyvében Casaroli bíboros titkárának a testvérét – e páholy tagjai közé felveszik. Martin szerint ez az iszlám-zsidó-keresztény(katolikus) közös páholy 1953-ban, 5 évvel Izrael állam megalakulása után jött létre. A főtitkárt e szavakkal veszik rá a páholyba való belépésre: „Ön a privilegizált tudás és az azon személyekkel való együttműködés területére léphet be, akik az egész globális mozgalmat felügyelik. … Az ön testvérének, C. atyának a munkája során szüksége lesz az Ön segítségére bizonyos püspökökkel kapcsolatban. Banki hitelek és jelzálogok megszerzésében, tanácsadás ingatlanok, adókedvezmények stb. ügyében. Ha az EU főtitkáraként ön e püspököknek szívességet tesz, akkor az ily módon kedvezményezett főpapok hajlandók lesznek nekünk segíteni magas ideáink elérésében.”]
A február 4-én Abu Dhabiban aláírt dokumentumról ITT olvasható beszámoló. Az aláírók fő célja az, hogy egy szekularizált együttélést támogassanak, melyben minden ember és minden vallás egyenértékű, mert – szerintük – Isten akarata, hogy a vallások sokfélék legyenek.
De vajon milyen istenről beszélnek? A szabadkőművesek nagy építőmesteréről, Allahról, vagy netán a Szentháromság egy Istenről? Ezt nem mondják meg, de a cél világos: az általuk bevezetni kívánt vallás a francia forradalom és a szabadkőművesek értékeit vallja és terjeszti.
A mostani, novemberi találkozás konkrét célja az Abu Dhabiban létrehozandó Abrahamic Family House elnevezésű vallásközi objektum megépítésének elindítása volt. Az ábrahámista családi ház egy mecsetből, egy zsinagógából és egy templomból áll, az építési tervet szeptemberben mutatták be New Yorkban. Az objektumot Assisi Szent Ferenc tiszteletére szentelik, akit a félrevezetés, ámítás, csalás technikájával mind az „ökologikus és tartós irányváltás” (klíma- és természetvédelem), mind a „minden ember testvérisége” mozgalmak pártfogójává tettek meg.
Pont őt, aki a muzulmának közé ment, mégpedig mindenekelőtt azért, hogy Krisztus iránti szeretetből a vértanúhalált elszenvedje. Szent Ferenc nem azért ment Malik al-Kamil szultán táborába, hogy „minden ember testvériségéről” tartson ott előadást. Aki ezt állítja, az durván hazudik, amivel meggyalázza Szent Ferenc emlékét. Ferenc azért ment a muzulmának közé, hogy a Szentháromság egy Istenben való hitről beszéljen nekik, és hogy a szultánt kifejezetten felszólítsa a megtérésre!
Ma azt mesélik nekünk, hogy erre vonatkozóan nincsenek hiteles történelmi dokumentumok, holott több ilyen is létezik, feketén-fehéren: Tommaso da Celano ferences testvértől (Szent Ferenc első életrajzírójától), Szent Bonaventurától, Jacques de Vitry püspöktől… Mivel azt nem mondhatják, hogy a forrás-gyűjtemények mind hazudnak, olyan jól elrejtik őket, mintha nem is léteznének.
Az Abu Dhabiban megépülő ábrahámista ház sokfunkciójú lesz: mind az individuális kultusz (?), mind a vallásközi párbeszéd és igazságok megosztását szolgálni fogja, mert az objektum negyedik, földalatti részében egy, a minden ember testvériségével foglalkozó oktató- és kutatóközpontot alakítanak ki. Ennek az lesz a célja, hogy az Abu Dhabi-i dokumentum alapján a három vallás szekularizált variánsát népszerűsítsék. Az ezen igyekezetekben rejlő paradoxon és ellentmondás csak nevetséges lenne, ha nem lenne az egész idea annyira tragikus. Ez a központ lesz a „Human Brotherhood Award” évenként megrendezendő kiosztási ünnepségének helyszíne is.
Fontos emlékezni rá, hogy a latin religio [magyarul: vallás] kifejezés, religare, a kötelezni szóból ered, vagyis maga a vallás szó a választott istenséggel szembeni kötelezettségek és szakrális előírások, tilalmak kötelező érvényű értékére utal.
De ugyanilyen fontos arra is emlékezni, hogy a vallásközi citadella egyáltalán nem Bergoglio saját avantgarde ideája, hanem teljes mértékben megfelel az 1986-os „Assisi szellemiségnek” – ami soha nem volt és soha nem lehet Szent Ferenc szellemisége –, amikor Wojtyla a világ összes vallásának képviselőit összegyűjtötte, hogy minden ember testvériségének nevében a világbékéért együtt imádkozzanak. Másfelől ezen Assisi-szellemiség sem eredeti ötlet, hanem az ú. n. II. Vatikáni Zsinat Nostra Aetate dokumentumában (1965. október 28-án aláírt) gyökeredzik, ami a vallásközi párbeszédeket elindította, és ami eltörölte az egyház tanító misszióját, mely előírta, hogy a vallási tévedéseket el kell ítélni. („A katolikus Egyház semmit sem utasít el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert.” Részlet a Nostra Aetate dokumentumból)
50 évvel ezelőtt, 1969 májusában vitte el Krakkó akkori érseke, Karol Wojtyla a Lodz-i szent Teréz templomban megrendezett első sacrosong fesztiválra (egy a lelki muzsika fellendítéséért kiírt forradalmi, gitáros és ütőhangszeres ének- és instrumentális-verseny) az ú. n. „egyértelműség serlegét”, amit később római karrierje során is megtett, és maga finanszírozott. Ez egy ezüstből készített serleg, melynek formája mind a krakkói Mária-bazilika legmagasabb tornyára, mind egy mecset minaretjére emlékeztethet. Egy felfelé mutató vertikális „útmutatót” szimbolizál, mint egy világítótorony, ami az emberi életet és szellemet megvilágosítja. Wojtyla több ízben személyesen adta át a serleget a fesztivál győztesének, amit egy vallásközi kontextus megteremtésére szolgáló ünnepségnek szántak, melynek az a célja, hogy a közös vonatkozási pontot és a globális kapcsolatokat találjanak.
Szent Péter és Pál, valamint több más szent vértanú Rómájában – akik mind azért haltak meg, hogy a Krisztusban való hitet csorbítatlanul adják tovább, és mellette életükkel is tanúbizonyságot tegyenek – építették fel Európa legnagyobb mecsetét, melyben Olaszország iszlám kulturális központja foglal helyet. A kereszténység szívében álló mecsetet Szaúd-Arábia királya rendelte meg és fizette ki. Az ingatlan elajándékozását már Montini alatt, 1974-ben engedélyezte Róma város tanácsa. Az alapkő letétele 1984-ben, az objektum átadása 1995-ben zajlott le (mind a kettő Wojtyla alatt).
„Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? Amint meg van írva: Minket minden időben teérted irtanak, s vágójuhok módjára tartanak. De mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket.” (Róm 8,35-37)
Az emberek egyházát a liberalizmus a vallásszabadsághoz vezette; a vallásszabadság az ökumenizmushoz és a vallásköziség eszméjéhez: egyetlen vallás sem birtokolja az igazságot, de mindegyik hordozója a plurális igazságoknak, melyek – az új szellemiség utópisztikus hiedelme szerint – emberi testvériséggel a világbékéhez vezethetnek.
Assisi szellemisége teremti meg ma az ábrahámi családi házat, melynek szellemisége mindazonáltal legalább az az érdem, hogy világosságot teremt azok között, akik egyedül Jézus, az élő Isten Fia mellett döntenek, aki élő, valóságos és örök, valóságos ember és valóságos Isten, és azok között, akik a hamis, sátáni és valótlan bálványokat (legyenek vallási vagy/és világi eredetűek) választják.
Feltéve: 2019. november 24.