Aki Isten nélkül él, az az örök elveszettség útján jár

1.
Az Isten nélküli földi élet a kárhozat előcsarnoka
Részletek Barsi Balázs november 17-i prédikációjából

Isten minden működésének az emberben van egy emberi alapja. Aki az élő, teremtő Isten elé áll, de valóban Őeléje, az látja az emberi élet kétesélyűségét, azt, hogy az ember örökre elveszhet, vagy örökre üdvözülhet.
     De aki világi életében nem Isten elé áll, az ki elé áll? Az saját maga elé áll, magát nézi egy tükörben, vagy mások véleményében sütkérezik, esetleg szégyenkezik. Azaz végülis a semmi, a nihil előtt áll. És amikor elérkezik az a nap, „ama végső harag napja”, mit fog mondani bírájának, Istennek? A haragvó és büntető Isten képe benne van a Bibliában, az Ó- és az Újszövetségben egyaránt. „Én nem büntetlek titeket, mert én Isten vagyok, magatokat büntetitek, a bűn maga a büntetés”, mondja a Seregek Ura.

Ha Isten önmagát jelölte ki az ember üdvösségének, akkor az Isten nélküli földi élet nem más, mint az Isten nélküli örök életbe való beavatás, a kárhozat előcsarnoka. Tehát aki Isten nélkül él, az láthatatlanul már most, itt a földön is az örök elveszettség útján jár. Isten olyan nagyra becsülte az embert, hogy az örökkévalóságban önmagát jelölte ki az ember életének. Isten az örökkévalóság. Vagyis tulajdonképpen nincsen túlvilág. A Szentháromság egy Isten maga a túlvilág.
     De az a nagy méltóság, hogy az én sorsom Isten, egyúttal felelősség is. Isten nem tetszőleges viszonyulási pont, hanem az ember egyetlen megmenekülési lehetősége, üdvössége. Ezt jelenti Isten szeretete irántunk.

„Jaj, de hát hogyan lehet összeegyeztetni Isten szeretetével, hogy egyesek elkárhoznak, mások meg üdvözülnek”, mondják az emberek. Ne ezt egyeztetgessük össze! Hanem azt, hogy hogyan lehet Isten szeretetével összeegyeztetni a mi bűnös és langyos életünket! Ezen törjük a fejünket! A másik összeegyeztetés hamis: hogy én egy Isten nélküli életet élek, és azt gondolom, hogy majd megmenekülök. Nem. Nem Isten ítél örök elveszettségre, hanem az ember ítéli el saját magát. A mai világ, mivel visszautasítja Istent, valójában a kárhozat előcsarnoka.

Az Emberfia nem azért jött a világra, hogy elítélje, hanem hogy üdvözítse. De Jézus azt is mondta, hogy mindaz, aki visszautasítja őt, sötétségben marad.
     Tudjuk, hogy van bűnbocsánat, meg lehet térni. Lehet választani Istent, ez az örömhír. De aki úgy hirdeti az Evangéliumot, hogy elhallgatja, hogy Isten nélkül elveszhetünk, az nem az Evangéliumot hirdeti. Mert az Evangéliumnak az az örömhíre, hogy az ember Istent választhatja. Hogy Isten meg tud menteni az örök kárhozattól. Az Evangélium lényege az, hogy Jézus azért jött a földre, hogy megmentse, ami elveszett, és nem az, hogy a földi örömökhöz egy kis ráadást is tud adni. Aki nem ezt hirdeti, az nem csak bűnös, de logikátlan is.
     A két út lehetősége mibennünk van. Mindazonáltal Isten csak egyetlen utat jelölt ki az ember számára, és ez Jézus Krisztus.

Ha az igaz Isten elé állunk, akkor világosan látjuk a mai helyzetet, és a jövőt is. Mert a mai helyzetben adva van a jövő. Ám, ha nem Isten elé állunk, hanem önmagunk vagy a világ elé, vagy bálványistenek, magunk által kitalált istenkék előtt pózolunk, vagy olyan vallást választunk magunknak, melyben össze lehet egyeztetni a bűnös életet Istennel, akkor a semmi előtt állunk, és nem látunk tisztán. A lehetőség bennünk van: Őt választjuk, vagy sem, Ő elé állunk, vagy magunk, illetve a világ elé.

Az ószövetségi próféták, köztük Malakiás próféta Isten elé állt, és ezért látta a jövőt, azt, ami most is itt van. Az Úr Jézus is úgy mutatta be az emberi történelmet, ahogy van: „Jézus kijött a templomból és elindult. Tanítványai odafordultak hozzá, és mutogatták neki a templom köveit. Erre megjegyezte: "Látjátok ezeket? Bizony mondom nektek, nem marad itt kő kövön, amit le nem rombolnának." …. Háborúkról fogtok majd hallani, s háborús hírek fognak keringeni. Vigyázzatok, ne kerítsen hatalmába benneteket a félelem, ezeknek be kell következniük, de ez még nem a vég. Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Éhínség, ragály üti fel a fejét, és a föld megrendül itt is, ott is.” (Mt 24,1-2/6-7)
     Jézus az emberiséget sújtó szörnyűségekről beszélt, de hozzátette, hogy ez nem a vég. Mert a vég valójában bennünk van. Vagy az a csodálatos vég, hogy Istennel vagyok, vagy az a rémületes vég, hogy nélküle vagyok örökre.

Az ember, amíg él, a pokol veszélyeinek van kitéve. Ha ezen csak azt értjük, hogy a hitetlenek is megtérhetnek haláluk előtt, megbánhatják bűneiket, akkor még nem tévedünk, de más a helyzet, ha sokakkal együtt tagadjuk, hogy a hitetlen vagy vallástalan emberek a jelen pillanatban is nem csak veszélyben vannak, hanem ténylegesen az elveszettség állapotában vannak. Egy beteges országban az egészségesekről is elmondhatjuk, hogy a betegség őket is fenyegeti. A harcoló katonákról is elmondható, hogy eleshetnek, de a hitetlen emberek nem csak kockáztatnak, mint az előbbiek, hanem valóban Isten örök átkának súlya alatt görnyednek, amit saját maguk vettek magukra, és egy hitetlent látva voltaképpen egy kárhozott lelket látunk. Vagy óvatosan fogalmazva – mert egyrészt lehet, hogy tévedünk, másrészt lehet, hogy néhányan mégis megtérnek haláluk előtt – annyi bizonyos, hogy aki meghal, az rögtön a két állapot valamelyikébe kerül, és aki az Istennel való kiengesztelődés nélkül hal meg, az örökre elveszett.

Az Egyház temetési szertartása, a régi és igazi, nem viseli el azt a viselkedést, hogy valakiről, aki egész életében Isten nélkül élt, ilyen és ehhez hasonló szavakkal búcsúzzanak: Bár sok rosszat tett életében, de biztos, hogy volt benne sok jó is, és ezért biztosan üdvözül, és ezért imádkozzunk érte.
     Az emberi társadalom része a láthatatlan világnak, ami két részre oszlik: vannak az Isten gyermekei és a Gonosz fattyai. Milyen áldásos lenne megértenünk ezt. Mekkora változást jelentene a gondolkodásunkban, ha megértenénk ezt. Ha megértenénk, hogy mik vagyunk és hol állunk, számot adni köteles lények, akiknek a számadáskor Isten a tanúja.

Igyekezzünk hát tudatunkba vésni, hogy halhatatlan lelkünk van. Kérjük Istent, hogy adja meg nekünk ezt a tisztánlátást. Igyekezzünk tekintetünket elterelni a látható dolgoktól. Igyekezzünk Isten szemével nézni, és az Ő ítéletének megfelelően ítélni.
     Szívleljük meg az Üdvözítő legirgalmasabb szavait: „Ne féljetek azoktól, akik a testet ugyan megölik, de aztán semmi többet nem tehetnek. Megmondom én nektek, kitől féljetek: Attól féljetek, akinek, miután megölt, ahhoz is van hatalma, hogy a kárhozatba taszítson benneteket. Igen, mondom nektek, tőle féljetek.” (Lk 12,4-5) – Ez az Evangélium valódi üzenete!

Akkor állok valóban az igaz Isten elé, ha tudom, hogy alattam a semmi szakadéka van, hogy Isten a semmiből hívott elő. Ha ezt tudom, akkor erősen belekapaszkodok. Akkor állok az igazi Krisztus előtt, amikor tudom, hogy magamtól örökre elveszhetnék, és úgy kezdek belekapaszkodni Jézusba, mint a biztos és egyetlen reménységbe.


2.
Csak a hitben élő ember tudja, hogy mi történik a világban
Fulton Sheen (1895–1979) püspök néhány gondolata

Csak aki a hitben él, az tudja valójában, hogy mi történik a világban. A nagy, hitetlen tömegek egyáltalán nincsenek tisztában azokkal a romboló folyamatokkal, melyek a világban zajlanak.

Az elképzelés, hogy az ember természeténél fogva jó, és nincs szüksége Istenre, aki törvényt ad neki, és Megváltóra, aki megmenti az örök haláltól, mert a műveltségnek és a tudományos fejlődésnek köszönhetően a haladás automatikus, az, ami egy nap az emberből egyfajta istent fog csinálni. Kétfajta ember létezik: az, aki az emberré lett Istent követi, és az, aki maga akar isten lenni.

A keresztények nem különböznek a nem-keresztényektől: ugyanazokat a könyveket olvassák, gyermekeiket ugyanolyan istentelennek nevelik, ugyanazokra a sugalmazókra hallgatnak, és átveszik a pogányok szokásait, mint például a válást és az újraházasodást.

A Gonosz azért jön, hogy a hívőket megvesse, gyűlölje és üldözze. Ez a próba ideje is. Az ilyen helyzetekben a keresztényeknek be kell bizonyítaniuk hűségüket. Az ilyen helyzetekben, amikor a szélvihar tombol, derül ki, hogy ki gyenge és ki erős fa.

Mennyiségben vesztünk, de minőségben növekszünk. Akkor beteljesülnek Urunk szavai: „Aki nem gyűjt velem, az szétszór.” (Mt 12,30)

És még egy idézet egy korábban már feltett cikkből:
     Közülünk a legtöbben azért nem jutunk el a tökéletes Isten-szeretetre, mert attól félünk, hogy mellette semmi mást nem birtokolhatunk. Attól félünk, hogy az Isten iránti engedelmességgel elvesztünk valamit; habozunk mindent kockáztatni Istenért. Ha be tudnánk látni, hogy a nap fényénél nincs szükségünk semmilyen gyertyára, akkor minden könnyű lenne.


Feltéve: 2019. november 20.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA