|
Gondolatok Úrnap ünnepével kapcsolatban (forrás: www.antimodernist.org/am – 2018. június 17.)
Ama kis nyájnak, melynek tagjait a Jó Pásztor e szavakkal nyugtatta meg: „Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát” (Lk 12,32), napjainkban, az Egyház elsötétülésének idejében, egy általános káoszban kell kiismernie magát. Ebben segíthet ez az elmélkedés az Úrnap tulajdonképpeni jelentéséről.
Közeledjünk az Úrnap ünnepéhez hátulról, azaz vegyük szemügyre elsőnek az ünnep nyolcadába eső vasárnap liturgiáját. Miként Úrnap szentleckéjénél (1 Kor 11,23-29), melyben Szent Pál a szentmiseáldozat megalapításáról beszél, és azt követően a szentáldozatra tér át – ezzel a komoly figyelmeztetéssel: „Aki tehát méltatlanul eszi ezt a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen” –, úgy beszél a nyolcadba eső vasárnap evangéliuma (Lk 14,16-24) arról az ünnepi lakomáról, melyre ugyan sok vendéget hívtak, de ezek valamilyen kifogással mind kimentik magukat, és nem mennek el a lakomára. Egy egészen különleges előkép és örökre érvényes példázat erre a választott nép vándorlása a pusztában. Izrael népének eme útját az egyházatyák a mi emberi életünk képeként értelmezték. A tengeren való átkelés a keresztség előképe, az Ígéret Földjére való bevonulás a mennyországba való bevonulás előképe. E kettő között azonban ott van a megmérettetések és a megpróbáltatások ideje is.
Tudjuk, hogy Isten a választott népet a pusztába vezette, és ott évtizedeken keresztül csodálatos módon mennyei kenyérrel táplálta, miként erről a Kivonulás Könyve beszámol: „Izrael háza mannának nevezte ezt. Fehér volt, mint a koriandermag, s olyan íze volt, mint a mézeskalácsnak. … Mózes utasította Áront: "Végy egy edényt, tégy bele egy omer mannát, s állítsd az Úr elé, hogy megmaradjon a jövő nemzedékek számára." … Izrael fiai negyven évig ették a mannát, amíg csak lakott vidékre nem érkeztek. Addig ették a mannát, amíg Kánaán földjének határához értek.” (Kiv 16,31/33/35)
Ezek után azt hinné az ember, hogy a választott nép szerfelett hálás volt e mennyei táplálékért, és az Istennek ebben megnyilvánuló jóságáért és előzékenységéért. Csakhogy nem mindig és nem mindenki volt az. A Számok Könyve megmutatja, hogy idővel még egy ilyen nagy csoda is megszokottá válhat. A nap mint nap bekövetkező csoda lassan szokásossá válik az ember számára, és olyannyira elveszíti természetfeletti ragyogását, hogy már nem is számít csodának. „De akadt köztük gyülevész népség, amelynek kívánságai támadtak, s így Izrael fiai is újra panaszkodtak, mondván: "Ki ad nekünk húst enni? Visszagondolunk a halfélékre, amiket Egyiptomban enni kaptunk, az uborkára és a dinnyére, a póréhagymára, a hagymára és a fokhagymára. Bezzeg most koplalhatunk, nincs semmi, mannán kívül egyebet nem látunk." A manna olyan volt, mint a koriander magja, szemre meg mint a bdellium gyantája.” (Szám 11,4-7) A pusztai manna csak előképe volt az igazi mennyei kenyérnek, ami nem más, mint Jézus Krisztus teste és vére. Úrnap a kis fehér ostya alakja alatt rejlő Isten ünnepe, a szentostya a szentmiseáldozat áldozati gyümölcse.
„Bemenvén tehát egyik hajóba, mely Simoné volt, … és leülvén, tanítá a hajócskából a sereget” (Lk 5,3)
A Pünkösd utáni 4. vasárnap Evangéliuma (Lk 5,1-11) így kezdődik: „Midőn a sereg Jézushoz tódult, hogy az Isten igéjét hallgassa, és ő a Genezáret tava mellett áll vala és láta a tó szélén két hajót állani, míg a halászok kiszállottak és mossák vala hálóikat. Bemenvén tehát egyik hajóba, mely Simoné volt, kéré őt, hogy vigye egy kissé beljebb a parttól; és leülvén, tanítá a hajócskából a sereget.” (Lk 5,1-3)
Részlet a májusi Josephsblatt „Örülj Szűz Mária” (Freue dich, Jungfrau Maria) című cikkéből Mióta a Sátán elfoglalta Péter katedráját, és a szellemi pestis tanítószékévé torzította, csak az őrizheti meg a katolikus érzéket, aki ezt a tényt belátja. Csak, ha a katolikus tudja, hogy pápa-nélküli korban él, őrizheti meg gyermeki érzékét szent édesanyja, a katolikus Anyaszentegyház iránt. Aki ezt a tényt nem fogadja el, annak szükségszerűen saját ítélete alapján felül kell bírálnia e szellemi pestis általa legitimnek elfogadott tanítóhivatalát. Ezzel azonban ugyanazt a magatartást veszi fel, ami az Egyház csalhatatlanságának tagadóit és a protestánsokat jellemzi. A német skolasztika fejedelme, Dr. Matthias Joseph Scheeben (1835-1888) a 19. században ünnepélyesen kihirdetett két dogma (a Szeplőtelen Fogantatás és a pápai tévedhetetlenség) kapcsolatáról ezeket írta: „A legerősebb fegyver, amivel a gyermeki érzelmet támadják, abból áll, hogy ezt egy az érzést egy gyermekded, a bölcs felnőtt ember méltóságával összeegyeztethetetlen viselkedésnek állítják be. Isten hívő gyermeke azonban égi Anyja szeplőtelen fogantatásából meglátja, hogy Mária éppen azért, mert szemben a régi Évával, a fogantatásakor kapott égi bölcsesség kincsét gyermeki odaadással megőrizte, anélkül, hogy a kígyó sugalmazásait meghallgatta volna, maga a virgo prudentissima, és az egyszerű jámborságból valódi érett bölcsességet merített. Ezért azt is tudja, hogy a gyermeki lelkület vádja nem más, mint a hamis régi kígyó szavainak a megismétlése, melyek Évát és egész nemét kegyetlenül becsapták és kimondhatatlan nyomorúságba taszították. Az Egyház gyermeke ezen kívül még azt is tudja, hogy az apostolok tanítása szerint az Egyház pásztorai és tanítói – tehát a legfelső tévedhetetlen pásztor és tanító – éppen azért lettek megadatva számunkra, hogy ne ingadozó kis gyermekek legyünk, »akiket a megtévesztő emberi tanítás minden szele« ide-oda rángat és gonosz, »tévedésbe ejtő álnokság minden szele magával sodor« [Ef 4,14: »Akkor majd nem leszünk éretlenek, akiket a megtévesztő emberi tanítás és a tévedésbe ejtő álnokság minden szele magával sodor«], hanem, hogy sokkal inkább az igazság szilárd szikláján nőjünk fel az összes tudományban és bölcsességben … Holott két dogmánk fényében éppen azok tűnnek valóban kis gyermekeknek, tele gyermekes viselkedéssel, akikről az apostol ezt mondja: »Kérkedtek bölcsességükkel és oktalanná váltak« (Róm 1,22), azok, akik nem a kegyelem fényét, hanem a régi kígyó sugallatait és ezzel az ő becsapása által megromlott természetüket követik, és nem az Istentől kiszemelt vezetőre, hanem saját maguk és más emberek bölcsességére akarják rábízni magukat.” Mennyi ú. n. tradicionalista van ma is, aki teljes meggyőződéssel mindenfajta engedelmességet megtagad elismert pápájától! Ezt kell tenniük, mert, ahogy ők állítják, a pápák állandóan tévedhetnek. Miközben abszurd módon ragaszkodnak valamilyen „püspökhöz”, akit aztán vakon követnek, mintha ez tévedhetetlenebb lenne, mint a pápájuk. Ebbe a tévedésbe csak azért eshetnek, mert már régen elvesztették a hitüket az Anyaszentegyház tévedhetetlenségében, aminek következtében „a régi kígyó sugallatait, és ezzel az ő becsapása által megromlott természetüket követik”.
Fejtegetései végén Dr. Scheeben [1870 körül] még egy ellenvetésre választ ad, melyet azok a mai tradicionalisták, akik túlságosan is szívesen locsognak az Egyház emberi oldaláról, hasonlóan fogalmaznak meg: [M. Scheeben szavai után az erős idegzetűeknek azt ajánlom, hogy nézzék meg a következő cikket és képeket: https://www.katholisches.info/2018/06/kulturminister-isst-leichnam-jesu/ Már annyi borzalmat, rút szentségtörést láttunk az elmúlt években, hogy azt hihettük, ezeknél már nem lehet borzalmasabbat kitalálni – tévedtünk, a cikkben leírt ocsmányság talán az eddigi legrosszabb, hiszen nem egy elhamarkodott, meggondolatlan szóról vagy tettről van szó, hanem egy aprólékosan kidolgozottról.]
Aquinói Szent Tamás mondta, hogyha Krisztus Egyházának elterjedését nem (különösen az első évtizedekben nagy számban előforduló) csodák segítették volna, akkor az Egyház ily gyors elterjedése lenne maga a csoda. Az elmúlt hetekben sok olyan emberrel találkoztam, akik életemnek egy-egy állomásán ismerőseim, munkatársaim, barátaim voltak, és akiket legalább 25-45 év óta nem láttam. Nem találtam közöttük senkit, még a valamikor vallásosnak számítók között sem, sőt, pont ez utóbbiak közül a legkevésbé, aki ne teljesen közömbös, ateista, buddhista vagy ehhez hasonló lenne. Pedig mindannyian abba a korba jutottunk, amikor még a vallástalannak is eszébe kellene jutnia: Mi lesz velem? Mi van odaát? Ezért ne felejtsük el egyetlen pillanatra sem, hogy korunk egyik legnagyobb csodája, ha akad még olyan ember, aki hűséges akar maradni Istenhez és az igazi katolicizmushoz. Az, hogy Isten megadta ehhez különleges kegyelmét, és hogy pont nekünk adta meg, a legnagyobb csodák közé tartozik, melyért soha nem lehetünk eléggé hálásak, és melynek kiérdemléséért soha nem engesztelhetünk, vezekelhetünk, azaz szenvedhetünk eleget itt a földön. Vajon az emberek hány százalékának jutott ma ki ez a kegy? Számokkal ki sem fejezhetően kevésnek. A legnagyobb alázattal és hálával és szeretettel mondjuk tehát köszönetet ezért Istennek – még akkor is, amikor magányosan kóborló juhként éppen nagyon nehéz elviselni a pásztor- és társ-nélküliséget, sőt, akkor még inkább.
|
vissza