Amikor ajándékot kapunk, köszönetet mondunk az ajándékozónak. Ezzel ugyan még nem vagyunk teljesen kvittek, de valamennyire viszonoztuk kedvességét. Megtettük azt, amit egy ilyen helyzetben megtehettünk.      Ehhez hasonló helyzetbe kerülünk, amikor megsértünk valakit. „Miként a jótetteknél létezik kompenzáció, mikor a kapott jótettért köszönetet mondunk, ugyanúgy létezik kompenzáció a sértésekért is, mely abból áll, hogy az önként elkövetett sértésért […] az elkövető önkéntes kárpótlást nyújt.” (q. 85, a. 3, ad 3) Csakhogy, ha valakit megsértünk, a megsértettnek nem elegendő csupán ezt mondanunk: „Többé nem mondom ezt.” Hanem jóvá kell tennünk azt, amit elkövettünk, vagyis valami továbbit is tennünk kell. Bocsánatot kérünk, és megpróbáljuk barátságos szavakkal jóvátenni, amit sértésünkkel elrontottunk.      „A sértés (például becsületsértés) jóvátétele nem azzal történik, hogy az elkövető felhagy a másik sértegetésével. Ezen felül elégtételt is kell nyújtania.” (q. 85, a. 3) És ennek a jóvátételnek valamelyest ki kell egyenlítenie az elkövetett sérelmet. Ekkor beszélünk a vezeklés erényéről. Tamás azt mondja, hogy a vezeklés erénye az igazságosság része. Az igaz ember megadja a másiknak, ami neki jár, úgy hogy a tartozás valamennyire ki legyen egyenlítve. „Az igazságosság egy bizonyos egyenlőségre való törekvés.” (q. 85, a. 3) Aki igazságos akar lenni, annak a másikkal szemben le kell törlesztenie az adósságát. De ez nem csak a pénzbeli adósságra érvényes. Az ember tisztelettel és figyelemmel is tartozik a másik embernek. A sértés ezt a másokkal szembeni kötelezettségünket sebzi meg.      Ha a megsértett rangban jóval felettünk áll, akkor tettünket nem tudjuk annyira jóvátenni, amennyire ezt az igazságosság megkövetelné. Ha a szolga megsérti urát, vagy a gyermek az atyját, akkor a szolga és a gyermek ugyan megteheti mindazt, ami módjában áll, de ettől még a tartozás, a bűn nem lesz teljesen jóvátéve.      Ez még inkább így van az Istennel szemben elkövetett bűneinkkel. Ha bűneinkkel megsértjük Őt [illetve a Vele szembeni kapcsolatunkat], akkor olyan mértékben adósaivá válunk, hogy ezt soha többé nem leszünk képesek teljesen jóvátenni.      Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem kötelességünk legalább megpróbálni a jóvátételt. Ez az igazságosság kérdése. Ha már nem tudjuk megadni Istennek, amivel tartozunk Neki, akkor legalább annyit kell adnunk, amennyi kitelik tőlünk. „A vezeklő jóvátételt akar adni, és ezért úgy menekül Istenhez, mint a szolga az urához, ahogy ez a 122. zsoltárban áll: „Mint a szolgák szeme uruknak kezére, … úgy tekint az Úrra, Istenünkre a mi szemünk.” (Zsolt 122,2) „Atyám vétkeztem az ég ellen és Te ellened.” (Lk 15,18) (85, 3) Vezekelni tehát annyit jelent, mint az Isten ellen elkövetett bűnöket ismét jóvá tenni akarni. Szent Tamás a vezeklést így definiálja: „A vezeklés abból áll, hogy a vezeklő fájdalmat érez elkövetett bűne miatt, mert ezzel Istent sértette meg, és ezt a sértést újra jóvá akarja tenni.” (85, 3)      A vezeklésnek ezért van nagyon sok köze az Isten iránti szeretethez. Aki szereti Istent, az mélységesen undorodik mindentől, ami sérti Istent; a bűnök fájnak neki, és ezért elkerüli azokat. A vezeklés a bűntől való iszonyodáson kívül azonban még mást is tesz. A vezeklő nem csak egyszerűen magába roskadva ül és sír bűnei felett, hanem tenni akar valamit, hogy vétkeit jóvá tegye, azaz elégtételt akar adni, vezekelni akar. A vezeklés erénye bizonyos értelemben igazzá tesz bennünket Istennel szemben. És ezzel valahogyan az összes többi erényt is érinti. Szorosan a hithez tartozik, különösen a Krisztus szenvedéseiben való hithez, mert Ő szenvedése által elvette bűneinket. Ezen kívül össze van kötve a bűnök bocsánatában való reménnyel. Az Isten iránti szeretetből nyeri a bűntől való undorodását. Hagyja, hogy az okosság vezesse, megvalósítja az igazságosságot. Tanít az élvezetekről való lemondásra, és ezáltal a mértékletesség gyakorlására, és bátorrá tesz bennünket a nehézségek elviselésére. (q. 85, a. 3, ad 4) Feltéve: 2017. december 30.