A Bibliában oly gyakran szereplő „felebarát” szó egyike azoknak, melyekkel korunkban a leginkább visszaélnek. Különösen az utóbbi években – amikor elindult a modernkori népvándorlás, és amikor a zsinati szekta vezetői, élükön Bergoglioval, a bevándorló tömegek korlátozás nélküli befogadását követelik az európai népektől – rendkívüli fontosságot nyert, hogy pontos választ kapjunk arra, hogy katolikus értelemben valójában kiket kell felebarátunknak tekinteni? Ez ma olyan kérdés, amit szinte mindenki feltesz, és aminek helytelen megválaszolásával hívek tömegeit lehet megzsarolni.
A probléma megoldását természetesen azzal kell kezdeni, hogy megvizsgáljuk, mit mond a Szentírás erről a kérdésről. Mind a három szinoptikus szinte szóról szóra ugyanazon szavakkal idézi Jézust, aki tanításának lényegét így foglalta össze (Mt 22,36-40): „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.” (A másik két szinoptikus szinte szó szerint ugyanígy idézik Jézus szavait: lásd: Lk 10,27 és Mk 12,30-31) A katekizmusból tudjuk, hogy a szeretet keresztény értelemben nem érzelmet jelent. Tehát a „szeresd felebarátodat” parancs nem azt írja elő, hogy pozitív érzelmekkel viseltessünk mások iránt, hanem azt, hogy jót akarjunk neki. És ez a jó keresztény értelemben mindenekelőtt a lelkiekre vonatkozik, azaz az örök üdvösségre. A fizikai segítségadás valójában arra szolgál, hogy a „felebarát” lelkéhez közel lehessen férkőzni, a lelkiekben történő segítségadás előtt megnyissa az utat felé.
A további vizsgálódást érdemes Lukács evangéliumával kezdeni, hiszen egyedül ő köti össze Jézus fenti parancsát – „szeresd felebarátodat” – az irgalmas szamaritánus példázatával, vagyis annak elmagyarázásával, hogy ki is a mi felebarátunk (a másik két szinoptikus nem foglalkozik azzal, hogy e szónak megadja a pontos értelmét, és mint fentebb láttuk, János egyértelműen hittársat ért alatta). Lukácsnál a parancs így hangzik: „Egy törvénytudó felállt, hogy próbára tegye. "Mester – szólította meg –, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?" … Így válaszolt: "Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat."” (Lk 10,25/27) Még akkor is, ha a katolicizmus a proximus névmást főnévként használva, ennek egyúttal új jelentést is ad, annak megfejtésében, hogy ez a főnév mit is jelöl valójában, döntő fontosságú a szó eredeti jelentése: vagyis az, hogy a Bibliában „felebarátnak” lefordított szó eredetileg a legközelebbi rokonság, ismerősök, de még sokkal inkább a hitbeli társak egyik tagját jelentette – ahogy Szent János is értelmezi. Hogy egy katolikus számára mindenekelőtt ez utóbbiak a „legközelebbiek” (proximi), azaz a felebarátok, azt Jézus szavai is alátámasztják: „Valaki szólt neki: "Anyád és rokonaid kint állnak és beszélni szeretnének veled." De ő megkérdezte azt, aki szólt neki: "Ki az anyám s kik a rokonaim?" Aztán kitárta tanítványai felé karját, s így szólt: "Ezek az anyám és testvéreim! Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám."” (Mt 12,47-50) – „Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát”, Jézus eme meghatározása szerint tehát egy katolikus számára elsősorban a kegyelem állapotában élő többi katolikus számít „felebarátnak”, vagyis őket kell szeretnie, azaz elsősorban az ő számukra kell „jót akarnia”. A Szentírásban Jézusnak több más kijelentése is segítséget ad, hogy a felebarát helyes fogalmát meg lehessen állapítani. Nemcsak az Ószövetség óvta a zsidókat az idegen népekkel való elvegyüléstől, de a „szeretet üzenete”, az Újszövetség is többször és nyomatékosan figyelmeztet, hogy a hívek óvakodjanak a pogányoktól. Jézus ilyeneket mond tanítványainak: Ezt a tizenkettőt küldte Jézus, megparancsolva nekik: „A pogányokhoz vivő utakra ne térjetek rá.” (Mt 10,5) – „Ha valaki nem fogad be benneteket, sem nem hallgat szavatokra, hagyjátok ott a házát, sőt a várost is, és még a port is rázzátok le a lábatokról!” (Mt 10,14) – „Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak és gyöngyeiteket se szórjátok a sertések elé, különben még eltapossák lábukkal, és megfordulva széttépnek benneteket!” (Mt 7,6) – „Ha testvéred megbántott, menj, és figyelmeztesd négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyered testvéredet. Ha nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két másik embert, hogy két vagy három tanú bizonyítsa a dolgot. Ha ezekre sem hallgat, jelentsd az egyháznak. Ha az egyházra sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.” (Mt 18,15-18)
Apostolai is ilyen értelemben tanították a népet. Szent Pál apostol, aki miközben himnuszokat zengett a szeretetről, a felebarát fogalmát szintén erősen és élesen behatárolta, például ezekben az intéseiben: „Legyetek meggyőződve, hogy semmiféle erkölcstelennek, tisztátalannak, kapzsinak, más szóval bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában. ... Tehát ne vállaljatok velük közösséget.” (Ef 5,5/7)
Manapság azonban, Urunk Jézus Krisztus és apostolainak világos szavait figyelmen kívül hagyva, elsősorban a zsinati szekta, és abban is legfőképp Bergoglio tanítása szerint a „felebarát” szó alatt nem csak a legközelebbi vagy a hitben közös embertársunkat kell érteni, hanem mindenkit, aki a lelkieket kifejezetten visszautasítva, anyagi támogatást kér, követel tőlünk. Bergoglio szerint a világ összes pogányát és eretnekét, bálványimádóját, terroristáját kötelességünk felkarolni, eltartani, vagyis felebarátunknak tekinteni. (Ezért nem csoda, hogy azok, akik figyelemmel kísérik működését, a baloldal, a felszabadítás teológia, sőt a radikális, forradalmi kommunizmus vezérének tekintik őt.)
Dillersberger fenti magyarázata kiváló példája a ködösítésnek, a megtévesztésnek, az alattomos hitbeli butításnak. [Egyébként nagyon feltűnő, hogy a két világháború között született katolikus könyvek, írók szinte még a maiaknál is rosszabbak, hiszen sokkal inkább megtévesztők, mint a maiak. Ugyanis az ő írásaikban még elég sok a valódi katolikus gondolat, ami miatt nehezebb észrevenni bennük a mérget, azt, ami talán lassan csírázik ki, de elkerülhetetlen kikelése után szinte bizonyosan alapos hitvesztést eredményez.] Ezekből az idézetekből tehát megtudjuk, hogy Jézus nem vándororvosként vagy csodadoktorként vagy „jóemberségből” gyógyított, hanem azzal a határozott céllal, hogy a meggyógyult és a körülötte levők hitét növelje vagy felébressze!
De az irgalmas szamaritánus példázatban további fontos tudnivalókat is kapunk a keresztény könyörület természetéről. Az elbeszélés szerint a Jerikóból Jeruzsálembe tartó ember csak zsidó lehetett, mint ahogy a Jeruzsálemből lefele tartó két személy, a pap és a levita is zsidó volt. Ők tehát egy saját népükből való bajbajutottól tagadták meg a segítséget. Az sem véletlen, és Jézus azzal is biztosan valami fontosat akart közölni, hogy az, akinek végül megesik a szíve a félholtra vert zsidón, éppen egy szamaritánus. A szamaritánusok nem voltak tiszta vérű zsidók. [Szamaria eredetileg zsidó népének nagy részét Kr. e. 722-ben asszír fogságba hurcolták. Helyükbe asszír és babiloni telepesek jöttek, akik az otthonmaradt zsidókkal összekeveredtek. Így jött létre a szamaritánus nép, melynek tagjait az igazi zsidó lenézte, sőt akiket gyűlölt, és akikkel minden érintkezést megtagadott.] A példázatbeli szamaritánus, miután ellátta a sérültet, a fogadóba vitte, és ott ápoltatta tovább. Ez a fogadó az összes katolikus egyháztanító szerint nem más, mint Krisztus Egyháza, a katolikus Egyház képe. Mindezek alapján joggal feltételezhető, hogy Jézus az irgalmat gyakorló szamaritánus alatt olyan valakit szerepeltetett a példájában, aki azok közé tartozott, akik „hittek benne” (Jn 4,41), vagy legalábbis már hallott róla és tetteiről. Hiszen nyilvánvaló, hogy a szamaritánus tettében Jézus tanítása, és nem a benne talán meglevő zsidó vér játszotta a fő szerepet, mert a felebarát iránti szeretetet a zsidók nem ismerték, nem gyakorolták, ez a zsidó szokásokban és a zsidó irodalomban nem volt megtalálható (sőt, a kereszténységen kívül az idegenek iránti könyörületet egyetlen más vallás sem tanítja). Ők maguktól soha nem jutottak volna arra a gondolatra, hogy az Isten és az embertársaik iránti szeretetet összekapcsolják: a pap és a levita – akik „csakis a jeruzsálemi templomból jöhettek, azt követően, hogy teljesítették a számukra a törvény által előírt Isten iránti szeretet gyakorlását” (idézet Dillersbergertől) – közönyös viselkedése pont ezt bizonyítja.
Érdemes talán még két példát megemlíteni a Szentírásból, még akkor is, ha ezekben Jézus közvetlenül nem a szeretet parancsáról beszél, mert arról tudósítanak, hogy Jézus gondoskodása, aggodalma kik felé irányult meg:
Vizsgálódásaink végén tehát kijelenthetjük, hogy a Jézus parancsában (szeresd felebarátodat, mint magadat) szereplő felebarát kifejezés alatt egy katolikusnak saját hittársait és legközelebbi rokonait, és ha vannak ilyenek, az ő felügyeletére bízottakat kell értenie. Az ő javukért felelős, az ő javukat kell akarnia, vagyis őket kell szeretnie, ők a felebarátai, ők azok, akiknek bajukban önzetlen segítséget kell neki nyújtania. Szent Pál apostol gyakran fejezi be leveleit a „felebaráti szeretet kötelességeire” való buzdítással: „Kérlek benneteket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet.” (Ef 4,1-3) – „Ezért szeretett testvéreim, akik után vágyódom, örömöm és koronám: így álljatok helyt az Úrban, szeretteim! Evodiát és Szintihét nagyon kérem, értsenek egyet az Úrban. Téged is kérlek, igaz munkatársam, légy segítségükre azoknak, akik velem együtt fáradtak az evangélium hirdetésében, Kelemennel és a többi munkatársammal együtt, akiknek neve föl van jegyezve az élet könyvében.” (Fil 4,1-3: ezekkel a versekkel fejeződik be a Pünkösd utáni huszonharmadik vasárnap szentleckéje) – (Lásd még többek között: Ef 4,25-32; 5,1-2, 1 Tesz 4,9-12, Gal 6,1-5/10 stb.)
Mindazonáltal mindezek ismeretében mégis magától értetődő, hogy hitéből következően egy katolikusnak – akinek Jézus parancsa szerint ellenségeit is szeretnie kell –, ha egy módja van rá, segítenie kell minden bajba jutottnak, még ha az nem is tartozik valódi felebarátai közé: Csakhogy eközben egyáltalán nem mindegy, hogy a bajbajutott hogyan és miért került bajba? És az sem, hogy a legszükségesebb segítségadás után, mikor kötelező az illetőnek a továbbiakban is segíteni? Az sem mindegy, hogy a segítségre szoruló önhibáján kívül, előre ki nem számíthatóan, vagy ellenkezőleg, tervezetten, előre kiszámítottan került bajba. Hogy egyedül, egyénenként vagy egy szervezett tömeg tagjaként, akik terveikhez előre számításba veszik mások, jelen esetben a két évezrede keresztény erkölcsön szocializálódott emberek segítségét, önfeláldozó gondoskodását. Kétség sem fér hozzá, hogy a katolikus, ha egy valóban segítségre szorulóval találkozik, minden tőle telhetőt megtesz, hogy a bajba jutotton segítsen. Mindazonáltal ezt is a katolikus bölcsesség és mértékletesség alapján teszi, tehát egy idegennek, aki önhibáján kívül jutott bajba, annyit és addig segít, amíg annak arra feltétlenül szüksége van. És egészen biztosan nem támogat egy olyan kampányt, mely vallásának, saját hittársainak, hazájának, családjának, saját magának is a kárára van! A lényeges különbség tehát: A katolikusnak, amíg csak él, felebarátaival szemben állandó kötelességei vannak, melyeket vallása, az Egyház, tehát Isten írt elő számára. Idegennel szemben azonban nincsenek előre meghatározott kötelezettségei, ezért is könnyebb a „jóemberek” számára ez utóbbiaknak segíteni (és ezért elismerést learatni), mint egy életen át alázattal és türelemmel viseltetni a valódi felebarátok iránt (nem várva és nem kapva ezért semmilyen köszönetet).
Aki az ilyen viselkedésen az irgalom nevében kivetnivalót talál, az nézzen szembe a tényekkel: Minél több segítséget gyakorol valaki a számára hitben és világnézetben és kultúrában idegen emberekkel szemben, az annál kevesebb irgalmat tanúsít a valódi felebarátja iránt. Erre kiváló példa Bergoglio és követői: lásd ezzel kapcsolatban a honlap egyik régi cikkét: A római egyházmegye megtagadta egy katolikus nyilvános eltemetését – politikailag korrekt a halálon túl is, és e cikk folytatásait. Vagy Bergoglio egész eddigi működését: például azt, hogy hány embert rúgott ki, alázott meg „uralkodása” óta stb. [Nem véletlenül jelent meg most róla egy könyv Diktátor címmel, mely egész eddigi működését feltérképezi.] A cikk elején feltett kérdésre tehát, miszerint be kell-e fogadniuk a keresztényeknek a pogány, azaz Isten-tagadó emberek tömegeit, vagyis felebarátjuknak kell-e tekinteniük őket, egyértelműen nemmel kell válaszolni, hiszen az ő befogadásuk, támogatásuk nem Isten országának építését szolgálja, hanem annak éppen az ellenkezőjét: őket nem teszi hívővé, viszont a befogadókban biztosan meggyengíti, majd kiöli a hitet (ezt bizonyítja az évezredes történelmi tapasztalat, ráadásul e folyamat elindulását a nyugat-európai országokban már számtalan jel mutatja, például a keresztek eltávolítása minden nyilvános helyről stb.).
Végezetül még két megjegyzés: 1. A Közel-Kelet keresztényeinek szenvedését látva, óhatatlanul is felmerül a kérdés: miért történik ez velük? Nem egészen megengedetten fogalmazva: Mivel vétkeztek, hogy ezt érdemelték? Én a magam részéről csak egy „emberi” magyarázatot találok erre: Több mint 1300 éve élnek együtt a mohamedánokkal. Hogy ezt megtehessék, teljesíteniük kellett az iszlám hatalom különböző követeléseit. Ezen részben vallási, részben politikai és gazdasági törvények közé tartozott az is, hogy a törökök alatt (de talán már korábban) minden elsőszülött fiúgyermeküket oda kellett adniuk a muzulmánoknak (ez volt az ú. n. emberadó, e gyermekekből lettek a janicsárok). Egyszerűen nem hiszem el, hogy erre a latin kereszténység népei hajlandók lettek volna. Ráadásul helyben maradásukkal a muzulmán hatalom fennmaradásához nagy mértékben hozzájárultak, hiszen az iszlám nem képes magát eltartani, ehhez keresztény munkaerőre van szüksége. – Magyarországon a keresztény lakosság inkább elhagyta lakóhelyét, de nem maradt a törökök által elfoglalt területeken. Nem mindegyik megszállt európai ország népei viselkedtek így…
|
vissza