Ha az ember csak egy kicsit is elrugaszkodik a rögtől, melyen áll és felemeli a fejét, és a legvelősebb választ keresi arra a kérdésre, hogy honnan jön, hova tart és e kettő között mit kell teljesítenie, úgy nem tudja elrejteni maga előtt, hogy feladata felemelő, messzeható és átfogó, és ugyanennyire csodálatra méltó és kerek egész. … Isten birodalmában az egyes emberre rótt kötelesség első látásra nagyon bonyolultnak, az emberi korlátokat messze meghaladónak tűnik. Valójában azonban, Isten bölcsességének köszönhetően, nem haladja meg az egyes ember erejét. Mert nem csak kiindulópontja, de mértéke is az egyes emberhez van szabva. Ami az egyes ember erején túlmegy, az megszűnik kötelező érvényű lenni a számára. És ami a saját üdve számára káros vagy akadályt jelent, abba még csak belefognia sem szabad. Aki tehát igyekszik saját feladatát a neki kijelölt körülmények között Isten akarata szerint elvégezni, az a maga részéről az egész isteni világterv kivitelezésén dolgozik. [Vagyis aki igyekszik mindig mindent Isten akaratának megfelelősen, állapotbeli kötelességeinek figyelembevételével a tőle telhető legjobban elvégezni, az Isten dicsőségére munkálkodik.] Ami tehát a döntő, az itt is az Isten tekintélyére, Istennek a világ megteremtésekor kitűzött szándékaira és azon előírásaira való odafigyelés, melyekkel akaratát Isten oly mértékben közölte velünk, hogy világosan megérthessük, hogy végcéljait saját szabad együttműködésünkkel mi hogyan segíthetjük elő. Az Isten birodalmáról alkotott elképzelésből a hittel átitatott kereszténynél elsőnek egy valóban egyetemes közösségi érzés fakad. Ez a lelkület nem a pusztán doktrinális kozmopolitizmus meddő érzése, hanem az általános jólét iránti aggodalom, ami jelentősen különbözik az internacionalizmustól is, mely saját hazája iránt semmilyen érzést nem táplál és csak egy formátlan egyetemességért rajong. A keresztény, vagy helyesen, a katolikus közösségi érzés se a munkáról, se a családról, se a hazaszeretetről, se bármilyen más kötelességről és teherről, mely az egyházi és világi körökhöz – melyekbe Isten akarata a katolikus hívőt helyezi – való tartozásból ered, nem felejtkezik el. És nem korlátozódik pusztán a katolikus hívő szorosan vett környezetére, hanem addig terjed, ameddig csak lehetősége van Isten birodalmának építésében munkálkodni vagy attól károkat elhárítani. Ezen érzésből és tevékenységből a katolikusokban a jónak és a gonosznak a világ eseményei során keletkező belső, szellemi összefüggései, kapcsolatai iránt olyan mély megértés fejlődik ki, mely szinte természetfeletti ösztönnek tűnik, ami azért is feltűnő, mert az emberek többsége ezzel kapcsolatban annyira eltompult, mintha hiányozna belőlük a logikának és a következtető képességnek minden csirája. Szinte érthetetlen, hogy még a képzett, tanult, magasan kvalifikált emberek is milyen képtelenek felfogni, hogy a szerencsétlenség elkerülhetetlen, amíg bizonyos okokat nem szüntetnek meg; hogy ennek vagy annak az állapotnak összeomláshoz kell vezetnie; hogy különösen a szellemi, az erkölcsi, a vallási anarchia természetszerűleg a közrendet is aláássa.      Amit velük se a bizonyítékok, se a történelem, se a tapasztalat nem képes megértetni, azt az egyszerű katolikus hívő az előbbieket megszégyenítő világossággal lát. E híveket a világ pesszimistának bélyegzi, mert ők veszélyt látnak ott, ahol a nagy szellemek tréfálkoznak. Mindazonáltal e tisztánlátásukért drágán fizetnek meg, csakúgy, mint egykor Jeremiás és Ezekiel, mert már csiráiban rámutatnak a bajokra, melyekre a korszellem sokszor a leginkább büszke. Sorsuk egész keserűségét átérzik, melyre világos ítélőképességük ítélte őket. Szívesen becsuknák szemüket, szájukat, mint Jeremiás, hogy ne lássanak és ne halljanak többé semmit, és semmiről ne kelljen ítéletet alkotniuk, de hiába, mert mint Isten birodalmának tagjai nem szabadulhatnak meg ettől a megtisztult, finom érzéktől. Ugyanis Isten birodalma magasabb rendű, mint a föld és ennek minden dolga. Bár Isten birodalma ezt a világot is felöleli, de messze túlnyúlik rajta, ezért joggal nevezik túlvilágnak. Nem azért, mert e világot kizárja, hanem azért, mert felülmúlja.      Innen ered az a magasabb rendű érzék, az a távollátó tekintet, az a mélyebb belátás, ami az igazi vallásosság sajátja. A szívnek úgy tűnik, hogy egy másik világban él, a szellem Isten gondolataival gondolkozik, a szem olyan dolgokat lát, melyek a világ gyermekeinek földi dolgokba elmerült pillantását elkerüli.      Aki Isten birodalmába, mint annak polgára, beleélte magát, az ugyan nem idegenedett el e világtól és saját földi kötelességeitől, de igazi otthonát nem tudja itt megtalálni. Amit e világban lát, azt egy magasabb rendű világ értékrendje alapján ítéli meg, és amit e világban tesz és szenved, azt eszközként fogja fel ahhoz, hogy általuk e magasabb rendű világba megtalálja az utat.      Isten birodalmának tagja számára a túlvilágra való gondolás az útmutató, a tanácsadó, a vándorbot, melyre támaszkodik, az erő, mely bátorítja és megtartja, a vigasz, ami még a legkeserűbbet is kellemessé teszi a számára. A világ mindeközben minden tőle telhetőt megtesz, hogy életét e világon megkeserítse, ő azonban ezt is el tudja viselni, le tudja győzni a túlvilági életre vetett pillantásával. Mert a túlvilági életre való gondolat elválaszthatatlanul össze van fonva az örökkévalóságra való gondolattal. Az örök Isten birodalma az örökkévalóság birodalma. E világ elmúlik, de ha elhagyjuk, az örökkévalóságba kerülünk. A földi élet csak az előcsarnoka az örök életnek, de egyúttal az előkészülete is.      Ez a gondolat nem veszi el a földi élet értékét, ellenkezőleg, ez adja meg teljességét. Bármilyen kevés az az idő, melyet e földön töltünk, bármilyen kicsiny a feladat, melyet itt el kell végeznünk, bármilyen csekély az áldozat, melyet Isten a földön ránk ró, mindezeknek mégis örök, mérhetetlen értéke van. Hiszen Isten végtelen birodalmában semmi nem veszhet el, egyetlen pillanat, egyetlen sóhaj, egyetlen jó, de persze egyetlen rossz tett sem. Bármi, ami itt a földön történik, a túlvilágon megint megtalálható, ahol örökké tovább él. És bárki, aki itt a földön élt, a túlvilágon örökké létezik. És mindazok, akik itt elhagyatottan és egymást nem ismerve Isten birodalmában és birodalmáért munkálkodnak, ott találkozni fognak és örökké együtt lesznek. Örökké egyesülve élnek ott, akik Isten birodalmához tartoznak, és ebből örökké ki vannak zárva azok, akik ezt itt, a földön eljátszották.      Isten örök birodalma, megszabadulva minden zavartól és árnyéktól, Isten trónja körül gyülekező tagjaival, akik egyek az Ő szolgálatában – ez az a magasztos cél, aminek elérése alkalmas arra, hogy e rövid életben egész erőnket teljes egészében igénybe vegye. Feltéve: 2016. augusztus 14.