De sokkal többet érhettél volna el, „ha erősebb lett volna a hited, és jobban bíztál volna az Úrban”
Részlet
Teresio Bosco: Domonkos
című könyvéből

43. fejezet: A nagy álom

Don Bosco is látta visszatérni Domonkost.
1876-ban történt. Húsz év telt el Domonkos halála óta. Emberfeletti munka és erőfeszítés évei voltak ezek. Létrejött a Szalézi Társaság. Elindult Patagóniába a misszionáriusok első csoportja Domonkos társával, Giovanni Caglieróval az élen, aki akkor már pap volt, majd csakhamar püspök, s végül bíboros lett. A franciaországi Nizzában pedig megalapították az első külföldi szalézi intézetet.
     Don Bosco ekkor éppen a Lanzo Torinese-i intézetben tartózkodott. December 6-án éjjel történt vele az eset, amelyet így mesélt el:

„Úgy tűnt, hogy egy kis dombocskán állok egy végtelenül hatalmas síkságnak a szélén. Olyan égszínkék volt, mint a tenger a legnagyobb szélcsendben. Úgy nézett ki, mint egy leírhatatlanul csillogó tiszta kristály . . . Kimondhatatlanul gyönyörű kerteket is láttam . . . Középütt hatalmas, szépen elrendezett házak álltak. Azt mondtam magamban: »Bárcsak lenne nekem is legalább egy ilyen házam a fiaim részére!«
     Ekkor kellemes zene hangjai ütötték meg a fülemet. ... Mintha valamilyen mennyei zenekar százezer hangszere szólna . . . És egy végtelen kórus ezt énekelte: »Áldás és dicsőség Istennek, a mindenható Atyának, a világ Teremtőjének.«
     Miközben erre az isteni zenére figyeltem, fiúk megszámlálhatatlan tömegére lettem figyelmes. Néhányukat felismertem. Az Oratórium növendékei voltak. De a többieket, akikből annyi volt, mint égen a csillag, még sohasem láttam. A Savio Domonkos vezette hatalmas menet hozzám közeledett.
     Egyszer csak megállt a menet és elhallgatott a zene. Egy éles villámlást láttam. Domonkos olyan közel lépett hozzám, hogy ha kinyújtom a kezemet, biztosan elérem őt. Csöndesen rám nézett és mosolygott. Milyen gyönyörű volt! Vakítóan fehér tunikája egészen a földig ért. Arannyal volt átszőve, és gyémántokkal meghintve. Széles, piros öv-féle volt a derekán. Nyakán értékes ékszert hordott: drágakövekből kirakott virágcsokrot. Ezek úgy tündököltek, hogy fényességük versenyre kelhetett volna a nyár reggelével. Arca úgy fénylett, hogy csak nagy nehezen tudtam ránézni. Mintha angyal lett volna.
     Azt kérdeztem magamban: Mit akar ez jelenteni? Hogyan kerültem ide . . ?
De Domonkos elnevette magát és így szólt hozzám:
     – Miért hallgatsz? Miért nem szólsz semmit?
     Így szóltam:
     – Nem is tudom, mit mondjak . . . Valóban Savio Domonkos vagy?
     – Igen, az vagyok. Talán már meg sem ismersz?
     – És hogyhogy itt vagy?
     – Azért jöttem, hogy elbeszélgessek veled. Emlékszel még, milyen sokat beszélgettünk a földön? Milyen gyakran kinyilvánítottad velem szembeni barátságodat és szeretetedet? És hogy mennyire bíztam benned! Miért vagy most úgy megijedve? Miért remegsz? Miért nem kérdezel valamit?
     Erőt vettem magamon és megkérdeztem:
     – Hol vagyunk?
     – A boldogság helyén.
     – Ez tehát a mennyország?
     – Nem
– nevette el magát Domonkos. – Itt még nem élvezik az örök javakat. Ez csak a természetes örömöknek a helye, Isten hatalmával meghatványozva.
     – És ti mit élveztek a mennyországban?
     – Azt nem lehet elmondani! Azt nem tudhatja meg senki, amíg a túlvilágon nem egyesül Istennel. Istent élvezzük. Ennyi az egész!
     Most már egy kicsit bátrabb lettem és megkérdeztem:
     – Miért van ilyen gyönyörű fehér ruhád?
     Nem Domonkos válaszolt, hanem egy kórus szólalt meg: »Ezek azok, akik az önmegtagadásokkal övezték fel magukat, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében . . .«
     Amikor elhallgatott az ének, ismét megkérdeztem:
     – És miért vagy piros övvel felövezve?
     Domonkos helyett ismét a kórus felelt: »Ezek azok, akik megőrizték a tisztaságot, és a Bárányt követik, bárhová is megy.«

Ekkor értettem meg, hogy a vérpiros öv a nagy áldozatok és kemény erőfeszítések jelképe, amely a tisztaság erényének az érdekében a majdnem vértanúságig elmenő igyekezet volt. Megértettem, hogy ahhoz, hogy az ember az Úr előtt tiszta maradjon, az szükséges, hogy hajlandó legyen ezért az életét is odaadni, és hogy ez a bánat jelképe, mely minden bűntől megtisztítja a lelket.
     – Mondd csak, Domonkos – folytattam –, miért vagy ennek a menetnek az élén?
     – Azért, mert Isten követe vagyok.
     – Akkor beszéljünk most komoly dolgokról. Mit mondhatsz nekem a múltról?
     – A Társaságod sok jót tett a múltban. Nagyon sok lélek megmenekült általa, és nézd, mindnyájan ott vannak abban a gyönyörűséges kertben, amelynek a bejárata fölött ez áll: »Szalézi kert.« De sokkal többen lehetnének, ha erősebb lett volna a hited, és jobban bíztál volna az Úrban.
     Elakadt a lélegzetem . . . aztán megkérdeztem:
     – És mit mondasz a jelenről?
     Domonkos egy nagy csokor virágot mutatott, amelyet a kezében tartott. Volt abban rózsa, ibolya, napraforgó, tárnics, liliom és margaréta. A csokor közepén gabonakalászok voltak. Odaadta nekem és ezt mondta:
     – Idenézz!
     – Látom, de nem értem!
     – Ezt add a fiaidnak, hogy fölajánlhassák az Úrnak. Légy azon, hogy mindnyájuk karján ilyen csokor legyen.
     – De mit jelentenek ezek a virágok?
     – Hogyhogy nem tudod? Pedig tudnod kellene! A rózsa a szeretet jelképe, az ibolya az alázatosságé, a napraforgó mag engedelmességé, a tárnics a bűnbánaté és önmegtagadásé, a búzakalász a gyakori szentáldozásé és a liliom azé az erényé, amelyről ez van megírva: Olyanok lesznek, mint Isten angyalai a mennyben, tehát a tisztaságé. A margaréta pedig azt jelenti, hogy ezeknek az erényeknek soha nem szabad elmúlniok. Ez a kitartás jelképe.
     – Domonkos, te az életedben mindig megőrizted ezeket az erényeket. Mondd csak, minek örültél a legjobban halálodkor?
     – Isten hatalmas és szeretetteljes anyja jelenlétének. Mondd el ezt a fiaidnak is. Imádkozzanak hozzá egész életükben . . .
     – És nekem mit mondasz?
     – Ha tudnád, mennyit kell még harcolnod az Úr ügyéért!
     – És a fiúk? Jó úton járnak? Mondjál valamit, amivel segíthetnék nekik. – Három csoportba lehet osztani a fiaidat. Nézd meg ezt a három névsort.
     Odanéztem. Az elsőn ez a felirat volt: Sértetlenek. Azok voltak itt, akiket a gonosz léleknek nem sikerült megsebesíteni. Ártatlanságuk még érintetlen volt. Sokan voltak, láttam mindnyájukat, a mostaniakat és az eljövendőket is. Biztosan haladtak előre egy ösvényen, habár nyilak céltáblái voltak és minden oldalról karddal és dárdával támadták őket. Ezek a fegyverek valamiféle kerítést alkottak az út két oldalán, és habár támadták és veszélyeztették őket, mégsem sebesültek meg.
     Aztán Domonkos odaadta a második jegyzéket. Ezen ez a felirat állt: Sebesültek. Azok voltak itt, akik elfordultak egy időre Istentől, de lábra álltak, és bánattal meg szentgyónással begyógyították sebeiket. Sokkal többen voltak, mint előbb. Elolvastam a névsort, és mindenkit láttam. Sokan meggörnyedve és kétségbeesve haladtak előre.
     Domonkosnak egy harmadik jegyzék is volt a kezében. Ez volt ráírva: A rossz útra tértek. Azoknak a nevei voltak itt, akik végleg elfordultak Istentől. El akartam olvasni ezt a jegyzéket is, és már nyúltam is utána. De Domonkos határozottan rám szólt:
     – Még ne! Várj egy pillanatig! Ha kinyitod ezt a jegyzéket, olyan bűz fog belőle áradni, amelyet nem bírsz ki se te, sem én. Az angyalok rémülten elfordulnak. A Szentlélek undorodik a bűn szörnyű bűzétől . . . Most pedig vedd és nyisd ki. Bárcsak ki tudnál belőle olvasni valami jót a fiaid javára!
     E szavak után hátrább lépett, mintha el akarna menekülni.
     Kinyitottam a névsort. Egyetlen egy nevet sem láttam, de elég volt egy pillantás, és mindenki, aki ott szerepelt, rögtön megjelent előttem. Mindegyiküket láttam és nagyon sajnáltam őket . . . És sok olyat is láttam, akit a társai jónak tartanak, sőt nagyon is jónak, és sajnos, nem olyanok . . .
     Amikor kinyitottam a jegyzéket, elviselhetetlen bűz áradt belőle. Rögtön irtózatosan fájni kezdett a fejem, és olyan nagy feszültséget éreztem a bensőmben, hogy azt hittem, azonnal meghalok.

Minden elsötétült körülöttem. A mennyei látomás szertefoszlott. Ekkor egy villám cikázott át a tekintetem előtt és olyan szörnyűt dördült az ég, hogy ijedtemben felébredtem. Körülnéztem, és azt láttam, hogy a szobámban vagyok.
     Minden eltűnt. De a szörnyű bűz ottmaradt. Behatolt a falakba, beszívódott a ruhámba, úgyhogy még napok múltán is úgy tűnt, állandóan ezt érzem. Ilyen borzalmas a bűnösnek még csak a neve is az Úr szemében . . .”


Feltéve: 2016. december 22.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA