XXII. János pápasága. Küzdelme Bajor Lajossal, a ferencesekkel és a tévtanok ellen V. Kelemen halála után az olasz és francia bíborosok ellentéte miatt a pápai szék több mint két évig betöltetlen maradt. Végre V. Fülöp francia király bezáratta a bíborosokat s kijelentette, hogy szabadságukat addig vissza nem nyerik, míg pápát nem választanak. Erre megválasztották Deuze (de Ose) Jakab portói bíboros püspököt, aki a XXII. János (1316-1334) nevet vette fel. A megválasztott egyszerű családból származó, kicsiny és törékeny külsejű, egyszerű és személyileg teljesen igénytelen, 72 éves aggastyán volt. A törékeny testben azonban tetterőtől duzzadó, céltudatos lélek lakott, igazi uralkodói egyéniség, aki nem egyszer kíméletlen is tudott lenni. Pápaságának zavaros eseményei sokszor bonyolult helyzet elé állították, de tisztánlátó tekintete mindig meglátta a helyes utat, s ha ezt felismerte, semmi mellékkörülménytől nem zavartatva, nyílegyenesen tört célja felé. Megválasztatása után XXII. János azonnal hét új francia bíborost nevezett ki; az így erős túlsúlyba jutott francia befolyás egész pápasága folyamán meg is maradt. Németországban császárválasztási küzdelem folyt Bajor Lajos és Ausztriai Frigyes között. A pápa eleinte nem akart a vetélkedésbe beavatkozni, hanem békés megegyezésre szólította fel a küzdőket, s a császári hatalom tényleges interregnumában, mint Itália ura, Anjou Róbert nápolyi királyt nevezte ki Észak- és Közép-Itália helytartójává. Hosszú küzdelem után Bajor Lajos győzött Mühldorfnál, s mint győztes, kihívó intézkedéseivel csakhamar maga ellen ingerelte a pápát; annak itáliai jogait semmibe sem véve, önhatalmúlag nevezett ki oda birodalmi helytartót s a pápaellenes észak-olasz ghibellineket feltűnően támogatta.      A pápai jogok védelmezésében engedékenységet nem ismerő XXII. János 1323-ban felszólítást intézett Lajoshoz, hogy megválasztása jogosságának eldöntéséig ne gyakoroljon császári jogokat, vonja vissza Itáliára vonatkozó rendeleteit és három hónapon belül jelenjék meg előtte igazolásra. Ezzel új küzdelem indult meg a pápaság és a császárság között s e harc sem szenvedélyességben, sem méreteiben nem maradt mögötte a IV. Henrik, Barbarossa Frigyes és II. Frigyes idejében dúlt egyházpolitikai versengéseknek. Lajos igyekezett kitolni önigazolásának határidejét, de egyúttal szövetségeseket is keresett és harcra készült. A pápa a kitűzött határidő letelte után kiközösítette Lajost, mire ez a sachsenhauseni nyilatkozattal (1324 május) válaszolt, amelyben hangsúlyozta, hogy a német császár és római király kizárólag választás útján nyeri jogait Istentől; a pápát eretneknek nevezte és egyetemes zsinathoz fellebbezett. A pápa visszautasította Lajosnak a császári hatalom eredetére vonatkozó elméletét, a reá mért kiközösítést párthíveire is kiterjesztette s Németországot tilalom alá vetette. Az előzmények miatt is, a két főszereplő hajthatatlanul kemény jelleme miatt is nem lehetett többé békés megoldásra gondolni. A harc Lajos haláláig folytatódott, bár közben a pápai hatalom gyakorlásában kétszer is történt őrségváltás. Az egyházi büntetések ellenére a császár csaknem egész Németországot maga mellett látta a harc megindulásakor. Itáliában nagy örömmel csatlakozott a császárhoz a pápaellenes ghibellin-párt. Szeszélyes helyzetalakulás folytán jelentős szövetségest nyert Lajos az egy évszázaddal előbb még a pápaság legerősebb támaszának, a ferences rendnek egyik nagy és harcos ágában. A két ellentétes felfogás, amely a ferences renden belül a szegénység megvalósításának kérdésében kialakult, szenvedélyes és elkeseredett rendi harccá nőtt. A pápák sorozatos rendelkezésekkel iparkodtak nyugalmat teremteni, ez azonban a viszálykodás hevétől elragadott szerzetesekkel szemben nem igen sikerült. Az előző pápák a rend birtokjoga körül azt határozták, hogy minden vagyonuk tulajdonjoga az apostoli széké s a szerzeteseknek csak éppen az életfenntartáshoz szükséges használati joguk van. V. Kelemen pápa is ilyen értelemben döntött. De a ferencesek szigorúbb ága, az ú. n. spirituálisok nem engedelmeskedtek e rendeleteknek, sőt heves harcot folytattak a rend másik szárnya és a rendi felsőbbség ellen. Ezért az erélyes XXII. János Cesena Mihály rendi generális kérelmére kemény intézkedésre szánta el magát: engedelmességre kötelezte őket, az engedetleneket pedig kiszolgáltatta az inkvizíciónak (1318). A makacs szerzetesek egy része ekkor Bajor Lajoshoz menekült s őt segítette harcában a pápa ellen. Még folytak ennek a kérdésnek zavarai, amikor a császár újabb szövetségest kapott ugyancsak a ferencesek közül, a Krisztus szegénysége körüli vita alkalmával. A vitát a spirituálisok indították el szegénységi felfogásuk erősítésére. A pápa anélkül, hogy Krisztus szegénységét tagadni akarta volna, eretnek tannak bélyegezte azt az állítást, amely szerint sem Krisztusnak, sem az apostoloknak, sem személyileg, sem együttesen nem volt semmi magántulajdonuk (1323). A ferences rend a pápa döntéséig az ellenkező felfogást vallotta s a pápai tanítást elégedetlenül, nagy ellenérzések között fogadta. A rend többsége végül is alávetette magát a pápai tanításnak, de az elégedetlenek közül sokan szegődtek a császár táborához a pápa ellen. Az új fegyvertársak új oldalról támadták meg a pápát: eretneknek bélyegezték s azt állították, hogy mint ilyen, elvesztette jogát a pápai székhez. Bajor Lajosnak kapóra jött az új vád s ettől kezdve fennen hangoztatta a pápa eretnek voltát. A pápa harci erejének egyik nagy belső gyöngülése uralkodása utolsó szakában, a szentek Isten-látásának kérdésében állt elő. A pápa néhány prédikációjában azt állította, hogy az üdvözült lelkek Istent majd csak a test feltámadása után látják színről-színre, addig csak Krisztus emberségének a szemlélete boldogítja őket. János ezt a felfogást több egyházatya tanításából merítette, de az Egyház általánosan soha ilyesmit nem tanított. A pápa néhány teológussal alaposan megvizsgáltatta a kérdést, s mikor azok az ellenkező nézet mellett foglaltak állást, a kardinálisok testülete előtt ünnepélyesen visszavonta állítását, amit különben is nem mint az Egyház feje terjesztett elő, hanem mint egyszerű prédikátor. De ellenfeleinek ez is új és kitűnő támadási felület volt, és ezt alaposan ki is használták. A fegyveres küzdelmet és szóbeli vitákat elméleti téren alátámasztották Bajor Lajos szövetségesei: a ferences Occam Vilmos, a késő-középkori nominalízmus megalapítója és két párizsi tanár: Páduai Marsilius és Jandunus János, akik élesen szabdalkozó vitairataikban a lelki és világi hatalom eredetének és viszonyának alapjait vizsgálták és gyűlölködő hangon hirdették a világi hatalomnak minél nagyobb kiterjesztését és a pápainak minél erősebb beszűkítését. Ez volt az első elméletileg alátámasztott forradalom az Egyház felsőbbsége ellen. De nemcsak a császárnak, hanem a pápának is voltak szövetségesei. IV. Károly francia király a pápa mellé állt, hogy a maga számára szerezze meg a császári méltóságot. Egyezséget kötött Lajos németországi ellenfeleivel, főleg Ausztriai Frigyessel, ennek ügyes és vitéz testvérével, Lipóttal s megnyerte tervének János cseh királyt és a trieri érseket. Lajos alkudozásokkal és engedményekkel akarta megszilárdítani helyzetét megsokasodott ellenfeleivel szemben. Az ellenkirállyal, Ausztriai Frigyessel kiegyezett (1325), másik veszélyes ellenfele, Lipót pedig egy év múlva meghalt. Így Németországban megszabadult a fenyegető veszedelemtől. Most Itália teljes meghódítására indult (1327).      Felső-Olaszországban nagy örömmel fogadták és csapatostól pártoltak hozzá a ghibellinek. Ugyanezen év májusának végén Lajos megkoronáztatta magát a lombard koronával. A ghibellinek hívására Róma felé vette útját. Számba vehető ellenállásra sehol sem talált, s 1328 januárjában a ghibellinnek örömujjongása közepette bevonult az Örök Városba. Itt a szentelt olajjal való császári felkenést két kiközösített püspök végezte, míg a császári koronát a pápáknak immár VIII. Bonifác óta engesztelhetetlen ellensége, Sciarra Colonna bíboros tette a fejére „a római nép hevében”. Lajos császári helytartóul az egész pápaelleni hadjárat szellemi irányítóját, Páduai Marsiliust helyezte a város élére, majd törvényt ült a pápa felett. Összehivatta a Szent Péter térre a rómaiakat s előttük kihirdette „Cahors Jakab papnak, aki magát XXII. Jánosnak nevezi”, letételét. Egy másik népgyűlésen megválasztatta ellenpápának Corbara Péter ferencest, V. Miklós néven.      Ezek a túlkapások nem szolgálták a császár politikájának megerősítését, azonkívül nem is állt mögöttük tényleges és számottevő császári hatalom. Sikerei csak látszatsikerek voltak. A pápa jól látta ezt s céltudatosan folytatta küzdelmét. Lajost újólag minden méltóságától megfosztottnak jelentette ki, elítélte Marsilius-nak „Defensor pacis” című könyvét s Lajost eretneknek bélyegezte. Az ellenpápa sem talált párthívekre, s önként ment Avignonba feloldozást könyörögni, amit meg is kapott. A pápa életfogytiglan a pápai palotában utalt neki menedéket és gondozást.      A kereszteshadjárat, amelyet 1328 elején a pápa a császár ellen hirdetett, eredménytelen maradt ugyan, de a hangulat Rómában rövidesen mégis a császár ellen fordult: Lajosnak hamarosan el kellett hagynia a reá veszélyessé vált várost. Párthíveinek száma Itáliában is rohamosan jelentéktelenné olvadt s 1330 kezdetén Lajos kénytelen volt dicstelenül visszatérni Németországba. Békealkudozásokat kezdett. Néhány német fejedelem és János cseh király voltak a közvetítői. Eredmény azonban nem jöhetett létre, mert a császár nem akart lemondani az elért politikai eredményekről, viszont a pápa sem volt hajlandó lényeges engedményeket tenni. A tárgyalások tehát félbeszakadtak. Amikor hosszabb szünetelés után ismét felvették az alkudozások fonalát, mielőtt a megegyezés létrejöhetett volna, a pápa meghalt. XXII. János határozottság és engedékenységet nem ismerő akaraterő dolgában a középkori nagy pápák közé sorozható. Egyik utolsó képviselője volt annak a felfogásnak, amely a középkorban a pápák világi főhatalmát vallotta. Csodálatos munkabírását hirdetik a vatikáni levéltárnak azok a hatalmas okirat-kötetei, amelyek az egész világra kiterjedő, hatalmas kormányzó tevékenységének beszédes emlékei. A keresztény hitterjesztés ügye is a szívén feküdt; a kolduló rendek közel- és távol-keleti missziós tevékenységét lankadatlanul élesztgette. Sajnos, a nepotizmustól ő sem volt ment s a pápaság tekintélyének súlyosan ártott az egyházi tizedszedések kíméletlen sürgetése is. De hogy 25 millió aranyat halmozott volna fel, amint ezt később rebesgették, az a mesék világába tartozik; a hihetetlenül igénytelen pápa takarékosságával nem is egészen egy milliót hagyott hátra, mégpedig a török elleni háború céljaira. XII. Benedek és VI. Kelemen. Az avignoni pápák további küzdelmei Bajor Lajossal A harcias XII. Jánosnak utóda a szelídlelkű, nagyképzettségű cisztercita kardinális, Foumier Jakab lett XII. Benedek néven (1334-1342). A már bíboros-püspök korában megkezdett belső reformot a pápai széken is folytatta és kiterjesztette az egész Egyházra. Különösen az egyházi javadalmak körül felburjánzott visszaéléseket faragta le. Komoly okok szólnak amellett, hogy már XXII. János a Rómába való visszatérést tűzte ki célul. Föltétlenül áll ez azonban XII. Benedekről, aki csakugyan megkísérelte, hogy visszajusson Rómába. Ez azonban az itáliai zavarok és a mindenható francia befolyás miatt egyelőre nem sikerült. Éppen ezért hatalmas pápai palota építését kezdte meg Avignonban, amivel méginkább odakötötte a pápaságot Franciaországhoz. Határozott ellensége volt a nepotizmusnak.      „A pápának – mondotta – olyannak kell lennie, mint Melkizedeknek, akinek se atyja, se anyja, sem családfája nem volt.” Benedek őszintén óhajtotta a békét Bajor Lajossal, ami a francia udvarnak semmiképpen sem volt ínyére. Az udvar ravasz fondorlatokkal állta útját a kibékülésnek. A német választófejedelmek ezen annyira felindultak, hogy az 1338-ban tartott frankfurti birodalmi gyűlésen az állapotok további változatlan fennmaradásában Lajost bűntelennek nyilvánították. A császári méltóság szerintük a fejedelmek egyhangú vagy többségi választásával közvetlenül száll a megválasztottra, a pápának csak a koronázás a joga. Ha ez nem következhetik be, ez nem korlátozza a császár hatalmát. Ez a határozat birodalmi törvénnyé emelkedett.      Két év múlva a német fejedelmek ismét kezükbe vették a kibékülés szorgalmazását. A megegyezés reménye annál közelfekvőbbnek látszott, mert a békét most már a francia király is támogatta. Ekkor a kapzsi és meggondolatlan Lajos újabb balgaságot követett el: hogy háza hatalmát növelje, Karinthia és Tirol örökösét, Maultasch Margitot elválasztotta törvényes urától, hogy fiával, Lajos brandenburgi őrgróffal házasítsa össze. A pápa tiltakozott ez önkényes eljárás ellen s a békekötésből ismét semmi sem lett. Benedek utóda a szintén dél-francia származású Roger Péter lett, aki VI. Kelemen néven uralkodott (1342-1352). Előkelő, megnyerő modorú, de kissé világias érzületű és pompakedvelő főpap volt. Bőkezű és adakozó, aki a kiváltságokat és javadalmakat sokszor megfontolás nélkül osztogatta. Ö is sok francia bíborost nevezett ki. Lajossal szemben újra bevezette XXII. János szigorú politikáját, ami lehetetlenné tette a kibékülést. Most azonban a választófejedelmek maguk fordultak Lajos ellen: elviselhetetlen önkényeskedései miatt az 1346-i rensei birodalmi gyűlésen trónfosztottnak nyilvánították s helyette János cseh király fiát, Károly luxemburgi herceget választották meg. Lajos nem tudott belenyugodni letételébe s már kitörőben volt a polgárháború, amikor 1347 októberében agyvérzésben hirtelenül, feloldozás nélkül meghalt. A pápaságnak egyik nem nagyméretű, de szívós és elkeseredett ellenfele szállt vele sírba, akinek uralkodása nemcsak az Egyházra, hanem a birodalomra is káros volt. Az új császár, IV. Károly (1347-1378), miután megszabadult ellenkirályaitól, békés megegyezésre lépett a pápával. Az ellenzéki ferences párt, elvesztvén pártfogóját, szintén alávetette magát a Szentszéknek, köztük Occam Vilmos is. 1348-ban szörnyű pestis, ú. n. feketehalál szántott végig Európán. Hihetetlenül sok emberáldozatot követelt a járvány, áldozatainak számát Európa összes lakosságának kétötödére teszik. E megrendítő csapás idején a jószívűségnek, önfeláldozásnak és hősiességnek gyönyörű példáját adta a pápa. A bajbajutott keresztény népnek testi-lelki segítője, vigasztalója volt. Igaz keresztény lelkületéről tett akkor is bizonyságot, amikor a pestis okozóinak tartott zsidókat a véres üldözéstől megmenteni igyekezett. E célból felvilágosító körleveleket irt és szigorú ellenintézkedéseket tett. Ugyancsak megrendszabályozta a csapások nyomán túlzásokba került és sok visszaélést okozó önostorozó (flagelláns) mozgalmat. BEFEJEZÉS: ÚJ VILÁG KIALAKULÁSA Nominalista és szkeptikus filozófia. A természettudomány távolodása az arisztotelészi világképtől. Álmisztikára hajló teológia. Egyházellenes államjogi szemléletek Az avignoni időszak eseménytörténetének vázolása nem hagyhat kétséget bennünk az iránt, hogy a középkor végérvényesen letűnt. Még élesebben jelentkezik a középkor elmúlása s egy újnak a pirkadás a kor szellemi életében.      A 13. század nagy bölcseleti rendszereinek szerves továbbfejlődését hiába keressük a 14. században. Helyette a kitermelt gondolatkincsek szolgai átvételét és ismétlését, vagy a filozófiai „szőrszálhasogatást” találjuk, mely a skolasztikus filozófia tekintélyének egészen a mai időkig kiható károkat okozott. A szőrszálhasogatás a nagy klasszikus rendszerek kritikáját, ez viszont a 14. század bölcseleti irányát, a nominalizmust szülte. Nem tagadható, hogy a nominalizmus a szellemi életbe bizonyos újabb hullámzást hozott, de ezzel szemben hatása káros és bomlasztó volt: megalapozása és igazolása lett a középkorellenes humanista reneszánsz-gondolatnak, mely a filozófiát a teológiától teljesen elszakította s a filozófia értékmérését az autonómnak kijelentett embertől véve, elősegítette a pogány gondolatnak a keresztény fölé való emelését. A középkori skolasztika és nominalizmus között átmenetet jelez, bár az újabb kutatások fényénél inkább még tomistának számít de S. Portiano O. P. párizsi tanár, majd limouxi püspök († 1334). A nominalizmus legjelentősebb képviselői sajátosképpen a ferencesek közül kerültek ki.  Így Aureoli Péter tanár, majd aix-i érsek († 1322). Szerinte a bennünk keletkező ismeretkép nemcsak eszköz a tárgyak megismerésére (medium quo), hanem maga az ismeret is (medium quod); vagyis tanítja azt a későbbi Kant-féle tételt, hogy mi csak az ismereti látszatlétet (apparentia) fogjuk fel. A nominalizmus igazi atyja Occam Vilmos (1300-1350) angol ferences. Oxfordban tanult és tanított. Egy ideig vizsgálati fogságban is ült tévtanai miatt. 1328-ban Bajor Lajoshoz menekült s a pápa elleni szellemi harcnak egyik legfőbb vezére lett. A császár halála után kereste a kibékülést az Egyházzal. Rendszere a nominalizmus, amely mint alapdöngető kritika támadt neki Szent Tamás rendszerének. A nominalizmus fontosabb tana: Fölösleges az egyedek mellett az egyetemesnek föltételezése; egyetemes fogalmaink puszta szavak (nomen, innen nominalizmus), melyek több egyedet összefoglalnak; ismeretünk az egyedek közvetlen megpillantása (intuitio); a tudomány elsődleges tárgya a fogalom s csak közvetve a dolgok. Az oksági elv értékét alászállítja s ezzel az Isten-bizonyítékok erejét bizonytalanná teszi. Szerinte Isten létét, tulajdonságait, a lélek szellemiségét és halhatatlanságát tudományosan bizonyítani nem lehet, ezek csak a hit tárgyai. A filozófiát teljesen függetleníti a hittől és az egyházi tekintélytől. A filozófiában teljes szabadságot követel minden véleménynek, vagyis hirdeti a szabad gondolkodást.      A nominalizmus hatalmas győzelmet aratott. Ez lett a 14. századnak divatos, modern iránya (via moderna). Meghódította az egyetemeket is és terjedésében az egyházi tilalmak sem tudták megállítani. Egyik képviselője, Holkot Róbert († 1349) szerint Istenről a természetes ész semmit sem tudhat meg. Kétféle igazság van: más az igazság a filozófiában és más a teológiában. Ami az egyikben igaz, lehet a másikban téves. Ebből a cisztercita Mirecourti János egyenesen azt a következtetést vonta le, hogy a bűn inkább jó, mint rossz. Autrecourti Miklós ugyanezen az úton már a teljes szkepticizmusig jutott el. Descartes-ot és Kantot megelőzve ismeretelméleti téren azt állítja, hogy ismeretünk csak benső élményeinkre terjed ki. A külvilágból csak a jelenségeket ismerjük meg, de nem a dolgok igazi mivoltát. Teremtett dolgok nem képesek működni. Minden tevékenységnek egyetlen oka Isten. Ez a század nemcsak a filozófiában, hanem a természettudományok terén is új utakra tért. Buridan János párizsi tanár (1300-1358) a fizikai kérdések közül különösen a mozgás természetét vizsgálta. Leghíresebb természettudósa e kornak Oresmei Miklós († 1382), párizsi tanár, majd lisieuxi püspök, több mint 250 évvel Kepler előtt, tagadta már a geocentrikus rendszert, vallotta a Föld forgását és az ég nyugalmi helyzetét. Bizonyítása felér Kopernikus bizonyításával. 300 évvel Descartes előtt pedig ő találta fel először a koordináta-rendszer elméletét. A teológia területén a misztika jelent új fejlődést. Kiváló képviselője: Eckhart János mester (1260-1327), aki Nagy Szent Albertnek és Szent Tamásnak volt követője; mint misztikus Szent Bernát és Szent Bonaventura mellé állítható. A misztikát Szent Tamás tanításának és az új-platonizmusnak felhasználásával tudományos rendszerré fejlesztette. Rendszere nem egyéb, mint a tomizmus mélyértelmű, misztikus átalakítása, amely hatalmas tudományosságot egy rendkívüli gazdag és bensőséges kedélyvilág meglátásaival kapcsol össze sikerült szintézisbe. Eckhart mesternek, mint vérbeli misztikusnak, a skolasztika vérszegény, zárt formulái sokszor keveset mondtak, ezért gyakran költői képekhez folyamodik; hasonlatai sokszor elragadó szépségűek, de többféle értelmezést is megengednek, nem egyszer egyenesen panteizmust sejtetnek. A tévtan határait súroló, fordulatos, szellemes és ellentétes beállítású tételei közül néhányat az Egyház elítélt.      Tanítványai az isteni szeretet elragadtatott lelkű énekesei: Tauler, aki jámborságával és szentbeszédeinek megrázó komolyságával nagy hatással volt korára; Suso Henrik, aki a német misztikát virágzásának tetőfokára emelte. Ruysbroek János (1293-1381) mély misztikus szemlélődései és elragadtatásai miatt a „doctor exstaticus” jelzőt kapta. Kiváló lelkivezető, jámbor és egyházias érzületű, de mikor a lélek Istennel való egyesüléséről beszél, panteista ízű túlzásokba esik. Működése mutatja, hogy Eckhart után már megkezdődött a misztikának az az iránya, mely szembenállást jelent a skolasztikával. A középkori szellemvilág hanyatlását leginkább a pápaságot támadó irodalomnak szenvedélyes hangja és addig hallatlanul merész és új tanítása jelzi. VIII. Bonifác és Szép Fülöp küzdelme óta a pápa hatalmát támadó írásoknak meglepően bő a termése.      Újult erővel lángolt fel ez az irodalmi harc Bajor Lajos és a pápák küzdelmének idejében. A pápaellenes elveket főleg Páduai Marsilius és Jandunus János párizsi tanárok foglalták össze „Defensor pacis” című művükben (1325). Ez a könyv már forradalom volt az Egyház fősége ellen, mert nemcsak a pápák túlzott középkori hatalmi igényeit szállította le, hanem jogos felsőbbségét is tagadta. Hirdette a népfelség elvét, az Egyházat alárendelte az államnak; a pápai primátusban csak történelmi fejlődés eredményét látta és nem Krisztus rendelését. A pápának, szerinte, nincs joghatósági felsőbbsége a többi egyházfővel szemben. Mi több: a pápa békebontó a maga hatalmával; a békét csak úgy lehet elérni, ha az Egyházat az állam alá rendelik. Viszont a császárt illeti meg a pápa kinevezésének, letételének és a fölötte való ítélkezésnek joga; minden egyházi javadalom az állam tulajdona. Az államnak joga van az Egyház vagyonkezelését, sőt az egész egyházkormányzatot ellenőrizni. Az Egyház és a papság összes kiváltságai megszüntetendők. A papság és a pápa joga csak az igehirdetésre és a lelkek szorosan vett gondozására terjed ki. Az egyetemes zsinatot az állam hívja össze; szavazati joguk a világiaknak is van. Egyedül csak a zsinat hozhat egyházi törvényeket, a pápát csak a végrehajtási jog illeti meg. A hit egyedüli forrása a Szentírás. – A Defensor pacist csakhamar lefordították latinról német, olasz és francia nyelvre is. Occam „Dialogus” című műve hasonló modorban tárgyalja ezeket a kérdéseket. Szerinte egyetemes zsinat a pápa összehívása nélkül is összeülhet. A zsinat, sőt a császár maga is ítélkezhetik az eretnek pápa fölött.      A pápa hiába ítélte el a Defensor pacis és Occam tanának több tételét s hiába nyilatkozott a könyv ellen a párizsi egyetem is: eszméinek terjedését, erjesztő hatását s egészen új felfogás kialakulását a pápasággal szemben megakadályozni nem tudták. Így következett el a pápaság világi hatalmának a megrendülése, majd szellemi sugárzó erejének gyengülése. A 14. század filozófiája nominalista és szkeptikus, teológiája terméketlen és álmisztikára hajló, államjogi felfogása egyházellenes. Hiányzottak azok a nagy szellemek, akik egy századévvel előbb sokkal végzetesebbé válható veszedelmeket hitük és tudásuk erejével játszva visszavertek. A fényes 13. századdal szemben beállott a pangás kora.      Az avignoni pápaság azon az úton haladt, amelyen a bizánci egyház siklott le a fejedelmi mindenhatóság uszályhordozójává, amivel itt is, ott is együtt kellett járnia a keresztény szellemiség elvízenyősödésének. Csakugyan: az űrt, mely a középkoriság elsüllyedésével megnyílt, csakhamar új erők töltötték be, a történelem új felvonásai: reneszánsz, humanizmus és vallásszakadás. A krisztusi hit fenntartása az új áramlatokkal szemben lett az Egyház történetének új feladata. Függelék Occam Vilmos, a nominalizmus megújítója Írta: Dr. Kühár Flóris bencés főiskolai tanár, Pannonhalma (forrás: Katolikus Lexikon 1932) Occam Vilmos ferences bölcselő. Született 1300 előtt Occhamban (Londoltól délre). 1312-18 között Oxfordban tanult. 1318-20 között oxfordi tanár (sententiarius). 1324-ben Avignonba hívják, hogy az eretnekség vádja alól tisztázza magát; itt több tételét eretneknek minősítették. Négy évi fogság után rendtársával, Bonagratiával és Cesena Mihály generálissal Bajor Lajos császárhoz menekült Pisába. 1328-ban kiközösítették. A császár pártján állva, éles támadásokat intézett a pápa ellen. Élete végén [miután Bajor Lajos meghalt] ki akart békülni az Egyházzal; lehet, hogy még a pápai feloldozás elnyerése előtt halt meg 1349 vagy 1350-ben pestisben. Occam nevéhez fűződik a nominalizmus felújítása, melyet nagy elmeéllel fejt ki és védelmez a tomista realizmussal szemben. Az egyetemes fogalom (universale) szerinte pusztán jel, természetes jel, a szó pedig intézményes jel. Kifejleszti a terminista suppositio-tant. Az ismeret nála voltaképpen intuitio; elveti a működő értelem és az elmeképek(species) tanát. A filozófiában a szabadgondolkodás híve; etikája voluntarista, a metafizika alapjait ássa alá. Az occami nominalizmus nagyban hozzájárult a skolasztika lehanyatlásához. Feltéve: 2015. július 26.