Részlet
A KERESZTÉNY EGYHÁZ TÖRTÉNETE
című műből
|
Ugyanaz a protestantizmus, amely 1648-ig mindenütt fegyveres kezekkel kívánta kivívni érvényesülését – Németországban tartományi urak harcoltak érte és a svéd királyság hadai, Franciaországban lázadó feudális nagyurak és fanatikus polgárság, Angliában pedig Cromwellnek és hadseregének az angol falvakból verbuvált szektái és kispolgársága –, ugyanaz a protestantizmus: a maga gondolatvilágában és tudományosságában váratlan gyorsasággal jutott el olyan bomlási tünetekhez, amelyekben most már nem az Egyházat tagadta meg, hanem magát a kereszténységet. A bomlás Angliából indult, ahol az állami valláskényszer és gáttalanul elburjánzó szektaképződés vezetett szkepszishez és általában a vallással és a természetfölötti világ felé való fordulással szemben bekövetkezett kételyig és közömbösségig. Az angol szabadgondolkozás elindítója, Lord Cherbury († 1648) kétségtelenül jól látott meg egyet, az angol szektáriánizmus ostoba és értelmetlen fanatizmusát és merőben téves gondolati vágányait és gondolkozási módszerét, s ebből azt a gyakorlati tanulságot kívánta meríteni, hogy a részleteken való vitatkozás helyett azokat az igazságokat keressük, amelyekben a természetes emberi gondolkodás megegyezik. Az igazság kritériumának az ú. n. sensus communis-t jelölte meg, s az emberiség közmegegyezése szerint valóban létezik egy személyes Istenség, iránta feltétlenül tisztelettel kell lennünk: az Istenség felé jámbor és erényes élettel és a bűn elhagyásával fordulunk, a bűnhődés és a jutalom kétségtelenül megvan, ha másutt nem, ezen a világon, s ha egyébben nem, a lélek belső nyugalmában. Elemzései aligha hatottak volna, ha Bacon már előzőleg alapokat nem ad ezeknek.
A pragmatizmus atyja, Francis (Verulami) Bacon (1561-1626) máig is érezhető hatást gyakorolt az angol közgondolkodásra. Ő még a 15. század humanistáinak típusából sarjadt, népszerűsége és fényes irodalmi képzettsége, a humanista tudós-típus politikával is foglalkozó csoportjához tartozik. Fényes politikai pályát futott be, afféle igazságügyminiszter és legfőbb bírói rangban, mint koronaügyész és főpecsétőr s egyúttal belpolitikai államminiszter, de botrányos per bizonyítja róla, hogy megvesztegethető volt. Élete második felét töltötte tudományos munkásságban nem kevesebb becsvággyal, mint hogy az egész angol és európai szellemi életet, kora egyetemes szellemi életét átalakítsa és új alapokra fektesse, az ismeret egyedül lehetséges forrásaként a tapasztalást jelölve meg, harcolva mindenekelőtt Arisztotelész filozófiája s gondolatkincsében mindenekelőtt a metafizika ellen. Művének címe: „Novum Organum”, egyenesen Arisztotelész Organon című művére céloz, annak akar ellendarabja lenni.
Míg a katolikus gondolkodás felemelően, tisztítóan és élesítően hatott az angol gondolkodásra, az angol jellemre való hatóerejének kikapcsolása után a protestantizmusban hamarosan kifejezésre jutott az angol nemzeti egyéniség és nemzeti szellem egyik káros hajlama, a gondolkodásbeli tunyaság. Ettől kezdve a pragmatizmust, a gyakorlati valóság alapjaira való támaszkodást, mint az angol jellem egyik legértékesebb vonását dicsőítik és kultiválják.
Azok a gondolatok, amelyek a 17. század angol gondolkodóinál jelentkeznek, nem kívántak könyvek lapjain és tudósok szobáiban maradni, hanem mint élet- és társadalomformáló tényezők kívántak jelentkezni. Méginkább ilyenekként jelentkeznek Franciaországban, ahol az a nagyszerű mű, amelyet a királyság hajtott végre, egy nemzetnek eddig páratlan politikai és gazdasági egységbe-szervezése: egyre nyomasztóbbá vált a különböző társadalmi osztályok felett, és ekkor még senki sem számította ki ennek baljós következéseit.
Európa történetében addig páratlan tünemény a maga hatásaiban Voltaire (igaz néven Arouet Ferenc 1694-1778). Neve egymagában jelenti a 18. század egész szellemét. Drámaíró volt, költő, publicista, s mint ilyen, a korjelenségek élesszavú ostorozója, történetíró, társadalombölcselő: páratlan szellemesség, irodalmi és anyagi sikerek kitűnő adminisztrációja, az egész világgal és az egész emberiséggel szemben való gúny és fölény jellemzik. Az európai irodalomban ő az első, aki egyedül írásaiban valóságos fejedelmi jólétet szerez magának és akkora szellemi tekintélyt, hogy történelmi korokról, társadalmi jelenségekről, kora eseményeiről való ítéletmódját abszolút igazságnak fogadják el. Fejedelmek tekintik magukkal egyenrangúnak és van idő, a 18. század harmadik negyede; amikor az európai szellemi életnek befolyása szerint valósággal ő a fejedelme: egy, a maga erkölcsi felfogásában, írásaiban megnyilvánuló nézetében és magánéletében egyaránt becstelen és nyíltan erkölcstelen ember, késő aggkoráig. Nyilvános és botrányos ágyasságok és szerelmi viszonyok hőse. A gondolatok, amelyeket terjesztett, egyáltalán nem voltak eredetiek, ő csak a nagy népszerűsítő és alkalmazó volt, sivár gúnnyal támadott mindent, amit a kereszténység vallott, a személyes és jó Isten létezését, Istennek az emberrel való kapcsolatát, Jézus Krisztus istenségét, a kegyelmet és különösképpen az Egyházat. Írásaiban úgy tűnik fel az Egyház, mint vad, falánk, mohó és becstelen szörnyeteg. Ö tette jelszóvá az „Écrasez l'infame” híres gúnyszavát: „Tiporjátok el a gyalázatost!” Negatívumaival volt a kor társadalmára és életére tevékeny hatással volt Rousseau († 1799) is. Koldusszegény sorban született, nehéz gyermekkorral és ifjúkorral küzdött meg, mint író lett gazdag. Közismert róla az az ellentmondás, hogy miközben könyvet írt az ideális nevelésről, ő maga lelencházba adta törvénytelen gyermekeit. Kevésbé szépíró és kevésbé publicista, mint Voltaire, inkább bölcseleti író. Mint ember, testileg-lelkileg beteg – egészen különös, hogy akadhatott egy kor, amely ilyen embertől kívánta ideáljait venni. Rousseau három gondolatot adott korának és az utána következő nemzedékeknek. Az első szerint az ember természeténél fogva jó, romlása később következik be, azért, mert elfordult a természettől és ez a természettől való elfordulás az emberi társadalomban uralomra jutott. A rossztól való megszabadulás nem a természetfölötti felé való fordulás – ellenkezőleg: „Vissza a természethez!” A másik gondolat az ember és embereknek kezdettől fogva való és alapvető egyenlősége, a harmadik: jog a forradalomra. Voltaire és Rousseau a francia társadalomra és közgondolkodásra feltétlen hatást gyakorló egyéni alakok. Mellettük ugyanazokat az alaptételeket követve és az új eszméket tovább sugározva egész szellemi mozgalom nőtt ki, amelyet enciklopédistáknak nevezünk. Az általuk kiadott Enciklopédiában többet kell látnunk, mint egy tárgykörök szerint csoportosított lexikont, mint ahogy valóban több is akart lenni: egy új, a világot pusztán a saját értelmével felfogó, s életét ezzel az értelemmel rendezni kívánó ember dogmatikája. Valósággal a felvilágosodás nagy katekizmusa volt. A nagy Enciklopédia egyes tanulmányait Franciaország legjobb tollai írták, a bölcseleti részt Voltaire mellett elsősorban Diderot és D'Alembert. Az enciklopédiának sorra jelentek meg új és új kiadásai, végül már huszonkét kötet lett, és franciául és négy más európai nyelven valóságos európai nagyhatalom. Az enciklopédia nyíltan és egyenesen mint forradalmi gondolat jelentkezett a kormányok felé, a csoport, amely képviselte, valóságos hatalmi állást épített ki magának Franciaországban, mindenekelőtt a francia akadémián többségre való jutással, valamint a francia kormányzat tényezőinek befolyásolásával, a szalonok meghódításával. A légkör, amely az enciklopédistáknál jelentkezett, nyugtalan volt és feszült, az irány nyíltan vallotta és hirdette a jelen körülményekkel való meg nem elégedését és feltétlenül szükséges változások forradalmi jellegű bekövetkezését. Mielőtt még kitört volna, már egy évtizeddel azelőtt tele volt Franciaország ezzel a szóval: forradalom.
A pragmatizmus és empirizmus atyja: Francis Bacon Francis (Verulami) Bacon, angol államférfi és író (csak névrokona Roger Bacon-nak). Ügyvéd, bíró, az angol alsóház tagja. I. Erzsébet kegyencétől, Essex gróftól szép birtokot kapott ajándékba; mikor azonban Essex kegyvesztett lett és összeesküvést szőtt, Bacon vállalta ellene a fővádló szerepét és megírta az összeesküvés történetét. Ezentúl gyorsan emelkedett: koronaügyész, főpecsétőr, 1618-ban kancellár, Verulam bárója. De már 1621-ben a parlament vádat emelt ellene, hogy a peres felektől pénzt fogadott el. 40 ezer font pénzbírságra ítélték, kizárták a parlamentből és az udvar közeléből. A király ugyan elengedte minden büntetését, de ő nem tért vissza a lordok házába, hátralévő életét tudományos munkásságának befejezésére szentelte. Az egész tudományos élet gyökeres újjáalakítása volt célja, ezért adta főművének a hangzatos címet: Instauratio magna, melynek részei: De dignitate et augmentis scientiarum, Novum organum (Arisztotelész organuma ellen). A természetbölcselet eddigi irányait elhibázottnak tartja, helyettük javasolja, hogy mindig csak a tapasztalásból induljunk ki, és indukció útján (következtetés egyes esetekből az általánosra) állapítsuk meg a természet törvényeit s a bölcselet elveit. Bár erre vonatkozó részleges kísérletei és fennmaradt gyűjteményei teljesen hasznavehetetlenek, vezérgondolatával mégis sokan őt tartják az új tapasztalati tudományok egyik úttörőjének, bár ez érthetetlen mítosz mindazok után, amit névrokona Roger Bacon (kb. 1214-1292) ferencesrendi szerzetes-tanár létrehozott; a természettudományos módszer megalapítója és törvényhozó cím őt illeti. Bacon nem csak mint az egyoldalú empirizmus megalapítója, hanem mint politikai esszék szerzője is híres.
Pragmatizmus: Az anyagot mint az érzetek összességét tekintő, az objektív valóságot a tapasztalattal azonosító szubjektív idealista filozófiai irányzat, amely szerint az igazság ismérve nem az eszmének a lényegében úgysem megismerhető valósággal való megegyezése, hanem a cselekedet gyakorlati hasznossága. Empirizmus: Az érzéki tapasztalatot ismereteink kizárólagos forrásának tekintő, az elméleti általánosítás és a tudományos absztrakció szerepét lebecsülő tan. Csak a tapasztalati tényeket elfogadó vagy figyelembe vevő szellemi magatartás.
A tomizmus is elismerte az ész szerepét az Isten-hit megalapozásában, az erkölcsi normák megismerésében, beszél természetes, tehát értelemmel megállapítható erkölcsi törvényről. Miben különbözik mindettől az Ész deista szemlélete? Abban, hogy az újkorra jellemző racionalizmus képviselője, amely az Ész (ratio) „mindenhatóságát hirdeti: úgy véli, hogy az Ész minden külső körülménytől függetlenül, önmagában képes biztos ismeretekre jutni.
E vonások nemcsak a szűkebb értelemben vett racionalizmusra igazak, hanem a – pragmatizmussal, empirizmussal, kartezianizmussal kezdődő – újkori filozófiára általánosságban, ami „erőszakot tesz” a valóságon, sőt magán a tapasztalaton, t. i. az ember belső tapasztalatán is.
|
vissza