|
1. Meglepő, hogy pont az „FSSPX-ellenállás” az, ahonnan folyamatosan „tűz alá veszik” a „szedesvakantista” tábort – mintha köztük kellene a tulajdonképpeni ellenfelet megtalálni, holott e táborban mindössze néhány jószándékú katolikus próbál hűséges maradni az Üdvözítőhöz korunk katolikus tanításának, az Egyház zűrzavarai és tévedései közepette – és nem oda indítják támadásaikat, ahol szakadás és eretnekségek igyekeznek elpusztítani az igazságot, az Egyházat, a hitet. Ennek oka könnyen belátható: Legalábbis öntudatlanul érzik, hol van az igazság, ugyanakkor mindenképpen ragaszkodni akarnak a lefebvreizmushoz, mert ők akarnak Lefebvre érsek igazi és hű tanítványainak látszódni, akiben [még most is] korunk Isten-küldötte prófétáját látják. Vagyis valójában nem a „szedesvakantisták”, hanem saját maguk ellen harcolnak. Ennek megfelelően görcsösek és makacsok a szemrehányásaik is.
2. Mindazonáltal a „szedesvakantizmus”-ellenzők fő érve, jobban mondva fő motivációja tisztán gyakorlati természetű. A „szedesvakantizmus”, mondják, számos hívőt távol tartana a szentmisétől és a szentségektől, izolációba hajtaná őket. Úgy tűnik, ettől tartanak a legjobban. [Én is hallottam ezt az érvet a következő megfogalmazásban: „Ki kell jönni végre a »gettóból«!”] Persze erre rögtön azt lehet válaszolni, hogy ez legalább bizonyos mértékben változhatna, ha több pap és hívő venné magának a bátorságot, hogy szembenézzen a valósággal, és levonná a konzekvenciákat, ahelyett, hogy az „izolációtól” való félelmükben elmenekülnek a realitástól. Ennyiben itt egy „petitio principii” [bizonyítás olyasmivel, ami maga is bizonyításra szorul] áll elő, egy „circulus vitiosus” vagy modernül kifejezve, egy „self-fulfilling prophecy” [önbeteljesítő jóslat]. Mivel a „katolikusok” félnek az elkülönüléstől, inkább együtt úsznak a „zsinati” vagy „tradicionalista” divatáramlattal (de legalábbis nem túl messze ezektől vagy nem túlságosan ezek ellen), és ezért csak nagyon kevesen vannak, akik ezt nem teszik; következésképpen újfent az izolációtól félnek azok, akik esetleg elvi okokból szívesen velük tartanának. És mivel a legtöbben, papok és laikusok ezt teszik, ezért a „fő áramlaton” kívül csak nagyon kevés mise-hely létezik, ami miatt megint csak nagyon kevesen vannak, akik oda merészkednek, és így tovább... Ráadásul Krisztus igazi követése soha nem volt a többség dolga. Montforti Grignion Szent Lajos-Mária „Levél a kereszt barátaihoz” című művében utal arra, hogy valójában milyen kevés a kereszthordozó Üdvözítő követőinek száma, amiért is Urunk Jézus Krisztus nem azt mondja: „Mindannyian, akik engem követni akarnak…”, hanem „Ha valaki követni akar, úgy vegye magára keresztjét…” [„Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel, keresztjét és kövessen engem.” (Mt 16,24)] – „Jézus azt mondja: »ha valaki«, azaz, ha egyvalaki – nem pedig: ha többen –; hogy ezzel a választottak kis számára utaljon, azokra, akik a Megfeszítetthez akarnak hasonlóvá válni azáltal, hogy hordozzák keresztjüket. Ez a szám olyan kicsi, hogy elsápadnánk, ha látnánk; olyan csekély, hogy ha Isten az igazi kereszthordozókat össze akarná gyűjteni, ahogy ezt egykor a próféta szájával tette, kiáltania kellene nekik: Congregamini unus et unus: Gyűljetek egybe, egyik a másik után, az egyik ebből a provinciából, a másik abból a birodalomból.”
Bizonyos elkülönülés Krisztus követésének szükséges következménye. Ha mi ezt nem akarjuk vállalni, akkor oda kell mennünk, ahová a nagy tömeg összefut, legalább a „tradicionalisták” nagy gyűléseire, mint például az általuk többnyire zarándoklatnak nevezett tömegrendezvényeikre, ahol néhány száz vagy ezer ember összejön. Vagy még jobb, ha a „zsinati egyház” Mega-rendezvényeire, mint például a világifjúsági találkozók vagy a „pápai” misékre megyünk, ahol tízezrek vagy százezrek, sőt milliók vannak, vagy még ennél is jobb, ha a világi eseményekre, mint például futballmeccsekre vagy rock- és popkoncertekre járunk, ahol egészen biztosan nagyszámú társaságban lehetünk. És szintén nem a „szedesvakantisták” azok, akik híveiknek a szentségek vételét megtiltják vagy őket a szentmisék látogatásától eltanácsolják, hanem az Egyház az, aki azt tanítja nekünk, hogy érvénytelen vagy kétséges szentségeket nem szabad fogadnunk és a nem-katolikusok istentiszteleti rendezvényein nem szabad részt vennünk. Jobb híján a „szedesvakantisták” azok, akik a hívek szemét kinyitják és vakságukból kiszabadítják és illúzióikból kihúzzák őket. Ezért gyalázhatók és elítélhetők, de azért nem, hogy ők a hibásak abban, ha a híveknek vasárnaponként nincs szentmiséjük. Ellenkezőleg, nagyon szívesen megszereznék nekik ezt a lehetőséget, ha tudnák.
3. Mivel ezen anti-szedesvakantista görcsölés okaként a félelmet, vagyis az izolációtól való rettegést megtaláltuk, joggal beszélhetünk félelemzavarról, fóbiáról, ami lényegét tekintve pszichológiai és irracionális, ami miatt az érvek keveset tudnak ellenük elérni, miközben saját érveik csak látszat-érvek, ami miatt érzik, hogy ezekkel saját védelmük érdekében egyre folytonosabban és gyakrabban kell maguk körül vagdalkozni.
4. Ehhez először azt kell tisztázni, hogy egy magán-kinyilatkoztatás, legyen annyira nyilvánosan igazolva és érinthet olyan sok közeseményt, amennyit csak akar, mindezek ellenére magán-kinyilatkoztatás marad, mégpedig „magán” az általános Kinyilatkoztatással szemben, ami az utolsó apostollal lezárult, és azóta a hagyomány és a Szentírás által van őrizve és továbbadva. Ezért ez nem alkalmas teológiai érvnek, aminek mindig az általános Kinyilatkoztatáson kell alapulnia. Egy magán-kinyilatkoztatást legfeljebb kísérő érvként lehet felhozni. Például a Szeplőtelen Fogantatásban nem Miasszonyunk Lourdes-i megjelenése miatt hiszünk, akármilyen nyilvánosak és ismertek is voltak ezek, és az Egyháztól sok figyelmet és igazolást nyertek, hanem IX. Pius definíciója miatt, ami nekünk tévedhetetlenül tanúsítja, hogy ez a tanítás benne van az általános Kinyilatkoztatásban, és ezért isteni hittel ragaszkodni kell hozzá. A Lourdes-i jelenésekből ez se nem bizonyítható, se teológiailag nem megokolható. Ugyanakkor Fatimai Miasszonyunknak van egy másik jövendölése is: „A végén Szeplőtelen Szívem fog győzedelmeskedni.” Az Ég Királynőjének e jövendölése abszolút érvényes. „A Szentatya fel fogja ajánlani Oroszországot, ami meg fog térni, és a világ rövid időre békét kap”, mondja a Fatimai Szűzanya, de „ez már (túl) későn lesz”. „A francia királyokhoz hasonlóan fogják megbánni”, tudniillik azt, hogy nem hallgattak az Ég kérésére, hogy ajánlják fel Oroszországot, „aztán megteszik, de ez már késő lesz”, szól az üzenet, amit Lucia nővér 1931-ban kapott. Ez pedig csupán azt jelenti, hogy valamikor a „zsinati pápák” után vagy mellett újra lesz egy igazi pápa, aki XI. Pius és XII. Pius mulasztását helyrehozza. De „ez már késő lesz”, vagyis a katasztrófa már rég bekövetkezett. A Fatimai jelenések tehát tökéletesen összhangban vannak a „szedesvakantisták” véleményével, ami a pápaság és az egyházi hierarchia átmeneti kiesését illeti. A jelenések semmiféle utalást nem adnak arra, hogy a „zsinati pápákban” az Egyház valódi pápáit kell látni. Ha ebben Lucia nővér másképp vélekedett volna, az nem lenne meglepő, hiszen gyakran előfordul, hogy a mennyei üzenetek átadói ezek értelmezésében és felhasználásában tévednek. Jónás próféta meg volt róla győződve, hogy Ninive el fog pusztulni, ahogy ezt neki Isten megjósolta, és nagyon csalódott volt, amikor nem ezt látta. Ugyanis nem értette meg, hogyan értette Isten az üzenetet, amit neki kellett átadni: vagyis feltételes fenyegetésnek, amit bűnbánattal el lehetett kerülni, és nem mindenképpen bekövetkező büntetésnek. Feltéve: 2015. március 13.
5. Mivel a Fatima-i érv mégsem tűnik elég meggyőzőnek, nyílt levelének második részében az „ellenálló”-pap teológiai okokra tér át. Elsőnek egy csomó teológust sorol fel, akik állítólag vagy valóban vitatták egy eretnek pápa ipso facto hivatalvesztését. Különös módon közéjük sorolja Liguori Szent Alfonzt, aki pedig kifejezetten ezt mondta: „Ha egy pápa privát személyként eretnekségbe esne, azonnal elvesztené pontifikátusát” (Ovres Completes 9:232). A mi „ellenállónk” koronatanúi azonban nem Szent Alfonz, hanem Cajetan és Johannes von St. Thomas, mert úgy gondolja, hogy ezeket tudja a leginkább a „szedesvakantisták” által többnyire idézett Bellarmin Szent Róbert ellen kijátszani, aki „De Romano Pontifice” című könyvében kimerítően foglalkozott ezzel a kérdéssel. Ezek után az ember úgy gondolhatja, hogy minden ellenvetés kimerítően meg lett tárgyalva, és az eredmény nagyon világos. Ráadásul azt is számba kell venni, hogy Bellarmin Róbert volt az és nem Cajetan vagy Johannes von St. Thomas, akit nem csak szentté avattak, de 1931-ben XI. Pius pápa egyháztanítóvá tett, mégpedig explicit egyházértelmezése és nem utolsó sorban a „De Romani Pontifice” értekezése miatt. Ily módon az ő tanítása bizonyosan nagyobb súllyal esik latba, mint más teológusoké, akik úgy tűnik, hogy ellentmondanak neki ebben a kérdésben. A „szedesvakantisták” ellenfeleinél az a feltűnő, hogy pont úgy viselkednek, mint az Egyház ellenségei, mikor a már egyszer lefolytatott teológiai vitát konokul ignorálják és helyettük olyan kérdéseket, melyek már rég meg lettek válaszolva, és az ellenvetéseiket, melyek már rég meg lettek cáfolva, folyton folyvást újra felmelegítik és úgy prezentálják, mintha teljesen újak lennének és csak most merültek volna fel. Ahelyett, hogy a viták során eddig adott válaszokat átnéznék, mindent újra és újra egész elölről kezdenek, és úgy tesznek, mintha az eddig felvetett kérdések még megválaszolatlanok lennének. Ezért aztán az sem meglepő, hogy a mostani nyílt levél szerzője szintén a már ezerszer lerágott csontokat, Liberius, Honorius stb. témákat akarja felhozni érvként, ahogy ezt levelének 2. részében előrejelzi. Valóban új érvei a várakozásnak megfelelően nincsenek – ha nem számítjuk az „ex silentio”-érvét, amellyel Aquinói Szent Tamást akarja a maga oldalára állítani, mert ő egyáltalán semmit nem írt eretnek pápákról. Nos, ugyanezzel az erővel a homo-„házasság” vagy az „újraházasodott elváltak” megáldoztatásának támogatói is hivatkozhatnak Szent Tamásra, hiszen az angyali doktor ezekről sem írt egyetlen szót sem.
6. Egy számunkra már ismert angol úr, aki brit bátorsággal viaskodik a „szedesvakantistákkal” és e célból az Egyház apostoliságát igyekszik védelmezni, ami szerinte abból áll, hogy a papok vasárnaponként lehetőleg sok misét mutassanak be és ehhez sok-sok kilométert utazzanak autóval vagy repülőgéppel, egy új utat választott a „szedesvakantizmussal” vívott szakadatlan háborújában, és a „szedesvakantistáknak” tizenkét kérdést tett fel, hogy ezzel szorítsa őket sarokba.
A következő kérdések egyenesen együgyűek, és azt firtatják, hogy miért nem lehetett már a korai időkben, a II. Vatikáni Zsinat előtt „szedesvakantistákról” hallani, hogy ez vajon nem jelenti-e azt, hogy egy zsinatutáni újításról van szó, és ha az elvekből egy ilyen világos következtetés vonható le miért nem lett minden hűnek maradt katolikus vagy legalább ezek nagyobb része „szedesvakantista”; és hogy a „szedesvakantisták” tudatlanságot vagy rossz szándékot akarnak minden katolikus szemére vetni; és hogy miért nem egységesek maguk a „szedesvakantisták” a teológiai kérdésekben, ha olyan világos következtetés vonható le a mai történeésekből.
7. Ugyanez érvényes a többi kérdésre is, mint például a hatodikra, amiben megint az „ex silentio” érvet igyekszik brit úriemberünk felhasználni. Ugyanis itt azt kérdezi, hogy a pápák évtizedes kiesésének, illetve a látszat-pápák által való kiszorításának kérdéséről miért nem volt szó se Fatimában, se Quitoban, miért nem mondott róla semmit Pio atya, vagy a régivágású bíborosok, akiknek tudniuk kellett volna erről, mint például Siri, Stickler vagy Oddi. Egy egyszerű ellenkérdés: Mi van a La Salette-i Miasszonyunk kijelentésével, miszerint Róma el fogja veszíteni a hitet és az Antikrisztus székhelye lesz? Hogy számtalan jövendölésben, mint ahogy Fatimában és Szent János Jelenések Könyvében is, valamint számos egyházatyánál és teológusnál világosan szó van egy pápa-nélküli időről, illetve Rómának ellenpápák általi elfoglalásáról, már több ízben kimutattuk. Mi értelme van akkor egy „ex silentio” érvnek, ami végülis mindig önkényes marad, hiszen ugyanennyire azt is felvethetnénk, hogy vajon egy Angela Merkel vagy egy Obama elnök miért nem beszélt erről a témáról, és mindenekelőtt azt kérdezhetnénk, hogy Lourdesban és Fatimában miért nem esett egyetlen szó sem egy Lefebvre érsekről és az ő „Recognize and Resist” elvéről? Az ilyen nevetséges álérvekkel tetszés szerint mindent, tehát semmit sem lehet bebizonyítani. … 8. A tizedik kérdés valójában három, melyeket már régen megválaszoltunk: a teológusok véleményének eltérése az eretnek pápa esetében (lásd fent és sok-sok helyen), vagy az a kérdés, hogy az Egyház története folyamán eddig miért nem vették el egyetlen pápától, mint eretnektől sem a hatalmát (nagy kunszt, amikor a mostani egy eddig soha nem volt helyzet az Egyház történetében), és hogy a Bibliában az Ószövetség eretnek főpapja megtartja hivatalát (mintha nem éppen az ő hitehagyásuk miatt vetetette volna el Isten az Ószövetség egész hierarchiáját és nem ezért bukott volna ez el – nem beszélve arról, hogy az Újszövetség hierarchiája egészen más és különleges, és hogy itt megint az almának a körtével való összehasonlítása történik).
Igen vicces a tizenegyedik kérdés. Abban az áll, hogy a pokolról festett régi képeken számos pap látható, akik ott szenvednek. De a pápák, püspökök és papok azért égnek a pokolban, mert olyan sok lélekért viseltek felelősséget. Ha Bergoglio nem lenne igazi pápa, hanem csak egy sarlatán vagy bohóc, akkor csak mint ilyen esne büntetés alá. Ki viselné akkor a felelősséget a népek hitehagyásáért, ha a „zsinati pápák” nem igazi pápák? – Ehhez azt a kérdést lehetne felvetni, hogy vajon az Antikrisztus és hamis prófétái szintén nem viselnek felelősséget összes gaztettükért és a lelkek tömeges megrontásáért, amit okoztak, hiszen ők sem pápák, püspökök vagy papok? Vajon ők is csak, mint sarlatánok és bohócok lesznek elítélve?
9. Összefoglalva és áttekintésben csak azt tudjuk megrendülve megállapítani, hogy milyen üresek és ellentmondásosak a „szedesvakantizmus”-ellenzőinek érvei álokoskodásukkal, kártyaváraikkal és szappanbuborékjaikkal. Látszik, hogy minden szalmaszálat megragadnak, és ez megint egyszer azt mutatja, hogy e mögött egy félelem rejlik, a félelem, hogy a logika ereje mégis elviszi őket a – nos, igen, a „szedesvakantizmusba”, amitől annyira rettegnek. Ezért alapjában véve nem tesznek mást, mint magukat szuggerálják. Vége Feltéve: 2015. március 26.
|
vissza