Előszó a fordítótól: Ez a cikk 1976-ban íródott, és sok esetben szinte prófétai kijelentéseket tartalmaz. De az is lehet, hogy mindaz, ami azóta történt annyira logikus, egymásból következő fejlemény volt, hogy ezek meglátásához semmilyen prófétai képesség nem kellett. Napjainkban nagyon fontos felfigyelni rá, hogy a szerző által idézőjelbe tett „tradicionalisták” alatt nem csak az FSSPX-t, illetve ennek „ellenállását” és a többi Ecclesia Dei csoportosulást kell érteni, hanem a „konzervatív” beállítottságú egyháziakat is, akik, bár nem értenek egyet Bergoglio-val, mégis a hivatalos egyházi szervezetben maradnak. A cikk mai aktualitását valójában ez adja meg. A protestantizáló befolyásokat, melyek a katolikus Egyházban már az ú. n. II. Vatikáni Zsinat előtt működtek, a katolikus lakosság alig vette észre, különösen azért, mert a szekuláris környezet erkölcsöt kikezdő hatásától, amiben élt, már nagymértékben meg volt fertőzve. Ez a helyzet az ú. n. II. Vatikáni Zsinattal alapvetően megváltozott azáltal, hogy ezek a hatások jelentősen megerősödtek, nagy publicitást kaptak, és az ú. n. tradicionalisták százalékban alig kifejezhetően kicsiny csoportjainak ellenállására találtak. Ezek az ú. n. tradicionalisták, ahogy már a nevük is mutatja, a dogma és a liturgia területén minden olyan változást elleneztek, ami a katolikus tradíciótól eltért.      Nem szándékom itt részletekbe menően belemenni a „tradicionalista” mozgalom megvitatásába, elég, ha jelenlegi különlegességeit megmutatom mindazok után, hogy a „katolikus” egyházi szervezet bukása immár befejezett ténnyé vált. Mindenekelőtt arra kell emlékeztetni, hogy a „tradicionalistákat” nem szabad az igazi katolikus egyházi szervezet korábbi tagjaival összekeverni, akik semmilyen módon nem vettek részt e szervezet bukásában, és ily módon az igazi katolikus hitet teljes egészében megőrizték, és ezért a mostani „katolikus” egyházat a kezdetektől aposztata szervezetnek tekintették. Ezeket a híveket a mostanáig még szervezetlen maradék katolikus Egyház tagjainak lehet tekinteni, és e cikk szerzője ezek közé tartozik. A „tradicionalisták”, Sátán önkéntelen eszközei a megmaradt, igazi katolikusok megszervezésének az akadályozásában Miközben az ú. n. II. Vatikáni Zsinat kezdetén a „tradicionalisták” tevékenysége a modernista, protestantizáló reformok ellen a katolikus igazhitűség legitim, Istennek tetsző megvédésének tűnt, az idő haladtával egyre világosabbá vált, hogy ez a tevékenység nem csak semmilyen gátló hatással nincs erre a protestantizáló folyamatra, hanem még sikeresen gátolta az igazi katolikusok szerveződését, ami pedig e katolikusok lelkipásztori ellátásához feltétlenül szükséges lenne. A „tradicionalisták” e kudarcának oka a dogmatikus követelmények terén meglevő – a katolikus Egyház tagjaitól joggal elvárható – meglepő tudatlanságuk, és annak a belátásnak a hiánya, hogy a hivatalos egyházi szervezet aposztáziája nem visszafordítható. Ez utóbbi egyébként ugyanaz a hiány, amit a katolikus hierarchia annak idején a protestantizmussal szemben mutatott. A „tradicionalisták” fő jellegzetessége abban a tényben áll, hogy nem hiszik el, hogy a jelenlegi hivatalos egyházi szervezet visszavonhatatlanul egy hitehagyott, protestáns szekta lett. Ehelyett szinte egyhangúlag megegyeznek abban, hogy ez még mindig az igaz, katolikus Egyház, és hogy Montini/VI. Pál [illetve most Bergoglio] és e szervezet püspökei még mindig az igaz, katolikus Egyház legitim autoritásai.      Egyfelől meg vannak győződve arról, hogy a római újegyház még mindig az igazi katolikus Egyház, másfelől tudják, hogy e szekta át van itatva eretnekségekkel. E kettő együtt eredményezi engedetlenségüket az általuk legitimnek tartott felsőbbségekkel szemben, amit gyakorta Bellarmin Szent Róbertre hivatkozva védelmeznek. És szilárdan hisznek abban, hogy ez az eretnekségektől megfertőzött egyház Isten segítségével és saját erőfeszítéseikkel „Istentől előre meghatározott időben” a tökéletes katolikus igazhitűséghez és glóriához visszavezethető.      Mindannyian vonzódnak a latin tridenti miséhez, miközben a NOM érvényességéről megosztott a véleményük. A legtöbb „tradicionalista” hajlik arra, hogy a jelenlegi egyházi helyzetet az ariánus eretnekséggel hasonlítsa össze. Ezért áll Szent Atanáz nagy becsben náluk.      Hogy a teológiailag képzetlen laikusok egy ilyen válogatott, dogmatikus és egyházjogi badarságot elhisznek, nem csoda, de az, hogy ezt a badarságot a „tradicionalista” csoportok teológiailag képzett, egyházi vezetői terjesztenek és védelmeznek, sőt még olyanok is, akik büszkén hivatkoznak teológiai és egyházjogi akadémiai titulusaikra, csaknem felfoghatatlan. Ezen, a „tradicionalisták” által képviselt badarsággal kapcsolatban, mely az igazi katolikus hittel szigorúan ellenkezik, a kánonjog vonatkozó rendelkezéseire utalok:      Can 2314, par: 1.1. CIC azt írja elő, hogy „minden aposztata és minden eretnek és szakadár ipso facto (azaz automatikusan) ki van közösítve”, vagyis, hogy a katolikus Egyházból automatikusan ki vannak zárva. Ez a kánon természetesen a pápákra és püspökökre is érvényes, ahogy az a Can 1325, par. 2-ből is következik, és már egyetlen olyan igazság tagadására vonatkozik, melyet de fide divina et catholica hinni kell. Fontos azt is megállapítani, hogy e felsorolt kánonok nem tartoznak az úgynevezett pozitív törvények közé, melyek a váltakozó körülményekkel együtt szintén megváltoztathatók, hanem olyan törvények, melyek lényegileg a katolikus hittel függnek össze és ezért nem változtathatóak.      Ezen egyházjogi helyzet fényében Montini/VI. Pál [valamint utódai, incl. Bergoglio] és a jelenlegi „katolikus” egyházi szervezet minden hivatalban levő püspöke automatikusan ki van zárva az igaz katolikus Egyházból, mert ők mind kivétel nélkül elpártoltak a katolikus hit alapvető igazságaitól, ahogy ezt a „tradicionalisták” [és a „tradicionalista” érzelműek] maguk is nyíltan bevallják. Ezért ők nem képezhetik az igazi katolikus Egyház legitim hierarchiáját. Az az egyházi szervezet, amit kormányoznak, és melynek tagjai őket legitim vezetőknek ismerik el, ezért egy nem katolikus szekta lett.      Hogy eléje menjek a lehetséges kifogásoknak, az elmondottakhoz szeretném hozzáfűzni, hogy Montini [és utódai incl. Bergoglio] és a püspökök a hitbeli eltévelyedéseiket „konoksággal” követték el, vagyis tudatos és szándékos szembeszegülésben az igaz katolikus hit tanításaival. A „tradicionalisták” másik, alapvető tévedése abból a szilárd hitükből áll, hogy azon hitbeli eltévelyedések, melyek a jelenlegi új-római szervezetet megfertőzték, visszavonhatók, megsemmisíthetők, és hogy ezáltal az igazi katolikus hit ebben a szervezetben megint helyreállítható. A „tradicionalisták” ugyan elismerik, hogy az e szervezettől bevezetett változtatásoknak protestáns jellegűk van – különösen, ami a NOM-t illeti. Ugyanakkor azonban a protestantizmust egy újra visszavonható eretnekségnek tekintik, mert a protestantizmus valódi természetét nem ismerik. Nevezetesen ennek emberre vonatkoztatott erkölcsét, ami megengedi az embernek, hogy bukott természete szerint szokásszerű, bűnbánat nélküli vétkezésben éljen, ami miatt ez egy vissza nem fordítható aposztáziát jelent. [Természetesen, mint tan és vallás, nem pedig, mint egyének.]      A protestantizmus téves megítélésének következtében a „tradicionalisták” arra hajlanak, hogy a jelenlegi új-római szervezetben a protestantizáló folyamatoknak csak a dogmatikai és liturgikus oldalát lássák, és nem veszik észre azt a tényt, hogy ez a folyamat a maga erkölcsi hatásait is előidézte, még pedig akkora mértékben, hogy az aposztata, szokásszerű, bűnbánat nélküli vétkezés, mint például a művi születésszabályozás [gondoljunk csak Bergoglio legújabb produkciójára, arra a kijelentésére, hogy a katolikusoknak nem kell úgy szaporodniuk, mint a nyulaknak, és hogy ennek megakadályozására csomó jól bevált módszer létezik], válás és újraházasodás [pillanatnyilag a legaktuálisabb téma] és az erkölcstelen öltözködés a jelenlegi új-római szektában gyakorlatilag ugyanazt a mértéket elérte, mint a protestantizmusban [mivel ez a tanulmány 1976-ban íródott, a szerző még kihagyta belőle azt az égbekiáltó bűnt, melynek engedélyezését a szinódus jövőre nyilván meg fog szavazni].      Mára ugyanaz a helyzet áll fenn [és ezt 1976-ban írta], amely felelős azért, hogy egy protestáns szekta, mint szekta soha nem tér vissza a katolikus hitre. E körülmények között a „tradicionalisták” összes próbálkozása, hogy az új-római szervezet intézményeit [és tisztségviselőit] dogmatikai és történelmi bizonyítási eljárással arról meggyőzzék, hogy jelenlegi kurzusuk a változtathatatlan, katolikus igazságtól eltér, tökéletesen értelmetlen. Hiszen ezek az intézmények [és tisztségviselők] ezt már régóta tudják, de ez már nem hat rájuk, mert ez az ő tudatos modernizálásuk eredménye, amit az embervonatkozású haladás és embervonatkozású erkölcs vezetett idáig.      A dolgok ilyetén állása mellett a „tradicionalistáknak” az a szokása, hogy a jelenlegi egyházi helyzetet ugyanarra a szintre helyezzék, mint amilyenben az Egyház az ariánus eretnekség alatt volt, teljesen helytelen. Hiszen az arianizmus, tévedésének súlyossága mellett, Istenre vonatkoztatott lelkületű és erkölcsű maradt, és ezért visszafordítható, keresztény eretnekség volt, miközben a mostani hivatalos új-római egyházi szervezet aposztata, protestáns szekta, amit még egy Szent Atanáz sem tudna az igaz hitre visszatéríteni. A „tradicionalistáknak” azon jámbor hite, hogy Isten segítsége mellettük áll ezen új-római szekta megtérítésében, nem fog megvalósulni, mert az ebben való hit megengedhetetlen vakmerőség, ahogy ezt a katolikus hittan, és a történelem és a Biblia tanúsítja. Hiszen Isten nem avatkozik be ott, ahol az ember szabad akarata Isten kegyelmének aposztata módon ellenáll, ahogy ez a szokásszerű, bűnbánat nélküli vétkezés esetében fennáll.      Bizonyíték erre Isten szerepe Egyházának történetében: A keresztény hit a pogány világban Isten segítségével a csodával határos gyorsasággal terjedt el. Ennek az volt az oka, hogy a pogányok eredeti Istenre vonatkoztatottságukat és az Istenre vonatkoztatott erkölcsüket legalább a lényeget tekintve megtartották, és ezért méltók és fogékonyak voltak Krisztus megváltó művére. Ugyanez vonatkozik az eretnekekre. Másfelől azonban Isten nem akadályozta meg, hogy a protestáns aposztaták elszakadjanak az Egyháztól, és az aposztázia az egész világon elterjedjen. Isten az aposztaták között még akkor sem lépett közbe Egyháza érdekében, amikor a katolikusok ezek között reménytelen kisebbségbe kerültek. Hogy Isten ezt Krisztus második eljövetele előtt sem fogja megtenni, miután ezek szinte egészében hitehagyottakká váltak, azt Jézus saját szavai bizonyítják: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8)      Ennek megfelelően az Egyház ünnepélyes nagypénteki könyörgéseiben imádkozik ugyan az eretnekekért és a szakadárokért, a hűtlen zsidókért és a pogányokért, de a hitehagyottak megtéréséért nem, és ha bizonyításomat szabad a tanulságos végletig folytatnom, akkor az ördögért és ennek segítőiért sem. A „tradicionalisták” legsúlyosabb következményekkel járó tévedése korunk eszkatologikus helyzete iránti vakságukból áll. Természetesen hiszik, hogy legvégül az emberiség megsemmisül, hiszen ezt a Biblia világosan megmondja, de nem látják világosan az e megsemmisülést meghatározó tényezőt. A katekizmus első kérdésével kapcsolatban nyilván megtanulták, hogy az emberiség Isten nagyobb dicsőségére teremtetett, ami az Isten parancsaival szembeni engedelmesség által valósul meg és az örök boldogsággal nyeri el jutalmát, de nem látják világosan, hogy a megsemmisülésnek az emberiség megteremtése okának következményeként kell bekövetkeznie, miután az emberiség az Istenre vonatkoztatott erkölcsöt megtagadta.      A „tradicionalisták” természetesen tudják, hogy Krisztus megváltó művével az ősbűn miatt erkölcsileg botladozó emberiséget ellátta azokkal a szentségi kegyelmekkel, melyek Isten parancsainak a betartásához és a lelki üdvhöz szükségesek, és hogy Krisztus Egyházának, miközben rábízta megváltói és üdvkegyelmeinek a szétosztását, azt a világméretű megbízatást adta, hogy az isteni parancsok teljesítésének támogatásával Isten dicsőségét előmozdítsa.      Miként a „tradicionalisták” nyilván szintén tudják, az Egyház teljesítette isteni feladatát, amikor a keresztény hitet az eretnekségek és szakadások ellenére a föld akkor ismert határáig eredményesen elterjesztette, míg az a világméretű szellemi uralmát a 13. században elérte. De amit a „tradicionalisták” nyilvánvalóan nem látnak, az a fent már tárgyalt tény, hogy a 16. század elején, ugyanezen katolikus Egyház papi és hierarchikus tagjainak széles körben elterjedt erkölcstelensége következményeként a protestáns forradalommal kezdetét vette az emberiség hitehagyása az Isten által meghatározott céljától az emberre vonatkoztatott erkölcs felé, és végül ez az elpártolás, a katolikus egyház legnagyobb részének aposztáziája után az ú. n. II. Vatikáni Zsinat utáni időszakban az emberiség gyakorlatilag egyetemes, a pokolra elkötelezett hitehagyásával befejeződött.      Ez a mi mostani, Szent Páltól a tesszaloniniaknak írt második levélben leírt helyzet. („Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket, hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak” (2 Tesz 2,3).) Ez a hitehagyás vezette be az emberiség legutolsó, a megsemmisülését megelőző állomását, azt az időt, melyben a katolikus hit és Krisztus Egyháza már csak nagyon kevés, messzire szétszórt emberben él tovább, miként erre Jézus jövendölése Lk 18,8-ban utal: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” A „tradicionalisták”, mint egy agyrémhez ragaszkodnak kedvenc elképzelésükhöz, miszerint a katolikus Egyház mint nagy intézmény az idők végezetéig fennáll, és ezt katolikus hitük szilárdságával és különösen Krisztus Mt 16,18-ban olvasható szavában való erős hitükkel támasztják alá: „Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat, s a pokol kapui sem vesznek erőt rajta”. Nem látják, hogy Krisztus eme szavai csak Egyházának a világ végéig való fennmaradását garantálják, de a legkisebb támpontot sem adják arra nézve, hogy ez az Egyház mekkora lesz abban az időben; és hogy azt, hogy az Egyház az idők végén csak rendkívül kevés hívőből fog állni, Krisztus Lk 18,8-ban kifejezetten előre megmondta. A „tradicionalisták” térítési akciói csak vágyálmok, melyeket olyan tanulmányokban, cikkekben írnak le, amiket úgy is csak a „tradicionalisták” olvasnak. Túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy az aposztata új-római szektának még egyetlen hitehagyott tagja sem tért vissza az igaz katolikus hithez a „tradicionalisták” akcióinak hatására.      Másfelől azonban a „tradicionalistákat” nem lehet eléggé óvni attól, hogy az aposztata új-római szervezetben való megmaradásuk komoly veszélyt jelent saját lelki üdvük számára. Mert mások megtérítése közben észrevétlenül is szerencsétlen kompromisszumokba bocsátkoznak a hit dolgaiban, miként ezt az ú. n. II. Vatikáni Zsinat előtti Egyház tette azon igyekezetében, hogy a protestáns szektákat visszavezesse a katolicizmushoz, és ami térítés helyett végül a protestantizmushoz való saját áttérésükhöz vezetett.      Ilyen vészterhes kompromisszumot kötöttek azok a „tradicionalista” csoportok, akik ugyan a tridenti misét helyezték előnybe, de a NOM érvényességét elismerték. Egy másik ilyen kompromisszum, amit csaknem minden „tradicionalista” csoport elkövet, az, hogy a mostani új-római szervezet hierarchiáját legitimnek ismerik el, holott ezeket nyilvánvaló eretnekséggel vádolják. Annak oka, hogy ezek a „tradicionalista” csoportok, illetve papok mégis találnak híveket, abban rejlik, hogy a hívek általuk remélik, hogy érvényes szentmiséhez és szentségekhez juthatnak. Csakhogy ez a remény nem mindig indokolt, hiszen a papi funkciókat megengedett módon csak az igaz katolikus Egyház keretében lehet gyakorolni, ami jelenleg csak a maradék katolikus Egyházban áll fenn, és semmi esetre sem az aposztata új-római egyházi szervezetben. Ezért az ott megmaradó „tradicionalista” papokra a Can. 2264 CIC vonatkozik. A „tradicionalista” csoportok laikus tagjai természetesen eredetileg igaz katolikusok voltak, akik lelkileg már elszakadtak az aposztata egyházi szervezetektől [nem csak az új-rómaitól, hanem a fent említett kompromisszumokba belemenő „tradicionalista” csoportoktól is]. Ami hovatartozásukat illeti, ők már tagjai voltak a maradék katolikus Egyháznak. Természetfeletti szemszögből nézve ezért a „tradicionalista” csoportok vezetőit, akik ezen igaz katolikusokat az aposztata egyházi szervezet befolyási szférába visszacsalogatták, a Sátán önkéntelen eszközeinek lehet tekinteni abban az igyekezetben, hogy még a maradék katolikus Egyházat is elpusztítsák. Feltéve: 2015. január 23.