|
Sötét korunk maradék-katolikusainak körében a liturgia kérdése nem jelentéktelen vita tárgyát képezi. Bár mindannyian meglehetősen egységesek a Novus Ordo alapvető elutasításában – jóllehet ennek megokolása egymástól eltérő is lehet: a megítélések az „abszolút érvénytelen”-től az „érvényes, de önmagában rossz”-on át a „nem annyira szentségi”-ig terjednek. De hogy melyik liturgia akkor a helyes, hogy vajon elég-e XXIII. Jánosig visszatérni, vagy inkább „Szent V. Pius misééig” kell-e hátranyúlni, nos, ebben a kérdésben már nincs egyetértés. A vita erről a kérdésről főleg a katolikus ellenállás korai éveiben folyt igen élénken, egészen addig, amíg az 1970-es évek végén a tradíció vezető egyénisége [azaz Lefebvre érsek] az 1962-es misekönyv mellett horgonyzott le, és ezt mint egységes pozíciót közösségének és a vele barátságban levő rendeknek minden, részben drasztikus eszközzel előírta, amiért máig a tradicionalisták soraiban a régi mise vagy régi liturgia nem jelent mást, mint XXIII. János liturgiáját.
Úgy tűnt, hogy ezzel a dolog el lett döntve, már csak azért is, mert a tradicionalisták fiatalabb generációi a régi mise=1962=zsinatelőtti=jó, illetve új mise=1969/70=zsinatutáni=rossz elméletet gondolkodás és kérdések nélkül átvették. Ez addig jól ment, amíg a posztmodernista Ratzinger, alias XVI. Benedek mondaövezte Summorum Pontificum motu propriojával és az egy római rítusnak „rendes” és „rendkívüli” formájú megkülönböztetésével ismét mozgást hozott e liturgikus kérdésbe.
[Lefebre érsek] első érve: XXIII. János reformja ugyanazokat az elveket használja, mint Szent X. Pius a „Divino Afflatur” bullájában. „Ha Önök Szent X. Pius pápának a liturgikus reformról szóló ezen bulláját elolvassák, ugyanazokat az elveket találják meg benne, mint amiket XXIII. János a saját reformja számára felhasznált.” [Lefebvre érsek] második érve: „Ezt a reformot valójában XII. Pius pápa valósította meg, nem XXIII. János pápa.” Az az állítás, hogy e reform valódi irányítói ugyanazok voltak, mint akik VI. Pál pápa reformját elkészítették, „nem igaz”. „Talán a bizottságban lehetséges, hogy néhány férfi ugyanaz volt …, Bugnini talán tagja volt ennek a bizottságnak (XII. Pius pápa bizottságának)”, de XXIII. János pápa Msgr. Bugnini-t a Lateráni Egyetemen betöltött oktatói állásából felmentette, ő „Bugnini ellen volt”. A bizottság elnöke, amely XXIII. János reformját kidolgozta, Msgr. de Matto volt, a Falakon Kívüli Szent Pál bazilika apátja. Ő volt a liturgiareform bizottság elnöke XXIII. János pontifikátusa alatt, és „egy hangsúlyozottan tradicionalista, … nagyon tradicionalista”. VI. Pál pápa alatt elküldték, „mert tradicionalista volt, és Msgr. Bugnini-val váltották fel”. „Ez egy nagy változás … egy nagy változás … ez nem ugyanaz. Nem igaz azt mondani, hogy XXIII. János pápának ez a reformja VI. Pál pápa reformjának a kezdete volt … ez nem igaz.” [Lefebvre érsek] harmadik érve: „Ezért (XXIII. János pápa) ezen reformját illetően azt mondtam, hogy engedelmeskednünk kell a pápának, különösen mivel nincs okunk, hogy ne ezt tegyük.” Csak, ha a hitről van szó, lehetek engedetlen a pápával szemben. XXIII. János könyveiben azonban nincs semmi hitellenes. Ezért kell elfogadnom XXIII. János reformját, míg VI. Pál Novus Ordoját nem szabad elfogadni, mert az a hit számára jelent veszélyt. „Talán néhány részletben azt mondhatjuk, hogy jobb lehetne stb; tudjátok, nincs komoly okunk e reform visszautasítására.” Ad 1.: Való igaz, hogy Szent X. Pius pápa reformjának az volt a célja, hogy a breviárium imádkozás alapszabályait újra visszaállítsa, nevezetesen, hogy egyfelől minden héten mind a 150 zsoltárt el lehessen imádkozni, és másodszor, hogy a Bibliát egy év alatt teljesen ki kell olvasni. [Itt jön egy szakmai magyarázat, hogy ezt hogyan és mivel érte el, aminek nagy részét kihagyom. Csak ezt fordítom:] A kalendárium újra rendezése, hogy a vasárnapok és a nagy ünnepek a misében és a breviáriumban megint előtérbe kerüljenek az odáig túlnyomórészt a szentek officiuma által elfoglalt helyeken, és ezáltal újra visszakerüljenek eredeti helyükre. A szabályos vasárnapok és elsőosztályú ünnepek kiszorítását a szentek ünnepeinek alacsonyabb rangúvá tételével erősen megritkították. Ezzel a reform célja megvalósult. Miért kellett volna akkor még egyszer ugyanezzel a céllal egy ugyanilyen reformot végrehajtani? XXIII. János reformjának valójában egészen más célja volt. Ez a reform már XII. Pius alatt elkezdődött. 1955-ben XII. Pius nem csak a „nagyhét újjárendezését”, hanem a rubrikák „egyszerűsítését” is utasításba adta. A Rítus Kongregáció 1955. március 23-i dekrétumában ez áll: „Mivel korunkban a papok és különösen a lelkipásztorkodással foglalkozó egyháziak napról napra több, különbözőfajta és új lelkipásztori feladattal lesznek megterhelve, úgy hogy az Officium divinum recitálására nem tudják többé a megfelelő belső nyugalmat szentelni, több helyi főpásztor azzal a sürgető kéréssel fordult a Szentszékhez, hogy kegyesen hárítsa el ezt a nehézséget, és legalább a rubrikák nagy számát egyszerűsítse le. A Szentatya, XII. Pius a lelkipásztorkodás iránti nagy gondoskodásában ezt az ügyet megvizsgálásra átadta a szakemberek egyik külön bizottságának, akik egyúttal meg vannak bízva a liturgia teljes reformja számára előtanulmányok végzésével is. Ezek gondos vizsgálat alapján arra az eredményre jutottak, hogy az érvényes rubrikás szabályokat egyszerűsíteni kell, mégpedig úgy, hogy az új normákat rögtön használni lehessen a liturgikus könyvek megváltoztatása nélkül, melyeknek egy későbbi más jellegű szabályozásig változatlannak kell maradniuk.” Elrendelték, hogy „e dekrétum előírásai 1956. január 1-én lépjenek hatályba”.
Tehát valójában „a liturgia teljes reformjáról” van szó, melynek célja az „egyszerűsítés” a lelkipásztorok terheinek a csökkentése céljából. „A rubrikák reformjának az a szándéka, hogy az officiumnak nagyobb egyszerűséget adjon, hogy a modern lelkipásztorok mélyebb nyugalmat nyerjenek a recitáláshoz”, ahogy ezt Dr. Theodor Schnitzler kommentálja [a félreértések elkerülése végett a tanulmány szerzője Dr. Schnitzlert nem pozitív példaként idézi, hanem annak illusztrálására, hogy a modernisták – ellentétben számos tradicionalistával – pontosan látják, hogy mi történt és miért.]
De Dr. Schnitzler még egy másik okot is megnevez az „egyszerűsítésre”: „A liturgikus tudomány, mely elmélyült a keresztény ókorban, azt a vágyat ébresztette fel, hogy egyes liturgikus utasítás megint a régi székesegyházi egyszerűséghez térjen vissza, és ezzel egyesült a liturgikus apostolkodás azon törekvése, hogy a rubrikák nagyobb egyszerűsége lehetővé tegye a liturgiának könnyebb »actuosa participatio«-ját az egyházközség által.” XXIII. János csak átvette és folytatta ezt a reformot, és a megfelelő könyvekbe foglalta. Ő tehát egyáltalán nem ugyanazokat az elveket követte, mint Szent X. Pius. Utóbbi a liturgiát eredeti formájába akarta visszahelyezni, az előbbi a korszellemhez és a kor – szubjektív – „szükségleteihez” akarta igazítani.
Ad 2.: Valóban XII. Pius volt az, aki ezt a reformot elkezdte, mely végül a Novus Ordo-val végződött. És egy és ugyanaz a férfi volt, aki az egész reformot az elejétől a végéig felelősen végrehajtotta, nevezetesen Annibale Bugnini.
Bugnini tehát nem csak „talán” volt „e bizottság egyik tagja”, hanem ő volt ennek titkára, és ezzel a döntő ember, éspedig a reform 1960-as ideiglenes lezárásáig. Bár igaz, hogy XXIII. Jánosnál végül kegyvesztett lett, és mind egyetemi posztjáról eltávolították, mind a tényleges liturgikus zsinati bizottságba nem vették be, holott még titkára volt az előkészítő zsinati bizottságnak, de ekkor a szerencsétlenség már visszafordíthatatlanul megtörtént.
Ad 3.: 1928-ban volt az „Amici di Israele” – akik közé egy csomó püspök és bíboros tartozott – előnyomulása, melynek során azt akarták elérni, hogy a zsidókért mondott nagypénteki könyörgésekből húzzák ki vagy változtassák meg a „perfidis” (hűtelen) szót. A Rítus Kongregáció Ildefons Schuster bíboros vezetése alatt jóváhagyta ezt a kezdeményezést. Az ügy ezután a Szent Officiumhoz került, melynek vezetője Merry del Val bíboros volt, aki élesen visszautasította az ajánlatot. Az indítvány „teljesen elfogadhatatlan, valójában esztelen”, mert a liturgiát évszázadok inspirálták és szentesítették, mondta a hit akkori őrzője. XI. Pius pápa Merry del Val bíborosnak adott igazat, és az „Amici de Israele” tagjainak Schuster bíborossal együtt nem csak kérvényüket kellett visszavonniuk, hanem a Szent Officium előtt tévedésüket esküvel kellett megtagadniuk. XI. Pius ezzel egyidőben betiltotta „Izrael barátait” botrányos kijelentéseik és „vallási indifferentizmusuk” miatt.
Különösen a pap, mint az egyetlen Krisztus személyében cselekvő liturgikus exkluzív rangja lett eltörölve, valamint a pap, az áldozat és az oltár közötti feloldhatatlan kapcsolat, Isten megdicsőítése, mint a liturgia fő célja, a liturgia karaktere, mint az Egyház nyilvános kultusza (a „privát” és a közös breviárium imádkozás megkülönböztetése által) stb. Mindenekelőtt azonban a liturgia egy állandó építési területté vált, melybe kedve szerint bárki belekontárkodhatott; szent és érinthetetlen hagyomány jellegét kortól függő tetszőlegesség váltotta fel. Ezzel a Szentlélek műve emberi kéz munkájává vált. Ezért írja Dr. Schnitzler: „nem azt tanultuk egykor a hittan órán, hogy a római liturgiát adottságánál fogva a stabilitas, a változtathatatlanság jellemzi? Mondjon ki ez a régi iskolai bölcsesség némely igazságot – ezek semmivé foszlanak, ha a 20. század során végbement liturgikus reformokat áttekintjük. … Valóban, ahogy az Egyház élete, úgy a liturgikus élet is állandó mozgásban van. Azt a feladatot kaptuk, hogy a liturgia ünneplésében az Úr halálát hirdessük, amíg vissza nem jön. Tehát halálának és feltámadásának ünnepét mindig hozzá kell igazítanunk a korhoz és a jelen szükségeinek hozzárendelni.” [Így hangzik egy bevallottan modernista vélekedése.] És mindez nem a hit ellen szól, mind ez nem jelent veszélyt a hit számára? „Talán néhány részletben azt mondhatjuk, hogy jobb lehetne stb; de nincs komoly okunk e reform visszautasítására.” Mennyire naivnak vagy a valóságtól elrugaszkodottnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ilyet mondjon? Nem mutatják számunkra világosan a további történések, hogy ezek a reformok mennyire kiüresítették és aláásták a hitet? Hogyan lehetne különben a II. Vatikáni Zsinat a tömeges hitehagyásával megmagyarázható, ha nem az ezt megelőző liturgikus reformokkal? És hogyan a Pius Közösség bukása, ha nem – többek között – az 1962-es könyvekhez való csökönyös ragaszkodásával? Az biztos, hogy ezen az alapon nem mehet végbe az Egyház reformja és a papság megújulása. Csak az Anyaszentegyház igazi liturgiájához, a változtathatatlan római liturgiához, a szent V. Pius és X. Pius liturgiájához való visszatérés lehet az út előre.
|
vissza