|
1. Mint tavasszal a virágok a földből, úgy bújnak mostanság a szóvirágok és különlegességek elő, melyekkel az FSSPX papjai [mind a bent-maradtak, mind a távozók többsége] próbálja meg magát két zsinati pápa, köztük a tradicionalista körökben nemigen kedvelt Karol Wojtyla, alias II. János Pál, küszöbön álló szentté avatására lelkileg felkészíteni. Számukra mégiscsak nagyon fontos dologról van szó. Nem kevesebbről, mint saját egzisztenciális alapjuk – a „recognize & resist” ideológia – megmentéséről, ahogy ezt az amerikaiak olyan szépen és tömören e formulába öntötték: elismerni és ellenállni! [ezzel kapcsolatban lásd a következő cikket: Fóbia a szedisvakantizmustól] Egyfelől tehát el vannak tökélve, hogy a Rómában levő fehérruhás férfit minden áron pápának ismerjék el, kerüljön ez, amibe kerül, másfelől viszont mindenáron meg akarják őrizni saját függetlenségüket és szabadságukat, amihez időközben már annyira jól hozzászoktak. Vagyis, hogy egyfelől azt tegyék, amit akarnak, mondhat a pápa, amit akar, másfelől viszont zabadok maradhassanak, hogy „Szentatyájukkal” arcába nézve permanensen ellene mondhassanak neki. Az FSSPX-nek ez az elliptikus pozíció a különlegessége, ez a „differentia specifica”, ami által minden más csoportosulástól különböznek. Mert ha csak egyszerűen az elismerést állítanák és vennék komolyan, akkor nem lehetne belátni, miért nem olvadtak be már régen az Ecclesia-Dei közösségekbe, és például nővérükkel, az FSSP-vel miért nem egyesültek? Ha viszont az ellenállást valóban konzekvensen végiggondolnák, akkor fel kellene adniuk az elismerést, és így – Isten ments! – a szedisvakantisták közé kerülnének. Hogy tehát saját különleges profiljukat tovább szilárdíthassák és közben jólesően két extrém között, mint a mérsékelt közép helyezhessék el magukat, a Pius-papk kétségbeesetten ragaszkodnak mindkét oszlopukhoz: „Ismerd el és állj ellen!” Hogy e két pólus egymást kölcsönösen feloldja, és hogy emiatt ezek képtelenek szilárd tartást adni, nem jut eszükbe. Ehhez már túlságosan soká hozzászoktak ahhoz, hogy saját ideológiájukban mozogjanak, és gondolkodásuk valódi fix pontjaként már csak saját magukat, illetve Pius Közösségüket és annak boldogulását tartsák szem előtt.
2. Most viszont előállt egy kritikus pont, melyen a „R&R”-ideológia szappanbuborékként fenyeget szétpukkadni: ez a pápa tévedhetetlenségének kérdése. Mert az általuk elvileg elismert pápával szembeni gyakorlati engedetlenség igazolására elengedhetetlen annak elfogadása, hogy a pápa a hit dolgaiban is tévedhet. Mert ha a pápa egyszeriben tévedhetetlen lenne, akkor nem lenne többé kiút, akkor vagy engedelmeskedni kellene neki, vagy – o, elképzelhetetlen borzalom – arra a következtetésre kellene jutni, hogy a pápa egyáltalán nem is pápa, és akkor – amitől az ég óvjon – szedisvakantistává kellene válni! Ezért félnek a Pius-papok ugyanannyira a pápa tévedhetetlenségétől, mint a szedisvakantizmustól. A kérdés tehát az, hogy miként lehet ebből ezt a dilemmát megoldani?
3. Az FSSPX egyik papja, Benoit Storez abbé a „Le Belvédére” 2014. márciusi számában megjelent cikkében úgy véli, hogy a tévedhetetlenség akadálya nem áthághatatlan. A legegyszerűbb megoldás – és ezt 10 évvel ezelőtt teljes komolysággal tényleg állították, hogy megtalálták – természetesen abból áll, hogy a szentté-avatások tévedhetetlenségét általában tagadják. Ezt a hamis teóriát azonban a komolyan vehető Pius-teológusok (tehát nem mindegyik) időközben feladta. Következő kiútként olyan stratégia kínálkozik, mely ráadásul különleges lelkiség és természetfeletti viselkedés aurájának elhitetésére alkalmas: az Istenhez való imádkozás: akadályozza meg Ő a tervezett szentté avatások botrányát. Ilyen szent cselekedetre Franciaország Piuszos elöljárója hívta fel a híveket. Ez nagyon ájtatosnak hangzik, de a tényleges problémát csak nagyon gyengén palástolja el, nevezetesen a saját ideológiát az összedőléstől megóvni. Az ima eddig [most március 29. van, a cikk pont 20 nappal ezelőtt íródott] nem segített, és valószínűleg nem is fog. De ez már amúgyis eső után köpönyeg, hiszen nem ez a kettő lesz a II. Vatikáni Zsinat után az első az ilyesfajta szentté avatások közül.
4. Emiatt a szellemi akrobatika további megerőltetésére van szükség, hogy a kutyaszorítóból kikerüljenek, és az oly művészien kiagyalt „R&R” légvárat ne engedjék darabokra törni az igazsággal való ütközésben. A kreativitásuknak nincsenek határai e téren sem. 5. A német kirakat-teológussal nem összetévesztendő francia Pius-pap, Gaudray abbé nyilvánvalóan valamivel alaposabban tanulmányozta a kérdést, és ezt követően határozottan más véleményre jutott. Nem csak egészen kétséget kizáróan azt szögezte le, hogy a szentté avatások tévedhetetlenek és azoknak is kell lenniük, hanem III. Ince pápával még alá is húzza azokat a feltételeket, melyeket a küzdő egyház a földön egy általa szentté avatott személytől megkövetel: Ezek a rendkívüli kitűnés az erényekben földi élete alatt, és halála után csodák általi megdicsőülés. „Mindkét feltétel elengedhetetlen”, hangsúlyozza III. Ince pápa [mint tudjuk, Bergoglio ezeket a feltételeket sem tartja be először az egyház történetében] és Gaudray abbé vele, és még azt is megmagyarázza a Dictionnaire de Théologie Catholique segítségével, hogy III. Ince pápa mit értett az erények rendkívüli kitűnése alatt. Nevezetesen „az erények heroikus gyakorlását”, „a tökéletesség fokának azt a fajtáját, mely magasan túlmegy a szokásos fokon, melyben a többi ember, még az igazak is, az erényeket gyakorolják”. Idáig rendben is van. De akkor mindezek ellenére hogyan menti meg a Pius-ideológiát az abbé, mert hogy ez a célja az írásának, arról nem hagy semmi kétséget az első pillanattól fogva. Meg kell hagyni, hogy az ő megoldása jóval intelligensebb, mint amiket különben a Pius-körökből hallani lehet. Ezt mondja: Míg korábban hosszadalmas és akkurátus vizsgálatokat folytattak le, hogy minden kicsiny porszemecskét és mindennemű kételyt felderítsenek, mely a boldoggá avatandó személy heroikus erényeit megzavarhatta, addig korunkban már régen nem vesznek megközelítőleg sem annyi időt és fáradságot e célra, mint korábban. A pápa ma már nem ugyanazzal a szigorúsággal ítél, mert ő már nem követeli meg az erénygyakorlás heroikus fokát („aujourd’hui le pape ne juge plus avec la meme rigueur parce qu’il n’exige plus l’héroicité des vertus”). Ily módon ez a kifejezés, „szentté avatás” ma már nem ugyanazt a realitást tartalmazza, mint korábban. Akkor is, ha nem lett ezért ténylegesen kétértelmű, de ez a jelentőség megkülönböztetés ahhoz elegendő, hogy a zsinat utáni szentté avatások tévedhetetlenségében kételkedni lehessen. Az abbé a kételkedésre egy további okot abban lát, hogy a pápák, akik a II. Vatikáni Zsinat tanításait képviselik, az igazság alatt egy új, nevezetesen egy változó, élő és evolúciós fogalmat értenek. Ezért nem akarnak többé igazságokat tévedhetetlenül és örökre rögzíteni. Egyszerűen nem akarják tévedhetetlenségüket használni, ez az a „legegyszerűbb és legradikálisabb” érv, amit Lefebvre érsek mindig felhozott. Ezen kívül a tévedhetetlenség egy segédlet, melyet egy okos aktusnak kölcsönöznek. Ezért folytatták le korábban a szentté avatás vizsgálatait mindig nagy gondossággal és pontossággal. Egyedül a zsinat utáni szentté avatások nagy száma megmutatja már, hogy ma már nem tudnak eleget tenni a gondosság ezen kötelezettségének.
Mindezek után Gaudray abbé arra a következtetésre jut, hogy három érv is megengedi, hogy a zsinati pápák által végrehajtott szentté avatások tévedhetetlenségét megkérdőjelezzük: 1) „szentnek lenni” alatt ma valami mást értenek, mint amit az Egyház ezalatt eddig mindig értett; 2) végleges definíciók lehetetlenek, mert az igazság evolúciós lett; és 3) egy komoly vizsgálat követelményeinek nem tesznek eleget. „Ez nem jelenti azt, hogy a II. Vatikáni Zsinat óta szentté avatott személyek között nincsenek igazi szentek, hanem csupán azt, hogy a szentté avatásokból elrabolták tőlünk azt a bizonyosságot, melyet nekünk a pápai tanítóhivatalnak kellene megadnia.” A pápa általi szentté avatás számunkra kétségen kívül garantálnia kell, hogy valódi szent személyről van szó, akit mi, mint ilyet tisztelhetünk. Nem lehet a mi feladtunk, hogy először megvizsgáljuk, vajon a pápának egyáltalán még helyes elképzelése van-e a „szentségről”, vajon hisz-e még a tévedhetetlenségben, vagy hogy elvégezte-e a házi feladatait. A szentté avatás pont azt garantálja számunkra, hogy ez mind rendben van.
Egyesek talán közbevetik, hogy a zsinati egyház egy dekrétumban továbbra is megállapítja az erények heroikus gyakorlását mielőtt egy boldoggá vagy szentté avatást elkezd, hogy a zsinati pápák is a szentté avatásnál apostoli tekintélyükre és ezzel tévedhetetlenségükre hivatkoznak („Auctoritate Nostra Apostolica“), és harmadszor, hogy legalábbis mindig azt állítják, hogy az ügyet alaposan kivizsgálták. Valójában teljesen érdektelen, hogy a szentté avatás tévedhetetlenségét összességében tagadja valaki vagy csak egyes szentté avatások tévedhetetlenségét. Végülis ugyanoda jutunk. Mert ha néhány szentté avatás nem tévedhetetlen, akkor a szentté avatások általában nem tévedhetetlenek. Ha ma megtörténhet, hogy a pápák a szentté avatásokban tévednek, nem lehetett ez már korábban is így? Vagy kétfajta szentté avatási mód létezik, olyanok, amik tévedhetetlenek, és olyanok, melyek nem azok? És hogyan és milyen kritériumok alapján különböztessük meg mi ezeket egymástól? A pápák tévedhetetlensége a szentté avatások során az Egyház szent voltához tartozik. Ha hiányzik, akkor hiányzik a szent lét, és akkor az az egyház, amelyik ilyet tesz, szintén nem szent, és ezzel nem ő az egyházi tekintély.
6. Milyen más megoldási lehetőségek vannak még ezeken felül? Válaszként tekintsünk Jean-Michel Gleize abbéra, az Econe-i Pius-szeminárium docensére, aki a szubjektív és az objektív tanítóhivatal közötti körmönfont megkülönböztetésével már korábban felhívta magára a figyelmet. 2014. januárjában a Rom-Kurier hasábjait a „Jean-Paul II : un nouveau saint pour l’Eglise?” című tudós tanulmányával töltötte ki. Ebben a következő égető kérdéseket tette fel: „Köteleznek lelkiismeretében minden katolikust az új szentté avatások?”, és „Szentté lehet avatni II. János Pált?” Ilyen egyszerű: Mivel II. János Pál nem szent, nem lehet szentté avatni, ezért szentté avatása csakis hamis lehet. Ez lehengerlő logika! Mert az abbé szerint ami nem lehet, az nincs is. Hogy ezzel megint egyszer a szentté avatás értelme és célja – a tévedhetetlenségéről már nem is beszélve – lesz félretolva, és ezzel az egyház szentségével összességében lesz felszámolva, a professzornak nem tűnik fel. Hiszen pont azt kellene a szentté avatással és ennek tévedhetetlenségével elkerülni, hogy olyan személyeket szentként tiszteljünk, akik nem is azok. Most azonban nem-szenteket is szentté avatnak, és a mi feladatunk kitalálni, vajon egyáltalán szentek-e, és így a szentté avatásuk valódi vagy hamis. Ezen kívül ily módon egy eszköz van a kezünkben, mellyel tetszésünk szerint válogathatunk ízlésünk szerint. Ha egy szent nem tetszik nekünk, akkor ő nem is volt szent, és nem avatható szentté, és ezért a szentté avatása egyszerűen érvénytelen.
7. Ahogy látjuk, a Pius-teológusok ötletgazdagságuk ellenére sem tudnak kimászni a csávából. Akárhogy is csűrik-csavarják, mindig csak egy körben forognak, és a végén utolsó konzekvenciaként az Egyház tévedhetetlenségét és szentségét kell tagadniuk, mert az „elismeri és ellenállni” ideológiájukat mindenképpen meg akarják őrizni. A fent említett Gaudray abbé még megnevezte azokat a teológiai okokat, melyek alapján a szentté avatásoknak tévedhetetlennek kell lenniük, és ehhez Melchior Cano-t idézte: „Nem lehetséges, hogy a legfelsőbb Pontifex az egész Egyházat olyan dolgokban, melyek az erkölcsöt és a hitet érintik, tévedésbe vezesse. Ez történne azonban, ha tévedni tudna a szentté avatásokban. Az emberek elé egy elátkozottat tiszteletre méltónak mutatni be, nem azt jelentené végül, hogy magának az ördögnek emelnek oltárt?”, hogy ezt követően rögtön ezt a kérdést tegye fel: „Hogyan áll ez a kérdés a II. Vatikáni Zsinat óta? Alá kell vetni magunkat a pápa ítéletének, aki ma egy szentet avat?” Jegyezzük meg: „Nem lehetséges, hogy a legfelsőbb Pontifex az egész Egyházat olyan dolgokban, melyek az erkölcsöt és a hitet érintik, tévedésbe vezesse”, se látszat szentté avatásokkal, se stimulálással! Teológusunk fent egy ilyen elképzelést még szentségtörőnek nevezett, és most hirtelen lehetséges lehet ez? Mert szerinte a II. Vatikáni Zsinat óta minden más, és ezért számunkra megengedett, hogy az általunk elvileg elismert a pápa ítéletének ne vessük alá magunkat?
Igen, valóban megváltozott valami. A II. Vatikáni Zsinat egy új egyház megalapítása volt, egy ember csinálta egyházé, ami nem szent többé és nem tévedhetetlen többé. Egy egyház, amelyik egy Karol Wojtylát szentként állít elő, nem lehet a mi Anyaszentegyházunk. És egy „pápa”, aki egy ilyen szentté avatást elvégez, nem lehet a mi Szentatyánk. Mert a mi Szentatyánk az ilyen dolgokban nem téved, és nem csal meg bennünket hamis szentté avatásokkal. Ezt a Szentatya semmiképpen nem teheti meg, amilyen kevéssé Anyaszentegyházunk sem tudja ezt tenni. Ő éppen ettől a Szentatya (nem szükségszerűen személyes szentsége miatt). folytatása ITT található
|
vissza