|
A válság, melyben az FSSPX jelenleg megrekedt, főleg két olyan okra vezethető vissza, melyek valójában korábban az erejét jelentették, mostanra azonban – talán, mert túlságosan rájuk hagyatkoztak – döntő gyengeségükké váltak. Az alapító Az FSSPX első és legjelentősebb ereje kezdettől fogva alapítója, Marcel Lefebvre érsek személye volt. Az ő szentéletű és szeretnivaló személyisége, egyházférfiúi jelentősége, határozott és világos szavai, melyeket mindig annak kifejezésére használt, ami oly sok jó katolikust a zsinati és zsinatutáni bűnök láttán foglalkoztatta, ugyanakkor minden körülmény között megőrzött méltóságteljes viselkedése – mindez mély benyomást tett a hűnek maradt hívek nagy számára, és képes volt arra, hogy különféle helyekről egybegyűjtse és összekösse őket. Lefebvre érsek jótállt a közösségéért. A hívek nem az FSSPX-hez, hanem Lefebvre érsekhez mentek. A hívő nem Pius-tag, hanem lefebvrista volt.
Amilyen fontos és előnyös ez az erős személyiség az FSSPX és egyáltalán az egész tradicionalista mozgalom számára a kezdetektől volt, ugyanolyan nagy veszély rejlik már önmagában abban, ha valaki túlságosan egy személyre támaszkodik vagy számít. Hiszen egyetlen ember sem él ezen a földön örökké, és ha a személy elesik, akkor ilyen esetben a támasz is megszűnik. John Daley ezzel kapcsolatban már 2006-ban egy figyelemreméltó dolgozatban ezt írta („Archbishop Lefebvre and Sedevacantism”): Értelmetlen lenne arról vitatkozni, melyik volt az igazi Lefebvre érsek: Az egyszerű igazság az, hogy az érsek ingadozott. Amíg abban rendíthetetlen volt, hogy a zsinattal egy új és hamis vallás keletkezett, abban a kérdésben habozott, hogy vajon az új vallás pápái egyúttal a katolikus Egyház fejei is lehetnek vagy sem. A rendkívüli bűnök heves reakciókat váltottak ki belőle: az 1976-os felfüggesztés, az 1985-ös szinódus, a hamis vallások búcsúja 1986-ban Assisi-ben, az 1988-as kiközösítés – mindezek az események ama határozott nyilatkozat megtételének küszöbére vitték el, hogy ezen események felelősei nem lehetnek pápák. Olyan férfiakhoz való szoros kapcsolat, mint P. Guérard des Lauriers és de Castro Mayer püspök, valamint olyan könyvek, mint például Arnaldo Xavier de Silveira művei, ebben az irányban erősítették meg. Mégis, bár ilyenkor már egy lépéssel kint volt az ajtón, rendre megingott – és visszalépett. A római Francia Kollégiumban kapott szeminarista kiképzése a híres Pere le Floch alatt egy életre beoltotta őt a liberalizmus és ennek minden árnyalata ellen. Egyházi pályafutása a szervezésre és a diplomáciára készítette fel. Ezek közül egyik sem csinált belőle speciális teológust vagy nem szerezte meg számára a hajlamot, hogy azzá váljon. Az ő szerepe a zsinat alatt és után láthatóan a tradíció védelmezése: szervez és ügyesen tárgyal, de bizonytalan a korábban elképzelhetetlennek tartott események teológiai megítélésében. Teljesen – és ezt jó okokból – a nagyon képzett és szentéletű teológiai tanácsadójára, Victor-Alain Berto atyára támaszkodott, aki a II. Vatikáni Zsinat alatt az érsek sok intervenciójának felelőse volt. Csakhogy Berto 1968-ban meghalt, mégpedig mint oly sok hithű klerikus, a II. Vatikáni Zsinat hitehagyása miatt elszenvedett lelki kínok következtében. Lefebvre érsek soha többet nem talált olyan tanácsadót, akiben annyira tökéletesen megbízhatott volna, mint Berto atyában, akkor sem, amikor a leginkább szüksége lett volna ilyenre. Az ember teljesen bele tudja magát élni abba a kényszerhelyzetbe, amelyben Lefebvre érsek a válság szerfelett súlyos ekkleziológiai aspektusával egyedül állt szemben; és képtelennek érezte magát ezt annak szellemében felfogni, és tényleg szívtelenség lenne, ha ezt nem értenénk meg. A hitet védeni, a papság intézményét továbbadni és a hívek számára a szentségek hozzáférhetőségét biztosítani, de a vatikáni lélekgyilkosok státuszát firtató kérdést kikerülni: akkor is, ha ez sajnálatos, de legalább érthető taktika. Napjaink bizonyos meggondolatlan fiatal szedisvakantistái, akik nem bírják a visszapillantás adományát és nagyonis készek mindig a felelősök megnevezésére, láthatólag nem tudják elképzelni, hogy a felelősségnek mekkora súlya nyomta Lefebvre érseket, amikor reszketve fontolóra vette azt a szörnyűséget, ami a szedisvakantizmust jelenti.
Láttuk, hogy a mítosz nem felel meg a valóságnak, miszerint Lefebvre érseknek határozott és egységes iránya lett volna a II. Vatikáni Zsinat pápáinak az elismerésében, miközben folyton és szigorúan visszautasította a szedisvakantizmust, mint egy világosan megcáfolt tévedést. Ellenkezőleg, az érsek gyakran annak a véleményének adott hangot, melyek annyira kérlelhetetlenek voltak, hogy ma az FSSPX egyetlen papja vagy szeminaristája nem merne kimondani attól való félelmében, hogy kizárják a közösségből. Legyünk becsületesek abban, ami ennek a szituációnak a gyökereit illeti. Az FSSPX független tradicionalista apostolkodása eredetileg csak egy átmeneti szükségállapot ideiglenes segélyakciójának volt tervezve. Érthető, hogy senki nem látta előre a válság hosszú időtartamát. Olykor szükségintézkedéseket kell hozni, mielőtt még idő lenne az ezt követelő kényszerhelyzet teológiai értékelésére. De egy tartós és hatásos apostolkodás már nem lehetséges, ha nincs szilárdan a teológiában megalapozva. Ez nem csak azt jelenti, hogy a sikeres apostoloknak megfelelő teológiai képzettséggel kell rendelkezniük, bár erre is szükség van. Hanem azt, hogy maga az apostolkodásuk alapjának, természetének, tetteinek és céljainak szintén teológiailag meghatározottnak kell lenniük. Ez nem volt és most sincs így az FSSPX-ben, mert az a végrendelet, amit Lefebvre érsek az általa alapított közösségnek hátrahagyott, nem tartalmazta a zsinati egyháznak a katolikus Egyházhoz való kapcsolatának ekkleziológiai meghatározását. Az FSSPX válsága addig fog tartani, amíg ezt a hézagot teljes egészében be nem zárják, ha ez egyáltalán lehetséges. [Vigyázat! Ez egy 2006-os, tehát jóval a 2012-es események előtti megítélés! Ma már ehhez az okhoz még nagyon sok más is hozzátevődött.] És a válságot nem lehet letagadni. Negyed századdal ezelőtt az FSSPX-t elárasztották a hivatások, sok papi követője volt, és abban a helyzetben volt, hogy sikerét a modernista szemináriumok és a modernista klérus nyilvánvalóan szomorú helyzetével szembe tudta állítani. Mindenki számára ismert, hogy ez a dicsőség elmúlt. Kevesebb hivatás van, a szemináriumokból nagy számban tanácsolják el és zárják ki a kispapokat, alig van jele a közösség papjai között valamilyen teológiai elitnek, eltűrnek olyan papokat, akik meg vannak fertőzve az újítás mániával, a hívek második generációjában nagy az aránya a távozóknak, még azoknál is, akiket a közösség saját iskoláiban oktattak – az egész szomorú történet tagadhatatlan, és javulás nincs kilátásban. Időközben a közösség a teológiai vitákban nem csak a szedisvakantistákkal, hanem az indult-csoportokkal [Ecclesia-Dei csoportokkal] szemben is vesztes, melyek figyelemreméltó vonzóerőt mutatnak fel, és meglepő alkalmasságot, hogy egy képzett és körültekintő klérust képezzenek ki. Az intézmény Az FSSPX második erőssége ő maga volt mint intézmény. Senki másnak nem sikerült, csak Lefebvre érseknek a közösségével, hogy egy világméretű szervezetet építsen fel, mely – legkésőbb az 1988-as püspökszentelésig – mindennel rendelkezett, ami az egyházi élet fenntartásához szükséges: papok, püspökök, szemináriumok, priorátusok, miseközpontok és kápolnák, iskolák – valójában egy saját pápa nélkül minden egyebük megvolt. Ez biztosan egészen döntő erő volt, mely a közösséget az egyházi struktúrájukból kiűzött hűséges katolikusok számára gyűjtőmedencévé tette, és egyfajta pótegyházzá alakította.
De itt volt az a pont is, melyből az erőből egy egészen döntő gyengeség lett. Mert az Egyházat senki nem pótolhatja, egy pótegyházat senki nem teremthet. Az FSSPX soha nem lehetett pótlék az Egyház számára, hanem csak egy szükségmegoldás, hogy az Egyház legfontosabb javait a hitelhagyás idején átmentse: az igaz hitet, a katolikus papságot, a hagyományos szent szemináriumokat, és mindenekelőtt a szentmiseáldozatot. Eltekintve a vallásosság és a hit számára fennálló veszélytől, mely abban rejlik, ha egy lelki közösséget az Egyházzal tévesztenek össze, és emiatt az egy szekta megalakulása felé tart, ez bevált módszer volt, hogy a tradicionalisták egykori ellenállási mozgalmát egészben és egyszerre kényelmesen bezsebeljék. Mert ugyanúgy, ahogy a zsinat után sok katolikus egyszerűen az intézményhez való ragaszkodásból zsinati lett – mert maga az intézmény, a plébánia, az egyházmegye stb. zsinati lett –, úgy történt most a Pius Közösség tradicionalistáival is. Priorátusaik, kápolnáik stb. iránti puszta ragaszkodásból, egy talán rosszul értelmezett engedelmesség- és hűségkapcsolatból, a biztonság utáni vágyból, de talán csak egyszerűen megszokásból és kényelmességből hagyták magukat a Pius Közösségtől egy új irányba sodorni, ami – amiről bizonyos főnökök utóbbi időben tett minden üres szólama sem tud félrevezetni – egyenesen a zsinati egyházba vezet.
Így lehetne tehát éppen az FSSPX válsága sansz arra, hogy a dolgokat megint újból és világosabban lássuk, hogy ezáltal elkerülhessük a csapdákat, melyek olyan végzetesek a hit és a lelkek számára. De sajnos, ahogy éppen ez a történet is mutatja, nem tanulunk a múlt hibáiból, és ezért minden állandóan újra megismétlődik.
|
vissza