„A prófétai beszédet ne vessétek meg”
Írta: Fekete Sándor Pál
Részletek a „Hallgassunk a prófétákra” című könyvből

A prófétaságról

Tehát a jövendölés, a jövő eseményeinek előre való kijelentése nem is lehetséges?
     Természetes szinten valóban nem!
     Hogy mégis van jövendölés, arra bizonyság a kereszténység szent könyve: a Szentírás. Az Ószövetség 45 könyvéből 17 prófétai írás.

De kik voltak a próféták?
     Ma próféta alatt olyan személyt értenek, aki előre megmondja a jövőt. Pedig e szó értelme kiterjedtebb. E görögből származó szó értelme: „valakinek nevében beszélni”. A régi zsidóságnál prófétának az olyan embert tekintették, aki Isten üzenetét továbbítja embertársainak, tehát az ő nevében beszél.

Dehát Isten valóban szól-e az emberekhez? Vagy legalábbis egyesekhez, az általa kiválasztottakhoz? Miért ne szólhatna? Talán valaki megtilthatná neki? Sőt, ha Ő értelmes lényeket, embereket teremtett, akkor kell is, hogy szóljon hozzájuk, akaratát, kívánságát velük közölje! Ezért is kezdődnek a Szentírás prófétai írásai rendszerint e szavakkal. „Szólott az Úr ... prófétához”.

Dehát valóban Isten szólott-e hozzájuk? Nem saját maguk találták-e ki azt, amit hirdetnek? E kérdést jogosan tehették fel velük szemben az emberek. Ezért nekik szavaik isteni eredetét bizonyítani is kellett. A prófétáknak szavaik igazolására az Úr két különleges eszközt adott: a csodatevés adományát és a jövendölést. Ezek egyike sem származhat emberi képességekből, tehát aki ezekkel bír, az tudását csak Istentől kaphatta. A jövőt ugyanis egyedül csak Isten ismeri; nem csak mindentudása miatt, hanem azért is, mert Ő tart kezében, hatalmában minden változást.
     A jövendöléseknek teljesedése tehát a prófétai küldetés legnagyobb igazolása. Ezért is írta Ezekiel próféta: „Amikor majd bekövetkezik a megjövendölt dolog (mert íme bekövetkezik), akkor majd megtudják, hogy próféta volt közöttük.” (Ez 33,33)

De a jövendöléseknek gyakran van egy másik célja is, hogy ti. kapcsolódnak a prófétai küldetés két fő feladatához. Ezek:
     1. Az isteni tanításoknak, hitigazságoknak (kinyilatkoztatásoknak) közlése: A kinyilatkoztatásokhoz kapcsolódó fó jövendöléscsoportok: a Messiásról szólók és a világvégére vonatkozók.
     2. A nép figyelmezetése, erkölcsi irányítás, buzdítás a helyes életmódra. A prófétai figyelmeztetéseknél gyakran előfordul, hogy azokban az Úr egyszerre azt is közli, hogy milyen büntetés, csapás vár a népre, ha a prófétai intést nem fogadják meg. (Pl. Jeremiás felszólításaiban a babilóniai fogság megjövendölése.)

Alapigazság az, hogy a jövendölések sohasem az emberi kíváncsiságot kívánják kielégíteni. A jövő tudása Isten legmélyebb titkaihoz tartozik. Ő ebből csak akkor fed fel részleteket, ha ez egyúttal az Ő céljait és az emberek lelki javát szolgálja.
     A jövő megismerése a keresztény tanítás szerint a Szentlélek Isten ajándéka (karizma). Ebben Isten azokat részesíti, akiket erre bölcsességében kiválaszt.

Prófétának lenni legtöbbször terhes feladat volt. Mint ahogy élettörténeteikből tudjuk, küzdeniük kellett meg nem értéssel, harcolniuk kellett álpróféták megtévesztése ellen, üldöztetést kellett elszenvedniük, és legtöbbjük vértanúsággal fejezte be életét.

Még egészen röviden arról, hogy miként kapták a próféták az isteni közléseket.
     Mózes könyvében ezt olvashatjuk: „Ha valaki az Úr prófétája, annak látomásában jelenek meg, ... és szólok hozzá.” (4 Móz 12,6)
     E természetfeletti közléseket jellegzetességeik alapján három csoportba oszthatjuk:
         a) látomások útján kapott képszerű ismeretek;
         b) hallomás által kapott szóbeli közlés (esetleg látomás keretében);
         c) sugalmazás, azaz a lélekben közvetlenül tudatosuló megismerés.

Akik ily rendkívüli módon – akár elragadtatásban, akár anélkül – kapnak Istentől ismereteket, azokat misztikusoknak nevezzük. E szó utal a történések titokzatos voltára, melyet ők átélnek. Ha a közlés tartalma embertársaiknak szól, és azokat ők hirdetik, akkor prófétálnak.

A kereszténység prófétái

Jézus Krisztus eljövetelével alapvető változás állt be a prófétálásban. Általa ugyanis teljessé vált az isteni kinyilatkoztatás, így többé nem volt szükség további hitigazságok közlésére. Ezzel az első, és legfontosabb prófétai feladatkör megszűnt.
     De nem szűnt meg továbbra sem a második, a figyelmeztető prófétai feladat és a jövendölés adománya is fennmaradt.

A kereszténység története bizonyítja, hogy időnként felléptek prófétai adottságú emberek – férfiak és nők –, akik különleges (jelenésekben, látomásokban kapott) isteni megbízásra, az evangéliumi tanítás egy-egy elhanyagolt részére irányították a figyelmet szavakkal és életükkel. (Ilyennek köszönheti sok szerzetesrend a megalapítását.)
     Ugyancsak az egyháztörténelemben találunk bőséges példát arra, hogy minden időben éltek olyan személyek, akik a jövőt bejelentették. Ezek sora már az apostolokkal kezdődött (pl. Szent Pál is több ízben jövendölt). Éppen ezért joggal tanította Aquinói Szent tamás: „A jövendölés a Szentlélek adománya, mely az Egyházban az idők végezetéig fennmarad.” A jövendölések is mindenkor az emberek lelki javára hangzanak el. Akár figyelmeztetésekkel együtt, akár önállóan.
     Szent Pál intő szavai: „Ne oltsátok ki a Lelket, s a prófétai beszédet ne vessétek meg. Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg” (1 Tesz 5,20-21) és az emberi okosság is arra indít bennünket, hogy a valódinak talált [egyházilag elismert] természetfeletti eredetű közléseket megszívleljük. Hiszen ezek hozzánk, a mi érdekünkben szólnak.

Különösen nagy ezek száma olyankor, midőn a történelem zavarai, erkölcsi hanyatlás, hittől való elfordulás szükségessé teszi az emberek prófétai üzenetek által való külön figyelmeztetését. Éppen ezért találunk ezekre sok példát az utolsó két évszázadban.

Ha az utolsó időket vizsgáljuk, akkor azt kell látnunk, hogy az nem csupán nagy, tragikus eseményekben bővelkedik, hanem azokat előre kijelentő jövendölésekben, prófétai figyelmeztetésekben is. Sőt, még azt is hozzátehetjük, hogy soha nem volt olyan történelmi időszak (beleértve a régi zsidó próféták századait is!), melyről ennyi prófécia hangzott volna el, mint éppen a mi korunkról.
     De egyúttal azt is meg kell mondanunk, hogy még soha nem fogadta a jövendöléseket, természetfeletti eredetű megnyilatkozásokat olyan közöny, semmibevétel, mint éppen korunkban. A prófétai figyelmeztetések hangját elnyomja a hírözön, ami a mai emberre valósággal rázúdul. Emellett ki figyelne azokra a jövendölésekre, melyek már évszázadokkal ezelőtt hangzottak el.


[szerk. megj.: A fenti cikket különösen a következő kijelentései miatt közöltem:
     1) A próféták „valakinek a nevében beszélnek”, azaz Istennek azon üzenetét tárják fel az emberek előtt, melyek azok lelki üdvét szolgálja. – E nagyon fontos tény ismeretében fontos leszögezni:
     Isten soha nem küld olyan üzeneteket, melyeknek semmi értelme. Bár korunkról nagyon sok jövendölés szól, de ezek közül a hitelesek mind régiek (lásd a La Salette-i, Fatima-i, Quito-i, a Szent Nílus-féle jövendöléseket). A legújabbak többek között éppen azért sem lehetnek hitelesek, mert vagy semmi lényegesről nem szólnak, különösen nem a mai nagy hitehagyásról (Medjugorje), vagy ha mégis szólnak, csak a régi ismert üzeneteket szajkózzák.

2) A cikk azon megállapításának, hogy „még soha nem fogadta a jövendöléseket, természetfeletti eredetű megnyilatkozásokat olyan közöny, semmibevétel, mint éppen korunkban” több oka is lehet. Az egyik az, hogy csak a közelmúltban is teméntelen ok lett volna már, hogy Isten elpusztítsa ezt a világot. Nincs olyan szent, olyan hittudós, aki ne azt mondta volna, hogy olyan dolgok, mint amik ma tömegével történnek, soha nem történhetnek meg, mert Isten nem engedi. Jóformán nincs olyan mindig érvényesnek mondott természeti törvény, melyet ne rúgtak volna már fel, és mégse történt semmi. Ha egy gyereknek sokszor mondják, hogy elvágja az ujját, ha a késsel játszik, és a gyerek mégis játszik a késsel, és mégse sérül meg, akkor egy idő után már egyáltalán nem fog hinni az őt figyelmeztetőnek. Azt hiszem, az emberek eleinte jobban tartottak a jövendölésektől (például 1950-ben a bajor Irlmaier szavaira vagy 1996. június 6-án Amerikában), mint most, amikor a vég ugyan bizonyára közelebb van, viszont bebizonyosodott, hogy az eddigi figyelmezetéseknek semmilyen következményük nem volt.

3) A cikk írója megállapítja: „Különösen nagy ezek [a jövendölések] száma olyankor, midőn a történelem zavarai, erkölcsi hanyatlás, hittől való elfordulás szükségessé teszi az emberek prófétai üzenetek által való külön figyelmeztetését.” (Sajnos, a könyv ezután a hiteles, hithű jövendölések mellett a mostani kétes, semmitmondó, a hitválság tényleges okairól egy szót sem ejtő, sőt azokat elkendőző „jóslatokat” is igazként tárgyalja. E sajnálatos tény ellenére az idézett megállapítása helyes, ráadásul nagyon logikus.)
     És éppen ezért elgondolkoztató:
     Ugyanis, ha nem egy közvetlen isteni beavatkozás előtt állunk, akkor soha annyi hiteles, igaz prófétának, jelenésnek nem kellene lennie az Egyházban, mint éppen napjainkban! Csakhogy az Egyházban ma sem szentek, sem próféták, se hiteles jelenések, se hiteles isteni üzenetek nem fordulnak elő! A 20. század nagy szentjei vagy nagy személyiségei, például Pio atya, Konnersreuthi Neumann Teréz, Henry Daniel-Rops, mind-mind meghaltak a 60-as években. Lefebvre érsekkel szinte az utolsó katolikus főpap is távozott ebből a világból.
     Akármit is hoz a jövő, nem alaptalan az a feltételezés, hogy ez a világ már nem hozható rendbe, következésképpen lejárt a jövendölő szentek ideje, és elérkezett azok kora, akik csak a közvetlen természetfeletti segítséggel képesek kitartani. A Quito-i Szűzanya mondta: „Megmenekülni ezen eretnekségek szolgaságából nagy akaraterőre lesz szükség, állhatatosságra, bátorságra és az Istenben való nagy bizalomra. Ezek mindegyike az Isten Fiának kegyelemteljes ajándéka lesz azok számára, akiket Ő kiválaszt a helyreállítás munkájára.”
     És ne feledjük azt sem, ami Szent Nílus jövendölésében áll, ti., hogy a mi korunk embereinek „senkitől sem lesz lehetőségük meglátni a tudás fényét”, és hogy „akkor a végtelenül jó Isten látja az emberi faj bukását, és megrövidíti azokat a napokat azon kevesek kedvéért, akik még megmenekültek, mivel az ellenség még a kiválasztottakat is kísértésbe akarja vinni”.

4) Maeßen atya azt mondta, hogy nem csak Ferreri Szent Vince, de Nagy Szent Gergely pápa is úgy gondolta, hogy az ő kora megérett az Antikrisztusra, vagyis a végítéletre. Az atya úgy vélte, hogy mindkét esetben igaz volt, hogy a régi világnak vége lett: a pápa korában csak a barbár népek megtérése „húzta” ki a kereszténységet a válságból, Szent Vince idejében pedig az új világok felfedezése, amivel új keresztények milliói „születtek”.
     Ha ezt a teóriát elfogadjuk, akkor a 2000-es év is fordulópont lehet az emberiség életében: rengeteg esemény igazolja ugyanis, hogy az addig ismert világnak ekkor szakadt teljesen vége, hiszen ami most van és ezután jöhet, az már egy „történelem utáni” kor, százszázalékig szembe Istennel, a Teremtővel, az Ő parancsaival, a teremtményeinek adott „használati utasításaival”.
     Maeßen atya a továbbélés lehetőségeként – hasonlóan a két szent korában történtekhez – vagy a zsidók megtérésében vagy az ortodoxoknak a katolikus Egyházzal való újraegyesülésében nevezte meg. Most azonban úgy tűnik, erre a kettőre nemigen lehet már számítani. Sokkal inkább úgy néz ki, hogy a szenteknek a mi időnkre szóló jövendölései ténylegesen megtörténnek, nem csak „bizonyos értelemben”, ahogy Szent Vince és Szent Gergely idejében.


Feltéve: 2012. november 23.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA