|
(A keresztény lelkiség alapelvei) Írta: P. Garrigou-Lagrange Reginald O.P. A hittudomány tanára a római Angelicum-Egyetemen a Pázmány-Egyetem díszdoktora Fordította: Ervin Gábor dr.
Nyomtatott: Korda R. T. Nyomdájában, Budapest
in signum gratitudinis et filialis obedientiae o Maria, flos virginum velut rosa vel lilium funde preces ad Filium pro salute fidelium
Isten szent anyjának, a hála és gyermeki engedelmesség jeléül
|
|
1. fejezet: A kegyelmi élet
2. fejezet: A második megtérés
3. fejezet: A harmadik megtérés 4. fejezet: A lelkiélet három szakaszának jellemzése 5. fejezet: Isten országának békéje, a mennyország előíze
|
|
A KEGYELMI ÉLET AZ ELSŐ MEGTÉRÉS JELENTŐSÉGE. (VIA PURGATIVA)
Amen, amen dico vobis: Qui credit in me, habet vitam aeternam Bizony, bizony, mondom nektek, aki bennem hisz, örökélete vagyon (Jn. 6,47.) Mindnyájunk számára a lelkiélet az egy szükséges. Benső lelkivilágunk kultúrája fontosabb számunkra, mint értelmi, tudományos, irodalmi, művészeti kultúránk. Mert az előbbi a lélek mélyeiből fakad, az utóbbiak csak egyik vagy másik tehetségünk kivirágzásai. És maga az értelmi élet is sokat nyerne, ha nem akarna a lelkiség helyébe lépni, hanem elismerné annak szükséges voltát, nagyszerűségét, és élvezné jó hatásait. Hiszen a lelkiségen keresztül az istenies erények és a Szentlélek adományai tökéletesítenék. A pusztán értelmi élet, az eszeskedés lelkiség nélkül mily üres és hiábavaló! De az bizonyos, hogy komoly lelkiélet nélkül tartós és értékes társadalomalakulásról sem lehet szó. A LELKIÉLET SZÜKSÉGESSÉGE Vissza
kell térnünk az egy szükségeshez!
Könnyű ezt belátni a mai nyugtalan és zaklatott világban. Egyesek és népek,
szem elől tévesztettük igazi, végső célunkat. Minden reményünket földi javakhoz
kötöttük s mindig jobban eltávolodtunk az örök lelki értékektől. Pedig Szent
Ágoston világosan rámutat, hogy míg ugyanazok az anyagi javak nem lehetnek egy időben többeknek a teljes birtokában,
addig a szellemi javakkal éppen ellenkezőleg állunk. (L.S.
Th. I. II. q. Ezzel szemben a szellemi javak, mint Szent Ágoston hangsúlyozza, egyszerre és a maguk teljességében a közösségé és minden egyesé lehetnek, minden súrlódás veszedelme nélkül. Sőt minél többen élvezzük azokat, annál jobban birtokolja mindegyikünk. Így egyszerre mindnyájunké lehet ugyanaz az igazság, ugyanaz az erény, ugyanaz az Isten. Ezek a lelki javak elég bőségesek és gazdagok ahhoz, hogy egyszerre mindenkié legyenek, s mindenkit elárasszanak. Sőt, az igazságot valójában csak akkor birtokoljuk, ha tovább is adjuk, ha másokat is részesítünk benne; az erényt csak akkor kedveljük igazán, ha mással is megkedveltetjük, Istent csak akkor szeretjük igazán, ha mással is megszerettetjük. Ha pénzt ajándékozunk, az a pénz többet nem a mienk; de ha az Istent ajándékozzuk másoknak, nem veszítjük el, hanem annál inkább bírjuk. Sőt, akkor veszítenénk el Istent, ha haragunkban azt kívánnánk, hogy csak egyetlen egy lélek is maradjon Istentől megfosztva, ha kizárnánk szeretetünkből csak egyetlenegy lelket is, akár üldözőnk vagy rágalmazónk lelkét. Ez az oly egyszerű és oly mély szentágostoni igazság erre a világos belátásra vezet: Az anyagi javak annál jobban elválasztják az embereket egymástól, minél inkább törik magukat utánuk – a lelki javak annál jobban egyesítik az embereket, minél inkább szeretik őket. Ez a fontos elv érteti meg velünk talán legkönnyebben a lelkiélet szükségességét. Sőt, ez az elv a most dühöngő társadalmi, szociális és világgazdasági válság megoldását is magában hordja. Egyszerű szavakkal kifejezi az evangélium: „Keressétek előbb az Isten országát, a többi mind hozzáadatik nektek.” (Mt. 6,33; Lk. 12,31) Elemi igazság ez minden keresztény számára, de alapigazság, ha a világ elfelejti, belepusztul. Hiszen éppen az elemi igazságok a legmélyebbek és legelevenítőbbek, ha soká elmélkedünk felettük s elmélyedünk bennük, ha számunkra életté és szemlélődésünk tárgyává válnak. Krisztus Urunk megmutatja ebben az órában, mennyire tévednek azok, akik meg akarnak lenni Ő nélküle, akik a földi élvezetbe helyezik végső céljukat s felforgatják az értékek rendjét. Az anyagi rendben, az érzéki élvezet terén akarják a legtöbbet produkálni: azt hiszik, hogy majd a mennyiséggel kárpótolják magukat a földi javak silányságáért. Mindig tökéletesebb gépeket készítenek, hogy mindig többet és jobbat termeljenek és nagyobb hasznuk legyen: ez a végső céljuk. Mi az eredmény? A túltermelésnek nincs hová lefolynia, haszontalanná lesz és megöl minket, mert munkanélküliséget okoz – a munkanélküli nyomorog, s mások elpusztulnak a túltáplálás következtében. Válság van, mondják; valójában több ez, mint válság, olyan állapot ez, amelynek fel kell nyitni a szemünket, ha volna még szemünk a látásra: mert az emberi tevékenység végső célját az alantas élvezetekbe helyezték, nem pedig Istenbe. Az anyagi javak bőségétől várják a boldogságot, de hiába. Hiszen ezek a javak nem egyesítik az embereket, hanem inkább elválasztják őket, mivel durvábban törik magukat utánuk.. Az anyagi javak felosztása, a szocializálás nem orvosság, nem ad boldogságot, amíg csak az anyagi javak megtartják természetüket, s az emberi lélek is megtartja a maga természetét, amely messze fölülhaladja a amazokat. Ezért mindegyikünknek az egy szükségessel kell törődnie. Szenteket kell az Úrtól kérnünk, szenteket, akik csak ennek a gondolatnak élnek, szenteket, akik lelket adnak a világba, mert a világnak erre van szüksége. A legzavarosabb időszakokban, az albiak korában, és később a protestantizmus kirobbanásának idején seregestül küldte Isten szentjeit. Most éppen oly nagy szükség van rájuk, mint volt akkor. A LELKIÉLET ELVE, FORRÁSA Az evangélium Szent Pál levelei és a szenthagyomány világos képet adnak nekünk a lelkiélet szükségességéről és mivoltáról. E tiszta képet mégis sok tévedés homályosította el. Különösen Luther megigazulási elmélete. E szerint a megszentelő kegyelem, a természetfölötti szeretet nem törli el a halálos bűnöket a megtérő lélekről. Hanem a megváltó Krisztusba vetett hit csak eltakarja, lefátyolozza a bűnt, s Isten nem rója az fel többé. De az emberi lélek nem lett valójában szentté, nem újult meg bensőleg, csak külső beszámítás alapján igazult meg. E felfogás szerint nem kell Istent és a lelkeket természetfölötti módon szeretni, nem kell a lélekbe árasztott charitas ahhoz, hogy a lélek kedve legyen Isten szemében. Az ilyen megigazult, a megváltó Krisztusba vetett hite ellenére, rút bűnében, lelki romlásban és halálban marad. Ez a felfogás a természetfeletti életet félreismerte, s lényegét a Krisztusba vetett hitre redukálta, a megszentelő kegyelem, a szeretet, az érdem mellőzésével. Idők folyamán az ellenkező véglethez, a naturalizmushoz vezetett, amely szerint igaz ember az, aki hitvallásától függetlenül megtartja a természetes tisztesség szabályait, amelyekről a kereszténység előtt is már beszéltek a legkiválóbb pogány bölcselők. S e második felfogásnál már szóba sem jön a legfontosabb kérdés: képes-e az ember jelen állapotában a természeti törvényt az isteni kegyelem nélkül a maga teljességében betartani? ( A természeti törvénybe tartoznak kötelességeink a teremtő Isten iránt is.) A kegyelem segítsége nélkül képes-e arra, hogy már ne csak akarhatnám módon, de hatályosan szeresse teremtő Istenünket, a Legfőbb Jót? S hogy önmagánál jobban szeresse, mindenekfölött? – Az első protestánsok tagadó választ adtak volna a kérdésekre, ahogy tagadó választ ad minden katolikus hittudós; de a liberális protestantizmus, Luther tévedésének leszármazója már nem is tesz fel ilyen kérdéseket, s nem ismeri el többé a kegyelem, a természetfölötti élet szükségességét. Pedig a kérdés általános formájában csak előkerül: Felsőbb segítség nélkül meghaladhatja-e önmagát az ember, és igazán, hatályosan szeretheti-e az Igazat és a Jót inkább, mint önmagát? E kérdések megoldása attól függ, minek tartjuk a lelkiéletet. A lelkiélet az Igaz megismerése és a Jó szeretete, vagy helyesebben Isten ismerete és szeretete.
Nem szándékunk itt a megigazulás és a megszentelő kegyelem teológiáját adni, csak aláhúzzuk a lelkiség és a keresztény misztika egyik alapigazságát, amelyet az Egyház mindig tanított. Tesszük ezt azért, hogy megéreztessük, milyen fenséges fogalmat alkotott a Szentírás a lelkiéletről. A Szentírás nyilván tanítja, hogy a megigazulás, a bűnös megtérése, nemcsak elfödi a bűnt, mint valami fátyol, hanem teljességgel megszünteti azt, s új életet önt a lélekbe. A Zsoltáros így könyörög a Miserereben: „Irgalmazz nekem Istenem, nagy jóságod szerint, könyörületed nagy volta szerint töröld el Uram gonoszságomat. Tisztíts meg izsóppal és megtisztulok. Moss meg és hónál hófehérebb leszek. Tiszta szívet teremts belém Uram. Töröld el minden bűnömet. Ne vess el engem messzire magadtól, ne vonjad el tőlem Szentlelkedet. Add nekem az üdvösség örömét, és erősíts meg jó lelkeddel.” (Zsolt. 50,3 – 15.) A próféták hasonlóképen szólnak: Izaiás által mondja az Úr: „Én vagyok, én vagyok, aki eltörlöm bűneidet, Izrael.” (Iz. 43,25) A Bibliában gyakran tér vissza ez a kifejezés: „Isten az, aki megszűnteti a bűnt, aki eltörli a vétket”, nem pedig csak elrejti. Szent János evangéliuma beszámol róla (Jn.1,29), hogy mondotta Keresztelő Szent János Krisztus Urunk közeledtére: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.” Szent János első levelében is olvassuk (1,7.): „A Jézus vére minden bűntől megtisztít.” És Szent Pál így ír a korintusiakhoz (Kor.I. 6,10.): „Sem a tisztátalanok, sem a bálványimádók, sem a házasságtörők…, sem a tolvajok, sem a rágalmazók, sem a rablók, nem jutnak be a mennyek országába. Pedig ezek voltatok, legalább is néhányan közületek; de megtisztultatok, szentekké lettetek, megigazultatok Krisztus Urunk nevében és Isten szent Lelke által.” Ha egyébként a bűnös megtérésekor vagy megigazulásakor a bűnök csak rejlenének, s nem volnának eltörölve, egyszerre lenne az ember igaz és vétkes, megigazult és bűnös. Isten a bűnöst minden romlottsága ellenére barátjának tekintené és Isten minden szeretete elégtelen volna ahhoz, hogy a bűnös romlottságát megszüntesse. Ha a Megváltó nem törölte volna el a világ bűneit, az igazat sem tudta volna a bűn igája alól felszabadítani. A megigazulás igazságai ismét elemi igazságok minden keresztény számára; de elmélyült, szinte tapasztalati és állandóan átélt ismeretük a szentek szemlélődésének anyaga. A KEGYELEM ÉS A FOGADOTT ISTENGYERMEKSÉG VALÓSÁGOK Csak a megszentelő kegyelem és a charitas, Istennek és a lelkeknek természetfölötti szeretete törölheti el a halálos bűnt. Az Úr nevében hirdeti ezt Ezekiel (36,25.): Tiszta szívvel öntözlek meg és tiszták lesztek; megtisztítalak minden szennytől és minden gonoszságtól. Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek. Kiveszem kőből való szíveteket és húsból való szívet adok helyébe. Szentlelkemet adom belétek, s ti követni fogjátok rendelésemet.” A kegyelem, ez a tiszta víz, amely megújít. Erről szól Szent János evangéliuma (1,16): „Mindnyája az ő teljességéből merítettünk, kegyelmet kegyelemért.” „Jézus Krisztus, ami Urunk által nyerünk kegyelmet”, olvassuk a rómaiakhoz írt levélben. (1,5.) „Isten szeretete kiáradt szívünkben a Szentlélek által, aki nekünk adatott.” (Róm.5,5.) – „Mindegyikünknek kegyelem adatott, Krisztus ajándékának mértéke szerint.” (Ef. 4,7.) Ha
másképp volna, akkor nem hatásos és nem tevékeny, hanem csak érzelmi volna
Isten szeretete a megtérő iránt. Márpedig Szent Tamás bebizonyítja (I. q.
Lelkiségünk elve a megszentelő kegyelem. Ez valóban Isten gyermekévé tesz, minthogy az isteni természetben való részesedést jelent. Nem lehetünk természettől fogva a mennyei Atya gyermekei, mint az Ige, de kegyelem és örökbefogadás útján igazán gyermekei lehetünk. És míg az emberi örökbefogadó nem alakíthatja át a gyermek bensejét, csak éppen örökösévé nyilváníthatja, addig viszont Isten átalakít, új élet részesévé tesz sajátlagosan isteni, benső élete közlésével. Ezt olvassuk Szent János evangéliumában (1,11 – 13.): „Övéihez jött és övéi be nem fogadták őt. De akik befogadták őt, azoknak hatalmat adott, hogy Isten fiaivá lehessenek, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, nem a test akaratából, sem a férfiú akaratából, hanem Istenből születtek.” Maga Üdvözítőnk mondotta Nikodémusnak: „Bizony, bizony mondom neked, senki sem mehet be a mennyek országába, aki újjá nem születik vízből és Szentlélekből. Mert, ami a testből születik, test az, és ami a lélektől születik, lélek az. Ne csodálkozzál, hogy azt mondtam: Újjá kell születnetek.” (Ján. 3,5.) (L. Trid. sess. VII. de bapt. c. 2.) Szent János is így beszél: „Aki Istenből született, nem követ el bűnt, mert az ő magva van benne és nem vétkezhetik, mert Istentől született.” (1Ján. 3,9.) Más szavakkal: Isten magva a kegyelem, melyet Isten szeretete kísér, nem társulhat a halálos bűnnel. Hiszen a halálos bűn elfordít Istentől. S jól lehet a kegyelem nem zárja ki a bocsánatos bűnt, amelyről Szent János fentebb beszél. (1,8), de mégsem táplálhatja azt, hanem törekszik azt minél jobban kiküszöbölni. Ha lehet, még világosabban beszél Szent Péter apostol: „Krisztus által az isteni hatalom nagy és drágalátos ígéreteket teljesített, hogy isteni természet részeseivé legyünk.” (IIPet. 1,4.) Ezt fejezi ki Szent Jakab szavai is: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről vagyon, leszállván a világosság Atyjától, kinél nincs változás, sem árnyéka a változandóságnak. Mert szabad akaratból szült minket az igazság igéjével, hogy némi zsengéi legyünk az ő teremtményeinek.” (Jak. 1,18.) A megszentelő kegyelem valósággal és lényege szerint az isteni természetben részesít minket. A megszentelő kegyelem sajátlagosan isteni tevékenységnek az elve. Mikor ez az öröklétben teljes kifejlődésébe jut, s többé el nem veszhet, akkor kegyelem-sugallta tevékenységünk Isten benső élete körül fog forogni, tevékenységünk tárgy ugyanaz lesz, mint Isten teremtetlen tevékenységéé. Vagyis a kegyelem arra fog képesíteni, hogy közvetlenül úgy lássuk Istent, ahogy Ő látja Önmagát, és úgy szeressük, ahogy Ő szereti Önmagát. „Szerelmeseim” – mondja Szent János, „most Isten fiai vagyunk, de még nincs kijelentve, milyenek leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor Ő meg fog nyilvánulni, hasonlóak leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint vagyon.” 8I Ján. 3,2.) Ez mutatja meg legjobban lelkiségünk elvének, a megszentelő kegyelemnek valódi természetét. Fontos ezt hangoztatni. Ez hitünknek egyik legnagyobb vigasztalása, s jelen nehézségei között ez egyike a legbátorítóbb életigazságoknak. A MEGKEZDETT ÖRÖKÉLET Hogy megértsük, milyennek kell lennie a lelkiségnek önmagában és különböző szakaszaiban tekintve, előbb látnunk kell gyökerét is, teljes kifejlődését is. Az evangélium e részben arra tanít, hogy a keresztségben nyert és az Oltáriszentséggel táplált kegyelmi élet mintegy az örökélet csírája.
„Legyetek tökéletesek,
mint a ti mennyei Atyátok tökéletes” – mondja minden hallgatójának már működése
kezdetén, a Hegyi beszédben az Üdvözítő, s ez tanításának veleje. (Mt.5,48.) Nem azt mondja, „Legyetek tökéletesek, mint az
angyalok”, hanem „mint a ti mennyei Atyátok tökéletes.” Mert olyan életelvet
hoz, amely részesedés magában Isten
életében. A természet különböző országai: ásványország,
növényország, állatország fölött, az ember országa
fölött, sőt az angyalok természeti tevékenysége fölött ott van Isten országának
élete. Ez élet a maga teljességében nem csak az a jövendő élet, amelyről a
kereszténység előtt a legjobb bölcselők beszéltek, hanem az örökélet. Az
örökéletet nem a jövendő idő mértékeli, hanem a
változatlan örökkévalóság egyetlen pillanata, éppúgy, mint Isten életét. Az
a jövendő élet, amelyről a bölcselők beszélnek, csak természeti, hasonló az
angyalok természeti életéhez. Az az örökélet,
amelyről az evangélium szól, szükségképpen természetfölötti, nemcsak a mi
számunkra, hanem az angyalok számára is; nemcsak emberfeletti, hanem
angyalfeletti is, mert sajátlagosan isteni. Olyan, mint az a közvetlen
Isten-látás, amellyel Isten Önmagát látja, mint az a szeretet, amellyel Önmagát
szereti. Ezért mondhatja Urunk: „Legyetek
tökéletesek, mint mennyei Atyátok tökéletes”, mert benső életében
részesedtünk. Az
ószövetség csak olyan jelképekben beszélt az örökéletről, mint az
ígéretföldjének szimbóluma. Az újszövetség, különösen Szent János evangéliuma
állandóan szól róla, s azóta úgyszólván lehetetlen úgy befejezni egy prédikációt,
hogy ne jelezzük az örök boldogságot, amelyre hivatva vagyunk, mint örökéletet. Sőt,
ha kutatjuk az evangéliumban, mi is a kegyelmi élet, különösen Szent Jánosnál,
azt a felelet kapjuk: a megkezdett örök élet. Urunk
hatszor is mondja, a negyedik evangéliumban: Aki hisz bennem, örök élete van (Jn. 3,36; 5,24. 39; 6,40. 47. 55.)
Nemcsak lesz, ha kitart a jóban, hanem bizonyos értelemben már most van. „Aki
eszi az én testemet és issza az én véremet, örökélete van
és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn. 6,55.) Mit jelentenek e szavak? Urunk később megmagyarázza. (Jn. 8,51-53.) „Bizony, bizony mondom nektek, aki megtartja az én szavamat, sohasem
lát halált.” A zsidók elámulva felelik: „Látjuk most, hogy ördögöd van:
Ábrahám meghalt, a próféták is és te azt mondod: aki megtartja szavamat, nem
ízlel halált mindörökké! … Minek tartod magadat?”
Akkor mondotta nekik Jézus: Mielőtt Ábrahám lenne, én vagyok” (U. o. 58.) Mit
akar Urunk megértetni velünk, mikor többször is hangoztatja: „Aki bennem hisz,
örökélete van” – ez annyit jelent: Aki bennem hisz, élő, charitásszal
egyesült hittel, Istent és embert szerető hittel, abban ott lappang a
megkezdett örökélet. Más szavakkal: Aki bennem hisz, abban ott a természetfölötti élet csírája, amely alapjában véve azonos
az örökélettel. A
lelki haladás csakis akkor törekedhetik az örökkévalóság élete felé, ha
feltételezi bennünk annak az örökéletnek csíráját. Minden csíra egytermészetű a
kifejlendő élettel. A természeti rendben is így van: a makkban rejlő csírából
sohasem fejlődnék tölgy, ha nem volna benne ugyanaz a természet, ha nem bújnék
meg benne ugyanaz az élet. A kisgyermek sohasem serdülhetne emberré, ha nem
volna értelmes lelke, ha nem szunnyadna benne az értelem. S így a földön élő
keresztény sem lehetne az ég boldog lakójává, ha nem nyert volna isteni életet
a keresztségben. A
makkban rejlő csíra természetét csak akkor ismerhetjük meg, ha tudomásunk van
kifejlett alakjáról a tölgyben. Éppen így a kegyelmi élet mivoltát is csak
akkor ismerhetjük meg, ha végső kifejlődésében, az örök dicsőségben tekintjük. „A kegyelem a
glória magva.” – mondja a szenthagyomány. (Gratia semen gloriae)
A
gratia és a glória, a kegyelem és a mennyei dicsőség
ugyanaz a természetfölötti élet, ugyanaz a charitas,
két különbséggel. Az egyik különbség: ez élet folyamán nem a látás
világosságában, hanem a hit homályában ismerjük meg Istent. (Igaz, hogy így is
természetfeletti és csalhatatlan módon.) A másik
különbség: bár reméljük, hogy valamikor elveszíthetetlenül fogjuk birtokolni, mégis
elveszíthetjük saját hibánkból, míg e földön élünk. A
hit és a remény területén merül tehát fel e két különbség, de mégis egy és
ugyanaz az élet, ugyanaz a megszentelő kegyelem és charitas
van jelen mindkét esetben. Megmondja ezt
Urunk a szamariai nőnek: „Ha tudnád az Isten
ajándékát, te kérnél tőlem inni… aki iszik ama vízből, amelyet én adok neki,
nem fog szomjúhozni mindörökké; hanem a víz amelyet én adok neki, őbenne az örökéletre szökellő víz
lesz.” (Ján. 4,10 – 14.) A
templomban, a sátoros ünnep utolsó napján, szintén hangosan mondta Jézus, nem
választott lelkeknek, hanem mindenkinek: „Aki
szomjazik, jöjjön énhozzám és igyék. Aki hisz énbennem, élővizek forrásai
erednek majd belőle.” (Ján. 7,37.)
Ezt a Lélekről mondotta, melyet veendők valának az
őbenne hívők, teszi hozzá Szent János. A Szentlelket fons
vivus, fons vitae, élő
vizek forrásának nevezi a hagyomány. Jézus
ezt is mondja: „Ha valaki szeret engem
(a puszta hit nem elég), megtartja szavamat és Atyám is
szereti őt, és eljövünk és hajlékot
készítünk nála.” (Ján. 14,23.)
Ki fog eljönni? Nemcsak a kegyelem teremtett adománya, hanem maguk az isteni
Személyek: „Atyám és én”, és a megígért Szentlélek is. Tehát már itt, a hitnek
homályában, a Szentháromság lakik bennünk, már-már úgy, amint a mennyei szentek
lelkében lakik, mikor színről-színre látják őt. „Aki a szeretetben marad,
istenben marad, és Isten őbenne.” (I.Jn.
4,16.) Ez
a természetfölötti benső élet sokkal magasabb rendű valami a csodánál. Az
utóbbi csak érzékelhető jele Isten igéjének vagy szolgái szentségének. A
halott-támasztás, természetfölötti módón visszaadja az életet a holttestnek. De
ez úgy szólván semmi ahhoz képest, amikor feltámad egy lélek, feltámad a bűn
lelki halálából és a kegyelem lényegesen természetfölötti életét
nyeri el. A
hit félhomályában ez már valóban a megkezdett örökélet. Ezért
mondja Urunk:”Isten országa nem jő el szembetűnő módon. Nem fogják mondani: itt
van, vagy ott van, mert íme az Isten
országa bennetek vagyon.” (Lk. 17,20.) Bennetek van, a lelkekben rejlik, mint a mustármag,
mint a kovász, amely az egész lisztet megkeleti, mint
a földbe rejtett kincs, mint a forrás, amelyből kiapadhatatlan élő víz
csörgedez. S
ezért mondja Szent János első levelében: „Tudjuk,
hogy a halálból átvitettünk az életre, mert szeretjük testvéreinket.” (II. Ján. 3,14.) „Írok nektek, hogy
tudjátok, hogy örök életetek vagyon,
kik hisztek az Isten Fia nevében.” (I. Ján. 5,13.) „ Ez az örökélet, hogy megismerjenek téged, egyedül
igaz istent, és akit küldöttél, Krisztus Jézust.” (Ján. 17,3.) Aquinói Szent tamás ezt az igazságot fejezi ki,
mikor így ír: „Gratia
nihil aliud est quam quaedam inchoatio gloriae in nobis.”
(II. II. q. Hasonlóképpen
Bossuet: „Az örökélet megkezdődik, mikor megismerjük
Istent a hit által és beteljesedik, mikor szemtől-szembe látjuk. Jézus Krisztus
adja nekünk mindkettőt, mert ő érdemelte ki és titokzatos teste minden tagjában
ő ennek az életnek az eszközlője.” (Méd. sur I’Év.
II. A
liturgia pedig így: Tuis enim fidelibus, Domine, vita mutator,
non tollitur, - Uram, a te híveidnek az élete nem
szűnik meg, hanem átalakul.” (Gyászmise prefációja.) AZ
IGAZI MEGTÉRÉS ÉRTÉKE Látnivaló,
mily nagyszerű valami a megtérés. Hiszen a halálos
bűn, a szétszóródás, az Istennel való közömbösség állapotából a kegyelem állapotába helyez át. Nyomában
a lélek jobban szereti Istent, mint önmagát vagy bármit a világon, - legalább
is többre becsüli istent mindennél, ha szeretete még nem is a legodaadóbb és a
legönzetlenebb. Az
előbbi állapot a lelki halálnak állapota. Benne az ember többé vagy kevésbé
tudatosan, de mindent önmagára vonatkoztatott, önmagát tette meg a mindenség
középpontjává. Így azután mindennek a rabja lett, lenyűgözték a szenvedélyei, a
világiasság és gonoszság szelleme. Az
utóbbi állapot az életnek az állapota. Kezdünk komolyan felülemelkedni önmagunkon,
s mindent Istenre vonatkoztatni, sőt önmagunknál jobban kezdjük szeretni.
Belépünk az ő országába, a ráhallgató lélek Vele uralkodni kezd szenvedélyein,
a világiasság és gonoszság szellemén. Értjük
már, miért írja Szent Tamás: „Bonum gratiae unius
(hominis) majus est, quam bonum naturae
totius universi” (I.
II. q. Szent
Tamás még ezt is hozzáteszi: „A bűnös megigazulása
aránylag értékesebb, mint az igaz megdicsőülése, mert a kegyelem ajándéka
jobban meghaladja a bűnösnek büntetésre méltó állapotát, mint ahogy a
megdicsőülés adománya az ezt megérdemlő igaznak állapotát.” (I. II. q. Mikor
a gyóntatószékben egy bűnös feloldozást nyer, ez aránylag nagyobb esemény, mint
mikor egy igaz lélek a mennybe lép. Ennek
az igazságnak ad kifejezést Pascal a Pensées egyik
passzusában, amely e pontban Szent Ágoston és Szent Tamás tanítását foglalja
össze: „Végtelen űr van a test és a szellem között. S ez az űr jelzése annak a
végtelenül végtelenebb űrnek, amely a szellemek rendje között van – mert az
utóbbi természetfeletti… Minden anyagi test, az égboltozat, a csillagok, a föld
és birodalmai nem érnek annyit, mint a legparányibb szellem; mert ez ismeri
mindazokat és önmagát, azok pedig semmit sem ismernek. Minden anyagi test és
minden szellem és a szellem minden műve együtt nem ér annyit, mint a charitas legpirinyóbb rezdülése,
mert ez végtelenül magasabb rendbe tartozik. – Minden anyagi testből együttvéve
nem lehet kinyomni egy incifinci kis gondolatot: lehetetlen, mert a gondolat
magasabbrendű. Minden anyagi testből és minden szellemből együtt nem lehetne
kisajtolni a charitas egy parányi kis rezdülését:
lehetetlen, mert a charitas magasabb rendű,
természetfeletti.” (Ed. Havet,269.) Látjuk
már, mekkorát tévedett Luther a megigazulás kérdésében, mikor nem a lelkünkbe
árasztott kegyelem és charitas bűnmegbocsátó
beáramlásából, hanem jócselekedetek és szeretet nélkül
a Krisztusban való puszta hitből magyarázta, vagy pedig Krisztus érdemeinek
külsőleges betudásából indokolta. Ez a betudás csak eltakarná a bűnt, de meg
nem szüntetné, s így a bűnöst a szenny és romlás közepette hagyná. Így nem
újulna meg az akarat Istennek s a lelkeknek természetfeletti szeretetében. – A Krisztus érdemeibe vetett hit s az ő igaz voltának
külsőleges betudása nem lenne elégséges arra, hogy a bűnös igazán megigazuljon,
megtérjen. Meg kell hogy tartsa a parancsolatokat is,
különösen a két főparancsolatot is. „Ha valaki engem szeret, az én beszédemet
megtartja, és Atyám is szereti őt és hozzája megyünk
és lakóhelyet szerzünk nála.” (Jn. 14,23.) „Aki a szeretetben marad, istenben marad, és Isten
őbenne.” (I Jn. 4,16.) E
ponton messze meghaladtuk a természetes erkölcsöt, sőt emez sem teljesedhet ki
a kegyelem nélkül. Kell már ez a bukott embernek, hogy hatályosan és önmagánál
jobban szeresse a Legfőbb Jót, teremtő Istenünket. Hiszen értelmünk magától is
belátja, hogy Teremtőnket szeretnünk
kell, de bukott állapotunkban akaratunk nem képes rá s még kevésbé képes
pusztán természete erejével Istent, mint a Kegyelem
Szerzőjét, szeretni. Mert ez az utóbbi szeretet lényegileg
természetfeletti, még az angyalok számára is éppen úgy, mint a mi számunkra. –
Látjuk már, mily magaslatra vitt minket a keresztség, mikor a természetfeletti
rendbe emelt, s épp ezért milyennek kell lennie lelkiségünknek.
Ez
a megkezdett örökélet természetfeletti
szervezeten épül. E szervezetnek égbejutásunkig fejlődnie kell. Ennek az
örökkévalóságra szánt szervezetnek legmélyebb gyökere a lélek mélyébe ágyazott megszentelő kegyelem. Örökkévalóságra
szánt szervezet, mondottuk, mert csak a halálos
bűnnek gyökeres rendellenessége, anomáliája pusztíthatja el. (S. Th. I. II. q. A
lelkiség szervezetét a beárasztott erkölcsi erények teszik teljessé. Az
istenies erények a végső célra vonatkoznak, ezek meg az eszközökre.
Csodálatosan összedolgozott funkciók ezek, végtelenül magasabb rendűek testi
szervezetünk funkcióinál. A főbbek: okosság, igazságosság, erősség,
mértékletesség, alázatosság, szelídség, türelem, nagylelkűség, stb. Az
erények a homályból néző hit és az okosság vezetése alatt még nagyon is emberi
módon működnek. Az ebből eredő hiányt a Szentlélek
hét ajándéka pótolja. Olyanak ezek, mint a vitorlák a hajón: arra
képesítenek, hogy tanulékonyan és hamar engedjünk Isten fensőbb sugallatainak.
Így már nem emberies, hanem isteni módon cselekedhetünk, azzal a lendülettel, amely
szükséges, hogy Isten útjain fussunk s ne rettenjünk
meg az akadályok előtt. A
megszentelő kegyelemmel és charitásszal együtt nőnek
mindezek a belénk árasztott erények és ajándékok, olyasféleképpen, ahogyan
kezünk öt ujja egyszerre növekszik, ahogy testünk szervei egyszerre fejlődnek.
(S. Th. I. II.q.
Különböző,
változatos alakulásban, de egy időben fejlődik ki a lelkiség egész szervezete.
Minthogy pedig a hittitkok fölött való
természetfölötti szemlélődés a Szentlélek ajándékainak a műve, s a szemlélődés előrehangol a boldogító
Isten-látásra, bizonyára a szentség normális útjához tartozik.
Hogy
jobban lássuk a megkezdett örökélet értékét, sejtsük meg, mi lesz mennyei
kifejlésében. Mennyire meg fogja haladni azt a boldogságot, amelyre a puszta
természeti állapotban eljuthattunk volna. Ha
szellemi és hallhatatlan lélekkel, de kegyelem nélkül, tehát a puszta természet
állapotában teremtett volna minket isten, akkor is vágyódott volna értelmünk az
igaz, akaratunk a jó után. Az lett volna életünk
célja, hogy Istent, a Legfőbb Jót, Teremtőnket megismerjük és mindenekfelett
szeressük. S bár biztosabban és tévedéstől mentesebben ismertük volna meg, de
mégis csak olyasféleképpen, mint a nagy pogány bölcselők, a teremtményekben
megnyilatkozó tökéletességeinek visszfényénél. Isten számunkra az Első Ok s
mindent rendező Fő Bölcsesség lett volna. Az
alárendeltnek a fellebbvaló iránt táplált érzésével
szerettük volna természetünk Alkotóját. Nem lett volna ez barátság, hanem
inkább csodálat, nagyrabecsülés és hála vegyüléke. Nem lett volna meg benne az az édes és gyermekded melegség, amelyet Isten gyermekei
Vele szemben éreznek. Szolgák lettünk volna, nem gyermekek. Ez
a mi természeti célunk már magasrendű. Ha elértük, nem unnánk: ahogy nem unja
szemünk az égboltozat kékjét. Azonkívül ez a szellemi
cél mindenki s mindenegyes számára elérhető lett volna, nem úgy, mint az anyagi
javak birtoklása, amely körül irigység, széthúzás támad a felosztás
szükségéből. De
Istennek ez az elvont és következtetett megismerése sok mindent homályban
hagyott volna. így azt a kérdést, hogy férhetnek meg
egymással az isteni tulajdonságok. Elsoroltuk, előszámláltuk volna e végtelen
tökéletességeket, de soha meg nem értettük volna, hogyan férhet össze az isteni
jósággal az, hogy gyakran szinte észbontó gonoszságot is eltűr, hogyan férhet
össze a végtelen irgalom s a végtelen igazságosság. S
e természeti boldogságban is ajkunkra tolulhatott volna a vágy: Ó bárcsak
közvetlenül láthatnám a minden jóság
és igazság ősforrását, istent, úgy, ahogyan Ő látja Önmagát! Az
isteni kinyilatkoztatás tudomásunkra hozta azt, amit a leghatalmasabb elme,
amit az angyalok természeti képességei sem fedhettek volna fel. Arra tanít,
hogy végső célunk lényegileg természetfölötti, s ebben áll: Istent közvetlenül színről-színre látni
úgy, amint van, sicuti est. (I Kor. 13,12. – I Jn. 3,2.)
„Isten előre rendelt minket, hogy egyszülött Fiának képmására alakuljunk, hogy
ő elsőszülött legyen sok testvér között.” (Róm. 8,29.) „ Szem nem látta, fül nem hallotta, sem az ember
szívébe nem hatolt, amit Isten készített azoknak, kik őt szeretik.” (I Kor. 2,9.) Arra vagyunk hivatva, hogy Isten ne csak akár
a legtökéletesebb teremtmények tükrében lássuk, hanem közvetlenül, minden
teremtmény, sőt minden teremtett gondolat közvetítése nélkül. Mert még a
legeslegtökéletesebb gondolat sem képviselheti a maga teljes valóságában azt,
aki maga a Gondolat s végtelen Igazság, aki örökké fennálló tiszta szellemi
villámfény, s mérhetetlen szeretet élő lángja. Arra
vagyunk hivatva, hogy lássuk az Istenséget,
az összegezett és benső egységbe forrt isteni tökéletességek közös forrását.
Hogy lássuk, miképpen fakad a leggyengédebb irgalom s a leghajthatatlanabb
igazságosság egy azon végtelen odaadó, végtelenül szent Szeretetből, s hogy e
Szeretet legszabadabb kényében is hogyan azonosul a tiszta Bölcsességgel.
Miképpen nincs benne semmi, ami híjával volna a Bölcsességnek, s nincs semmi a
Bölcsességben, ami ne volna Szeretet. Arra vagyunk hivatva, hogy Isten mindenek
feletti egyszerűségét szemléljük, feltétlen tisztaságát és szentségét lássuk,
az isteni természet végtelen termékenységét három Személybe nyílni, - arra,
hogy szemléljük örök születését az Igének, aki „az Atya visszfénye s lényegének
mása”, - hogy lássuk a Szentlélek kimondhatatlan lehelését, az Atya és Fiú
közös szeretetének e gyümölcsét, mely őket önmagukat
teljes kiáradásában egyesíti. A Jó kiárasztja önmagát, s minél magasabb rendű,
annál bensőségesebben s bőségesebben ajándékozza magát. (S. Th.
C. G. 4,11.) E
látás kimondhatatlan örömet és szeretetet fog bennünk ébreszteni, Istennek oly
tiszta és erős szeretetét, hogy az többet semmi meg
nem ronthatja, nem kisebbítheti.
Ha
helyesen akarjuk értékelni a megszentelő kegyelmet és az igazi lelkiséget,
akkor a hit és a remény tekintetében fennálló különbségek ellenére az örökélet
kezdésének kell tekintenünk. Ez életben Istent csak a hit homályában ismerjük
meg, és bár bírásában reménykedünk, még elveszíthetjük. De azért alapjában már
ugyanazt az életet éljük, a megszentelő kegyelem és a charitas
örökre szólnak. Ez
a keresztény lelkiség alapigazsága. E lelkiség alázatos: mindig arra gondol, hogy gyökere a megszentelő kegyelem
ingyenes ajándék, hogy a segítő kegyelem szükséges a legcsekélyebb üdvösségre
szóló cselekedethez is, a legkisebb lépéshez is az üdvösség útján. És áldozatos lelkiség, ahogyan Szent Pál
is kívánja:”Semper mortificationem
Jesu in corpore
nostro circumferentes, út et vita Jesu manifestetur
is corporibus nostris –
testünkön mindig hordozván Jézus sanyargatását, hogy Jézus élete is
felragyogjon a mi halandó testünkön.” (II. Kor. 4,10.)
Vagyis mindinkább meg kell halnunk a bűn és a bűn hatásai számára, hogy Isten
uralkodjék lelkünk legmélyéig. De
lelkiségünk állandó imádság közepette elsősorban a hit, remény, szeretet és Istennel való egyesülés életének kell lennie.
Éljen lelkiségünk a három istenies erényből és a Szentlélek kísérő ajándékaiból,
a bölcsesség, értelem, tudomány, kegyelet, tanács, erősség és istenfélelem
ajándékaiból. Így mindig mélyebben behatolhatunk hitünk titkaiba és mindig
bensőségesebb örömet találunk bennük. Tehát egész
lelkiségünk a szemlélődés felé tör, szemlélődésre Isten benső élete és a
megváltói Megtestesülés felett. Mindig közelebb kapcsolódásra tör Istenhez,
mert ez az előjátéka annak az örökké tudatos és szűnhetetlen egyesülésnek,
amelyet a beteljesült örökélet jelent. A
LELKISÉG HÁROM SZAKASZA A
kegyelmi életnek és a lelkiség organizmusának ilyen alakulása mellett nem
meglepő, hogy a lelkiség fejlődését gyakran hasonlították a testi fejlődés
három életszakaszához: a gyermekkorhoz, ifjúkorhoz és serdült korhoz. Ezt a
hasonlatot Szent Tamás maga veti fel. (II. II. q. A
közfelfogás szerint a gyermekkor a serdülés koráig, kb. a tizennegyedik
életévig tart. E kort kettéosztja az értelmi képesség határozottabb
jelentkezése a hetedik életév táján. A ifjúkor a tizennegyediktől a huszadik életévig
tart. A serdült korban még kiemelhető a teljes érettség idejét megelőző
periódus, majd harmincöt éves korral kezdődően, az azt követő időszak, s ezután
az öregedés. A
szervezet átalakulásával a lelkület is változik. A gyermek nem miniatűr
emberke, nem is fáradt felnőtt: cselekvésmódjának más jellege van. A gyermek
nem gondolkodik precizitással, nem szervez tervszerűen, hanem a képzelet és a
kedélyvilág hatása alatt áll. Mikor értelme ébredezni kezd, még nagyon is függő
viszonyban marad az érzékektől. „Miről fog tanítani az idén?” – kérdezte a
szerzőt egy gyermek. „Az emberről.” „Melyik emberről?” Értelme még nem jutott
el az emberről, mint olyanról alkotott általános és elvont fogalomhoz. Szempontunkból
különös figyelmet érdemel az átmenet a gyermekkorból az ifjúkorba, s az
ifjúkorból a felnőttkorba. A
gyermekkor végén, a tizennegyedik életév felé a serdülőkorban nemcsak
szervezeti, hanem lelki, értelmi és erkölcsi átalakulás is megy végbe. Az ifjú
már nem követi képzeletét úgy, mint a gyermek, kezd már tudomást venni az élet
valóságairól, kezd valamilyen mesterségre, vagy hivatalra készülni, már nem
gyermeki módon ítél családról, társadalomról, vallásról, erkölcsi személyisége,
becsületérzése, tiszteletigénye alakulóban van. Vagy pedig rossz értelemben
lesz kamasszá, s a romlás útjára lép, „rosszul sikerül”. A gyermekkorból
mindenesetre ki kell lépnie, tovább kell fejlődnie, másképp vagy elromlik, vagy
visszamarad, abnormis, sőt esetleg törpe lesz. „Aki nem halad, visszaesik.” Itt
azután a hasonlóság a lelkiélet számára is megvilágítja a dolgokat: amint látni
fogjuk, az a kezdő, aki nem válik haladóvá, elromlik, vagy megkésett,
ellanyhult, lelkileg törpe egyéniséggé lesz. Itt is áll, amit az egyházatyák
oly gyakran emlegetnek: „Aki nem halad, visszaesik.” A
hasonlóság tovább is terjed. A serdülőkor válsága fizikailag, erkölcsileg is
súlyos lehet. Áll ez egy másik válságról is, az első felszabadulás válságáról,
amely a huszadik életév körül jelentkezik az ifjúban. A fizikailag kialakult
fiatalembernek most kell a társadalomba beilleszkednie: a katonaságba kerül,
hamarosan itt lesz az ideje, hogy megházasodjék, s maga is nevelővé legyen, ha
Isten még magasabb hivatást nem adott neki. Sokan nehezen ússzák meg az első szabadságnak
ezt a válságát, s a szabadságot összetévesztik a szabadossággal, elhagyják az
atyai házat, mint a tékozló fiú. A természet törvénye itt is az, hogy ki kell
lépnie az ifjúkorból s felnőttsorba lépni, ez a normális fejlődés útja. ellenkező esetben hamis útra téved az ember, vagy egészen
visszamarad, s majd azt mondják róla: vén korára is gyermek maradt. Az
igazi felnőtt nemcsak nagy ifjú; új lelkülete van, érdeklődik általánosabb
kérdések után, amelyek az ifjút még nem érdeklik. Ő megérti a nála fiatalabbakat,
de azok nem értik meg őt: bizonyos tárgyakról nem folytathat velük eszmecserét,
vagy legalább is csak nagyon felületesen. A
lelkiélet területén valami nagyon hasonló viszonyban vannak egymással a
tökéletesek és a haladók. A tökéletesek megértik azokat a lelkiállapotokat,
amelyeken maguk is keresztülmentek, de nem kívánhatják, hogy az alattuk állók
teljesen megértsék őket.
Különösen
egyet akarunk itt kiemelni. Ahogy a gyermeknek felserdülése előtt a pubertás
többé vagy kevésbé nyilvánvaló fizikai és lelki válságán kell keresztülmennie, úgy válságon kell átmenniük a
lelkiélet kezdőinek is, hogy a haladók állapotába jussanak. Ezt a válságot több
nagy lelkivezető leírta, így Tauler, különösen pedig
Keresztes Szent János az „érzékek
passzív éjszakája” néven, P. Lallemant S. J. és mások „második megtérés” néven. És
ahogyan az ifjúnak át kell esnie a felszabadulás válságán is, hogy igazán
felnőtt legyen, hogy ne éljen vissza szabadságával, mihelyt nincs szülei szeme
előtt, - úgy a haladóknak is az egyesülés útjáig egy újabb válságon kell
keresztüljutniuk. Ez utóbbit is megemlíti Tauler,
leírja Keresztes Szent János a szellem szenvedőleges éjszakája néven, s ezt
harmadik megtérésnek, a lélek nagy átalakulásának nevezhetjük. Ezt
a két átmeneti jelenséget, ezt a két válságot Keresztes szent János tárgyalja a
legvilágosabban. A fejlődési fokozatok megfelelnek az emberi lélek
természetének, de az isteni vetőmag, a megszentelő kegyelem természetének is. A
kegyelem mindig jobban áthatja képességeinket és műveinket, míg lelkünk mélye (Tauler szavával: Seelengrund) is
megtisztul minden önzéstől és igazán Istené lesz. Keresztes
szent János persze úgy írja le a lelki haladást, amint az különösen a
szemlélődőknél, s közülük is a legodaadóbbaknál nyilvánul, hogy így minél
hamarabb a teljes isteni Egyesüléshez juthasson. A kegyelmi élet lelki
törvényszerűségei itt amaguk teljes fenségében mutatkoznak. Azonban e
törvények, némi enyhítéssel, vonatkoznak mindazokra a lelkekre, akik bár nem
jutnak el erre a tökéletességre, de mégis határozottan haladnak előre, s nem
esnek vissza. Éppen
arra szeretnénk rámutatni a következőkben, hogy a hagyomány tanítása szerint a
kezdők lelkiéletében bizonyos idő múlva második megtérésnek van helye. Hasonlít
ez a második megtérés az apostolokéhoz Krisztus Urunk szenvedése végeztével.
Mielőtt pedig a tökéleteseknek Istennel egyesült életre jutnának, szükséges a
harmadik megtérés, a lélek mélyreható átalakulása, amilyen az apostolokon az
első pünkösdkor ment végbe. A
lelkiélet e három szakaszának megkülönböztetése nincs minden jelentőség nélkül.
Különösen a lelkivezetésben tűnik ez szembe. Egy-egy
öreg lelkiatya, aki már a tökéletesség szakaszába jutott, kitűnő és azonnal
felhasználható feleletet tud adni a lélek mélységeire vonatkozó igen kényes és
finom kérdésekben, pedig talán csak nagyon keveset olvasta a misztikusokat. Az
Evangélium szavaival, a napi evangéliumból vett idézettel tud felvilágosítást
adni, oly egyszerűen, mintha talán maga sem sejtené feleletei értékét és
mélységét. Míg lehet, hogy másvalaki, ha sokat is olvasta a misztikusokat, csak
könyvszagú és mintegy beszajkózott ismeretekkel bír a lelkiség terén. Kérdésünk
életkérdés. Nézzük a hagyományok szemüvegével, s megértjük az egyházatyák
kijelentésének értelmét és jelentőségét: „Aki nem halad előre Isten útján,
visszaesik.” Megértjük, hogy lelkiségünknek már e földön a boldog isten-látás
előjátékának kell lennie. Ismételjük, lelkiségünk
a megkezdett örökélet, inchoatio vitae aeternae. (S. Th. II. II. q. 24,a. 3 ad 2, I. II. q.
2..FEJEZET A MÁSODIK MEGTÉRÉS A MEGVILÁGOSODÁS ÚTJA
(VIA ILLUMINATIVA)
Láttuk,
hogy a kegyelmi élet már e földön is megkezdett
örökélet, a megdicsőülés csírája, „semen gloriae”, s hogy e földön három szakasza van a lelkiéletnek, s ezek hasonlóak a gyermekség,
ifjúkor és felnőttkor szakaszaihoz. Említettük, hogy mint a gyermekkorból az
ifjúkorba, s az ifjúkorból a felnőttkorba az átmenetet válság
szokta kísérni, úgy két hasonló válság jelentkezik a lelkiéletben is. egyik jelzi, hogy a haladók a megvilágosodás útjára lépnek,
a másik a tökéletesek egyesülési útjára vezet. Az
első válságot második megtérésnek is szokás nevezni. Most erről lesz szó. Különösen
ádvent és nagyböjt idején a liturgia többször is felhívja figyelmünket a
megtérés szükségességére. Szól ez azoknak is, akik már keresztényi életet
élnek, de még tökéletlenül. A
lelki írók is sokszor említik a második megtérést. Különösen akkor van erre
szükség, ha valaki komolyan törődött ugyan már üdvösségével és igyekezett Isten
útjain járni, de gyarlósága folytán lanyhaságba esett. Hasonló ez a lélek a
beoltott, nemesített növényhez, amely újra vadhajtásokat ereget, s ezek
elnyomással fenyegetik a nemes ágat. Különösen Boldog Suso
Henrik és Tauler hangoztatják e második megtérés
szükségességét: tapasztalatból beszélnek. Keresztes Szent János is rámutat,
hogy a megvilágosítás útjára az érzékek szenvedőleges tisztulásán át lehet
jutni, s e tisztulás második megtérésnek nevezhető, - az egyesülés útjára pedig
a szellem szenvedőleges tisztulásán át, amely az egész lélek legbensőbb
mivoltának még erőteljesebb Istenhez-térése. P. Lallemant
jezsuita is így ír (Doctrine Spirituelle,
II. sect. II. c. Ez
fontos minden lelkiéletet élő ember számára. Keresztes Szent János előtt erre
különösen Sienai Szent Katalin mutatott rá.
Dialógusaiban és leveleiben nagy valóságérzékkel és gyakorlatiassággal
világítja meg az Egyháznak a különben is hagyományosan
elfogadott tanítását. Az
ő nyomán fogunk most e második megtérésről szólani. Miképp ment végbe az
apostoloknál, miképpen menjen végbe bennünk: milyen hibák teszik szükségessé,
milyen indítóokok hozzák létre, milyen gyümölcsöket várhatunk tőle. AZ
APOSTOLOK MÁSODIK MEGTÉRÉSE Sienai Szent Katalin dialógusának 63. fejezetében
beszél az apostolok második megtéréséről.
Első
megtérésük akkor ment végbe, mikor az Úr Jézus hívta őket: „Emberek halászaivá
teszlek.” Követték az Urat, csodálattal hallgatták tanítását, látták csodáit,
részt vettek művében. Hárman közülük tanúi lehettek táborhegyi
színeváltozásának. Mind jelen voltak az Oltáriszentség alapításakor, mindnyájan
papokká szentelődtek és megáldoztak. De amikor eljött a kínszenvedés órája,
amelyet Jézus mindannyiszor előre megjövendölt, az apostolok elhagyták
Mesterüket. Péter nagyon szeretette, mégis odáig jutott, hogy háromszor
megtagadja. Az utolsó vacsora után a mi Urunk megmondotta Péternek (emlékeztet ez Jób
könyvének előjátékára): „Simon, Simon, a Sátán megkívánt titeket, hogy
megrostáljon, mint a búzát; de én imádkoztam érted, hogy még ne fogyatkozzék a
te hited, és te egykoron megtérvén,
megerősítsd testvéreidet.” – „Uram, mondotta Péter, kész vagyok éretted
elszenvedni a börtönt és akár a halált is.” És mondá
neki Jézus: „Mondom neked, Péter, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz
meg engem.” (Lk. 22,31-34.)
És
Péter valóban elbukott s esküvel tagadta Mesterét. Mikor
kezdődött második megtérése? Rögtön hármas tagadása után, amint Szent Lukács
beszéli (Lk. 22,61.) :
„Azonnal, míg ő beszélt, megszólala a kakas. És megfordulván az Úr Péterre tekinte. És megemlékezék Péter
az Úr igéjéről, amint mondotta vala: hogy mielőtt a
kakas szól, háromszor tagadsz meg engem. És
kimenvén Péter, keservesen síra.” Jézus
tekintetét kegyelem kísérte, Péter bánata mélységes volt, új élet fakadt
belőle.
Péter
e második megtérésével kapcsolatban érdemes idézni Szent Tamás gondolatát (III.
q.
Joggal
tehetjük fel, hogy Szent Péter forró bűnbánatában nemcsak visszaszerezte az
elveszett kegyelmet, hanem a természetfeletti élet magasabb fokára is lépett.
Urunk megengedte bukását, hogy gőgjéből kigyógyuljon, alázatos legyen, s többet
ne önmagába, hanem Istenbe vezesse bizalmát.
Sienai Szent Katalin (dialógus szerint, 63. fej.) ezeket
hallotta az Úrtól: „Péter csendesen meghúzódott és sírt, miután megtagadta
Fiamat. Fájdalma még nem volt tökéletes ember bánata, még a mennybemenetel után
sem. De mikor Igém embersége szerint is visszatért hozzám, Péter és a többi
tanítvány házukba vonultak, hogy várják a Szentlélek eljövetelét, melyet Igém
megígért nekik. Bezárkóztak, mert féltek: nem jutottak még el a tökéletes
szeretetig.” Csak pünkösdkor alakultak át igazán. Azonban
Szent Péter és az apostolok még Urunk kínszenvedésének befejezte
előtt nyilván a második megtérés kezdetéhez jutottak. S feltámadása után
a mi Urunk többször is megjelent előttük ,
felvilágosította őket, amint az emmauszi
tanítványoknak is megadta az írások megtérésének kegyelmét, és Péternek a
csodálatos halfogás után megengedte, hogy hármas tagadását hármas
szeretetvallással tegye jóvá. Szent János beszámol erről. (21,15.)
Jézus így szólt Simon Péterhez: „Simon, Jónás fia szeretsz-e engem inkább ezeknél?
Felelé: Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek. Mondá neki Jézus: Legeltesd bárányaimat. Másodízben mondá neki: Simon, Jónás fia szeretsz-e engem? – Igen,
Uram, jól tudod, hogy szeretlek. Mondá neki Jézus:
Legeltesd bárányaimat. Harmadszor is kérdé: Simon,
Jónás fia szeretsz-e engem? Elszomorodék Péter, hogy
harmadszor mondá neki: Uram, te mindent tudsz, te
tudod, hogy szeretlek téged. Mondá neki: Legeltesd
juhaimat.” Majd burkoltan tudtára adta vértanúhalálát: „Midőn megöregszel,
kiterjeszted kezedet és más övez fel téged, és oda
visz, ahová nem akarod.” A
hármas tagadást a hármas szeretetvallás jóvátette. Ez Szent Péter második
megtérésének megszilárdítása, s lehet mondani, a kegyelemben való megrögzítése
volt még a pünkösdi átalakulás előtt. Szent
Jánosnak is kiváltság jutott osztályrészéül közvetlen az Úr halála előtt. Mint
a többi apostol, úgy ő is elhagyta Urunkat, mikor Júdás fegyvereseivel
megérkezett. De hatalmas és gyöngéd láthatatlan kegyelemmel az Úr Jézus
keresztje tövéhez vonzotta a szeretett tanítványt, s János második megtérése a
haldokló Üdvözítő hét utolsó szavának hallatára ment végbe.
MILYEN
LEGYEN MÁSODIK MEGTÉRÉSÜNK? MELY
BŰNÖK TESZIK SZÜKSÉGESSÉ? Szent
Katalin arra is rámutat dialógusában (60. és 63. fej.), hogy bizonyos értelemben
bennünk is meg kell ismétlődnie annak, ami az apostolokban, Krisztus-nevelte
mintaképeinkben megtörtént. S ha az apostoloknak szükségük volt a második
megtérésre, még inkább szükség van rá minekünk. A Szent különösen a hiúságra
hivatkozik, mint amely szükségessé teszi második megtérésünket. A kevésbé
tökéletes lelkekben ez a hiba különböző fokokban
megmarad. Akkor is, ha a kegyelem állapotában vagyunk. Sok bocsánatos bűnt,
szokásos jellemhibát okoz. Igazi lelki tisztulásra van szükség ellene. Még azok
számára is, akik bizonyos értelemben jelen voltak a Tábor-hegyen, akik gyakran
részesedtek az eucharisztikus lakomában, mint az apostolok az utolsó
vacsorában. Dialógus
60. fejezetében írja le Sienai Szent Katalin ezt a
hiúságot, ahol a tökéletlenek szolgai szeretetéről
ír. Ezek sokszor észre sem veszik, hogy csak érdekből szolgálják Istent, anyagi
vagy szellemi örömökért. S ha ezekben nincs részük, a részvét könnyeit sírják –
önmaguk felett. Különös,
de gyakori nálunk ez a furcsaság: a maga módján őszinte Isten – szeretet,
amellyel rendetlen önszeretet keveredik. Igaz, többre tartjuk Istent
önmagunknál, e nélkül nem is lehetnénk a kegyelem állapotában, de mégis eléggé
fegyelmezetlen módon szeretjük önmagunkat. Nem értük el a szentségnek azt a
fokát, hogy önmagunkat Istenben és Istenért szeressük. A léleknek ez az
állapota sem fehér, sem fekete. Szürkeség ez, de közelebb a fehérhez, mint a
feketéhez. Emelkedünk, de még hajlamosak vagyunk a süllyedésre is. A
Dialógus 6. fejezetében olvassuk e szavakat (az Úr Jézus beszél): „Bizalmas
szolgáim között vannak olyanok, akik hűséggel, szolgai rettegés nélkül
szolgálnak. Nemcsak a büntetéstől való félelemből, hanem szeretetből ragaszkodnak hozzám. (Így Szent Péter Urunk
kínszenvedése előtt.) De azért ez a szeretet nem tökéletes, mert saját hasznukat, megnyugvásukat, örömüket keresik
bennem. Ugyanez a hibája a felebaráti szeretetüknek is. S tudod, mi mutatja
szeretetünk tökéletességét? Mihelyt
vigasztalásomnak híjával vannak, a szeretet nem elég számukra, nem tartja magát
többet. Lankad, s gyakran mindinkább kihűl, mikor megfosztom őket a
vigasztalástól, küzdelmet és ellentmondást küldök útjukba, hogy gyakoroljam
őket az erényben és kiragadjam őket tökéletlenségükből. Pedig én azért járok
így el, hogy önismeretre tanítsam őket,
hogy lássák mennyire semmik maguktól, s mennyire nem önmaguk erejéből bírják a kegyelmet. A bajok célja, hogy hozzám
vezessék őket, hogy engem ismerjenek el jótevőjüknek, s igaz alázattal
ragaszkodjanak Hozzám…” „Még
ha szeretnének is tökéletesek lenni, lehetetlen
vissza nem esniük, ha nem ismerik el tökéletlenségüket.” Gyakran mondják az
egyházatyák is: „Aki nem halad előre Isten útján, az visszaesik.” A gyermek is,
ha nem növekszik, nem marad gyermek, hanem törpévé lesz. Az a kezdő, aki nem
lép idején a haladók útjára, nem marad kezdő, hanem megkésett, a fejlődésben
visszamaradt egyéniséggé lesz. Sajnos úgy látszik, a legtöbb lélek nem a
kezdők, haladók és tökéletesek három csoportjának
egyikébe tartozik, hanem a visszamaradtakéba. – Mi magunk hol tartunk? – Ez legtöbbször
titok marad magunk előtt is, s fölösleges kíváncsiság volna azon töprengeni,
felfelé vivő út melyik pontjára értünk; de arra vigyázzunk, hogy el ne
tévesszük az utat, s ne tartsunk újra a völgy felé. Meg
kell tehát haladnunk a gyakran öntudatlanul is szolgainak maradt szeretetet. Az
idézett fejezetben olvassuk: „Szent Péter a kevésbé tökéletes szeretettel
szerette a jóságos és szelíd Jézust, az én egyszülött Fiamat, mikor (a
Tábor-hegyen) annyira élvezte barátságát. De mikor eljött a megpróbáltatás
órája, cserbenhagyta őt minden bátorsága. Nemcsak hogy szenvedésben nem mert részt venni, hanem mihelyt veszély fenyegette, a legszolgaibb félelem vett erőt hűségén s esküdve tagadta,
hogy valaha is ismerte volna.” Dialógusának
63. fejezetében Sienai Szent Katalin megtanít, mit
kell tennie a léleknek, ha szeretete még csak a szolgai fokot érte el. Azt,
amit Szent Péter tett tagadása után. Nem ritka eset, hogy az isteni Gondviselés
ilyenkor valami nyilvánvaló hibába enged zuhanni, hogy megalázkodjunk
és magunkba szálljunk. „Ilyenkor
folytatja az Úr, mikor a lélek megismerte vétke súlyosságát s azt elhagyta,
előbb a büntetéstől való félelmében zokog, majd felemelkedik irgalmasságomhoz,
amelynél megnyugvást találhat. De még mindig tökéletlenségben leledzik, s hogy tökéletesítsem, visszavonulok
tőle, nem a kegyelmet, hanem az
érezhető vigasztalást illetőleg… Nem kegyelmemet vonom meg tőle, csak az a
fölött érzett örömet… s így megtanítom rá, hogy engem keressen csak igazán…
önzetlenül, élő hittel, magamagát megvetve.” Szent Péter hármas tagadását
hármas tiszta, erős szeretetvallással tette jóvá: így kell tennie a
megvilágosított léleknek is. Keresztes Szent János Tauler
nyomán így írja le e második megtérés három jelét: „Az ember nem talál örömet
és vigasztalást sem az istenes, sem a teremtett dolgokban… Csak aggódva és
fájdalmas érzéssel tud Istenre gondolni, mert attól fél, hogy nem szolgálja
eléggé… Nem képes többé a képzelet segítségével elmélkedni, mert Isten már nem
közli magát vele úgy, mint azelőtt, a képzelet és okoskodás útján, hanem
szellemibb módon, tiszta szemlélődésben.” (A sötét éjszaka, I. 9.) Keresztes
Szent János szerint „a haladók így lépnek rá a megvilágítás útjára, melyen
Isten a beárasztott szemlélődés révén táplálja és erősíti a lelket.” (U.o. I. 14.)
Sienai Szent Katalin nem ad ennyire pontos leírást,
hanem ez állapotnak inkább csak egy jelére mutat rá határozottan: s ez a nyomorúságunknak, s mélyreható tökéletlenségünknek tudatos ismerete.
Ez ismeret nem egészen a külső tapasztalatból származik. Ezt Urunk ajándékozza,
mint amikor Péterre tekintett a tagadás után. Akkor Péter lelkébe a kegyelem
fénysugara szállt, feleszmélt, kiment és keservesen sírt. (Lk.
22,61.) A
Dialógus idézett fejezetének a végén van az Úrnak egy mondása, amelyet
Keresztes Szent János részletesen kifejt az érzékek éjszakájának tárgyalásánál:
„A tökéletlen lélekből visszahúzódom, hogy lássa és érezze bűnös voltát. Mikor a
vigasztalás híját érzi, súlyos fájdalom nehezedik rá; gyengének, bizonytalannak, bátortalannak érzi magát (elmúlt fennhéjazása,
mint Szent Péteré), s most meglátja saját rendetlen
hiúságát és önösségét. Megismeri önmagát, önmaga fölé emelkedik, s többet e
rossz hajlamok nem kerülhetik el a lelkiismeret ítélőszékét, korholását és
büntetését. Szent haragra ébred önmagával szemben, kitépi gyökerestül önmagából
a hiúságot, amely cselekedeteit megrontja, s most már igazán és teljesen az
isteni szeretetnek él. A
Szent arra is figyelmeztet, mily nagy veszélyek várnak a lélekre, ha csak a
szolgai szeretettől vezetteti magát. E lelkek az Atyához akarnak jutni, de nem a keresztre feszített Fiú által, s
botránkoznak a kereszt fölött, amely üdvösségükre adatott. MILYEN
INDÍTÓOKOKRA TÁMASZKODJÉK MÁSODIK MEGTÉRÉSÜNK, S MILYEN GYÜMÖLCSÖKET HOZZON? A
legfőbb indítóok a főparancs legyen, amely határt nem ismer. „
Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, egész lelkedből, és minden erődből.”
(Lk. 10,27.) E parancs arra
szólít fel, hogy önmagáért szeressük Istent, ne érdekből és személyes
előnyökért. Kijelenti, hogy minden erőnkből kell őt szeretnünk, a
megpróbáltatásban is. Akkor szerethetjük majd egész lelkünkből, mikor lelkünk felsőbb rétegeiből kikapcsoltuk az
érzelmek hullámzásait, s imádókká lettünk „lélekben és igazságban”. A
főparancsnak nincs határa: minden kereszténynek tökéletes szeretetre kell törekednie a maga állapota szerint,
legyen az házasság, papi rend vagy szerzetesség. A
Dialógus 11. és 47. fejezetében tárgyal erről Sienai
Szent Katalin, s arra figyelmeztet, hogy az evangéliumi tanácsok szellemében
kell élnünk, hogy a tökéletes Isten- és emberszeretet parancsát megtarthassuk.
Vagyis lélekben függetleneknek kell lennünk a földi javaktól, s Szent Pál szava
szerint úgy kell őket használnunk, mintha nem használnók. A
második megtérés főindítóokára így mutat rá a 60. fejezetét: „Híveimnek fel
kell emelkedniük a szeretet szolgai fokáról, hogy igazi gyermekeimmé váljanak s
önző érdek nélkül engedelmeskedjenek nekem. Én minden
fáradságot megjutalmazok, s mindenkinek állapota és munkája szerint fizetek. Ha
tehát nem hagyják el az imádságot s a többi jócselekedetet, s kitartanak,
haladnak az erényben, el fognak jutni a gyermeki szeretetre. S én úgy fogom
őket szeretni, mint gyermekeimet, hiszen én a szeretetet mindig szeretettel
viszonzom. Ha csak úgy szerettek, mint a béres gazdáját, és is csak gazda
módjára foglak benneteket szeretni, megfizetek nektek érdemetek szerint, de nem
nyilatkozom meg előttetek. Benső titkaimat csak barátaimnak mutatom meg, mert
ők egy velem. A gazda és a szolga nem egyek… De
ha szolgáim pirulnak tökéletlenségükön, ha kezdik szeretni az erényt, s szent
haraggal tépik ki lelkükből a hiúságot s rendetlen önösséget, ha lelkiismeretük
ítélőszéke hallgat az értelem szavára, s nem tűri meg a szolgai szeretetet s a
béreshez illő haszonlesést, hanem a hit után igazodik, akkor biztosítlak erről,
oly kedvesek lesznek előttem, hogy szabad bejárásuk nyílik baráti szívemhez.
Megnyilatkozom előttük, amint azt igém kimondotta: „Aki szeret engem, Atyám is szereti őt, s én
kijelentetem magamat neki.” (Jn. 14,21.) – E szavak azt az Isten-ismeretet jelzik, amelyet
szent sugallatai juttatnak nekünk. Ez a szemlélődésben jut az ember
osztályrészéül. A szemlélődés a Szentlélek ajándékaitól megvilágított hitből
származik. E hit telve van szeretettel, behatol az Isten titkaiba és
gyönyörködik bennük. Második
megtérésünk újabb indítóoka legyen az Üdvözítő szent vérének nagy értéke. Péter ezt nem értette a kínszenvedés
előtt, noha hallotta az utolsó vacsorán: „Ez az én vérem, amely értetek
kiontatik.” (Lk. 22,20.)
Csak a feltámadás után kezdte e szavak értelmét felfogni. A Dialógusban így
olvasunk erről: „(Megpróbáltatásunkban) ezt kell megérteniük híveimnek: nem akarok mást, mint az ő javukat, az ő
megszentelésüket, egyszülött Fiam vére által, amelyben lemostam vétkeiket.
E vér tanítsa őket igazságomra: azért teremtettem őket képemre és
hasonlatosságomra, hogy örökéletet adjak nekik, s saját Fiam vérével teremtettem őket újjá, s fogadtam őket
gyermekeimmé.” – Ezt értette meg Szent Péter vétke s az Úr kínszenvedése után:
akkor látta csak meg a váltságunkért ontott drága vér, a megváltói vér értékét. Sejtjük-e
a megalázott Péter nagyságát? Nagyobb itt sokkal, mint a Tábor-hegyen, mert
érzi saját nyomorát s a Magasságbelinek végtelen jóságát. Mikor az Úr Jézus
először jelezte, hogy Jeruzsálembe kell mennie s keresztre feszíttetnie, Péter
félrevonta a Mestert, s így szólt: „Távol legyen ez tőled, ennek nem szabad
megtörténnie.” A nélkül, hogy észrevette volna, ekkor az üdvösség egész rendje,
a Gondviselés terve, sőt a Megtestesülés indítóoka ellen beszélt. Azért felelte
Urunk: „Távozz tőlem Sátán, neked csak emberi gondolataid vannak, nem érted
Isten dolgait.” Most, vétke és megtérése után a megalázott Péternek van érzéke
a kereszttel szemben, sejti a drágalátos vér végtelen értékét. Értjük
már, miért szól Szent Katalin annyit Krisztus véréről, amely a keresztségnek s
a többi szentségnek megadja az erejét. Minden szentmise után, melyben a pap
égnek emeli a szent vér kelyhét, legyen erősebb, elevenebb a hitünk a szent vér
megváltó hatalmában. Második
megtérésünk harmadik indítóoka legyen az üdvösségre váró lelkek szeretete. Ez Isten szeretetének biztos jele és
következménye: a kettő elválaszthatatlan egymástól. Minden valamirevaló
keresztény buzgón szereti a lelkeket, érdekükben minden erény gyakorlására
képessé válik. A lelkekért való buzgalom bírta rá Szent Katalint, hogy
engesztelő áldozatul ajánlja fel magát a bűnösökért. A Dialógusát összefoglaló
utolsó előtti fejezetben olvassuk: „Arra
kértél, hogy irgalmazzak a világnak… Könyörögtél, hogy mentsem meg az
egyház misztikus testét a sötétségtől és üldözéstől, s felajánlottad magadat,
hogy kiállod bizonyos szolgáim gonoszságának büntetését… S én irgalmat ígértem
a világnak, megmutattam neked, hogy az irgalom teljesen megvan bennem.
Irgalomból s az emberiség iránt táplált kimondhatatlan szeretetből küldtem el
igémet, az egyszülött Fiamat… „ Megígértem
és megígérem, hogy híveim nagy türelmével meggyógyítom Jegyesemet;
felszólítottalak mindnyájatokat, hogy szenvedjetek érte, s értésedre adtam a
fájdalmat, amelyet bizonyos szolgáim gonoszsága nekem okoz… Ugyanakkor ezekkel
ellentétben, láthattad azoknak erényességét is, akik úgy élnek, mint az
angyalok… Könnyhullatástok, alázatos, szakadatlan imádságotok kedvéért
irgalmazok a világnak.” E
második megtérés gyümölcse – Szent Péternél is így volt – a szemlélődés kezdeti állapota a kereszt nagy hittitkának mindig
mélyebb felfogásától kísérve. Átélt meggyőződés az Üdvözítő értünk ontott
vérének végtelen értékéről. Ezzel a kezdődő szemlélődéssel az isteni
egyesülésnek új foka kezdődik. Már nem befolyásolják annyira az érzelmek
ingadozásai, tisztább, erősebb, állandóbb lett. S ha balsors közepette nem is
költözik állandó öröm a szívbe, de legalább is a lélek békéje megszilárdul. Már
nemcsak elméleti, elvont és homályos, hanem konkrét, eleven a meggyőződésünk,
hogy a világ kormányzatában minden Isten jóságát nyilvánítja ki. Maga a mi
Urunk értésünkre adja ezt a Dialógus végén: „ Semmi
sem történik isteni gondviselésem tervén kívül. Amit megengedek, amit küldök nektek, anyagi és lelki szenvedések és
vigasztalások alakjában, mind csak a ti javatokra szolgál, hogy
megengesztelődjetek bennem s Igazságom teljesedjék
bennetek.” Szent Pál is erre tanít: „Az Isten szeretőknek minden javukra
válik.” (Róm. 8,28.) Bizonyára
ez a meggyőződés szilárdult meg Szent Péter, az apostolok és az emmausi tanítványok lelkében második megtérésük útján,
mikor feltámadott urunk lassanként megértette velük a Kereszt titkát: Ó, ti
balgatagok és késedelmes szívűek annak hívésére, mit a próféták mondottak: Nem kellett-e Krisztusnak ezeket szenvednie
s úgy menni be az ő dicsőségébe? És kezdvén Mózessel és a prófétákkal,
megmagyarázta nekik, amik mondottak felőle az írásokban.” (Lk.
24,25.) A kenyértörésben ismertek rá. Ami
az emmauszi tanítványokkal történt, velünk is meg fog
történni, ha hűségesek vagyunk az örökkévalóság útján. Ha ők s az apostolok
második megtérésre szorultak, mennyivel inkább mi is. És Isten ez új
kegyelmének hatása alatt mi is így fogunk szólni: „nem de lángolt a szívünk, mikor az úton szólott és kifejtette az
Írásokat?” Jegyzet: Így
segít minket a hittudomány az evangélium mély értelmének feltárásában; de minél
előbbre halad, annál inkább el kell rejtőznie, bizonyos értelemben el kell
tűnnie, mint Keresztelő Szent Jánosnak, miután meghirdette az Üdvözítő
eljövetelét. Segít minket, hogy megtaláljuk a Szentírásban és Szenthagyományban
foglalt isteni kinyilatkoztatást, s mikor már megtette ezt a szolgálatot, nincs
több szava. Szerepe olyan, mint az állványoké a templomépítésnél: csak mikor
elveszik az állványokat, akkor bontakozik ki a székesegyház teljes szépségében.
A hittudomány még arra is jó, hogy megmutassa a dogmák értelmi
megalapozottságát, felépítésük szilárdságát, s a tételek egymáshoz való
viszonyát, mintegy az építmény arányait. Miután mindezt megsejtette velünk, a
hittudomány elhalványul a természetfeletti szemlélődés fényében. Ez utóbbi a
Szentlélek ajándékaitól megvilágított hitből ered, szeretetteljes, átható,
gyönyörködő hitből. A
hittudománynak és szemlélődésnek e viszonya áll a mi tárgyunkra is, a legnagyobb
életkérdésnek, isten benső életének területén.
Szó
volt már a második megtérésről, amely a lelket a kezdők útjáról a haladókéra, a
megvilágosodás útjára vezeti. Több lelkiíró is tanítja, hogy az apostolok
(nevezetesen Szent Péter a hármas tagadás után) az Úr Jézus szenvedésének vége
felé mentek át a második megtérésen. Szent
Tamás szerint (In Mt. c. 26.74.) Szent Péter akkor tért meg komolyan és
véglegesen, mikor az Úr reá vetette pillantását. Mikor
az Üdvözítő feltámadt és a szent asszonyik jelentették a csodát, Szent Péter és
az apostolok mégis késedelmesek voltak a hívésében. Azt gondolták, alaptalan
csacsogás az egész. Pedig az Úr Jézus előre megmondotta
nekik. (Lk. 24,11.) Szent
Ágoston még valamire rámutat. (In. Jn. tr. 25,3.)
Bár késedelmesek voltak az Úr Jézus feltámadását elhinni, de viszont nagyon is
várták Izrael országának az ő elképzelésük szerint való visszaállítását. Mikor
az Úr Jézus mennybemenetele napján újból megígérte a Szentlelket, megkérdezték:
„Uram, akkor fogod visszaállítani Izrael
országát?” Pedig még sokat kell szenvedniük Isten országáért, s az ország
más, sokkal fenségesebb lesz, mint ahogy ők képzelték. (Ap.
Csel. 1,16.) Ezért
beszélnek azután a lelkiírók még egy harmadik
megtérésről is. Ez az apostolok lelkében pünkösdkor ment végbe. Mi történt
akkor velük? És minek kell mibennünk is végbemennie? Mennybemenetelével
az Úr Jézus véglegesen megfosztotta őket érzékelhető jelenlététől. Ezzel
készítette őket elő a harmadik megtérésre. El sem gondolhatjuk eléggé, mennyire
szenvedtek először. Hiszen az Üdvözítő volt az ő életük – amint Szent Pál
mondja: Mihi vivere Christus est. Napról-napra bensőségesebb lett vele
barátságuk. Így hát most fájdalmas elhagyatottságba estek, Mintha sivatagos
vidéken, kínos veszedelemben, a halál árnyékában járnának. S ez annál
fájdalmasabb lehetett, mert Urunk sok szenvedést jövendölt meg számukra. Valami
halvány fogalmat alkothatunk meg magunknak erről az állapotról. Mint mikor
valaki egy Istennel telt papi lélek vezetése alatt buzgó lelkigyakorlatot
végzett, s most visszakerül a mindennapi robotba, s attól fél, hogy elveszti
mindazt, ami lelkébe gyűlt. Néztek-néztek az apostolok az ég felé: nem tört
össze érző szívük úgy, mint a kínszenvedés alkalmából, de mégis megrázta
lelküket a teljes elszakadás az Úrtól. Kínszenvedése alatt az Úr Jézus mégis
csak jelen volt: de most eltűnt szemük elől, s úgy érezték, teljesen elveszett
számukra. Ebben
a lelki homályban készültek elő a pünkösdi kegyelemáradatra. A SZENTLÉLEK LESZÁLL AZ
APOSTOLOKRA
Az
Apostolok Cselekedeteiben olvassuk: (2,1-4.) „Midőn
elérkezett a pünkösd (a zsidó pünkösdi ünnep, ötven nappal húsvét után), az
apostolok mindnyájan egy akarattal ugyanazon helyen valának.
És lőn hirtelen az égből, mintegy sebesen jövő
szélnek zúgása és betölté az egész házat, ahol ülnek vala. És eloszlott nyelvek jelenének meg nekik, mint a
tűzláng, mely leszálla mindenkire közülük. És betelének
mindnyájan Szentlélekkel és kezdenének szólani különböző nyelveken, amint a
Szentlélek ad vala szólniok.” A
sebes szélnek zúgása a Szentlélek titokzatos és nagyhatalmú működésének jele
volt. Az
apostolok mindegyikére ugyanakkor reá szálló tüzes nyelvek azt jelezték, ami
lelkükben végbement. Nem
ritka dolog, hogy valami szembetűnő érzéki tünet előzzön meg valamely nagy
kegyelmet: mintegy isteni ébresztő szózat gyanánt. Itt
nagyon világos a jelképesség. A tűz tisztít, világít, melegít: a Szentlélek is
mélyen megtisztította, felvilágosította és lángra
gyújtotta az apostolok lelkét. Ez az a mély szellemi tisztulás, amelyről Keresztes Szent János és Szent Tamás
(a Szentlélek adományairól szóló tanításában) szól. Szent Péter megmagyarázza,
hogy most teljesedett be Joel próféta jövendölése (2,28., Ap. Csel. 2,17.): ama napokban kiárasztom
lelkemet szolgáimra és szolgálóimra és prófétálni fognak, - és leszen, hogy mindaz, aki segítségül hívja az Úr nevét,
üdvözül.” Ott
lakott már a Szentlélek az apostolok lelkében, de látható küldetés által (S. Th. I. q. Akkor
beteljesült Urunk szava (Ján. 14,26.):
„ A Szentlélek, kit Atyám nektek el fog
küldeni, majd megtanít titeket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit
mondottam nektek.” Az apostolok ekkor „nyelveken kezdtek szólani, s
hirdették az Úr nagy tetteit – magnalia Dei” – s az
idegenek, „pártusok, médusok, elamiták
és akik lakják Mezopotámiát… Kappadociát, Pontust, Ázsiát,… Egyiptomot, rómaiak, krétaiak és arabok,
kik Jeruzsálemben voltak álmélkodának, mert kiki saját nyelvén hallotta őket szólani.” (Ap. Csel. 2,8-12.) Jeléül
annak, hogy most már eljött az idő, hirdetni kellett az evangéliumot minden nép
hallatára, az Úr Jézus parancsa szerint: „Elmenvén
tanítsatok minden nemzeteket.” (Mt. 28,19.) A SZENTLÉLEK HATÁSA ALATT A
Szentlélek megvilágosította és megerősítette az apostolokat. Szentelő befolyása
alatt átalakította az első keresztényeket. Az ifjú egyházban felbuzgott a hit. A
Szentlélek megértette az
apostolokkal a Megváltó vérének értékét, a Megváltás titkát. Ezt az ószövetség
meghirdette, az újszövetség megvalósította. Az apostolok e hittitok mélységes
szemléletéből hirdették azt a megváltásra váró embereknek. „Az igehirdetésnek a
szemlélődés bőségéből kell kicsordulnia.” – mondja Szent Tamás (II. II. q. Az
apostolok és tanítványok értetlenségükben még a mennybemenetel napján is
megkérdezték az isteni Mestert: „Uram eljött-e az idő, hogy visszaállítod
Izrael országát?” (Ap. Csel. 1,6.)
Jézus így felelt: „Nem a ti dolgotok tudni az időket és alkalmakat, melyeket az
Atya önhatalmában rendelt el. Hanem venni
fogjátok a magasból rátok áradó Szentlélek erejét, és bizonyságot tesztek
felőlem Jeruzsálemben, egész Judeáben és Szamariába és mind a föld végéig.” És
íme! Péter, aki a kínszenvedés idején remegett egy asszony előtt; aki oly
késedelmes volt elhinni az Üdvözítő feltámadását, ugyanez a Péter szól most a
zsidókhoz, Istentől nyert tekintélye és biztonsággal: „ A názáreti Jézus, az erők és csodák és jelek által Istentől igazolt
férfiú…Istennek elvégzett tanácsa és előretudása szerint kezetekbe adatott, s
ti őt keresztre feszítvén, a gonoszok keze által megöltétek. Kit Isten
feltámasztott (amint Dávid megjövendölte) … Ezt a Jézust feltámasztotta Isten,
aminek mi mindnyájan tanúi vagyunk. Felmagasztaltatván pedig az Atyának jobbja
által, kiárasztotta íme a Szentlelket, amint látjátok és
halljátok… Teljes bizonyossággal tudja meg tehát Izrael egész háza, hogy Úrrá is Krisztussá (Felkentté) is tette Isten ezt a Jézust, akit ti
megfeszítettetek.” (Ap. Csel. 2,22-36.)
Péter látja már a megváltói Megtestesülés titkának teljességét: Jézus Krisztus
önkéntes áldozat volt, érdeme, kiontott vére végtelen értékű. A
Szentírás így folytatja: „Mikor ezt hallották, megilletődtek szívükben, és
mondták Péternek és az apostoloknak: „Mit cselekedjünk, atyánkfiai?” S Péter
felelte: „Tartsatok bűnbánatot és
keresztelkedjék meg mindenitek Jézus Krisztus nevében
a bűnök bocsánatára és elnyeritek a Szentlélek ajándékát.” Így is történt,
aznap körülbelül háromezren tértek meg s vették fel a keresztséget. Nem
sok nappal utóbb, miután egy született sántát Jézus nevében meggyógyított,
Péter így szólt a templomban: „Az Élet
Szerzőjét megöltétek, kit az Isten feltámasztott halottaiból, aminek mi
mindnyájan tanúi vagyunk… Ez a Jézus, akit ti megfeszítettetek… a kő, amelyet
ti, építők félrevetettetek, de szeglet
fejévé lett. És nincs másban senkiben üdvösség, mert nem is adatott más név az
ég alatt az embereknek, amelyben nekünk üdvözülnünk kellene.” (Ap. Csel. 3,14.-4,11-12.) A
pünkösdi kegyelmek között nem a nyelvek adománya és más hasonló csodás tények a
legfontosabbak. Legfontosabb az a lelki megvilágosodás, amely feltárja az
apostolok előtt a megváltói Megtestesülés és az Úr kínszenvedése titkának
mélységeit. Ezt a titkot Péter nem tudta elviselni, mikor az Úr Jézus először
tett említést jövendő keresztjéről. Simon Péter akkor így szólott: „Távol
legyen tőled, Uram, ez nem fog veled megtörténni.!” S
az Úr Jézus akkor így felelt: „Te nem
érted az isten dolgait, neked csak emberi gondolataid vannak.” (Mt. 16,22-23.) Most Péter már érti
Isten dolgait, a megváltói Megtestesülés egész isteni terve előtte áll,
szemlélődésének tárgya lett. s nemcsak ő az, aki így
megvilágosult, az összes apostol éppen úgy bizonyságot tesznek róla, a
tanítványok is, s különösen az első vértanú, Szent István diakónus. Hiszen ez
utóbbi megköveztetése előtt rámutat, mi mindent tett Isten a választott népért
Mózes idejétől az Üdvözítőig, rámutat az Üdvösség isteni tervére. (Ap. Csel. 7,1-53.) Pünkösd
napján az apostolok nemcsak világosságot, hanem erőt is nyertek. „Venni fogjátok erejét a reátok áradó
Szentléleknek” (Ap. Csel. 1,8.)
– ígérte nekik az Úr. Pünkösd előtt még félénkek voltak, de most már bátrak. S
bátrak maradnak a vértanúságig. Pétert és Jánost elfogják, a főtanács elé
állítják, ők pedig fennhangon hirdetik, hogy „nincs másban üdvösség”, mint Jézus Krisztusban. (Ap. Csel. 4,12.) Másszor is
elfogják, megvesszőzik, „s ők örvendezve
mentek el a gyülekezet elől, mert méltókká lettek Jézus nevéért gyalázatot szenvedni.
Egy napon sem szűntek meg a templomban s házankint
tanítani és hirdetni, hogy Jézus a Megváltó.” (Ap.
Csel. 5,41.) Vérük ontásával tettek tanúbizonyságot.
Honnét ez az erő? A Szentlélektől, aki a charitas égő
szeretetlángját gyújtotta szívükben. Ez
volt a harmadik megtérésük, lelkük teljes átalakulása. Első megtérésük a Mester
szavain csüngő tanítványokká tette őket. A második, Urunk kínszenvedésének vége
felé, megsejtette a Kereszt termékenységét, különösen a Feltámadás világában,
végül a harmadik e titok mély átélését adta nekik. Most már ebből élnek – a
vértanúságig. Az
apostolok átalakulása megnyilvánul a lelkekre tett
hatásukban is. Hatalmas lendületbe tudták hozni az első keresztények
buzgóságát. Az Apostolok Cselekedeteiből láthatjuk, hogy (2,42-47;
4,32-37 ; 5,1-11.) az ifjú Egyház életén csodálatos szentség ömlött el. „A hívek sokaságának szíve-lelke egy volt.”(4,32.)
Mindenük közös volt, eladták javaikat, árát az apostolokhoz vitték, akik
mindenkinek osztottak belőle szükségleteik szerint. Mindennap összegyűltek
imádkozni, az apostolok prédikációját hallgatni s szentmisét ünnepelni. Gyakran
lehetett őket közös imádságba merülten látni, s feltűnt a köztük uralkodó
szeretet. Hiszen urunk mondotta, „erről
fogják megismerni, hogy tanítványaim vagytok.” Bossuet így írja le az első keresztények
buzgóságát (II. beszéd pünkösd napjára): „a veszedelmekkel szemben szilárdak,
testvéreikkel gyöngédek. Mindenható Lélek vezeti őket, tudja a látszólagos
ellentétek kiegyenlítésének titkát. Érző szívet ad nekik, szeretettől lágy
szívet – mégis keményet, mint a vas, hogy helytálljanak minden fenyegetéssel
szemben. Megszilárdítja és meg is olvasztja.
Állhatatosságban: mint a gyémánt, szilárdak. Testvéri szeretetben: emberi test
és vér. Így hat rájuk az égi láng… Isten Fiának apostolai azelőtt vetekedtek az
elsőségben; de mióta a Szentlélek egy
szívvé-lélekké tette őket, többé nem irigykednek, nem viszálykodnak. Ha
Péter szól, mintha ők szóltak volna; ha árnyéka beteget gyógyít, mind az egész
egyház lelkendezve dicsőíti az Urat.” – Úgy kell egymást tekintenünk, mint egy
titokzatos test tagjait. Közös fejünk Krisztus. Nem szabad irigykednünk,
gáncsoskodnunk egymásra, hanem szent örömben kell gyönyörködnünk felebarátunk
jó tulajdonságaiban. Hiszen ezek nekünk is hasznunkra válnak, ahogy a kéznek hasznára
válik, ha szem lát és a fül hall. Így
alakította át a Szentlélek az apostolokat és a tanítványokat. Csak
a kezdet-kezdetére küldetett a Szentlélek ajándékaival? Bizonyára
nem. Nemzedéktől-nemzedékig velünk van. megtörhetetlenné
teszi az Egyházat. Segítsége nyilvánvaló a kezdeti háromszázados üldözés alatt,
majd pedig az eretnekségekkel szemben. S
ezért minden keresztény közösségnek példát kell vennie az Egyház kezdeteitől.
Miben? Hogy
egy szív és egy lélek legyünk. Kerüljük
mindazt, ami elválaszt, s minden nehézség ellenére csüggedetlenül küzdjünk
Isten országáért már ezen a világon. Higgyünk határozottan és gyakorlati módon
az Egyházban. Az Egyház mindig szent és mindig táplál szenteket. Továbbá
tűrjük az első keresztények példájára türelemmel és szeretettel a
szenvedéseket, amelyeket Isten ránk mér. Higgyünk teljes szívünkből a
Szentlélekben, mert szünet nélkül ő élteti Egyházát. És higgyünk a szentek
közösségében. Emberi
gyöngeségek is keverednek az Egyház egyes tagjainak tevékenységébe. De mégis
nagyon szépnek látnók az Egyház arculatát: ha azokban az odaadó lelkekben
nézzük, akik leginkább élik az Egyház életét. Joggal
fájlalunk bizonyos szennyfoltokat. De ne feledjük, lehet sár a magas helyek
tövében, csúcsukon mégis tiszta hó ragyog, üde a levegő s csodálatos kilátás
emeli a lelket isten felé. A KERESZTÉNY TÖKÉLETESSÉG LELKI TISZTULÁST KÍVÁN
A
pünkösdi átalakulás volt, amint láttuk, az apostolok harmadik megtérése. Minden
keresztény lélek életében ilyesminek kell végbemennie. Akkor lép át a haladók
csoportjából a tökéletesekébe. A szellem
gyökeres tisztulására van itt szükség, mondja Keresztes Szent János. Amint
szükség volt az érzéki rész tisztulására, hogy a kezdők szakaszából a
haladókéba, a megvilágosodás útjára lépjen a lélek. Hit, remény, szeretet,
bánat kell az első megtéréshez, amelyben elfordulunk e világtól s Isten útjaira
lépünk. Így van a két következő megtérésben is: csakhogy itt már mélyebb hit,
remény, szeretet, bánat szükséges. Urunk ugyanott vonja a barázdát: de sokkal
mélyebbre. Mi
szükségük van a haladóknak e harmadik megtérésre? Hogyan tisztítja meg Urunk
ilyenkor a lelket? Milyen gyümölcsöket hoz a harmadik megtérés? A
SZELLEMI RÉSZ TISZTULÁSA SZÜKSÉGES Az
Isten útján haladóknak is sok tökéletlenségük marad meg. Nagyjából már
megtisztultak az érzékiségtől, a lustaságtól, irigységtől, türelmetlenségtől.
De a lélekben még ott maradtak a régi
ember szennyeződései. Mint valami rozsda, amelyet csak intenzív tűz
oszlathat szét. Olyan tűz, amilyen az apostolokra szállott pünkösdkor.
(Keresztes Szent János: A lélek sötét éjszakája, 2,6.) Ez
a rozsda a lélek legnemesebb képességeibe, az
értelembe és az akaratba is befészkeli magát. Ez a ragaszkodás az énhez,
mely megakadályozza a lélek igazi, mély ragaszkodását Istenhez. Ezért azután
elszórakozunk imádság közben, érzéketlenek, értetlenek vagyunk Isten dolgaival
szemben, s szeretetünknek nincs kiható ereje, lelkünk külsőségesség válik,
erősen hatnak rá rokon- és ellenszenvek. Nem ritka az ingerlékenység és
szeretetlenség. Sok eléggé előrehaladott lélek túlságosan ragaszkodik egyéni nézeteihez a lelkiélet
illetőleg. Isten külön sugallatának képzel sok mindent, ami csak képzeletének
játéka vagy a gonosz lélek cseltevése. Fennhéjázó, gőgős, hiú lesz, eltér az
igaz útról s mást is tévútra visz. Keresztes
Szent János szinte nem győz eleget szólani e tárgyról. (Sötét éjszaka 2,2.) Pedig ő tisztán csak a szigorúan vett benső életben
mutatkozó hibákról beszél. Hát még, ha szóba kerülnének a testvéri szeretet
ellen elkövetett hibák, az igazságtalanságok felsőbbséggel, társakkal,
alárendeltekkel szemben, Mulasztások állapotbeli kötelességeink terén, jóra
való restség?... A
lelkiélet terén fellépő gőggel párosulhat a szellemi gőg, az irigység, a
nagyravágyás. A hét főbűn szellemi síkra áthangolva jelentkezik, s itt is nagy
károkat okoz. Ezért
van szükség a „nagymosásra”, a lélek szenvedő tisztulására. Új megtérésre, amely
a tökéletességre visz. Keresztes
Szent János így ír erről: „Még az érzéki rész éjszakája után is igen alacsony a
haladóknak Istennel való érintkezése és lelkiségük színvonala. Szellemük aránya
még nem tisztult meg a tégelyben. Gyermekes módon gondolkodnak és beszélnek
istenről, s így is éreznek vele szemben. Mert még nem jutottak el a
tökéletességre, vagyis az Istennel való egyesülés fokára. Ez egyesülés által
lesznek felnőttek: ekkor már nagy tettekre képes a lélek, mert cselekvésének
módja már nem emberi, hanem isteni.” (A szellemi rész éjszakája 3.) A harmadik megtérés előtt még azt mondhatjuk Izaiás prófétával, hogy az ilyen lelkek igazságossága
olyan, mint egy szennyes rongy. (54,6.) Szükség van
még egy utolsó tisztulásra. ÁTALAKULÁS ÉS TISZTULÁS A HARMADIK
MEGTÉRÉSBAN Először
úgy látszik, mintha Isten nem akarná gazdaggá tenni a lelket. Inkább megfosztja mindenétől. Értelmét
sötétségbe, akaratát szárazságba, sokszor keserűségbe és szorongásba meríti,
hogy minden lelki és intellektuális gőgből kigyógyítsa
s megmutassa neki egész nyomorúságát. A léleknek ilyenkor: „a tiszta hit szerint kell haladnia, minden
szellemi világosságától megfosztva, mert ez a tiszta hit sötét éjszakája
gyanánt borul összes szellemi képességeire.” (I. m.2,4.) A
hit ugyanis merőben más minden emberi bizonyossághoz képest. Bár az ész
mellette szól, a hit mégsem az eszeskedésen alapul.
Szent Tamás gyakran mondja: fides est de non visis, azt hisszük, amit nem tudunk. Nem lehet ugyanazt
ugyanabból a szempontból egyszerre hinni is tudni is;
más az, amit hiszünk és más az, amit tudunk. (II.II.
q. Ebben
a tisztulásban is úgy látszik tehát, mintha az Úr a lelket mindenétől meg
akarná fosztani, sötétségben és szárazságban hagyni. „Hűség és bizalom” – legyen ilyenkor a lélek jelszava. Itt is igaz
marad az Úr Jézus szava: „Aki engem
követ, nem jár sötétségben, hanem az élet világossága lesz őbenne.” (Jn. 8,12.) Az értelem ajándéka
tisztító világosságában füröszti a lelket, s az kezdi felfogni Isten mélységeit. (I Kor. 2,10.) Az
alázatosság és a hármas isteni erény (hit, remény, szeretet) itt megtisztul
minden salaktól. A lélek még nem látja isten végtelen tisztaságát és nagyságát,
amely minden fogalmunkat meghaladja: de már sejteni kezdi. Megsejti Jézus szentséges lelkének természetfeletti
gazdagságát, a kegyelem teljességét, amelyben a bölcsességnek és tudománynak
minden kincsei megvannak. (Kol. 2,3.)
Olyanféleképpen, mint az apostolok pünkösdkor, megsejti a megváltói
testbeöltözés hittitkának mélységeit, a kereszten meghalt Krisztus érdemeinek
végtelen értékét, úgy, mint ezekről tanúskodik Szent Péter első beszédeiben s
Szent István vértanúsága előtt. Átélt ismeret ez, szinte megtapogatása a
természetfeletti világnak, tapasztalati érzék, új látásmód a keresztény élet mélységeivel szemben. S ugyanakkor a
lélek sokkal jobban átérzi saját nyomorúságát. Mi volt Keresztes Szent Jánosnak, s az ars-i szent plébánosnak legfőbb lelki szenvedése? Az, hogy
a papi eszményt oly messze maguk fölött látták tündökölni. S mindig jobban
átérezték a hozzájuk forduló, imádságukat, segítségüket kérő lelkek borzasztó
ínségét. Ez
a harmadik megtérés vagy tisztulás, a Szentlélek műve, az értelem ajándékának
világossága által. Mint a villám fénye az éjszakában, oly világosságot vet a
Szentlélek a tisztulásra választott igaz lélek redőibe. Hiszen a megigazult
gyakran imádkozta: „Adj világosságot
szememnek, hogy halálos álomba ne merüljek!” (Zsolt. 12,5.)
Istenem, világosítsd meg sötétségemet! (17,29.)
„Tiszta szívet teremts bennem, Uram, és lelket újra szálegyeneset!
Ne vess el engem a te színed elől, és ne vond meg tőlem a Szentlelket. Add
vissza nekem az üdv örömét, és lelkeddel erősíts engemet. S a bűnöst útjaidra
tanítom, és megtérnek az istentelenek. Dicsérni fogja szám szentségedet…” (50) Az
úr Jézus szavait ismétli a megtisztult lélek, hogy most már őbenne valósuljanak
meg: „Azért jöttem, hogy tüzet hozzak a
világra, és mit akarok mást, mint hogy égjen.” (Lk.
12,49.) Keresztes
Szent János szavaival (u. o. 5.) élve: „ Ezzel a sötét
éjszakával Isten valami sajátos hatást tesz a lélekre, s megtisztítja azt
szokásos gyarlóságaitól és tudatlanságától. A szemlélődő ezt beárasztott
szemlélődésnek nevezik. Ebben isten a lelket titokzatos módon oktatja a
tökéletes szeretetre. A lélek pedig nem szól közbe, sőt, nem is érti, mibven áll ez a beléárasztott
szemlélődés.” Ez a nagy tisztulás,
átalakulás többféle alakban jelentkezik. Másképp a kizárólagos szemlélődő életben,
mondjuk, Szent Brúnónál – másképp az apostolkodásnak és az irgalmas szeretetnek
szentelt lélekben, például Szent Vincénél.
De alapjában ugyanegy az, ami
történik: az alázatosság és a hit, remény, szeretet, megtisztul minden emberi
salaktól. Valódi, természetfeletti indítóokuk mindinkább háttérbe szorít minden
másodlagos indítékot. Az alázatosság felfelé halad Szent Anzelm lépcsőjén: „1.
Tudni, hogy megvetést érdemlünk. 2. E tudatot elviselni. 3. Bevallani, hogy ez
így van. 4. Azt akarni, hogy felebarátunk is így vélekedjék. 5. Nyugodtan
tűrni, hogy ezt rólunk ki is mondják. 6. Belenyugodni, hogy eszerint is
bánjanak velünk. 7. Szeretni, hogy így bánjanak velünk.” Ilyen volt Szent
Domonkos alázatossága. Ő szívesen járt az eretnek languedoc-i
vidéken, ahol kigúnyolták és bántalmazták. Szent örömet érzett, hogy ezáltal jobban hasonlíthat az értünk megalázott Üdvözítőhöz. Akkor
a három istenies erény valóságos alapja is mindinkább kitűnik. A hité: a kinyilatkoztatást adó Isten föltétlen igazvolta. A reményé: a segítségre örökké kész Irgalom. A szereteté: az önmagáért szeretetreméltó Legfőbb Jó. Ez a három motívum úgy
jelenik meg éjszakába borult lelkiéletünk látóhatárán, mint három elsőrendű
csillag, amely biztosan vezet utunk célja felé. Az
apostolok az első pünkösdkor nyerték el a harmadik megtérés gyümölcsét: a
világosságot és az erőt. Átalakultak, s átalakították igehirdetésükkel az első
keresztényeket. A
harmadik megtérés gyümölcse az igaz, mély alázaton kívül: élő, átható hit, amely már szinte élvezi a
túlvilág titkait, s az örökélet előízét. Továbbá
határozott, bízó remény, az örökké
segíteni kész isteni irgalomban. Szent Pál szavaival „remény ellen is remélni
kell” itt. (Azaz a látszólag kétségbeejtő helyzetben is.) Azonban
a harmadik megtérés legértékesebb gyümölcse Istennek tiszta, erős, hatalmas szeretete. Szeretet, melyet meg nem
tántorít ellentmondás és üldözés. Szeretet, mint az apostoloké, akik
örvendeztek, hogy szenvedhetnek Urunkért. E szeretet a tökéletesség égő
szomjával jár. Azoké ez, akik „éhezik és szomjúhozzák az Isten igazságát.” Az
erősség adománya kíséri, vele legyőz minden akadályt. Tökéletesen megvalósítja
a főparancsolatot: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, egész lelkedből
és minden erődből.” Most
már mindenestül Istené a lélek. Felsőbb része szinte állandóan a szellem
nemesebb életét éli, Istennek lélekben és igazságban imádója. A hit
félhomályában az örökélet előjátéka indul. Megvalósul Urunk szava: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, és
élő vizek forrásai buzognak fel benne.” Ez az örökéletre szökellő víz, amit
az Úr Jézus a szamariai asszonynak hirdetett: „Ha
tudnád az isten ajándékát… te kértél volna engem, és én élő vizet adtam volna
neked… A víz, melyet én adok, élő vizek forrása lesz
számodra az örökéletre.” FELAJÁNLÓ
IMÁDSÁG A SZENTLÉLEKHEZ Szentlélek,
világosság és szeretet Lelke, neked szentelem értelmemet, szívemet, akaratomat
és egész valómat most és mindörökké. Legyen
értelmem mindig fogékony sugallataiddal s a katolikus Anyaszentegyház
tanításával szemben, hiszen te vagy annak csalhatatlan Vezére. Szívemben
lobogjon állandóan Isten és a felebarát szeretetének tüze; akaratom
alkalmazkodjék mindig az isteni akarathoz. legyen
egész életem hűséges követése a mi urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus életének
és erényeinek. Neki legyen tisztelet és dicsőség mindörökké, egyetemben az
Atyával és veled, ó Szentlélek isten. Amen. (300 n.
b. X. Pius) A
felajánlás megújítására elegendő az első mondatot elmondani.
A
lelkiélet három szakasza megfelel a testi élet három szakaszának: gyermekkor,
ifjúkor, felnőttkor. A lelkiéletben éppen úgy, mint a testi életben válságos az
átmenet e szakaszok között. Amint láttuk, az apostolok is ilyen válságokon
mentek keresztül. A
lelkiélet három szakaszát a kezdők, haladók és tökéletesek szakaszának nevezzük.
A következőkben Szent Tamás és Keresztes Szent János elvei alapján röviden
jellemezzük a fejlődési stádiumokat. Ki fog tűnni, hogy ezek szabályos növekedés állomásai. Megfelel
ez a fejlődés a lélek természetének: hiszen a lélek tehetségei részben anyaghoz
kötöttek, részben szellemiek – előbb azok tisztulnak meg, majd ezek. Megfelel
az erények- és ajándékok-kísérte kegyelem
természetének is. E kegyelem mindig magasabbra emeli fe
a lelket az alsóbbrendű és felsőbbrendű képességeivel egyetemben. Leggyökerében megtisztítja minden önzéstől és hiúságtól,
hogy igazában minden hazugság nélkül Istené legyen. Látni fogjuk, milyen
logikai szükségszerűséggel kell ennek bekövetkeznie: az élet logikája ez,
amelyet a végső cél ír elő: Justum deduxit Dominus per vias rectas: „Egyenes úton vezeti
az Úr az igazat.” A KEZDŐK ÉLETSZAKASZA A
bűn állapotából a kegyelem állapotába lépést nevezzük első megtérésnek. Szempontunkból
most egyre megy, vajon ez a keresztség pillanatában, vagy a keresztségi
ártatlanság elvesztése esetén, a bűnbánat és feloldozás által történik-e meg. A
megigazulást a felnőttnél a kegyelem
hatása alatt a hit, remény, szeretet,
töredelem aktusainak kell kísérniük. Az első megtérés a kegyelem
beáradásával és a bűnbocsánattal, mintája, előképe a jövendő tisztulásoknak is.
Azokban is a hit, remény, szeretet és bánat indulatainak lesz része. Az első
megtérést is gyakran többé vagy kevésbé fájdalmas válság
előzi meg. Mint a tékozló fiúnak, úgy a léleknek is meg kell válnia e világ
szellemétől, hogy az Atyához térhessen. Hittétel (Denz.
176.), hogy az első lépést az Úristen teszi mifelénk. Ő sugalmazza a kezdeti
jóindulatunkat, üdvösségünk e kiindulását. Mielőtt lelkünkbe rejtené isteni
vetését, a segítő kegyelemmel s megpróbáltatásaival felszántja lelkünk
termőföldjét. Később újra fog arra járni, s akkor már mélyebben fog szántani,
hogy a még ott lévő gazt mind kiirtsa. Úgy tesz Isten, mint a szőlőműves.
Vissza-visszatér tőkéjéhez, s megszabadítja mindattól, ami akadályozhatná
fejlődését. Ha
a lélek nem veszti el a kegyelmet, vagy legalább is megfelelő forró bűnbánattal
kel fel botlásai után, akkor az első megtérés után a kezdők tisztulási útján
fog haladni. Mi a kezdők lelkülete? Állapotukat jellemzi, hányadán állnak a legértékesebb jónak:
Isten és saját maguk ismeretének, és Isten szeretetének. Megtörténik, hogy
e kezdők egész kiváló kegyelmeket nyernek Istentől, és egyesek, később nagy
szentek, talán már e szakaszon magasabb kegyelmi fokon állnak, mint más haladók
– de ezek olyanok, mint a természeti életben a csodagyerekek, végül is csak
gyerekek azért.<>Az
ilyenek tehát ismerni kezdik önmagukat.
Látják nyomorukat, gyöngeségüket, meg akarnak javulni, ébren vizsgálják
lelkiismeretüket. Kezdik lassan megismerni
Istent.
Először csak az érzékelhető dolgok
tükrében, a természet alkotásain keresztül vagy a példabeszédekből (tékozló
fiú, elveszett juh, jó pásztor). Dionysius
szóhasználatával élve, ez az egyenes vonalú emelkedés Isten felé. Mint mikor a
pacsirta az ég felé emelkedik, „röptében is énekelve.” A
kezdők állapotának megfelelő Isten –
szeretet: a bűntől, halálos bűntől és szándékos bocsánatos bűntől való rettegés, az érzékek és
szenvedélyek fékezése, önmegtagadás a szemek, a test kívánságával, s gőggel
szemben. Ha
ebben kitartanak, bizonyos érzelmi
örömöket lelnek az imádságban, a szent dolgokkal való foglalkozásban. Az Úr
meghódítja érzelmi világukat, mert egyenlőre még ebben
élnek leginkább. Érzelmeiket elfordítja a veszedelmes tárgyaktól
és önmagára vonja. A kezdő már teljes szívéből
szereti az Urat, de még nem egész lelkéből
és minden erejéből. A
lelki írók az ilyenkor adott örömöket a tejhez
hasonlítják. Ez a hasonlat Szent Páltól származik, aki így ír korinthusi
híveihez: eddig „ nem szólhattam nektek, mint lelki
embereknek, hanem mint testieknek, mint kisdedeknek a Krisztusban. Tejet adtam
innotok, nem kemény ételt, mert még el nem viselhettétek.” (1 Kor 3,2.) Mi
történik azután ilyenkor? Legtöbb kezdő túlságosan benne feledkezik ezekbe az érzelmi örömökben, mintha ezek a
lelkiéletnek nem eszközei, hanem célja volnának. Ez esetben az örömök akadállyá
lehetnek. Bizonyos lelki nyalánkság lép fel, valami negédesség, az isteni
dolgok kutatásában kíváncsiskodás, majd a gőg is belopakodik észrevétlenül, ha
valaki apostoli buzgóság örve alatt szívesen dicsekszik el az ilyen
adományokkal. Amint Keresztes Szent János felhívja rá figyelmünket (Az érzéki
rész éjszakája, I – VII.), a hét főbűn ilyenkor újra felüti fejét. Most már nem
legdurvább formájukban támadják meg a lelket, hanem a lelki dolgok terén lépnek
fel és akadályozzák az igazi jámborságot. Ezért
van szükség – a dolgok természeténél fogva – arra a második megtérésre, amelyet Keresztes Szent János az érzéki rész
tisztulásának nevez. E tisztulás vezeti be a kezdőket a haladók megvilágosodási
útjára, amelyen Isten a beléárasztott szemlélődéssel
táplálja a lelket. Hosszantartó lelki, érzelmi szárazságba esik a lélek. Isten
elvonja tőle azokat az érzelmi vigasztalásokat, amelyekhez túlságosan
ragaszkodott. Ha e szárazság ellenére is, a lélek nagyon vágyakozik Isten után,
kívánja országának eljövetelét és retteg a bűntől, meg lehetünk győződve, hogy
isteni tisztító munka folyik benne. Különösen akkor, ha az Isten
áhítással együtt jár a második megtérésnek következő további jele:
elmélkedő imádságaiban nehezére esik következtetnie és okoskodnia, jobb
szeretné egyszerűen csak szeretettel
szemlélni az Urat, szeretetében mintegy megpihenni. Ilyenkor a lélek
magasabb életsíkba emelkedett: rálépett a megvilágosodás útjára. Ha
a lélek jól viseli a tisztulást, érzelmi élete mindinkább aláveti magát
szellemének. Kigyógyul lelki nyalánkságából és öntetszelgő gőgjéből. Belátja
szűkölködését. Nem ritka, hogy ilyenkor más tisztító fájdalmak is fellépnek.
Nehézségek a tanulmányok, a hivatali és állapotbeli kötelességek terén, vagy
olyan személyekkel kapcsolatban, akikhez helytelenül ragaszkodunk, s akiket
Urunk ilyenkor talán hirtelen és fájdalmasan elszakít tőlünk. Ilyenkor elég
gyakran heves kísértések lépnek fel a tisztaság és a türelem ellen. Isten
megengedi ezeket, hogy visszahatásképpen megerősödjenek
és mély gyökeret verjenek bennünk ezek az erények, amelyek az érzelmi élet
kormányzására vannak hivatva. Esetleg betegséggel is próbára tesz. Ez
a válság az Úr második szántása. A megigazulás,
megtérés idején szántott barázdát most mélyebbre vonja. A bűn maradványait,
hajszálgyökereit kiírtja. Ez
a válság éppoly kevéssé
veszélytelen, mint a természet rendjében a kamaszkor. Vannak, aki e ponton
hűtlenek lesznek hivatásukhoz. Mások nem
úgy állják ki e próbát, hogy a haladók útjára, a megvilágosodás szakába léphessenek. Ezek bizonyos lanyhaságban
maradnak. Nem kezdők többé, hanem megkésett, ellanyhult lelkek. Bizonyos
értelemben róluk szól a Szentírás szava: „Nem ismerték meg az Úr látogatása
idejét.” (Lk. 19,44; Jerem. 50,31; Zsolt. 94,8; Zsid. 3,8-15;
4. 7.) Ha
az ilyenek szerzetesek vagy papok, akkor nem törekszenek eléggé a tökéletesség
felé. Maguk sem veszik észre, hogy másoknak is útjában állnak, másokat is
megakadályoznak a haladásban. Ilyenkor a közös imádság nem lelkies, hanem
anyagias, gépies lesz: nem támasz, hanem akadály a lelkek számára. A közös ima
így sajnos a szemlélődés komoly akadálya lehet. Akik
azonban a lelki válságot lelki haszonnal
állják ki, azokban megkezdődik a hittitkoknak beléjük árasztott szemlélete,
amelyet a tökéletesség heves vágya kísér. A
tudomány adományának hatása alatt (S. Th. II. II.
q. Az
érzéki rész tisztulása nem
mindenkinél egyformán nyilvánvaló, és nem
mindig egyformán hatásos. Akikben gyengébb a nagylelkű szeretet, azokról
Keresztes Szent János így ír: „Az érzéki rész éjszakája meg-megszakad náluk.
Olykor nem tudnak okoskodva elmélkedni, máskor ismét könnyen megy. Isten nem
választja el őket az érzéki meggondolások és okoskodások anyatejétől,
legfeljebb olykor-olykor, s csak
rövidebb-hosszabb időre adja meg nekik ezt a kegyelmet. (I. m. 9.) Ezek
tehát csak korlátolt mértékben kapják meg a megvilágosodás szakának kegyelmeit.
Keresztes Szent János megmagyarázza, miért. „ Nem mintha
Isten, ez értékes kegyelmet csak kevés, magasabb rendű léleknek adná meg
szívesen, hiszen ő óhajtja, hogy mindenki a tökéletességre jusson… De mikor
könnyű próbáknak veti alá a lelket, s az gyöngének mutatkozik, menekül minden
szenvedéstől, semmi fájdalmat sem akar elviselni… akkor Isten nem folytatja a
tisztító munkát a lelken… Az ilyenek tökéletesek szeretnének lenni, de nem
akarnak a megpróbáltatások nehéz útjára lépni, amely a tökéletességre vezet.”
(Élő Szeretetláng, 2. versszak) Tehát
az átmenet a magasabb életszakra a lélek önátadásától függ. A fejlődés másképp
nem is volna képzelhető. Nem egymásmellé gépiesen kapcsolt állapotokról van itt
szó, hanem az élet szerves fejlődéséről. A
HALADÓK ÉLETSZAKASZA A
haladók lelkületét is az jellemzi, hogyan ismerik és szeretik Istent.
Önismeretükkel Istennek mintegy
tapasztalati ismerete párosul. Most már nemcsak a teremtmények, hanem a hittitkok tükrében is. Ezekbe mindig
jobban elmélyednek. A szentolvasó, a szemlélődésnek ez az iskolája napról-napra
ezeket állítja szemük elé. Már nemcsak a csillagos ég, a tenger, a havasok világa
éreztetik meg Isten nagyságát, már nem is csak a jó pásztor
avagy a tékozló fiú példabeszédében, hanem a Megtestesülés és Megváltás
hittitkának sokkal fönségesebb tükrében szemlélik Istent. Dionysius
és nyomában Szent Tamás (II. II. q. Az
előbbi életszakaszban Urunk meghódította érzelmi világunkat, most értelmünket veszi teljesen birtokába. Átszellemesíti és ugyanakkor egyszerűvé teszi őket, felemeli
a nagyon is emberies tudomány túlságos fontoskodása és bonyodalmai fölé. Krisztus
Urunk életének titkai világítják meg a haladók útját. S ők most már nemcsak
azzal szeretik Istent, hogy messze
elkerülik a halálos és a szándékos bocsánatos bűnt, hanem Krisztus Urunkat erényeibe is követik: áldozatban, szelídségben,
türelemben. Nemcsak a mindenkit kötelező parancsokat
tartják meg, hanem az evangéliumi tanácsokat is, a szegénységet, szűziességet,
engedelmességet. Legalább is e tanácsok szellemében élnek, s kerülik a
tökéletlenségeket. Mint
az előbbi életszakaszban, úgy most is jutalmat nyer odaadásuk. Nem érzelmi
vigasztalásokban, hanem más nagyobb adományokban. Elárasztja
őket Isten világossága, hogy őt szemlélhessék és érte apostolkodhassanak. Nagy szomjúságra gyúlnak Isten dicsőségéért
és a lelkek üdvösségéért. És sokkal könnyebben
tudnak imádkozni. Ekkor megesik, hogy nyugalmi imában van részük. Isten
vonzása akaratukat teljesen leköti. Ebben a szakban könnyen tudnak Isten
ügyéért dolgozni, tanítani, lelkeket vezetni, szeretetműveket szervezni. Most
már nemcsak teljes szívükből, hanem egész lelkükből, minden aktivitásukkal
szeretik Istent. Igaz, hogy még nem minden erejükből, mert Isten még mindig nem
vette teljesen birtokába szellemüket. Ilyenkor
mi következik be? Olyasmi, mint mikor a kezdők érzelmi örömökben részesülnek –
az embernek túlságos kedve telik abban, hogy ilyen könnyű számára az imádság, a
cselekvés, a tanítás, a szónoklás. Az ember észre sem veszi, és már elbízza magát. Hajlandó elfelejteni,
hogy mindez Isten ajándéka. Ahelyett, hogy Istent imádná lélekben és
igazságban, kezd önmagában tetszelegni. Hiszen igaz, Istenért és a lelkekért
dolgozik: de nem feledkezik el eléggé önmagáról. Öntudatlan hiúság és bizonyos
szellemi akarnokság következtében külsőségesek leszünk Isten jelenlétében.
Talán azt gondoljuk, sok gyümölcsöt hoz működésünk és nem is egészen így áll a
helyzet. Elbizakodunk, fontoskodunk, talán túlbecsüljük képességeinket;
elfelejtjük saját hibáinkat s nagyon is jól látjuk a
másokét. Sokszor bizony csorba esik a tiszta szándékon, az igazi
összeszedettségen, a teljes őszinteségen. Életünkben még bizonyos kettősség
van: a lélek mélye még nem egészen
Istené. Utólag azt állítjuk, az ő dicsőségére cselekedtünk, pedig talán más
céljaink is voltak. A tisztán szemlélődő életet élő haladók ilyenforma hibáit
jelzi Keresztes Szent János (A szellemi rész éjszakája, 2.), mikor azokról
beszél, „akik sokat adnak képzelgéseikre, s azt gondolják, hogy azok Istennel
és a szentekkel folytatott társalgások”, jóllehet sokszor a gonosz szellem
téveszti meg őket. Szent Alfonz azonban nem kisebb hibákra teszi figyelmessé az
apostoli lelkületű embereket is. Ezek különösen az ellentmondás, a
véleménykülönbségek idején jelentkeznek. Ilyen nézeteltérések képesek komoly
hivatások felborítására, még ebben az életszakaszban is. Ilyenkor meglátszik,
ha az ember nem eléggé törekedett Isten jelenlétében járni
a hogy mikor azt vélte, Isten kedvében járt, nagyon is a maga kedvét kereste.
Ezért van még szükség a harmadik tisztulásra, a szellemi tisztulás erős
lúgjára, amely legfelsőbbrendű képességeinket is
velejükig áthatja. E
nélkül a harmadik megtérés nélkül
nem juthatunk az egyesülés útjára, a lelki nagykorúságra. Ezt
az újabb válságot Keresztes Szent János teljes élességében és mélységében
rajzolja le. Úgy, mint a nagy szemlélődőknél megy végbe. Ezek legtöbbször
nemcsak a saját tisztulásukért szenvednek, hanem a lelkekért is, akikért
felajánlották magukat. Ez a próba kissé eltérő formában jelentkezik a
nagyszabású, magas tökéletességre jutott apostoli lelkeknél. Náluk gyakran nem
annyira nyilvánvaló, inkább beolvad az apostoli munka nagy szenvedéseibe. Mi
ennek a válságnak a lényege? Isten
a lelket már nemcsak az érzelmi örömöktől fosztja meg, hanem a hittitkokba való belátásaitól, égő vágyaitól,
attól a készségtől, amellyel tanítani, szónokolni tudott, amelyben bizonyos
rejtett gőggel tetszelgett. Akkor többre tartotta magát másoknál, most nagy szárazságba esik, nemcsak az
érzelmek tekintetében, hanem lelke
mélyén is, alig tud imádkozni. Újabb erős kísértései támadnak most már nem
éppen a tisztasággal és a türelemmel, hanem a lélek legnemesebb erényeivel
szemben. Támadásnak van kitéve hite, reménye, emberszeretete, sőt Isten iránt
való szeretete is. Miért oly kegyetlen Isten, hogy íly
kemény próbának veti őt alá? Ez a kérdés gyötri. A misztikus halál állapotába
jut, amelyről Szent Pál így beszél:”régi emberünk keresztre feszíttetett
Krisztus Jézussal, hogy a bűn teste elpusztuljon”. (Róm.
6.) „Le kell vetnetek az előbbi élet szerint való embert, ki romlandó a vétkező
kívánságok szerint. Újuljatok meg lelketekben és elmétekben, és öltözzetek új
emberré, ki Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.” (Ef. 4,22.) Ez
ismét a legnagyobb mértékben észszerű dolog s a természetfeletti fejlődés
logikája hozza magával. Keresztes Szent János tanít rá, hogy a tisztulás
legnagyobb szenvedései közepette a lélek néha úgy érzi, hogy erős szeretet
sebzi meg. Mikor a fájdalommal telt lélek az isteni szeretet fájdalmas sebét
érzi, szellemében valami tűz lobban lángra. Az isteni szeretet tüze előbb
kiszárítja, elszenesíti a fát, majd áthatol rajta, átjárja, s önmagába
hasonlítja. (Épp ez a különbség az isteni szeretet okozta szenvedések és a
neuraszténia között. persze ez utóbbi is alkalmas lehet arra, hogy Istenre való
ráhagyatkozással viseljük el s így lelki javunkra
szolgáljon. Hasonlóképpen a fegyelmezetlen érzelmek
okozta szenvedések sem közvetlenül tisztító hatásúak, de mindenesetre ezeket is
üdvös megalázáskép foghatjuk fel és bennük bűneink következményét s egyúttal
jóvátételét láthatjuk.) Ennek
a szakasznak a megpróbáltatásait Isten azért engedi meg, hogy a haladókat
mélyebb hitre, állhatatosabb reményre és tisztább szeretetre vezesse. Kell,
hogy a lélek egész valójában Istené legyen. Így kell értenünk a Szentírás
szavait: „Az Úr próbára veti az igazakat, mint az aranyat a kohóban, és úgy
veszi őket birtokába, mint egészen elégő áldozatot.” (Bölcs. 3,6.) „Az Úrhoz
kiált az igaz és ő meghallja szavát, megszabadítja
minden gyötrelemből. Nincs távol a megtört szívűektől. Sok gyötrelem lesz az
igazakra, de megszabadítja őket az Úr.” (Zsolt. 30, 18-23.) Mint
az előbbi, úgy ez a válság sem veszélytelen:
nagylelkűséget követel, éberséget, gyakran hősies hitet, minden remény ellenére
is reményt, teljes önátadást Isten kezébe. Az Úr harmadszor is végigszánt a
lelken, most már sokkal mélyebben, olyan mélyen, hogy a lélek szinte
felforgatott állapotba kerül, amiről a próféták is beszélnek, különösen
Jeremiás siralmaiban. Aki
átment ezen a válságon, most már nemcsak teljes szívéből és egész lelkéből,
hanem minden erejéből is szereti Istent, imádóvá válik szellemben és igazságban
s biztosan megáll már a lelkiség háborítatlan
magaslatain. A
TÖKÉLETESEK ÉLETSZAKASZA Mi
a tökéletesek életállapota e tisztulás, e harmadik megtérés után? Úgyszólván állandó tapasztalásból fogják Istent
ismerni, majdnem mindig rá fognak gondolni. nemcsak
az imádság, elmélkedés, offícium idején, hanem a
külvilággal való foglalkozás közben is állandóan Isten jelenlétében fogják
érezni magukat. Kezdetben a még önző ember mindig önmagára gondol és
öntudatlanul is mindent önmagára vonatkoztat. A
tökéletes ember pedig állandóan Istenre gondol, mintegy ösztönszerűen mindent
az ő dicsőségére és a lelkek javára vonatkoztat. Mert most már nemcsak az
érzéki tárgyak, a példabeszédek, vagy akár a hittitkok tükrében szemléli
Istent, - ami nem tarthatna egész napon át – hanem a hit félhomályában már magát az isteni jóságot szemléli.
Olyanféleképen, ahogy mi nappal mindent a minket körülvevő és felülről
megvilágosító napsugárban látunk, még ha nem is egyenesen süt ránk a nap. Dionysius és Szent tamás szóhasználatával ezt a
szemlélődést már sem egyenesen emelkedőnek, sem rézsútosnak nem nevezzük, hanem
lebegőnek, körbeúszónak. Ezt a képet a sas röptéről vesszük. Amint magasra emelkedik s azután huzamosan lebeg, köröket ír le, s szinte
mozdulat nélkül úszik a látóhatár fölött. Ez
a nagyon leegyszerűsített szemlélődés kiküszöböli a természeties
fontoskodás, az öntudatlan akaratosság és hiúság, az elszórakozás
tökéletlenségeit. A
tökéletesek már önmagukat sem csak önmaguk által és önmagukban ismerik meg,
hanem Istenben, aki számukra a kezdet és a vég. Lelkiismeret vizsgálásuk alapja
az, amit Isten az élet könyvében (az ő teremtői elgondolásában) számukra
kitűzött. Sohasem felejtik el a végtelen különbséget, amely őket a Teremtőtől
elválasztja; ezért alázatosak. Istennek ez a szinte tapasztalati szemlélete a bölcsesség adományától jő. Ezért
úgyszólván szakadatlan: nem zavarja
meg a szellemi munka, az emberekkel való érintkezés, a külső foglalkozások. Az
Isten-ismeret alsóbb fokain (a példabeszédekből, hittitkokból) ez még nincs
így. Az
önző mindig önmagára gondol és minden csak e megtévedt önszeretete malmára hajtja a vizet. A tökéletes pedig állandóan istenre
gondol, állandóan őt szereti.
Nemcsak azáltal, hogy kerüli a bűnt, vagy követi Krisztus Urunk példáját, hanem
„hozzá tapad, benne gyönyörködik, szeretne elválni és Krisztussal lenni. (S Th. II. II. q.24, a.9.) A
legeslegtisztábban szereti Istent s a lelkeket őérette, apostoli buzgósága
tüzesebb, mint valaha: de alázatos, türelmes és szelíd. Most már nemcsak teljes
szívéből, egész lelkéből szereti Istent, hanem minden erejéből, lelke legmélyéből is. Nemcsak nagynéha
emelkedik fel önmaga fölé, hanem állandóan, állapotszerűen van így,
átszellemült, természetfölöttivé idomult, imádóvá lett lélekben és igazságban.
Az ilyen lélek a legfájdalmasabb, legváratlanabb helyzetben is megőrzi lelki
békéjét, sőt másokat is meg tud nyugtatni. Azért mondja Szent Ágoston, hogy a
békességesek boldogsága a bölcsesség adományának felel meg. Mert ez és vele a charitas, a természetfeletti szeretet uralkodik ezekben a lelkekben. E téren Krisztus Urunk szentséges lelke
után a Boldogságos Szűz Mária a mi legtökéletesebb példaképünk. Ezekben
látjuk a lelkiélet három életszakaszát megkülönböztető
jellemvonásokat. Így fogták ezt fel Szent tamás, Sienai
Szent Katalin, Tauler, Keresztes Szent János.
Valamely többé vagy kevésbé nyilvánvaló tisztulás szükségessége magyarázza meg
az életszakok között fellépő válságokat. Ezek az életszakok nem mesterséges
elskatulyázások, hanem az élet fejlődésének szükséges fokozatai. E
fejlődési menet szükségességét csak az nem látja be, aki nem veszi észre a
jóakaratú kezdőknél, sőt még a haladóknál fellépő hibákat; vagy aki elfelejti,
hogy e szükséges tisztulásokat nem mindenki viseli el egyformán: innen azután a
megvilágosodás vagy az egyesülés kisebb és nagyobb foka. Ha
nem ismerjük eléggé e tisztulások szükségességét, nem lesz helyes fogalmunk
arról, milyennek kell lennie a haladók és a tökéletesek lelkiállapotának. Szent
Pál tanúskodik arról, hogy az első után új megtérésre is szükség van: „Ne
hazudjatok egymásnak, vetkőzzetek ki a régi emberből az ő cselekedeteivel és öltözzetek amaz újba, ki megújíttatik
teremtőjének képmása szerint és annak tökéletes ismeretére
jut… Mindenekfölött pedig szeretettel legyetek, amely a tökéletesség köteléke.”
(Kol. 3,9-14.)
Ha
a szentek útját követjük önátadásban, áldozatban, lemondásban, végül a bennünk
lakozó Isten országának örömeit fogjuk magunkban tapasztalni és élvezni. Az
igazi lelki boldogság a kereszt tövénél, az áldozat szelleméből fakad. Ez irtja
ki lelkünkből a rendetlen hajlamokat. Ez biztosítja lelkünkben az első helyet
Isten és a lelkek természetfölötti szeretetének, a charitasnak,
amellyel azután együtt jár a lélek békéje és megnyugvása. De az igazi mély
lelki gyönyörűség csak akkor válhatik osztályrészünkké, ha érzékeink, érzelmeink,
lelkünk teljesen megtisztultak. E végből sok szenvedésen és megpróbáltatáson
kell átmennünk: ezek tesznek minden földi dologtól függetlenné. Meg van írva az
Apostolok Cselekedeteiben (14,21.), hogy „sok
háborúság által kell bemennünk az Isten országába”. AZ
ISTENI ÉBREDÉS Sok
fájdalmas hányattatás után mintha felébredne a jó Isten lelkünk bárkájában. (Mt. 8,24.) „A lélek úgy érzi,
mintha egyszerre felébredne és megmozdulna benne az isteni Ige” (Keresztes
Szent János: Az élő szeretetláng, IV.) és az isteni Uralkodó most már parancsra
nyitja meg ajkát. Országolni kezd dicsőségben és kegyességben. A
lélek előtt már-már megjelenik Istennek kegyelemtől és csodatetteitől sugárzó
arca. „Abban áll ennek az ébredésnek a nagy boldogsága, hogy Isten által ismeri
már meg a teremtményeket és nem a teremtményekből istent; vagyis az okból az
okozatokat és nem az okozatból az okot.” (U. o.) Ekkor
teljesül be a Zsoltáros imája: „Serkenj
fel már Istenünk! Miért feledkezel el rólunk teljességgel?” (Zsolt. 43,24.) Keresztes Szent János magyarázatában (u. o.) ez ennyit
jelent: „Ébressz föl bennünket és világosíts meg, Uram, hogy megismerjük és
szeressük azokat a javakat, amelyeket mindig elénkbe tartasz…” Ezt
a kegyelmet fejezi ki a 39. zsoltár: „Expectans expectavi, várva vártam az Urat, s felém hajolt és
meghallgatta imádságomat, a mélységből felemelt, megtámogatta léptemet és
ajkamra új éneket adott.” Ebben
a dicsőséget és hatalmat sugárzó ébredésben „a Szentlélek mélységesen Önmagába
meríti a lelket s szeretetre lobbantja isteni fényével és gyöngédségével…
Minden fogalmat és érzést meghaladó módon lobbantja szerelemre maga iránt
Istennek mélységeiben.” (U. o.) Ezek
a kegyelmek előkészítenek arra a másik felébredésre, a halál végső
pillanatában. Akkor a lélek majd elhagyja a testet. Mint szellemi magánvaló
fogja önmagát szemlélni, az angyalok módjára. A végső felébredés pedig a glória
mennyei dicsőségébe, az Isten szemtől-szembe való látására jutás lesz. Boldogok
a szentek, akiknél ez egybeesik a halál pillanatával. Mihelyt lelkük elhagyja a
testüket, szemtől-szembe látja Istent, s Istenben előbb látja meg önmagát, mint
önmagában. Még gyászolják őket és ők már céljukhoz érkeztek, a boldogító
isten-látás világosságába. Az evangélium szavaival: „beléptek Uruk örömében”. AZ
ÉLŐ SZERETETLÁNG A
tökéletesek lelkében az isteni ébredés már itt e földön olyan szeretetlángot
gyújt, amely részesedés a Szentlélek égő
szeretetlángjában. „Ez már nemcsak lassan emésztő tűz módjára alakítja át a
lelket édes szeretetté, hanem lobog és lángokat vet
benne… Így működik a Szentlélek abban a lélekben, mely már csupa szeretetté
vált. Lelki tevékenységei a ki-kicsapó lángnyelvek… Így azután ezek mérhetetlen
értékűek s egy ilyennel több érdemet szerez, mint azelőtt egész élete folyamán…
Ebben az állapotban a lélek nem magától cselekszik, hanem a Szentlélek indítja
őt, munkálkodik benne… Valahányszor fellobog benne ez a láng, mindannyiszor úgy
érzi, mintha az örök boldogságban részesülne. Az élő Istent élvezi, a Zsoltáros
(83,3) szava szerint: „Szívem és lelkem ujjongott élő
Istenemben.” (U. o. I. 1.) Ez a láng megsebzi a
lelket, de a seb kedves, üdvös, életet hoz, nem halált. A lélek annál
szentebb, minél jobban megsebzi a szeretet. (V. vö.
Keresztes Szent János leírását, Szent Terézia, Assisi Szent Ferenc sebzéseit.)
Midőn
a szív így szeretetben ég, e tűz, az isteni „tűzlámpák világa” megvilágítja a
szellemet is. Szemléli Isten kiválóságait, a tűzlámpákat: a Bölcsesség, Jóság,
irgalom, Igazság, Gondviselés, Mindenhatóság. Ezek az isteni szivárvány színei.
Ezek Isten benső életében, titokzatos lényegében egymással azonosulnak, a
nélkül, hogy egymást megszüntetnék, ahogyan a földi szivárvány színei
forrásukban, a fehér fényben egyesülnek. (L. Élő Szeretetláng, III. 1.) A
lélek képességei mintegy beolvadnak a az isteni
tűzlámpák világába (U. o. 5,6.); ez valóban az örökélet előíze. „A lélek végtelen mélyre merül e gyöngéd lángban, a lángok
mindegyike kegyes szeretetsebet ejt rajta, s valamennyi együtt még jobban
megsebzi, s elevenebb szeretetre kelti Isten erejéből. Jól megérti, hogy ez a
szeretet az örökélet szeretete s minden jót magába foglal. Megérti az Énekek
Éneke arájának szavát: „A szerelem erős mint a halál,
a szeretet lámpái tüzes és lángoló lámpák.” (U. o. 1.) Az
okos szüzek mécsesének lángja innen táplálkozik. (Mt.
25,4-7.) Az
Énekek Énekének egy gyönyörű kommentárjában olvassuk (Robert
de Langeac, virgo Fidelis, Paris, Lethielleux,
1931.): „Az isteni szeretet emésztő tűz. Gyökerestül átjárja a lelket. De nem
pusztítja el. Önmagába változtatja. Képe, ó mennyire tökéletlen képe az az anyagi tűz, amely a fát a legkisebb rostájában is
átjárja, a vasat a legrejtettebb molekulájában is átizzítja. Egy-egy erősebb
kegyelemáram hatására az isteni szeretetre gyúlt lélek lángnyelveket vet. A
lángnyelvek felcsapnak Isten felé. Tőle valók, felé törnek, ő utána emészti
magát a lélek. A lelket felemelő charitas, a
teremtetlen charitas teremtett, véges, analógiás, de
mégis valóságos vetülete.” Keresztes
Szent János hasonlata szerint az így Istenbe merült lélek Vele oly egy, mint a
levegő a tűzzel a lángban. A Teremtő és a teremtmény között végtelen marad a
különbség, de Isten oly bensőségesen van jelen a megtisztult lélekben, hogy
Önmagába meríti, a megszentelő kegyelem növelésével istenivé teszi,
természetében, istenségében, benső életében valóságosan és igazán részesíti. Tüzes,
zúduló, mindent betöltő áradatkép csap a megtisztult lélekbe, az egyesítő
szeretet. Először alig venni észre, de folyton emelkedik. A lélek mindinkább
éhezi és szomjúhozza Istent. (Zsolt. 52,2.) „Boldogok
akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot.” Az örökélet előíze és kikezdése ez.
(Szent tamás: „Quaedam inchoatio
vitae aeternae.”) A kegyelmi
élet normális, de végső kiteljesedése. A kegyelem a glória (mennyei dicsőség,
szerető isten-bírás)magva. De
messzire meghaladtuk a felcsigázott képzelet érzelgéseinek hamis csillogását,
amelyben hiába keresnénk mély Isten-ismeretet, áldozatkészséget, nagylelkű
szeretetet. A kettő úgy viszonylik egymáshoz, mint a gyémánt és az üvegutánzat.
Mi
szól nekünk ebből a talán nagyon is magasnak látszó tanításból? Nagyon
is magas akkor volna, ha a keresztségben nem nyertünk volna kegyelmi életet.
Hiszen ennek bennünk is az örökéletben kell kivirágoznia. Magas volna, ha nem
járulnánk gyakran szentáldozáshoz, amely ezt a kegyelmi életet táplálja
bennünk. Gondoljuk meg, hogy minden szentáldozásunknak lényegesen buzgóbbnak
kell lennie az előzőnél. Mindegyiknek növelnie kell bennünk isten szeretetét, s
ezáltal nagyobb buzgóságot kellene bennünk keltenie
Urunk másnapi vételére. Minden
bensőséges lélek, aki vágyik az egyesítő szeretetre, hozzá is jutna, ha nem
térne ki a megpróbáltatások elől, melyeket isten rá mér, hogy megtisztítsa.
(Élő Szeretetláng, II.5.)
Sienai Szent Katalin tanítása megegyezik Keresztes
Szent Jánoséval. Dialógusában (53,54.) magyarázatot kapunk Urunk e szavairól:
„Szomjazik, jöjjön hozzám és igyék és az élő vizek forrásai
fakadnak majd őbenne.” A
magyarázat így szól: „Az én Fiam, örök igém mindenkit hívott, mikor szorongó
vágyódással kiáltotta a templomban: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék”… Meghívott a kegyelem élő vizeinek
forrására. Tartsatok ki mellette, tövisen, viharon, jó és rossz sorson
keresztül. Legyetek állhatatosak és rám találtok. Élő vizet adok nektek, az én
Fiam, szeretetem drága igéje által…” „De
csak annak, aki szomjazik. Ez az első feltétel csak azoknak szól, akik
szomjaznak. Aki nem szomjazik, az nem tart ki, megállítja útján az első
fáradtság, elvonja figyelmét az első élvezet… Az üldözés elrettenti, annak első
szelére hátat fordít… Mindig eszetekben legyen a mondhatatlan szeretet, amelyet
Szent Fiamban megmutattam nektek. Akkor eltölti lelketeket a charitas, a felebaráti szeretet, sok-sok valódi erény.
Akkor szomjazik a lélek. Szomjazza az
erényt, az én dicsőségemet, a lelkek javát; és minden más szomjúság kivész
belőle. Biztonságban jár, nem bántja a hiúság: önmaga és a veszendő dolgok fölé
emelkedett… Szemléli keresztre feszített Krisztusomban megnyilatkozott végtelen
szeretetemet… A mulandó dolgok szabadon hagyják szívét,
s az megtelik az égi szeretettel, eljut a kegyelem vizéhez. Áthalad a keresztre
feszített krisztus kapuján, élvezi az élő vizet, részesedik bennem, a béke
tengerében.”
Mi
következik ebből a gyakorlatra? Gyakran
imádkozzunk így: „Uram engedd, hogy megismerjem, többé vagy kevésbé tudatosan,
milyen akadályt vetek kegyelmed munkájának bennem. Adj erőt, hogy az
akadályokat leromboljam. S ha én ezt nem tenném, tedd meg te, még ha sokat is
kell szenvednem belé.” „Uram,
mit kívánsz ma tőlem? Add értésemre, mi nem tetszik neked bennem? Taníts
megbecsülni értem ontott szent véredet, szentségi és lelki áldozásaimat,
amelyekkel megsebzett szent Szíved táplál. Uram, növeld szeretetemet irántad.
Add, hogy lélekben úgyszólván szüntelenül veled legyek. Hogy mindent
elfogadjak, amiben részesítesz, Hogy ne álljak kegyelmed útjába, hadd
világosítsa meg, éltesse a lelkeket.” PAX
IN VERITEATE – BÉKE ÉS IGAZSÁG Az
ember így már nem önmagának, hanem Istennek él. (S Th.
II. II. q. Így
jutunk el a bennünk lakó Szentháromság szinte állandóan tapasztalati
ismeretére. „Ó
örök Szentháromság! Ó istenség! Ó isteni Természet, mely a Fiú vérét oly
értékessé tetted! Feneketlen tenger vagy, örök Szentháromság. Minél mélyebben
elmerülök benned, annál jobban megtalállak. Minél jobban megtalállak, annál
jobban kereslek még. Rólad sohasem lehet azt mondani, elég. A mélységeidben
gyönyörködő lélek szünet nélkül vágyik feléd s mindig jobban éhez… Tűz vagy, soha ki nem
alszol, elemészted a lélek minden önösségét, felolvasztod fagyát,
megvilágosítod. A lélek mindig mélyebben merül fénytengeredbe
s benne békét talál.” (Dialogus, 167.) Így
értsük Szent Pál szavát (Phil. 4,7.):
„Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, oltalmazza meg szíveteket és
elméteket Krisztus Jézusban.” Ez
a harmadiki megtérés gyümölcse, az örökélet előíze.
A
mű eredeti címe: Principes de spiritualité.
Les trois conversions et les trois voies.
– Les Éditions du Cerf, Juvisy, Siene-et-Oise. A
világhírű szerző, századunk legnagyobb hittudósa, rövid, közérthető formában akrta itt annak a velejét adni, amiről nagy műveiben: La perfectionchrétienne et la contemplation (németül is) és L’amour
de Dieu et |
vissza