Fellay püspök az amerikai Winonában, a Szent X. Pius Papi Közösség Aquinói Szent Tamás papszemináriumában tett látogatása során egy diakónust pappá szentelt (egyébként a szemináriumban júniusban vannak a papszentelések). A püspök úr a február 2-i ceremónia keretében elhangzott prédikációjában a Rómával folytatott tárgyalásokról is beszélt. A prédikációt a szeminárium honlapjáról – részleteiben – átvette a DICI (a Pius Közösség nemzetközi sajtóportálja), ahonnan a pius.info németre fordította. Íme a magyar fordítás: A Szent X. Pius Papi Közösséget az Egyház alapította az Egyházban, és mi azt mondjuk, hogy a közösség továbbra is fennáll, annak ellenére, hogy az a látszat, mintha nem lenne, hogy 1975-ben eltörölték (az egyházi törvények teljes figyelmen kívül hagyásával). Ezért mi folytatjuk. Tisztelt alapítónk gyakran említette a közösség létezésének fontosságát. És én azt hiszem, hogy ezt, ahogy az idő mutatja, jól meg kell jegyeznünk – és nagyon fontos, hogy ezt a katolikus szellemet megőrizzük. Mi nem vagyunk független közösség. Akkor is, ha bíráljuk Rómát, mi még mindig, úgymond, Rómával vagyunk. Vitatkozunk Rómával – vagy, ha úgy akarják, Róma ellen –, de ugyanakkor Rómával. És továbbra is igényt formálunk annak kimondásához, hogy katolikusok vagyunk. Katolikusok akarunk maradni.      Én gyakran mondtam Rómában: „Ti ki akartok bennünket dobni. És azt is látjuk, hogy sokkal könnyebb lenne számunkra, ha kint lennénk. Akkor sok előnyünk lenne. Ti sokkal jobban bánnátok velünk.”      Nézzék csak a protestánsokat, ahogy a templomokat kinyitják előttük. Előttünk becsukják. Azt mondjuk, hogy ez nem zavar bennünket. De az igazságban kell maradnunk. Ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy az Egyházhoz tartozunk. Katolikusok vagyunk. Katolikusok akarunk lenni és maradni. Nagyon fontos, hogy ehhez ragaszkodjunk. Az is nagyon fontos, hogy végülis ne egy olyan katolikus Egyházat képzeljünk el, mely csak a mi képzelőerőnk terméke, és többé nem a valóságos. Nekünk a valóságossal vannak problémáink. Ez még csak nehezebbé teszi a helyzetet: a tény, hogy problémáink vannak vele. Ez megtiltja nekünk, hogy az ajtót betegyük. Ellenkezőleg, kötelességünk állandóan odamenni, az ajtón kopogtatni és kérni – nem azért, hogy beléphessünk (hiszen az Egyházban vagyunk) –, hanem azért, hogy ők megtérjenek, hogy megváltozzanak, és visszatérjenek ahhoz, ami az Egyházat kiteszi.      Ez egy nagy titok, nem egyszerű. Hiszen ugyanakkor ezt kell mondanunk: Igen, mi elismerjük ezt az egyházat – ezt a Credoban mondjuk –, tehát elismerjük, hogy van pápa, elismerjük, hogy hierarchia van. A gyakorlatban azonban sok szinten nemet kell mondanunk. Nem azért, mert nem tetszenek nekünk, hanem azért, mert az Egyház ezekről a dolgokról egyszer már ítélkezett. E dolgok közül sokat már egyszer elítélt.      Így aztán a Rómával folytatott tárgyalásunkban, úgymond, megakadtunk. Tárgyalásaink kulcsproblémája tényleg a tanítóhivatal volt, az Egyház tanítása. Mert ők azt mondják: „Mi vagyunk a pápa, mi vagyunk a Szentszék.” – És mi ezt válaszoljuk: „Igen.” Tehát azt mondják: „Mi vagyunk a legfelsőbb hatalom.” És mi megint azt mondjuk: „Igen.” És ők erre folytatják: „Mi vagyunk a tanításban az utolsó instancia, és mi szükségesek vagyunk.” – Róma szükséges számunkra, hogy meglegyen a hitünk, és ezért azt feleljük: „Igen.” Ebből ők erre következtetnek: „Tehát engedelmeskedjetek!” És mi erre azt feleljük: „Nem.” Tehát ezt válaszolják: „Ti protestánsok vagytok. Érveiteket a mai tanítóhivatal fölé helyezitek.” És mi így válaszolunk: „Ti modernisták vagytok. Úgy tesztek, mintha a mai tanítás különbözhetne a tegnapitól.” Mi ezt mondjuk: Ha ahhoz ragaszkodunk, amit az Egyház tegnap tanított, akkor szükségszerűen a mai Egyház tanítóhivatalával vagyunk összekötve, hiszen az igazság nincs időhöz kötve. Az igazság az időn felül áll. Amit egyszer kimondtak, minden időre kötelezőérvényű. Ezek a dogmák. Isten ilyen. Isten időfeletti. És a hit Isten igazságától függ. Tehát a hit időfeletti. Ezért a mai Egyház kötött, és egyúttal a tegnapi Egyháznak kell lennie. Ha tehát azt látjuk, hogy a jelenlegi pápa azt mondja, hogy az Egyházban folytonosságnak kell lennie, akkor mi azt mondjuk, természetesen! Mi ezt mindig mondtuk. Amikor a tradícióról beszélünk, akkor pont ezt értjük alatta. Ők ezt mondják: „Kell lennie egy hagyománynak, kell lennie a folytonosságnak. Tehát van folytonosság. A II: Vatikáni Zsinatot az Egyház csinálta, az Egyház tradicionális, tehát a II. Vatikáni Zsinat tradíció.” És mi erre azt mondjuk: „Hogyan?” De még ennél is tovább megy, kedves hívek. A tárgyalások közben történt, megjött a meghívás Rómából. Kaptunk egy ajánlatot egy kanonikus megoldásról, mely normalizálná a helyzetünket. Meg kell mondanom, amit ma ajánlanak, az más, mint amit szeptember 14-én ajánlottak. Azt mondhatom, hogy gyakorlati síkon minden kérésünket teljesítették. Tehát nem maradtak nagy problémák hátra. Csakhogy a probléma más területen van, a tan területén. A kulcs egy elv. Erről mi ezt mondjuk: „Ezt el kell fogadjátok. Azok a pontok, melyek a nehézségeket okozzák, melyek kétértelműek, melyekben harc van, az ökumenizmus, a vallásszabadság, ezeknek a pontoknak összefüggésben kell lenniük az Egyház örök tanítóhivatalával. Ha tehát a zsinatban valami kétértelműség van, akkor azt úgy kell értenetek, ahogy az Egyház minden korban mindig tanította.” Sőt, ők még tovább is mennek, és ezt mondják: „Mindent el kell vetni, ami ellene mond az Egyház tradicionális tanítóhivatalának.” Nos, mi mindig ezt mondtuk. Megdöbbentő, nem? Hogy Róma tőlünk ezt az elvet várja. Hihetetlen. De ekkor megkérdezhetik maguktól: de hát akkor miért nem fogadjuk el? Kedves hívek, mert még mindig akad egy probléma.      A probléma az, hogy ők ebben a szövegben két lehetőséget adnak, mit és hogyan kell nekünk ezt az elvet értenünk.      Róma azt mondja nekünk: „Mi tradicionalisták vagyunk. A II: Vatikáni Zsinat tradíció. Vallásszabadság, ökumenizmus a tradíció. Teljes összhangban állnak a tradícióval.” Azt szeretnék tudni, hogy ez hova vezet? Milyen szavakat találunk, amivel kifejezzük, hogy elfogadjuk, vagy nem fogadjuk el az ajánlatukat? Hiszen még az elvekhez is, melyeket mi őriztünk és hangsúlyoztunk, most ezt mondják: „Igen, rendben van, mondhatjátok, mert ez azt jelenti, amit mi is értünk alatta.” Ez azonban pontosan az ellenkezője annak, amit mi értünk e fogalmak alatt.      Úgy vélem, ennél nagyobb zűrzavar már nem is lehetne. Kedves hívek, ez másképp kifejezve, annyit tesz, hogy mi a tradíció alatt egészen mást értünk, mint ők, igen, talán még a „megegyezésről” is.      Ezért voltunk kénytelenek nemet mondani. Ezt nem fogjuk aláírni. Egyetértünk az elvekkel, de megállapítjuk, hogy a végkövetkeztetés pontosan az ellenkezője. Ez nagy titok. Mi fog tehát most történni? Elküldtük Rómának a válaszunkat. Azt mondják, hogy még mindig gondolkoznak rajta. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg zavarban vannak.      Ugyanakkor, gondolom, megláthatjuk, hogy mit is akarnak valójában. Akarják, hogy az Egyházban legyünk, vagy nem: Világosan megmondtuk nekik, hogy mi készen állunk a megegyezésre, ha úgy akceptálnak bennünket, ahogyan vagyunk, változtatás nélkül, anélkül, hogy elköteleznénk magunkat az említett dolgok elfogadására.      De ha azt akarják, hogy mi megváltoztassuk ezeket a dolgokat, akkor nem vagyunk készek. Ezzel Lefebvre érseket idéztük, aki már 1987-ben ezt mondta, sőt még azelőtt is, de utoljára 1987-ben mondta. Kedves hívek, emberileg nagyon nehéz megmondani, hogyan fog a jövő kinézni. Tudjuk, hogy Istennel tárgyalunk, amikor az Egyházzal tárgyalunk. Emberek szakadásokat, rombolásokat idézhetnek elő. Felfordulást okozhatnak, de Isten mindenek fölött van, és Ő tudja, hogyan kell Egyházát vezetni, függetlenül mindezen körülményektől, ezen emberi körülményektől, e fura utaktól. Egyszer vége lesz e megpróbáltatásoknak, nem tudom, hogy mikor. Néha úgy tűnik, mintha remény jönne, néha kétségbeesés, egyedül Isten ismeri az időt. Emberileg nézve eléggé sokáig kell várnunk, mielőtt remélhetnénk, hogy a dolgok jobbra fordulnak – öt, tíz évet.      Meg vagyok győződve, hogy a dolgok tíz év múlva másképp fognak kinézni, mert akkor a zsinati generáció már nem lesz, és a következő generáció már nincs annyira összekötve a zsinattal. Már most hallunk néhány püspököt, aki ezt mondja nekünk: Ti túl nagy jelentőséget tulajdonítotok ennek a zsinatnak, tegyétek már félre.      Ez jó út lehetne az Egyház számára, hogy előre jusson. Tegyétek félre. Felejtsétek el. Hadd térjünk rá végre a sokkal fontosabb dolgokra, hadd térjünk vissza a tradícióhoz. Nem érdekes dolog, ilyen püspököket hallani, akik ilyeneket mondanak? Ez új nyelv. Ez azt jelenti, hogy létezik egy új generáció, aki tudja, hogy az Egyházban vannak annál fontosabb dolgok, mint a II. Vatikáni Zsinat, és hogy nekünk ehhez a fontosabbhoz vissza kell térnünk.      A II. Vatikáni Zsinat tekintve az okozott károkat nagyon súlyos esemény volt. De mint zsinat, pasztorális akart lenni, aminek most már vége.      Tudunk valakiről, aki a zsinatról írta doktormunkáját. Eleinte senki nem akart ezzel foglalkozni, de végül talált egy professzort, aki elfogadta a munkáját. Tézise így szól: A II. Vatikáni Zsinat tekintélye egyenlő egy a 60-as években elhangzott prédikációval. És megállta a vizsgát, elfogadták a doktormunkáját! Számunkra minden világos. Ragaszkodnunk kell az igazsághoz és a hithez. Nem fogjuk feladni, mindegy, mi fog történni. Természetesen Rómától van egy fenyegetés is. Majd meglátjuk.      Mindezeket a dolgokat Isten kezébe helyezzük és a Boldogságos Szűz Mária kezébe. Istenben bízunk, és akkor jöhet, aminek jönnie kell. Nem ígérhetek szép tavaszt. Fogalmam sincs, mi fog idén tavasszal történni. Amit tudok, az az, hogy a hitért folytatott harc folytatódik, mindegy, mi történik. Hogy elismernek bennünket vagy sem.      Biztosak lehetnek benne, hogy a progresszisták nem boldogok. Ők is folytatni fogják. És mi sem fogjuk abbahagyni a harcot. Feltéve: 2012. február 11.