Fellay püspök az amerikai Winonában, a Szent X. Pius Papi Közösség Aquinói Szent Tamás papszemináriumában tett látogatása során egy diakónust pappá szentelt (egyébként a szemináriumban júniusban vannak a papszentelések). A püspök úr a február 2-i ceremónia keretében elhangzott prédikációjában a Rómával folytatott tárgyalásokról is beszélt. A prédikációt a szeminárium honlapjáról – részleteiben – átvette a DICI (a Pius Közösség nemzetközi sajtóportálja), ahonnan a pius.info németre fordította. Íme a magyar fordítás: A Szent X. Pius Papi Közösséget az Egyház alapította az Egyházban, és mi azt mondjuk, hogy a közösség továbbra is fennáll, annak ellenére, hogy az a látszat, mintha nem lenne, hogy 1975-ben eltörölték (az egyházi törvények teljes figyelmen kívül hagyásával). Ezért mi folytatjuk. Tisztelt alapítónk gyakran említette a közösség létezésének fontosságát. És én azt hiszem, hogy ezt, ahogy az idő mutatja, jól meg kell jegyeznünk – és nagyon fontos, hogy ezt a katolikus szellemet megőrizzük.
Mi nem vagyunk független közösség. Akkor is, ha bíráljuk Rómát, mi még mindig, úgymond, Rómával vagyunk. Vitatkozunk Rómával – vagy, ha úgy akarják, Róma ellen –, de ugyanakkor Rómával. És továbbra is igényt formálunk annak kimondásához, hogy katolikusok vagyunk. Katolikusok akarunk maradni.
Az is nagyon fontos, hogy végülis ne egy olyan katolikus Egyházat képzeljünk el, mely csak a mi képzelőerőnk terméke, és többé nem a valóságos. Nekünk a valóságossal vannak problémáink. Ez még csak nehezebbé teszi a helyzetet: a tény, hogy problémáink vannak vele. Ez megtiltja nekünk, hogy az ajtót betegyük. Ellenkezőleg, kötelességünk állandóan odamenni, az ajtón kopogtatni és kérni – nem azért, hogy beléphessünk (hiszen az Egyházban vagyunk) –, hanem azért, hogy ők megtérjenek, hogy megváltozzanak, és visszatérjenek ahhoz, ami az Egyházat kiteszi.
A gyakorlatban azonban sok szinten nemet kell mondanunk. Nem azért, mert nem tetszenek nekünk, hanem azért, mert az Egyház ezekről a dolgokról egyszer már ítélkezett. E dolgok közül sokat már egyszer elítélt. Mi ezt mondjuk: Ha ahhoz ragaszkodunk, amit az Egyház tegnap tanított, akkor szükségszerűen a mai Egyház tanítóhivatalával vagyunk összekötve, hiszen az igazság nincs időhöz kötve. Az igazság az időn felül áll. Amit egyszer kimondtak, minden időre kötelezőérvényű. Ezek a dogmák. Isten ilyen. Isten időfeletti. És a hit Isten igazságától függ. Tehát a hit időfeletti. Ezért a mai Egyház kötött, és egyúttal a tegnapi Egyháznak kell lennie. Ha tehát azt látjuk, hogy a jelenlegi pápa azt mondja, hogy az Egyházban folytonosságnak kell lennie, akkor mi azt mondjuk, természetesen! Mi ezt mindig mondtuk. Amikor a tradícióról beszélünk, akkor pont ezt értjük alatta. Ők ezt mondják: „Kell lennie egy hagyománynak, kell lennie a folytonosságnak. Tehát van folytonosság. A II: Vatikáni Zsinatot az Egyház csinálta, az Egyház tradicionális, tehát a II. Vatikáni Zsinat tradíció.” És mi erre azt mondjuk: „Hogyan?” De még ennél is tovább megy, kedves hívek. A tárgyalások közben történt, megjött a meghívás Rómából. Kaptunk egy ajánlatot egy kanonikus megoldásról, mely normalizálná a helyzetünket. Meg kell mondanom, amit ma ajánlanak, az más, mint amit szeptember 14-én ajánlottak. Azt mondhatom, hogy gyakorlati síkon minden kérésünket teljesítették. Tehát nem maradtak nagy problémák hátra. Csakhogy a probléma más területen van, a tan területén. A kulcs egy elv. Erről mi ezt mondjuk: „Ezt el kell fogadjátok. Azok a pontok, melyek a nehézségeket okozzák, melyek kétértelműek, melyekben harc van, az ökumenizmus, a vallásszabadság, ezeknek a pontoknak összefüggésben kell lenniük az Egyház örök tanítóhivatalával. Ha tehát a zsinatban valami kétértelműség van, akkor azt úgy kell értenetek, ahogy az Egyház minden korban mindig tanította.”
Sőt, ők még tovább is mennek, és ezt mondják: „Mindent el kell vetni, ami ellene mond az Egyház tradicionális tanítóhivatalának.” Nos, mi mindig ezt mondtuk. Megdöbbentő, nem? Hogy Róma tőlünk ezt az elvet várja. Hihetetlen. De ekkor megkérdezhetik maguktól: de hát akkor miért nem fogadjuk el? Kedves hívek, mert még mindig akad egy probléma.
Azt szeretnék tudni, hogy ez hova vezet? Milyen szavakat találunk, amivel kifejezzük, hogy elfogadjuk, vagy nem fogadjuk el az ajánlatukat? Hiszen még az elvekhez is, melyeket mi őriztünk és hangsúlyoztunk, most ezt mondják: „Igen, rendben van, mondhatjátok, mert ez azt jelenti, amit mi is értünk alatta.” Ez azonban pontosan az ellenkezője annak, amit mi értünk e fogalmak alatt.
Mi fog tehát most történni? Elküldtük Rómának a válaszunkat. Azt mondják, hogy még mindig gondolkoznak rajta. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg zavarban vannak. Kedves hívek, emberileg nagyon nehéz megmondani, hogyan fog a jövő kinézni. Tudjuk, hogy Istennel tárgyalunk, amikor az Egyházzal tárgyalunk. Emberek szakadásokat, rombolásokat idézhetnek elő. Felfordulást okozhatnak, de Isten mindenek fölött van, és Ő tudja, hogyan kell Egyházát vezetni, függetlenül mindezen körülményektől, ezen emberi körülményektől, e fura utaktól.
Egyszer vége lesz e megpróbáltatásoknak, nem tudom, hogy mikor. Néha úgy tűnik, mintha remény jönne, néha kétségbeesés, egyedül Isten ismeri az időt. Emberileg nézve eléggé sokáig kell várnunk, mielőtt remélhetnénk, hogy a dolgok jobbra fordulnak – öt, tíz évet.
Nem érdekes dolog, ilyen püspököket hallani, akik ilyeneket mondanak? Ez új nyelv. Ez azt jelenti, hogy létezik egy új generáció, aki tudja, hogy az Egyházban vannak annál fontosabb dolgok, mint a II. Vatikáni Zsinat, és hogy nekünk ehhez a fontosabbhoz vissza kell térnünk.
Számunkra minden világos. Ragaszkodnunk kell az igazsághoz és a hithez. Nem fogjuk feladni, mindegy, mi fog történni. Természetesen Rómától van egy fenyegetés is. Majd meglátjuk.
|
vissza