|
Az Egyházban újra és újra egy furcsa jelenséggel találkozunk: az Egyház képviselői rendszeresen imádkozzák a rózsafüzért, privát nagyon vallásosak, de ha arról van szó, hogy a hitet rettenthetetlenül hirdessék, akkor a leghihetetlenebb tévtanokat terjesztik. II. János Pál, XVI. Benedek pápa stb., mind ilyenek. Hogyan lehetséges ez? A választ erre a kérdésre csak akkor találjuk meg, ha megértjük az e viselkedés mögött lévő szellemi beállítottságot. Ennek neve a „liberális katolicizmus”. 1998-ban Msgr. Fellay egy kitűnő előadást tartott a „liberális katolikusok” jelenségéről, amit Szent X. Pius a legélesebben elítélt, és amit hosszúsága ellenére a Mitteilungsblatt 2012. januári számában teljes egészében közzé tettek.
Bevezetés Kedves szeminaristáim, kedves nővérek, nagyon örülök, hogy vizitációm során újra láthatom önöket. Ma néhány gondolatot szeretnék elmondani a mai helyzetről, de nem annyira magukról a történésekről, hanem sokkal inkább az alapelvekről, melyek e történések hátterében állnak. Január elején [1998-ban] Rómában voltam, és ott az egyik papunknak azt mondtam, hogy mennyire örülök, hogy Albano-ban van a házunk és nem direkt Rómában. Vajon miért? Mert így valahogyan távolabb vagyunk egy kicsit a legfontosabb történések színhelyétől, és ez a távolság szabadságot ad, hogy könnyebben lássunk, gondolkodjunk és értsünk. Rómában még mindig elég pompa van ahhoz, hogy az ember könnyen megcsalatkozzon. Igen, aki csak felületesen néz körül Rómában, az nyugodtan ezt gondolhatja: Nos, valójában még egészen jól megy minden az Egyházban. Minek akkor ez a sok veszekedés? Itt vagy ott még mindig lehet reverendás papot látni, és fiatal papokat is, akik nem a Pius Közösséghez tartoznak.
Ott tartózkodásomkor megvettem Ratzinger bíboros könyvét, méghozzá olaszul, mert németül nem jelent meg, a címe: La mia vita – Élmények az életemből. Nagyon érdekes könyv, amelyben a bíboros élete első 50 évét írja le, tehát 1927-től a München-Freising-i egyházmegye megyéspüspöki kinevezéséig [1977-ig].
Ha közelebb megyünk, akkor valami nagyon érdekeset állapíthatunk meg. Észrevesszük, hogy egyfajta méricskélés, súlyozás, sorrend-felállítás van a felfogásukban, az életükben. Privát egészen vallásosak. De a vallásosságnak éppen a kapcsolata a többi területhez, a teológiához, a filozófiához, a politikához – ez az, ami egész egyszerűen teljesen hiányzik náluk. Nem ugyanazok az alapelvek vezérlik a vallásos gyakorlatukat és a prédikációikat, a teológiájukat és a hitüket. Még a teológiájuk és a hitük sem ugyanaz! Úgy gondolom, meg kell keresni ennek az összefüggéstelenségnek az okát. Ratzinger bíboros azt mondja, hogy az Egyház számára a 60-as évek problémája – olyan probléma, ami a számára most már megoldódott – az volt, hogy két évszázadnyi liberális kultúra legjobb értékeit az Egyház átvette. Vagyis az Egyháznak az volt a célja, hogy liberálissá váljon. És ezt mondja: Most ezzel megvagyunk. Mondhatjuk, hogy a zsinat elvégezte ezt a feladatot.
Ennek a hiányzó összefüggésnek a problémája onnan ered, hogy körülöttünk liberális katolikusok élnek. Úgy gondolom, nagyon fontos ezt a liberális katolicizmust, ezt a mindent megmérgező mentalitást ismerni. Vigyáznunk kell. Ez a méreg olyan, mint az ideggáz, mely állandóan terjeszkedik. És nekünk vigyáznunk kell, hogy ez a vírus nehogy minket is megtámadjon. Az abszolút liberalizmus
Roussel abbé könyvében először az abszolút liberalizmust tárgyalja. Azt a teóriát nevezik így, mely minden fölé a szabadságot, az emberi szabadságot helyezi. Úgy is lehetne mondani, aki az emberi szabadságból csinálja a maga istenét, az abszolút elvet. Az ateisták és panteisták képviselik ezt a liberalizmust. Számukra az emberek szabadsága a legfőbb elv. Szabad vagyok. Egy ilyen alapelvnél arra a következtetésre kell jutni, hogy valakinek mindenképpen képviselni és védeni kell ezt az elvet. És ez csak az állam lehet. Így lesz az állam a nagy isten. Ahol a legfontosabb törvény a többség akarata, a demokrácia. Ezt találjuk a francia forradalomnak az emberi jogokról szóló híres kiáltványában. Ez az abszolút liberalizmus az, ami Isten jogait és az erkölcs legmagasabb elveit eltörli. Erről azonban most nem beszélek többet. Önök biztosan olvastak erről a Syllabus-ban, a Quanta cura és a Mirari vos enciklikákban. A mérsékelt liberalizmus
A pápáknak előbb említett enciklikái mind az abszolút, mind egy második, az úgynevezett mérsékelt liberalizmust is bemutatják. A mérsékelten liberálisok elutasítják, hogy létezik kinyilatkoztatás, tehát, hogy olyan jó Isten létezik, aki szólt a világhoz. Bár azt elfogadják, hogy az ember természeténél fogva vallásos, hogy létezik erkölcs, vagy legalábbis léteznie kellene. Vagyis, elfogadják, hogy az embereknek mégis vannak valamilyen alapelveik, és hogy ezek az emberiségben, vagyis az emberi természetben megtalálhatók. De ha még azt is elfogadják, hogy létezik valami természetfeletti, akkor ezt a természetfelettit egyszerűen a személyes életbe, a sekrestyébe száműzik, szerintük csak ezek számára bír jelentőséggel. Az egyháznak és az államnak egy ilyen liberalizmusban szét kell válniuk. De a liberalizmus eme formájában az egyháznak a létezését még elismerik. A katolikus liberalizmus
Ehelyett egy harmadik fajta liberalizmusról akarok beszélni, olyan liberalizmusról, melyet csak a katolikusoknál találunk. Ezért hívják így „katolikus liberalizmus”, bár ez a kifejezés önmagában már egy ellentmondás. Megint ez az inkoherencia. Teljes képtelenség azt a liberalizmust értelmesen definiálni. De mit mondtak a pápák erről a liberalizmusról? IX. Pius pápa igen tanulságosan szólt róla. Kiadta a Syllabus-t és a Quanta cura enciklikát, melyekben ezt a harmadik fajta liberalizmust nagyon jól bemutatta. E két dokumentumról kiváló összefoglalást találnak Lefebvre érseknek fentebb már említett, „Sie haben Ihn entthront” című művében. A következő idézetek IX. Pius pápától származnak: „Csapás az önök országa számára – a pápa a franciákhoz intézte e szavait – és egyúttal az akadálya Isten áldásának az elnyeréséhez, az elveknek ez az összekeverése, az alapelveknek ez a z összevegyítése. Ki akarjuk mondani, és nem akarom elhallgatni: Akiktől én félek, azok nem a párizsi kommün szomorú figurái, hanem amitől én félek, az az a végzetes politika, az a katolikus liberalizmus, ami valódi átok, ez a hintajáték, ami a vallást elpusztíthatja. Kétségtelen, hogy gyakorolni kell a szeretetet, megtenni azt, ami lehetséges, hogy az eltévelyedteket visszahozzuk, de eközben arra nincs szükség, hogy a nézeteiket is osszuk.” 1971. júniusban Nevers-i zarándokoknak mondta ezt a pápa. Ezt a levelet pedig Quimper püspökének írta: „Hívja fel az Association Catholique tagjainak figyelmét arra, hogy Mi azon számos alkalomkor, amikor a liberális felfogás híveit megfeddtük, nem azokra gondoltunk, akik gyűlölik az Egyházat, és akiket teljesen fölösleges megnevezni, hanem sokkal inkább azokra, akiket Mi éppen most írtunk le, akik a liberális elvek rejtett vírusát, amit az anyatejjel szívtak magukba, azzal az ürüggyel, hogy nem tapad hozzá nyilvánvaló gonoszság, és – az ő véleményük szerint – nem árt a vallásnak, könnyedén oltanak be az emberek lelkébe, és így e forradalom csíráját terjesztik, mely a világot már régóta rázkódtatja.” Ezek a szavak erősek, és a pápa e szavai is (Bréve 1873-ban egy milánói katolikus körhöz). „Eközben, holott a világ gyermekei ügyesebbek, mint a világosság gyermekei, mesterkedéseiknek kétségtelenül kevesebb sikere lett volna, ha azok közül, akik a katolikus nevet viselik, egy nagy rész nem nyújtott volna nekik baráti jobbot. Igen, sajnos vannak emberek, akik azt a benyomást keltik, mintha ellenségeinkkel akarnának megegyezni, és azon igyekeznek, hogy a világosság és a sötétség között szövetséget hozzanak létre, megegyezést az igazságosság és az igazságtalanság között azon doktrínák segítségével, melyeket »liberál-katolikus«-nak neveznek, és amelyek a legkártékonyabb elvekre támaszkodva a világi hatalomnak hízelegnek, amikor az a lelki dolgok területét magához rántja, és az embereket még a legjogtalanabb törvények tiszteletére, vagy legalábbis tolerálására buzdítja, egészen úgy, mintha nem lenne megírva, hogy senki nem szolgálhat egyszerre két úrnak. Ezek az emberek minden bizonnyal veszedelmesebbek és vészterhesebbek, mint a nyílt ellenségek! Egyfelől, mert azok igyekezetét támogatják, anélkül, hogy észrevennék, talán anélkül, hogy saját maguk ezt tudnák, másfelől, mert ők éppen még a kifejezetten elítélt vélemények határán belül állva, az integritás és a tanbeli kifogástalanság bizonyos tiszteletét élvezik, miáltal a meggondolatlan béke-barátokat magukhoz vonzzák, és a becsületes embereket megtévesztik, akik egy kifejezett tévtan ellen maguk is fellázadnának. Ily módon szakadást idéznek elő a lelkekben, megbontják az egységet és gyengítik azokat az erőket, melyeket egyesíteni kellene, hogy mind együtt az ellenség ellen vonuljanak.” IX. Pius pápa brévéje egy Rodez-i katolikus újság szerkesztőinek 1876-ból: „Csak helyeselhetjük, hogy Syllabus-unk határozatainak magyarázatára és megvédésére vállalkoztak, különösen azokéra, melyek az állítólagos katolikus liberalizmust ítélik el, ami, mivel még a becsületes emberek között is nagyszámú hívőt számlál, és kevésbé tűnik az igazságtól elszakadtnak, mások számára még veszélyesebb, és még könnyebben megtéveszti azokat, akik nincsenek eléggé résen. Miközben a katolikus szellemet fáradhatatlanul és rejtett módon pusztítja, csökkenti a katolikusok küzdő táborát és növeli az ellenségéét.” Ezek világos szavak. A liberális katolicizmus kezdetei Most a dolgot közelebbről kell megvizsgálnunk. Mi is ez a liberális katolicizmus? Miről is beszélünk tulajdonképpen? Mi ez a dolog, amit a pápa veszélyesebbnek jelent ki, mint a nyílt ellenségeket?
Csakhogy nagyon nehéz ezt leírni, mert ezer fazettája van. De megpróbálunk egy kicsit közelebb jutni hozzá.
A tisztán természetes eszközökre való koncentrálás Roussell abbé ezután megpróbálja a katolikus liberálisok szellemiségét bemutatni. És erre most időt kell fordítanunk, mert ez nagyon fontos. Azt hiszem, csaknem egy egész előadást kell erre szánnunk, és aztán egy másikat az összefüggéstelenség tanulmányozására. Úgy gondolom, hogy eközben nagyon sokat fogunk tanulni, még a lelki életünk számára is.
Kiderült, hogy az amerikanizmus, vagyis az apostolkodásnak azon fajtája, mely a természetes eszközökre szorítkozik, és a katolikus liberalizmus között szoros rokonság áll fenn. Mindkettőnek ugyanaz a jellegzetessége, ez pedig a hit hiánya, a hitben való koherencia hiánya. Az a hit jellemző rájuk, amely pusztán spekulatív marad: Igen, hiszek a Szentháromságban, a háromszemélyű egy Istenben, azt is hiszem, hogy Jézus létezett, és megváltott minket –, az ilyen hit azonban örökre „fent” marad. De hát az apostolkodáshoz csak nem onnan felülről kell az eszközöket keresni – tehát a keresést a gyakorlati életbe helyezik. – És ez az, ami alapvetően téves! A teóriában: a hamis „arany középút”
Szerzőnk, Roussel abbé, a spekulatív rendről beszél és megmutatja, hogy a liberális egy „arany középutat” ajánl. Holott valójában ez egyáltalán nem arany középút, hanem egészen egyszerűen csak középszerűség! A liberális katolicizmus inkább a gyakorlatban jelentkezik, mint a doktrínában
A gyakorlatban ez teljesen világos. Valójában ezt a liberális katolikust nem annyira a teóriában lehet leleplezni. A teóriában egyetért a katolikus hittel, de éppen csak a teóriában. És ez odáig megy, hogy a 19. században – egészen röviddel a Syllabus megjelenése előtt – a Civilta Cattolica – a jezsuiták újságja, mely Rómában és máshol is nagyon híres volt – első ízben adott a liberálisoknak egy egészen komoly segítséget, mégpedig a tézis és a hipotézis közötti nagyon rafinált különbséggel. A liberális katolikusok alapelvei a gyakorlatban
Ne próbáljuk meg tehát a liberálist a doktrína szintjén leleplezni; ott ugyanis e hamis érv mögött bújik meg. De hogyan néz ki ez a gyakorlatban? Hogyan fogja a gyakorlatban, tehát a valóságban, a mindennapi életben igazolni azt, amit tesz? Hamis béke-fogalom, hiszen valódi béke csak az igazságban létezik
Kezdjük a békével. A liberális minden áron békét akar. Legfőbb princípiumnak a békét állítja be. És eközben valószínűleg a Szentírásra hivatkozik: „Boldogok a békességben élők” (Mt 5,9). Látják, az Üdvözítő még boldogságot is ígért azoknak, akik a békét keresik. És akkor a társadalomban előlép valaki, aki azt állítja, hogy Isten nem létezik, a leghatalmasabb az ő saját akarata. Egy ilyennel soha nem lehet békében lenni. Ez lehetetlen. Hogy miért? Mert az ilyen a Teremtő ellen van, alapvetően a rend ellen. Az ilyen nem más, mint a béke elpusztítója. A világgal soha nem lehet igazi békében élni. Az igazságban nyugvó igazi béke soha nem lehetséges a világgal
És így van ez a világgal. A világ gyűlöli az Egyházat. A világ lényéhez tartozik, hogy gyűlölje az Egyházat. Ezért teljességgel lehetetlen, hogy valaki az Egyházból a világgal való békét akarja, ez ki van zárva. Üdvözítőnk teljesen világosan beszélt erről: Szent János evangéliumának 15. fejezetében egy egész bekezdésben beszél erről a tanítványainak. „Si mundus vos odit, scitote quia me priorem vobis odio habuit. Si de mundo fuissetis, mundus quod suum erat diligeret: quia vero de mundo non estis, sed ego elegi vos de mundo, propterea odit vos mundus.” – „Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ.” (Jn 15,18-19) Ha a II. Vatikáni Zsinatnak azt az aggodalmát tekintjük, hogy tetszeni akartak a világnak, akkor világos, hogy teljesen hamis úton jártak! Ez tényleg a liberális viselkedés. Ha a liberális viselkedésre példákat keresnek, ebben a zsinatban bőven találnak.
De hol fogja a liberális a békét keresni? Az igazság szintjén nem keresheti, mert ott a dogmák vannak, az Egyháznak ezek az igazságai, egyértelműen és egészen világosan megfogalmazva, ezek választják el az Egyházat ellenségeitől. Lehetetlen velük kiegyezni. Mi azt mondjuk: csak egy Isten van, csak egy igazság van, minden, ami nem helyes, ami nem Istenre irányul, az bűn. Ez a világ az ilyen kijelentéseket nem tudja elviselni. A liberális az akarat síkján keresi a békét
Az igazság szintjén tehát nem lehet békét kötni, ez biztos. Akkor viszont, hol fogják a békét keresni? Az akarat szintjén fogják a békét keresni. Az akarat beleegyezését a különbözőségek felett, és a különbözőségek ellenére, sőt, az ellentétek ellenére, ezt fogják keresni. Ez nem más, mint abszurditás.
Amit most Jézus szavai ellenére megpróbálnak elérni, az annak a kísérlete, hogy elérjék a vallások egységét. Ez elképzelhetetlen. És ha még azt is meggondoljuk, hogy maga a Vatikán száll ezért síkra! A terv nem az Egyháztól származik, hanem kívülről jön, az ENSZ-től. De ebben a mostani pápa irányításával [II. János Pál] az Egyház láthatólag együttműködik. A 2000. évi ünnepségeket előkészítő évekről – ez az év [1998] a Szentlélek éve – a központi bizottság újságjában olvastam egy cikket, melynek címe: „A Szentlélek jelenléte és működése a vallásokban” – tehát minden vallásban. Vagy a Tertio millenio adveniente-ből egy idézet: „Krisztus minden vallás várakozásának és vágyódásának a beteljesülése.” Ő a vég, minden vallás beteljesülése. Minden vallás végülis Krisztusban végződik. – De az ilyen állításoknak semmi közük a valósághoz. Buddha nem Krisztus. A mohamedánok, akik készek mártírok lenni és mártírokat nevelni, ha valaki Krisztus istenségét állítja, hogyan tudnának ezek a mohamedánok, hogyan tudna ez az iszlám Krisztusban végződni? Hogyan lehetne Krisztus e mohamedánok várakozásának a beteljesülése lenni? Az ilyen szavak egyszerűen értelmetlenek.
Az Ut unum sint enciklikában (1995) egyértelműen ugyanezt a vélekedést látjuk. Az akarat beleegyezését keresik az eltérések, a szellem ellentmondásai felett. A pápa [II. János Pál] az ökumenizmusról beszél, és ezt mondja: Látjuk, hogy az igazság síkján nem megy, tehát a gyakorlatban fogunk előre haladni. Együtt kell imádkoznunk, így fogjuk ezt az egységet megvalósítani; tehát az akarat által. Összejövünk és együtt imádkozunk. Nézzék, hiszen ezek a protestánsok egészen kedves, szeretnivaló emberek. Feltéve: 2012. február 17. A liberálisok látszat-szeretete A liberálisok második érve a szeretet. Ezt nagyon, nagyon sokszor lehet hallani. Ez a Pius Közösség ellen felhozott egyik leggyakoribb szemrehányásuk is: Az FSSPX szeretetlen.
De mi is az a szeretet? Miből áll az igazi szeretet? Az igazi szeretet – közvetlenül az isteni Üdvözítőtől az első parancsolatban megörökítve – ez: Istent mindenek felett szeretni, minden erővel, szívvel, lélekkel, értelemmel, és a felebarátot ezen Isten-szeretet kedvéért, ezen Isten-szeretetből szeretni. Még egyszer: az első szeretet Isten szeretete. És amikor Isten szeretetéről beszélünk, akkor ez azonnal, közvetlenül magába foglalja az igazság iránti szeretetet.
A liberális látszatszeretettel ámít másokat. Meghagyják a felebarátot egyfajta békében, a tévedésében, az illúziójában. Így biztosan ki van elégítve, így azt a benyomást közvetítik felé, hogy ők mennyire szeretetteljesek hozzá. Csakhogy ez nem szeretet, hanem pontosan annak ellenkezője. Az okosság
Az okosság körülbelül ugyanezen a szinten áll. Az „arany középút” okossága. Ez hamis okosság, vagyis egyáltalán nem okosság, hanem túlzott óvatosság. Valahogyan valamit meg akarnak menteni, de ehhez nem a jó eszközöket választják.
A liberális katolikusok szellemisége Most megpróbáljuk a liberális katolikusok szellemiségét, szellemi beállítottságát, mentalitását megérteni, ami nagyon, nagyon nehéz. A szabadság és az újdonság iránti rajongás De azért néhány jellegzetességet fel lehet fedezni. Ezek egyike a szabadság iránti túláradó lelkesedés, amit függetlenségként értelmeznek. És ugyanilyen túláradó lelkesedés az újdonság iránt. Igazán érdekes látni, ahogy a szentek ítéletükben, Szent Tamás és mások, ezt a mindig valami újnak a keresését, ezt az újdonság-függőséget a gőggel hozzák kapcsolatba, igen, egy bizonyos szellemi bűnnel. Az intellektuális perverzió: rögzülés az ellentmondásban
Ehhez jön még egy bizonyos intellektuális perverzió, a szellem, az intellectus perverziója, mely az alapelvek összekeverése és elmosása által az elvek gyöngítéséhez, egy tisztességtelen kiegyezéshez vezet. A természetfeletti korlátozása
Szellemiségének a kegyelemmel, vagyis a természetfelettivel kapcsolatban is meg lehet néhány jellegzetességét állapítani. Az biztos, hogy nem naturalista, nem olyan valaki, aki számára egyedül csak a természet számít. Nem, ő nem ilyen. De fél a természetfeletti természet megmutatkozásától, ezért minimalizálja ennek befolyását, azon igyekszik, hogy ezt a történelemben – az Egyház történelmében is – korlátok közé zárja, vagyis Istennek a történelemre gyakorolt befolyását kisebbítse. A csoda alig létezik számára. Egyedül a tudományra támaszkodik. Társadalmi rend Isten nélkül
Ezt a tendenciát, mellyel a természetfelettit, Isten befolyását korlátozzák, egészen különös mértékben a politikában, a társadalmi rendben figyelhetjük meg. A liberálisok számára nem létezik keresztény politika, Krisztus királysága az államok és a társadalmak felett számukra teljesen elavult. Krisztus királysága valami szellemi dolog, mondják. Ezt bizonyítják a nunciusnak és a pápának [VI. Pál] az érsekhez intézett szavai, amikor ő Krisztus királyságáról, XI. Pius pápának Krisztus királyságáról kiadott enciklikájáról beszélt nekik. Teljes neutralitás szociális síkon
Nézzünk most a szociális területre, az embereknek egymáshoz való viszonyára, tehát a közösségekre, egyesületekre, karitatív intézményekre vagy a testületek munkájára. Hogyan viselkedik ezeken a helyeken a liberális? Katolikusokról beszélek. Lelkesen részt vesz ezek munkájában, de nem próbálja meg, hogy ezekben a közösségekben Krisztus uralkodhasson. Nem próbálja meg Krisztus királyságát terjeszteni. Semleges marad, a földi dolgokra korlátozza magát, a mennyiséget és nem a minőséget keresi. Újságjaiban és híranyagaiban a katolikus szó nem fordul elő. Voluntarista és idealista filozófia Térjünk most rá a filozófiára. A liberális messzemenőkig a voluntarizmus filozófiáját fogja az intellektualizmussal szemben előnyben részesíteni. Ó, ó, tomizmus – ez iránt nem igen fog hajlamot mutatni. Nem, ő az immanencia, az intuíció, az akció filozófiáját többre becsüli. A materializmustól és a pozitivizmustól elhatárolja magát, de gyengéje az idealizmus, Kant és az ő tanítványai. Szinte undora van az abszolúttól a filozófiában, az abszolút az ő számára túl éles, túl extrém. És így megy a filozófiában a strukturalizmuson keresztül a kontextuális filozófiához, a mozgékonysághoz, a mobilitáshoz, a relativizmushoz.
Ismerik egy Blondel definícióját az igazságról? Mi az igazság? Egy normális ember számára az igazság szellemünk, értelmünk és a valóság közötti megegyezés. Vagyis, ha valamiről véleményt mondok, akkor a valóságra nézek, hogy lássam, vajon tényleg úgy van az, amit mondok. Ha a kettő megegyezik, akkor a kijelentésem igaz. Ha azt mondom: „Józsefen zöld pulóver van”, akkor elegendő, ha ránézek Józsefre, és rajta látom a mintát. És ez vagy olyan, vagy nem, mint ahogy megmondtam. A szabadság egészségtelen eltúlzása A liberális a szabadságot ugyan nem célnak, nem végcélnak tekinti, de túlbecsüli a hatását. Ezt például a zsinaton nagyon szépen meg lehetett figyelni, ahol mindenáron hangsúlyozni akarták, hogy az igazság saját magától fog a tévedésen győzedelmeskedni. Az igazságnak ehhez megvan a saját ereje saját magából. Az igazságot egyszerűen kimondják a tévedések között, és onnan uralkodni fog. Így mind az igazságnak, mind a tévedésnek megvan a szabadsága. Ez nem jelent problémát: az igazság majd győzni fog – mondja a liberális. Ez tévedés! Elfeledkeznek az ősbűnről, és elfeledkeznek a sérült természetnek a rossz iránti hajlamáról. Az természetesen igaz, hogy az igazságban erő van, de az emberek az ősbűn óta hajlamosak a tévedésre. És ez oda hat, hogy az emberek ma könnyebben fordulnak a tévedés felé, mint az igazság felé, és hogy emiatt segíteni kell nekik. Ha ez a támasz, a törvénynek a segítsége hiányzik, akkor nagyon kevesek jutnak el az igazsághoz. Ez a valóság. Csak sajnos, a liberálisok túlbecsülik a szabadságot. Bár nem tagadják az áteredő bűnt, de a romantikához való vonzalma azt eredményezi, hogy túlságosan hisz a bukott emberi természet jóságában. Az emberek végülis jók. Nézzék csak ezeket a buzgó Jehova tanúit, vagy még inkább a mohamedánokat: naponta ötször imádkoznak, még sokkal többet, mint ezek a rossz katolikusok. Ez a szokásos beszédük a liberálisoknak. Mindent összekevernek. A katolikus hitlelkület hiánya
A teológiában a szabad lelkiismeret, a Szentírás önkényes értelmezésének vádjával lehet a liberálist illetni, mint Luther Mártont. Ha ezt hallja, felháborodik, nem, ez nincs így, mondja. De dühöng az ellentétek feltárása, az igazhitűek megingathatatlan mondatai miatt. Amennyire csak lehet, mérsékeli az igazság súlyát, a kötelezően elfogadott igazságok, a dogmák számát. Megpróbálja a dogmák számát, amennyire csak lehetséges, lecsökkenteni. A vitás kérdésekben feltétlenül teljes szabadságot követel. Megfeledkezik a katolikus lelkületről, a szerető hit e szelíd érzületéről, erről az érzékről, mely szerint az Egyháznak mindig elsőbbsége van, hogy a vitatott kérdésekben is mindig az egyik oldalra hajlik. A liberálisnak tökéletesen hiányzik ez a sensus Ecclesiae. Az erkölcs naturalisztikus szemlélete Térjünk át az erkölcsre. A liberális nincs az erkölcs ellen, sőt még van bizonyos hajlama is a jámbor erkölcsösséghez, de anélkül, hogy erkölcsét elegendő mértékben a dogmatikus igazságra alapozná. És emiatt erkölcsét szűk, nagyon szűk értelemben értelmezi, azzal, hogy a természetfeletti oldalát elhallgatja. Az emberi természet jogairól fog értekezni, Isten rendelkezéseiről azonban nem. Pedig éppen ez a természetfeletti oldal az, ami az erkölcsnek nagyságában és szilárdságában alapot kölcsönöz.
A liberális az értékek hierarchiáját is felforgatja. Nézzék, ahogy a testi, a mértékletesség erényét rendszeresen túlhangsúlyozza. Sokat beszél azokról az erényekről, melyek a testtel vannak kapcsolatban. De a szellem bűneiről megfeledkezik. Elhallgatja, hogy léteznek a szellemnek is bűnei. A felebaráti szeretet elsőbbsége az Isten-szeretettel szemben
Egy másik példa a szeretet. Az emberek iránti szeretetet, a felebaráti szeretetet túlhangsúlyozza, az Isten-szeretetet viszont elhanyagolja, sőt teljesen megfeledkezik róla. Hogy az első három parancs sokkal nagyobb súlyú, mint a hét másik, arról a liberálisnak fogalma sincs. Feltéve: 2012. február 21. I nkább szentimentális és tisztán privát vallásosság Térjünk rá a vallás területére. A liberális katolikus nem vallástalan, ellenkezőleg, gyakran jár templomba. Mindazonáltal vallásossága inkább szentimentális, mint tanbélileg megalapozott, inkább individualista, mint római, mely könnyen a pietizmus formáját ölti fel. Keresi a jámbor gyakorlatokat, az érzelmeket, melyeket e praktikákon keresztül el lehet érni. És ez nagyon könnyen a lélek érzelgősségéhez vezethet, egy romantikus vallásossághoz, egy álomhoz. Ennek semmi köze a hit, a kereszt követelményéhez. Még amikor a keresztről beszél, akkor is valamiféle rajongásról, ábrándozásról van szó.
Mindennek csak a privát élet számára van jelentősége. A közéletben neutrális marad, mások tökéletes lelkiismereti szabadságát semmi esetre sem akarja zavarni. Nem szabad keresztet kifüggeszteni az iskolákban, mert az talán megsértheti hitükben a mohamedánokat, mondja. Nem akarjuk azt a benyomást kelteni, mintha elítélnénk a máshitűeket. Ó nem, ezt semmi esetre sem akarjuk, szeretetnek kell mindenütt uralkodnia, hirdeti.
Kitűnő példát találunk erre a viselkedésre a volt francia elnök (Jacques Chirac) esetében, aki minden vasárnap misére járt. Mikor megkérdezték, hogy mit gondol az abortuszról, ezt a „szép” választ adta: Tudja, én személyesen ellenzem, de értse meg, mint ennek a nemzetnek, ennek a demokratikus nemzetnek az elnöke, ahol demokratikusan szavaztak az abortusz mellett, nekem is el kell fogadnom. A politikában szimpátia a forradalommal
Nézzük most a politikát. Ó, nem, a liberális katolikus nem forradalmár, de valami furcsa szimpátiát érez a forradalom iránt. Amerikában ünneplik a Founding Fathers, az alapító atyákat, akik az amerikai demokráciát alapították. Valaki ezt mondta nekem: Harcolni fogok, hogy szentté avassák őket. Ezeket a szabadkőműveseket! A liberális katolikus direkt nem újító, nem harcol a tradíció ellen. Csak éppen valami furcsa hajlamot érez az új, a fiatalság, az új kor, a jövő, az élet, a mozgás iránt. Szívesen hangoztatja, hogy a lelkiismeret-szabadság mostani kora sokkal jobb, mint az inkvizíció középkori korszaka. Nem gyűlöli az Egyházat, és nem akar a római vezetés ellensége sem lenni, de gyanakvó. Nem eretnek, de abbeli aggodalma, hogy széles szellemű maradjon, állandó veszélybe sodorja. Mindig az eretnekség veszélyzónájában Látható, hogy az elmúlt másfél évszázadban a legtöbb elítélt a liberalizmusnak ezen iskolájához tartozott. A modernizmus, a Sillon, az új teológia, mind ebből a környezetből származik. Hogy ne ítéljék el, a liberális katolikus teóriáját sok kétértelműséggel tűzdeli tele, olyan sokkal, amennyivel csak lehet – egészen egyszerűen egyfajta ködfátyolban él. Néha még be is vallja ezt. Egy Blondel ír de Lubac-nak; de Lubac ír Blondelnek, üdvözli a teóriáit, és megkérdezi: Miért nem világosabb? Miért nem megy el egészen annak a konzekvenciájáig, amit állít? És az öreg Blondel ennek a fiatal de Lubac-nak ezt válaszolja: Ha ezt tettem volna, minden teóriámat tönkretettem volna, mert Rómát magam ellen lázítottam volna, és ezt nem szabad megtenni. Teilhard de Chardin és Rahner köd-specialisták; olyan lehetetlen nyelven fejezik ki magukat, hogy senki nem tudja, valójában mit is akarnak mondani. Tévedéseiket ebben az álcában terjesztik. Ez szándékos stratégia. Például látták az 50-es években, hogy Róma egészen élesen figyelt a teológusokra. Mit tettek ők? Nem adtak ki se könyvet, se cikket. Egyszerűen szórólapokat terjesztettek, a szemináriumokban, névtelenül. És Róma így senkit nem tudott elítélni. Tévedéseiket ily módon terjesztették el a világon. Nagyon ravasz! Politikamentes Egyház a cél
Menjünk vissza még egyszer a politikához. A liberális katolikusnak kifejezett hajlama van a modern demokráciához. Szívesen látja a változásokat, szívesen beszél a múlt passzivitásáról. És egyáltalán nem látja szívesen, ha egy pap beleavatkozik a politikába – nem a napi politikáról beszélek, hanem a politikai rendről a társadalomban. A spekulatív rend A katolikusok zárt világképe
Most a spekulatív rendben akarjuk megvizsgálni a liberális katolikusok viselkedését. Már beszéltünk róla, hogy a katolikus világképben minden összefügg, nincs lyuk, minden harmóniában van egymással. Minden valóban koherens, logikus – a legmagasabb szemlélődéstől és a legmagasabb kijelentésektől a legkisebb tettekig, az erkölcs legkisebb elvéig. Minden tökéletesen összefügg, a szociális rendben, a családban, a liturgiában, egyszerűen mindenütt.
Mindenki kipróbálhatja: világosság és sötétség nem létezhet egyszerre. Ez az igazság direkt alkalmazható a katolicizmusra. Fenn kezdődik Istennél a mennyben és lenyúlik egészen mélyre, a földre. Isten egyedül van, Isten kizárólagos. Csak egy Isten létezik. Ettől az egyetlen, kizárólagos Istentől származik minden további kizárólagosság. Így halljuk a katolicizmusban, hogy ez a katolicizmus, ez a katolikus Egyház az isteni rendnek egyetlen címzettje és gondnoka. A katolikus Egyházban szent és csodálatraméltó hajthatatlanságot látunk. Nincsenek viták, illetve nem voltak viták. Az Egyház ezt vallja: Én birtoklom az egész igazságot. Ellentmondásos világkép a liberálisoknál
A liberális katolikusnak egészen más a hozzáállása. Állandóan meg fogja próbálni ezt a hajlíthatatlanságot a következőképpen besorolni. De hát ez extrém, nem lehet ilyennek, ilyen szeretettelennek lenni. – Vagyis, igyekezni fog elkerülni ezt az „extrémet”. Feltéve: 2012. március 1. Az egészre vonatkozó szemlélet Lefebvre érseknél Most Lefebvre érseknek néhány megállapítását fogom a contrario felolvasni. Látni fogják, hogy nála az „egész” jön napvilágra. Páratlan szellemi zűrzavar világában élünk, a zavarosság korában. Olyan emberek között élünk, akik azt állítják – és akik ezt bizonyára komolyan gondolják –, hogy a katolikus hitet akarják birtokolni, akik azonban mégsem ebből akarnak már élni. Valahol ott fent létezik egy Isten, de az ebből eredő következményekről már semmit nem akarnak tudni.
Először alapítónknak „A katolikus útmutató” című művéből idézek. Elsőként a teremtésről. Itt néhány gondolatot találunk Isten szemléletének és az emberek magatartásának kapcsolatáról.
Látjuk, ahogy ez a mai világ tele, tele van változással. Semmi állandó, maradandó nincs már. Az emberek is ingadozók, bizonytalanok az akaratukban. Hol lehet a stabilitást megtalálni? Az igazság szemléletében, vizsgálatában. Mert az értelem és az akarat között kapocs van, egy természetes kapocs, mert az akarat azt követi, amit az értelem, az ész eléje tesz. Ha az értelem állhatatlan, akkor az akarattól sem lehet elvárni, hogy szilárd legyen.
Hogyan szemlélődjünk? Nem olyan ez kicsit, mint a mozi, sok képzelőerővel? Az ember játszik az értelmével, kitalál néhány történetet, melyek nem is léteznek vagy csak részben. Ezt nevezik szemlélődésnek? Vagy a szemlélődés valóban közvetlen kapcsolat az igazságokkal, egy rájuk csimpaszkodás, megnyugvás bennük, a szellem valódi nyugalma előtte és a jó Istenben?
Lefebvre érsek ehelyütt azt mondja nekünk, hogy semmi más nem kényszerít bennünket jobban alázatra és mélységes hódolatra, mint ez a meditáció és ez az elképzelés, és ez teszi ezt a magatartást megváltoztathatatlanná. Azt mondhatjuk, hogy itt találjuk meg az első stabilitást – ebben az alázatban, az igazság előtti alázatban.
Lefebvre érseknek az „egészet” magába foglaló magatartása ezután még jobban világossá válik:
„Egy másik végkövetkeztetés így hangzik: Minden társaságnak, melyet Urunk alapított, végső rendeltetésüknek megfelelően szükségszerűen együtt kell odahatniuk, hogy a lelkek katolikusok legyenek vagy azok maradjanak, hogy az örök élethez, az egész teremtés céljához, a megtestesülés és a megváltás céljához segítsék őket.” – Itt látjuk, hogy minden összefügg: Isten, Krisztus, Egyház, társadalom, ember. Minden összefügg, és Istenhez vezet vissza. Feltéve: 2012. március 11. Lefebvre érsek néhány gondolata a II. Vatikáni Zsinatról „Az 1789-es francia forradalom elveivel, és a vallás és a vallások, valamint a polgári társadalom tekintetében a szabadkőművesség elveivel átitatott zsinati egyház megalapítása a pokol által sugallt csalás a katolikus vallás elpusztítására, és e vallás tanítóhivatalának, papságságának és Urunk áldozatának elpusztítására. Ez az egyház logikus módon nem tudja többé Jézus Krisztusnak mint a nemzetek mindent egybeölelő királyának a dicsőítését énekelni, ennek az egyháznak a világgal kapcsolatos gondolatai nem lehetnek a mi Urunkéval azonosak. Ezért változtatták meg a liturgia egész szellemiségét a szövegek és a gesztusok számtalan részletének megváltoztatásával.”
A liberális pusztító szellem a liturgiáig terjed. Itt is látszik az összefüggés. Tévedés azt hinni, hogy katolikusnak lehet lenni az egyházban és egyúttal semlegesnek lenni az utcán. A jó Istennek elszámolással tartozunk minden tettünkért, akár a templomban, akár az utcán követtük el. Minden gondolatunkról, minden vágyunkról számot kell adnunk! Mert Isten az Úr, és nem csak a szószéken vagy az oltárnál, hanem a társadalom, az iskolák, a kórházak, egyáltalán az egész világ felett. Ez akkor is így van, ha a mai társadalom azt mondja, hogy nem akar semmit hallani a jó Istenről. Ez nem változtat semmit a fenti tényen. Lefebvre érsek írta: „A megtestesült Igének a szemlélete, ahogy minden liturgikus ünnepen történik, mostantól az új egyház számára lehetetlen lett. Nekünk minden áron hűeknek kell maradnunk a katolikus Egyház szelleméhez, ha az isteni titkok szemléletének, a megtestesült Ige titkának, a Legméltóságosabb Szentháromság titkának akarjuk átadni magunkat.” – „Mily mélységes meggyőződéssel kellene minden liturgikus imát mondanunk, melyek bennünket állandóan ezen isteni tökéletességekre emlékeztetnek! Akkor az alázat, a csend és minden, ami bennünket a világtól elválaszt, egészen természetessé válik, úgy, hogy örömünk telik benne, hogy Istenben élünk, a Legméltóságosabb Szentháromságban élünk, Jézus Krisztusban és Jézus Krisztus által – a jóság, az irgalmasság és a mindenhatóság ezen óceánjában. Így fogja Jézus Krisztus bennünk egyre jobban az igazi helyét elfoglalni, mely neki mint a megtestesült Igének kijár. És az Ő legszentebb Eucharisztiája, mint áldozat és szentség, így lesz életünk, gondolatunk középpontjává, ami által a Legméltóságosabb Szentháromság felmérhetetlen valóságába behatolunk.”
E szavak aranyat érnek. Figyeljék meg, hányszor használja Lefebvre érsek a fenti mondatokban a „szemlélődni” kifejezést. És ahogy a szemlélődés szellemiségére, a hit természetfeletti, egyszerű, legelső igazságainak állandó figyelésére felszólít. Hogyan talál meg ily módon mindent, az életet, a stabilitást, és végül a szentséget. És aztán mind ezeket a minőségeket, melyek annyira fontosak a keresztények, de még inkább a papok számára, ezt a stabilitást, ezt a változhatatlanságot és ezt a meggyőződést.
Még egy gondolat Lefebvre érsektől: „Ha ezen örök szeretetből e szeretetnek a teremtményekbe való átáramlására térünk rá, igen hamar minden teremtményben felfedezzük az isteni szeretet jegyét. Hiszen Isten, aki a szeretet, kifejezheti magát másképp is, mint a szeretet? A szeretet jegye a teremtményekben a rendeltetésük által lesz nyilvánvaló. Minden teremtmény céljára tekintettel lett teremtve!” – Ez Isten szeretetének bizonyítéka, kinyilvánítása. – „A szellemi teremtényeknél a rendeltetés a természetben és a természetfelettiben; a testi teremtményekben a természetben lett megállapítva. Minden teremtményben a rendezettség a rendeltetése alapján lett megadva. E rendezettségben rejlik a szeretet dinamikája, mely minden teremtményt az ő rendeltetése szerint vezeti. Ez a dinamizmus természetesen a szellemi teremtményeknél tökéletesen tudatos, az állatoknál, a növényeknél, az ásványoknál öntudatlan. …
Ezt a rendetlenséget bűnnek nevezik. A törvény a szeretet. Minden igaz törvény a szeretet kifejeződése. Ma az emberek a törvényre úgy tekintenek, mint a szabadságuk elleni támadásra. Ez téves felfogás. A törvény Istenhez vezet. A törvény a szeretet aktusa, mely a szeretethez vezet, a jó Istentől kapva. Ezek az elvek alapvetők az isteni terv megvalósításához. A szeretet nem más, mint az Istennel való egyesülés. Isten egész gondviselése mindig ebben az értelemben rendeltetésszerű. Ezek életünk, üdvünk, megszentelődésünk fő alapelvei. Feltéve: 2012. március 15. Vége |
vissza