|
A Szigeti veszedelem Írta: gróf ZRÍNYI MIKLÓS Részlet az első énekből |
|
Játszottam szerelemnek édes versével, Küszködtem Viola kegyetlenségével: Mastan immár Mársnak hangassabb versével
Ki meg merte várni, Szulimán haragját, Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját, Az kinek Europa rettegte szablyáját.
Viseled koszorudat, sem gyönge ágbul, Hanem fényes mennyei szent csillagokbul, Van kötve koronád holdbol és szép napbul;
Az ki örökkén volt, s imádod fiadat Ugy, mint Istenedet és nagy monárchádat: Szentséges királyné! hivom irgalmadat.
Arrol, ki fiad szent nevéjért bátran holt, Megvetvén világot, kiben sok java volt; Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.
Bűvüljön jó hire, valahól nap jár-kél, Lássák pogány ebek: az ki Istentől fél, Soha meg nem halhat, hanem örökkén él.
Egy szembe fordulásbol világot megnézé, De leginkább magyarokat eszben vette, Nem járnak az úton, kit Fia rendelte.
Megvetvén az Istent, hogy imádna bálvánt; Csak az, eresztené szájára az zablát, Csak az, engedné meg, tölthetné meg torkát;
Ártatlan Fia vérének böcsületi, Jószágos cselekedetnek nincs keleti, Sem öreg embernek nincsen tiszteleti;
Irigység, gyülölség és hamis tanácslás, Fertelmes fajtalanság és rágalmazás, Lopás, ember-ölés és örök tobzódás.
Azért Mihály archangyalt magához hivá, És kemény haragjában igy parancsolá, Ű szentsége előtt archangyal áll vala:
Jó magyaroktol mely igen elfajzottak, Szép keresztyén hütöt lábok alá nyomtak, Gyönyörködnek külömb-külömb vallásoknak.
Nem találsz azok közt, kivel tettem több jót: Kihoztam Scitiábol mely nékik szük vólt, Az én szent lelkem is ű reájok szállott.
Miként Egyiptusbul az zsidó népeket, Hatalmas karommal verém nemzeteket, Mindenütt rontám, vesztém ellenségeket.
Megtelepitém üket Magyarországban, És meg is áldám minden állapatjában, Meghallgatám, segitém minden dolgokban;
Ugy hogy egy jó magyar tizet mást kergetett, Sohul nem találtak oly nagy ellenséget, Az ki, mint por szél előtt, el nem kerengett.
Az körösztyén hütre fiam által hoztam, Szent királyokkal is megajándékoztam, Békességet, tisztességet nekik adtam.
Ah, háládatlanok, és merték elhadni, Nem szégyenlik Isteneket elárulni, Ellenemre minden gonoszban merülni.
Nem-é viperákat keblemben neveltem? De immár ideje velek esmertetnem: Én vagyok ama nagy bosszuálló Isten.
Válassz eggyet az haragos furiákban, És küldjed el aztot szultán Szulimánban, Jutassa magyarokra való haragban.
Hogy elrontja, veszti az rossz magyarokat, Mindaddig töri iga kemény nyakokat, Mig nem esmerik meg: elhagyták urokat.
Hanem fogom nevetni nehéz ügyöket: Az ű panaszira nem hajtom fülemet, Ü nyavalyájokra nem tészem szememet.
Harmad-negyed ízig büntetés lesz rajtok; És ha idején eszben nem veszik magok, Örök átkom, haragom lészen ü rajtok.
Halálrol életre ismég hozom üket. Jaj, török, néked, haragom vesszejének! Te vagy, de eltörlek, ha ezek megtérnek."
És az igazakért igen esedezni: "Uram! jámborokat fogod-é rontani?" És az hamissakért fogod-é megverni?
"Te akarod-é én tanácsomat tudni, Vagy elröjtött nagy titkaimat vizsgálni? Az mellyeket teneked nem lehet tudni.
Melynek nem kell törődni semmit halálon, Akarom, néki könnyebbségére szálljon, És lelkének hüvösülésére álljon."
|
| Feltéve: 2011. december 15. |
vissza