|
Az fsspx.info szerkesztőjének előszava: 2011 októberében Assisiben – a katolikus Egyháznak mint az egyetlen igaz vallásnak minden más világnézet szintjére való megalázó letaszítása mellett – megint egyszer eljött az idő a bocsánatkérésekre, melyek sajnálatos módon magától a Szentatyától, XVI. Benedektől hangzottak el. Ezzel Benedek pápa előde nyomdokaiba lép, aki a „bűn-kultuszt” egyenesen annak nevetségessé tételéig művelte. Luigi Accatolli már 1997-ig több mint 100 (!) nyilvános bűnvallomását és bocsánatkérését számolta össze II. János Pálnak. Georg May professzor, egyházjogász és évtizedek óta a katolikus tanítás őszinte védelmezője, már évekkel ezelőtt analizálta ezt a viselkedést és megmutatta annak képtelenségét. A mostani Assisi-találkozóval kapcsolatban most May professzor „Bűnök bevallása és bocsánatkérések” címmel [2000-ben] tartott előadását idézzük fel.
Mindezen bocsánatkéréseket elhomályosítja a jelenlegi pápa idevágó aktivitása. Pontifikátusa kezdete óta állandóan vezeklő aktusokat tart az Egyház nevében, melynek ő a legfelső képviselője. Különösen a zsidókkal szemben nem tud elég bűnbánatot tartani és elég sokszor bocsánatért esedezni. Luigi Accatoli 1997. augusztus 24-ig a pápának már több mint 100 nyilvános bűnvallomását és bocsánatkérését számolta össze. Azóta még csak nőtt ezek száma. Az egyetemes Egyház kormányzásának e módja eddigi csúcspontját a 2000. március 12-i istentiszteleten érte el, ahol „mindazok nevében, akik jogtalanságot követtek el” bocsánatot kért a pápa, és ezután ezt a jogtalanságot tárgyuk szerint külön is felsorolta. A pápa az Egyház nevében beszélt, és azt követelte, hogy az egész „Egyház” térdeljen le, és így kérjen bocsánatot tagjai bűneiért.
A pápa jó szándéka ezen aktusok alatt kétségen kívül áll. [?] Mindazonáltal bocsánatkérései az Egyház és a pápaság történetében példa nélkül állnak. Ezért számos kérdést vetnek fel: Az első kérdés azt feszegeti, hogy a pápa kinek vallja meg a bűnöket és kitől kér bocsánatot.
A Szent Péter bazilikában elhangzott vallomást a Nemzetközi Teológiai Bizottság „Emlékezni és kibékülni, Az Egyház és a múlt hibái” című szakvéleménye előzte meg, amiről a későbbiekben még szó lesz. Még korábbi előzmény volt a pápai „Tertio Millennio Adveniente” című 1994. november 10-i iratban található látványos aktus bejelentése. Itt az áll, hogy ezentúl az Egyház „lányainak és fiainak a vétkeit erősebb tudatossággal” veszi magára, és azon történelmi eseményekre utal, „ahol ezek Krisztus és az Ő Evangéliumának szellemétől úgy távolodtak el, hogy a hit értékeitől inspirált élettanúsággal ellentétben a világnak olyan gondolat- és viselkedésmódot mutattak, mely pont ezek ellentétének és a botránynak a formáit jelentik”. Bűn és hiba
Nem kérdéses, hogy az Egyháznak kell a bűnről beszélni, de az egyes embernek Isten ellen elkövetett bűnéről. Az Egyháznak a megbocsátásról is beszélnie kell, de Isten megbocsátásáról. Hiszen minden ember egyedüliként áll Isten előtt. Bűnt mindig csak egyes emberek követnek el. Akkor is, ha sokan együtt és egy időben vétkeznek, a bűn mindig csak mint az egyes ember vagy mint sok egyes ember vétke létezik. Egy részvénytársaság nem tud vétkezni, vétkezni mindig csak a tagok vétkezhetnek. Nem a kollektíva vétkezik, hanem esetleg a benne összefogott személyek összessége, de azok egyenkint. A kollektív bűn tézise elfogadhatatlan. XII. Pius pápa már az 1944-es karácsonyi üzenetében elítélte. II. János Pál a zsidó népnek Jézus halálában való „kollektív bűnösségét” – ahogy a II. Vatikáni Zsinat a „Nostra aetate” dokumentumban – kifejezetten elutasította. Bevallani értelem szerint csak a saját vétket lehet. Aki mások vétkeire utal, az bűnnel vádol másokat. Ha a pápa az Egyház lányai és fiai által elkövetett vétkeknek a „bevallására” szólít fel, akkor ez a felszólítás nem helyénvaló. Még egyszer: bevallani csak a saját vétket lehet. A helyzet nem lesz jobb, ha valaki verbálisan a vétkes személyekkel való szolidaritását fejezi ki. Aki az elődökkel összefog, és azt mondja: „Vétkeztünk”, az fikciót követ el, mely ellentmond Jer 31,30-nak. Ha egy bocsánatkérés mások viselkedésére irányul, amire a bocsánatkérőnek nincs befolyása, akkor ez Noelle-Neumann asszony szerint „erkölcsi elkülönülés” lesz. (Elisabeth Noelle-Neumann „Kolumbuszért bocsánatot kérni” címmel jelentetett meg egy újságcikket 2000-ben.) Feltéve: 2011. december 11. Felelősség és felelősségteljesség
A ma szokásos bűnvallomásokkal és bocsánatkérésekkel kapcsolatban gyakorta felelősségről és felelősségteljességről beszélnek. A felelősség annyit jelent, hogy valaki tetteiért felelősséggel tartozik, miközben kell legyen egy olyan fórum, ahol számot adhat ezekről. A felelősségteljesség azt jelenti, hogy a törvény vagy az erkölcs előírása ellen elkövetett vétségért a tettesnek felelnie kell. Itt is kell lennie egy tekintélynek, amely a sérelemről dönt.
A teológiai bizottság beszél továbbá egy „objektív felelősségről”. Ez a kijelentés azonban megtámadható. Valaki elítélheti a múltban történt dolgokat, de a felelősség akkor is maguknál a tetteseknél marad. Lehet viselni annak következményeit, amit mások követtek el, de nem lehet ezekért a felelősséget átvállalni. Lehet sajnálni, hogy elődeink, a saját családunk korábban élt tagjai más embereknek kárt okoztak és az erkölcsi, vagy a büntetőjog törvényei ellen vétkeztek. De a jelenben élő ember mindezekért ilyen esetben sem visel felelősséget. Egyház és bűn A „Lumen gentium” Nr. 8-ban az áll, hogy az Egyház „egyszerre szent és mindig rászorul a tisztulásra”, az Egyház „szakadatlanul a bűnbánat és a megújulás útját járja”. E kijelentésekben pontatlanul fogalmaznak. Amennyiben az Egyház szent, nincs szüksége tisztulásra. Ami szent, az Isten kegyelme és igazsága. Ami tisztulásra szorul, azok az emberek, mint a kegyelem és az igazság címzettjei és gondnokai. Kötelesség az „Egyház” szó megtévesztő használatától eltekinteni. E szó használatakor mindig világosan meg kell mondani, hogy éppen ki vagy mi értendő alatta. Az Egyházban meg kell különböztetni az isteni és emberi elemet. Amennyire „egyetlen komplex valóságot alkot a földi egyház és az égi ajándékokkal megajándékozott egyház” (Lumen gentium Nr. 8), olyannyira lehet és kell e két aspektust különválasztani. Az Egyházban minden, ami Istentől származik szent volt, van és lesz. Ha az ember az isteni ajándékokat elcsúfítja, akkor vétkezik, de akármi is jön elcsúfított alakban Istentől, az maga maradandóan szent. A szentségek, a hit, a törvények, az evangéliumi tanácsok, az ajándékok és karizmák mind makulátlanok, mivelhogy Istentől jönnek. Amennyiben az igazság és a kegyelem Istentől kinyilatkoztatott, annyiban bűn és vétek elképzelhetetlen. Ilyen értelemben az Egyház szent volta érinthetetlen, az objektív szentség elveszthetetlenül sajátja. Mindazonáltal az isteni az Egyházban némely tekintetben az emberihez van kötve. Vagyis az Egyház az ember korlátoltságához, fogyatékosságához és törékenységéhez van kapcsolva. Igen, az istenit bizonyos értelemben az ember bűne fenyegeti. Az Egyházban történhetnek bűnök, ez az egyháztagok megkísérthetőségéből és szabadságából adódik. Ahogy a Sátán Krisztust megkísértette, úgy kísérti meg az embereket is az Egyházban. És ebben sikereket ér el. Az Egyházban mindig lesznek bűnös és megátalkodott emberek. A megkereszteltek az Egyház evilági szektáját alkotják és testesítik meg. Ezért lesz bennük az Egyháznak, mint emberek közösségének, szent volta vagy bűnössége nyilvánvaló. Mivel a megkereszteltek az Egyház tagjaiként vétkeznek, bűnükkel az Egyházat gyalázzák meg és elsötétítik szent voltát. A teológia szakvéleményben áll a mondat: „A bűn mindig a személy sajátja, akkor is, ha az egész Egyházat sérti meg.”
A hivatalviselőkben az Egyház, mint evilági struktúra, világosabban megmutatkozik, mint egyszerű tagjaiban. Ezért döbbentenek meg és háborítanak fel az ő bűneik jobban, és ezért okoznak nagyobb kárt, mint az egyszerű hívek bűnei. Az Egyház nem rendelkezik isteni kezességgel, ami a pásztorok tetteit és céljait a tévedéstől, a szűklátókörűségtől és az erkölcsi hiányosságoktól megvédelmezi. Még kevésbé létezik garancia arra, hogy a vezetők élete mindig megfelel Krisztus követésének. Nem minden püspök és pap volt és lesz megvilágosodott és magát feláldozó jó pásztor. Az Egyházban rendszerint átlagos és középszerű emberek viszik a szent és rájuk bízott javakat az évszázadokon keresztül.
Általában ki lehet jelenteni, hogy minden egyes keresztény erkölcsi csődje az Egyház bűneként jelenik meg, mert mindent, amit tesz, az Egyház tagjaként teszi. A tagok bűneiket mintegy átadják az Egyháznak. Az Egyház ilyen értelemben soha nem volt „szeplő és ránc nélkül” (Ef 5,27), és ezért a belső tisztulás szükségessége minden időben fennáll. Az Egyház, mint emberek közössége, mindig elmarad a küldetésétől. Ezért vannak a hívek állandóan felszólítva, hogy vallják be bűneiket, de a saját bűneiket, nem az Egyház bűneit. Az Egyház, mint ilyen, nem tud vétkezni, mert a közösségnek hiányzik a személyhez kötött jegye, és ezért, mint ilyen, nem képes bűnös döntésre. Soha nem az egész Egyház, hanem csak a tagjai bűnösek. Az igazság érdekében mégis több megkülönböztetést kell tenni. Egy dolog a hívek megkísérthetőségének és gyengeségének a tanbeli kijelentése, és más dolog a megtörtént bűnök valóságának az állítása. Továbbá különbséget kell tenni az egyházhivatali tevékenység és a keresztények aktivitása között. Teljesen elfogadhatatlan azt állítani, hogy az egész Egyház, azaz minden hivatalviselő és tag, akár csak egyetlen egy korban, vétkezett. Egyes hivatalviselők és tagok helytelen viselkedése mellett mindig voltak olyanok, akiknek ehhez semmi közük nem volt, vagy éppen helytelenítették ezt. A bűnök beismerése és bocsánatkérések
A pápa (és sokan vele) elmúlt évszázadok híveinek helytelen viselkedését „ismeri be”. E hívek „bűnéről” és „vétkéről” beszél. Ezzel egyértelműen azt állítja, hogy korábbi generációk tagjai bűnöket követtek el. Ha a pápa 2000. március 12-én kijelenti, hogy nem korábbi idők keresztényeinek a szubjektív bűnéről mond ítéletet, ugyanakkor azonban megállapítja, hogy az március 12-én foganatosított cselekedet azok „vétségeinek” az elismerése, akkor nem lehet megkerülni azt a következtetést, hogy azok bűnét érti, hiszen a vétségeket nem szokás bűntelenül elkövetni. A pápa az Egyház elhunyt tagjainak (általa állított) bűneit nyilvánosan ismeri be. Ezzel olyasmit tesz, ami az Egyház történelmében példa nélkül áll. Eddig mindig arra szólítottak fel, hogy a saját bűneinket valljuk meg. Most azonban idegen bűnöket ismernek be. Én ezt képtelen eljárásnak tartom. A hívek viselkedését lehet sajnálatra méltónak tartani, lehet elhatárolódni tőlük. Alapos tanulmányozás után lehet arra a következtetésre jutni, hogy valaki tévesen, erkölcstelenül vagy akár bűnösen cselekedett. De nem lehet más helyett a bűnt bevallani és érte bocsánatot kérni. Nem-tettesek nem tudnak a nem-áldozatoktól bocsánatot kérni. A pápa ráadásul korábbi generációk keresztényeinek a bűneiért és gonosztetteiért kér bocsánatot. Ez a következő meggondolásokhoz vezet: Aki mások, azaz más helyett kér bocsánatot, az egyúttal belerúg ebbe a bizonyos emberbe, hiszen bűnnel vádolja meg. Aki egyháztagok vétkeiért kér bocsánatot, az váddal illeti őket és bíráikká teszi meg magát.
Ebben súlyos igazságtalanság rejlik, hiszen az Isten előtt beszámítható bűn egyedül Isten mindent tudó szeme előtt nyilvánvaló. Az embernek ebbe nincs belátása. Az eseményekről és személyekről, a teljesítményekről és sikertelenségekről, a bűnről és bűntelenségről még a kortársak ítélete is rendkívül különböző, sőt egymásnak ellentmondó. Az időbeli távolsággal a megítélés nehézségei pedig csak nőnek. Feltéve: 2011. december 15. Az Evangélium mércéje
A pápa a „Tertio Millennio Adveniente” 33. pontjában a történelem azon eseményeiről beszél, melyekben az Egyház tagjai eltávolodtak Krisztus és az Ő Evangéliumának szellemiségétől. Ezzel jogot formál magának arra, hogy biztos betekintése van Krisztus és az Evangélium szellemiségébe, és hogy erről a magaslatról ítéletet mondhat elődei felett. Ráadásul ezt a jogot az igazsággal köti össze. 1999. szeptember 1-én „az igazsághoz való jogról beszélt”. Tehát a pápa bocsánatkéréseit az igazság nevében mondja ki. Azt állítja, hogy a becsületesség követeli az ilyen eljárást. A tettek, illetve tények történelmi megállapítása és ezek erkölcsi megítélése két különböző dolog. Azt valóban lehet mondani, hogy ezt vagy azt a véleményt, amit korábban képviseltek, mi már feladtuk. De azt nem lehet állítani, hogy azok az emberek, akik ezeket a véleményeket osztották és annak megfelelő intézkedéseket hoztak, bűnnel terhelték magukat. Aki erkölcsi értelemben vett hibáról beszél, az feltételezi, hogy a bűnösnek talált emberek, ha akartak volna, másképp is cselekedhettek volna. Ez a feltételezés önkényes és jogtalan. Azon személyek cselekedeteinek vétkességéről, akik olyan eseményekben vettek részt, amit ma esetleg sajnálatosnak minősítenek, egyszerűen lehetetlen dönteni. Maguk a váddal illetett események kivétel nélkül megérdemlik a megértő méltatást. Aki az emberi viselkedés történelmi körülményeit figyelmen kívül hagyja, vétkezik a történelmi kutatás szelleme és módszere ellen, igazságtalan lesz, és a tegnap élt embereket nem veszi komolyan.
Ha a pápa a múlt állítólagos hibáinak elítélésekor az Evangélium mércéjére hivatkozik, akkor figyelmeztetni kell arra, hogy e mércének nem ő az egyetlen birtokosa. Ezt a keresztények összes generációja birtokolja, azok az emberek is, akiket állandóan megvádolnak, csak ők ezt részben másképp értelmezték. Az Evangélium mércéjének mai megítélése nem az egyetlen lehetséges és bizonyos körülmények között még csak nem is a helyes megoldás. A történelem egyes eseményei A pápa és számos püspök Angliától Ausztráliáig elmúlt évszázadok híveinek sok konkrét, állítólagos vagy valóságos hibáit mondták ki, melyekért elnézést és bocsánatot kértek. A történelmi események nagy tömegéből, melyekért hitbeli elődeinket pellengérre állítják, a következőket említem meg röviden.
Számomra felfoghatatlan, hogyan képesek az Egyház mai képviselői a 18. és 19. század egyházellenes történelemírását követni és a kereszteshadjáratokat elítélni. Ezen hadjáratok tervét legjobb résztvevőiben a kereszténység iránti vallási lelkesedés és buzgóság sugalmazta. Nagy pápák egész sora szentelte magát nekik szívük egész tüzével. A kereszteshadjáratokkal olyan szentek nevei vannak egybekötve, mint Clairvaux Szent Bernát és Szent IX. Lajos, francia király.
Ugyanennyire érthetetlenek számomra az Egyháznak és a vele szövetséges államoknak az eretnekek elleni harc miatt tett bocsánatkérései, melyet általában az inkvizíció név alatt foglalnak össze. A támadás valójában az eretnekektől indult ki. Talán bizony nem akarják elvitatni az Egyháznak az önvédelemhez való jogát? Ez és nem más volt az inkvizíció, amelyre egyáltalán nem csak az eretnekek elleni harcot bízták, hanem sok más a közösségre veszélyes gaztett ellen is fel kellett lépnie. Ráadásul a középkor eretnekei nem csak hitehagyók, hanem egyúttal szociál-forradalmárok is voltak, akiket jogosan tartottak az Egyház, az állam és a társadalom ellenségeinek. Feltéve: 2011. december 20.
A „Tertio Millennio Adventiente” 35. pontjában a pápa több évszázadnak a kereszténység terjesztése vagy védelme során elkövetett intoleranciájáért és erőszakáért kér bocsánatot. Először is arra kell utalni, hogy vádjaival az Egyház legnagyobb teológusaival, Ágostonnal és Tamással is szembe helyezkedik. A hitehagyott keresztények ellen erőszak alkalmazását mindketten helyeselték, sőt ajánlották. A pápa panasza, illetve vádaskodása tökéletes történelmietlen gondolkodásról tanúskodik.
A pápa a „Tertio Millennio Adveniente” 34.pontjában a kereszténység egysége ellen elkövetett „bűnökről” beszél. A hitszakadás története, úgy tűnik, különösen gyenge pontja a történelem-ismeretének. Aki a zsinat (Unitatis Redintegratio Nr. 17.) felületes mondatát „mindkét oldal hibáiról” kimondja, az a hiányzó különbségtétel miatt az igazság ellen vét. A 16. század úgynevezett reformációjára gondolok.
A pápa beismerései különös dimenziót öltenek, ha a zsidókról kezd el beszélni. Ehelyütt a vádaskodásai és megalázkodásai szinte nem ismernek határokat. Azon tűnődöm, vajon ez az önsanyargatás lengyel származásával függ-e össze? Közismert, hogy a zsidókkal szembeni ellenségeskedés kevés országban annyira meggyökerezett, mint Lengyelországban. A pápa talán ezért hajtogatja megállás nélküli beismeréseit?
Azon kísérlet ellen, mellyel az Egyházat mint ilyet az erkölcstelen antiszemitizmusért felelőssé akarják tenni, határozottan tiltakozni kell. Az egyházi tekintélyek gyakran, egészen a legújabb időkig állást foglaltak a vak és rosszindulatú zsidógyűlölet ellen. Mindennemű történelmi ismeret hiányát mutatja, ha valaki a középkor zsidó-pogromait az Egyházra vagy a hitvalló keresztények rovására akarja írni. Könnyű dolog rettegő és hiszékeny emberek csoportjait felizgatni és a másfajta kisebbség elleni kihágásokra buzdítani. Hogy a csőcselék mire képes, azt állandóan láthatjuk Indonéziában és Pakisztánban, valamint sok afrikai országban. Különösen fájdalmasak a pápa szemrehányásai, ha azok a keresztényeknek a nemzetiszocialista rezsim zsidóüldözéseivel kapcsolatos magatartása ellen irányulnak. Egyetlen normális ember sincs, aki ezt a szörnyű eljárást nem ítéli határozottan el. Csak nem kell ezeket a katolikus Egyház rovására írni. A nemzetiszocializmus zsidógyűlöletét nem lehet keresztény gyökerekre visszavezetni. A zsidók elleni bűnös intézkedések szerzői és végrehajtói kivétel nélkül olyan személyek voltak, akik vagy elhagyták katolikus hitüket, vagy nem engedelmeskedtek az Egyház utasításainak. Az Egyház mindent megtett, ami a hatalmában állt, hogy a dühöngésnek véget vessen vagy az üldözötteknek segítsen. De az Egyház nem képvisel nagy erőt e világ hatalmasaival szemben.
A zsidósággal való kapcsolatok bizottságának jelentésében olyan keresztényekről van szó, akik „nem voltak elég erősek, hogy hangjukat tiltakozásra emeljék”. Itt tehát azokat a keresztényeket, akik nyilvánosan nem tiltakoztak a zsidók üldözése ellen, gyengeséggel vádolják. Kérdezem: Hogyan képzelik e szöveg megfogalmazói a nyilvános tiltakozást a náci rezsim által elsőszámú ellenségnek kikiáltott zsidók diszkriminálása és üldözése ellen? A pápa arról panaszkodik, hogy hiányzott „a konkrét akció” a zsidók érdekében. Ezzel azokat az embereket vádolja meg, akik a diszkriminációt és rablást, a deportálást és a gyilkosságokat nem akadályozták meg, anélkül, hogy megvizsgálná, hogy vajon egyáltalán képesek lettek volna ezt megakadályozni. Milyennek képzel el egy barbár rendszerben egy „konkrét akciót”? Ezek a szemrehányások nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyják, hogy mindazokat, akik így vagy úgy ellenszegültek, a munkahely elvesztésétől a börtönön keresztül az élet elvesztéséig tartó kemény szankciók fenyegették. Ha a rezsim valamely dologban nem ismert tréfát, akkor az a zsidókkal szembeni viselkedés volt.
A korábbi generációk megvádolásában különösen deréknek mutatkoznak a német püspökök. „Az Egyházban bűnök történtek”, jelentették ki 1979-ben. Nem értem, hogyan lehet „mindenki felelősségéről minden megtörtént eseménnyel kapcsolatban” beszélni, amit a német püspökök állítanak. Mi, a Harmadik Birodalom kortársai, nem vettünk részt a bűnös cselekedetekben, sőt, sokkal inkább undorodtunk tőle, ha hallottunk róluk. Ezért nem engedjük meg, hogy a bűnök beismerői kitöröljék belőlünk azt, amit láttunk és hallottunk, nevezetesen, hogy senki nem viselkedett elutasítóbban a nemzeti szocializmus ideológiájával szemben, mint a gyakorló katolikus keresztények. Feltéve: 2011. december 29. A „világ” hálája
A pápa és a püspökök elmúlt években tett beismerései és bocsánatkérései a címzettek többségét nem elégítette ki, sőt ezek ma is a bűnbánati aktusok elégtelensége miatt panaszkodnak. Hiányolják, hogy a pápa nem ismerte be az Egyháznak a vétkeit, hanem csak tagjainak bűneit. Az egyik német újság (Wiesbadener Kurier) például azt írja, hogy annak beismerése, hogy az Egyház tagjai vétkeztek, és nem maga az Egyház, „csak a fél igazság”. Egy másik lapban (Allgemeine Zeitung, Mainz, 2000. március 13.) az áll, hogy a pápa „nem volt elég bátor a bűnt az Egyháznak a vállaira is ráterhelni”. Az olvasói levelekben a pápa „kétszínűségéről” és „felelőtlenségéről” írogattak, ami a dolgot „rosszabbá tette”, mint amilyen a bocsánatkérés előtt volt. Kiváltképp zsidó oldalról tartják a pápa szavait elégtelennek. Lau izraeli főrabbi felszólította a pápát, hogy a Vatikán és az Egyház „gaztetteit” a zsidó nép ellen egyértelműen ítélje el, és követelte XII. Pius pápa elítélését. Itt érhető tetten, hogyan hódította meg Hochhuth pamfletje a közvéleményt. Németországban Paul Spiegel, a zsidók központi tanácsának elnöke „az Egyháznak a holocaust alatti tevékenységéről szóló világos beismerését” hiányolta. Helyettese, Michel Friedmann a pápa nyilatkozatát „közönyösnek és kiábrándítónak” nevezte. Még messzebb ment a mainzi Allgemeine Zeitung 2000. március 13-i cikkében, amelyben arról panaszkodtak, hogy „annak egyértelmű beismerése, hogy az Egyház szerencsétlen meghunyászkodásával előkészítette a talajt a nácik zsidóüldözéséhez, elmaradt”. Továbbá: Róma „a zsidók ellen elkövetett tömegmészárlásban való bűnrészességét a híveire hárította”. – Az egyházi oldalról elhangzott megalázkodások láthatóan nem voltak elég mélyrehatóak. Mert a világ további és mélyebbre ható bűnbánatokat követel. De katolikus oldalról is mutatkozik elégedetlenség a pápa beismeréseivel kapcsolatban. Évtizedek óta tapasztaljuk, hogy minél kevesebb katolikus gyónja meg bűneit, annál hangosabban és többen követelik, hogy az Egyház ismerje be saját bűneit. A feminista frakció azt követeli, hogy kérjenek bocsánatot az Egyháznak a nőkkel szembeni állítólagos téves magatartása miatt. Hans Küng szerint a pápának azért kellett volna bocsánatot kérnie, hogy a nőket eddig nem szenteltéek pappá. Mások a papok cölibátusa miatt követelnek bocsánatkérést. Sokan pedig azt várják, hogy az Egyház a szexuális tanai miatt kér bocsánatot. De ezzel a bocsánatkérések potenciálja, melyet az Egyháztól várnak el, még messziről sincs kimerítve. A bocsánatkérések kihasználása
A progresszisták és a modernisták az Egyházban visszafogott elismerésüket és jóváhagyásukat adják a pápa és a püspökök bocsánatkéréseihez, mert felismerték, hogy ezek hasznosak céljaik eléréséhez. A világban általános jelenség, hogy a bocsánatkéréseket mindenütt kihasználják. Azzal a szándékkal várják el őket, hogy a beismerésre felszólított személlyel, illetve az általuk reprezentált közösséggel szembeni követelésüket megokolják és érvényesítsék: a múltbeli vétkeket bizonyos politikai vagy anyagi célok érdekében használják ki.
A bocsánatkérések további lehetőséget szolgáltatnak arra, hogy az Egyházat a 16. századi hitszakadásban való bűnrészességgel vádolják, és így a protestantizmust – még jobban – felértékeljék, és a jelen protestantizálódását előrelendítsék. A saját bűn beismerése
Nyíltan bevallom, hogy én az egyházi hivatalviselők említett beismeréseit és bocsánatkéréseit helytelennek tartom. Nem a már megtett beismerések konzekvenciájaként, hanem e beismerések helyett inkább a saját bűn, vagy legalábbis a saját helytelen magatartás bevallása tűnik számomra ajánlatosnak. A jelenben történő jogtalanságoknak és igazságtalanságoknak megvan az az előnyük, hogy ellenőrizhetőek, ami a múltbeliekről csak megközelítően lehetséges. A tettes és az áldozat még életben van. Az előbbiek megkérdezhetik az utóbbiakat, hogy mit követtek el ellenük, amennyiben nem tudnák vagy már elfelejtették volna. Elnézést kérhetnek tőlük, és amennyiben lehetséges, elégtételt szolgáltathatnak.
Második helyen II. János Pálnak is meg kellene vizsgálnia lelkiismeretét, és pontifikátusának 22 évéről számadást kellene adnia. Reálisan tudomásul kellene vennie, mekkora pusztulás ment végbe ez idő alatt az Egyházban, és fel kellene tennie magának a kérdést, mekkora része van neki ebben az Egyházon belüli összeomlásban. Ennél a lelkiismeretvizsgálatnál felhasználhatná alkalmas férfiak és nők segítségét, akiket szívesen meg is nevezünk neki. Akkor előfordulhat, hogy meggyőződik annak szükségességéről, hogy azokért a szenvedésekért bocsánatot kérjen, melyeket a pontifikátusa alatt azon számos hívőnek okozott, akik lelkiismeretük miatt nem tudtak az Egyház önpusztításában részt venni. A bántalmazott hívek aggodalmai és panaszai csak nem kerülhették el a figyelmét! A távolabbi hatások A pápa és a püspökök nyilvános bűnbánati aktusainak maradandó hatásaik lesznek. Egy dolog már ma világos: Ha valaki úgy gondolja, hogy ezekkel az aktusokkal az Egyház ellenségeit ki lehet engesztelni vagy akár ki lehet békíteni, az nagyon téved. Ezeket az ellenség sokkal inkább kaján elégtételnek veszi, és igazolva látják magukat az Egyház elleni ellenszenvükben és gyűlöletükben. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy Rolf Hochhuthra vagy John Cornwellre a korábbi generációk egyházhivatali elítélése a legkisebb benyomást is teszi. Ami ellen az Egyház ellenségei harcolnak, az nem az Egyház hibái, hanem küldetése és működése, vagyis a léte.
A hála és a szolidaritás szent kötelessége, hogy megpróbáljuk az Egyház öröklétre szenderült tagjait megérteni és erőnktől telhetően, az igazság és az igazságosság megsértése nélkül, megvédeni. E feladat ellen dolgoznak a beismerések és bocsánatkérések. Ezek csak megerősítik az érintett történelmi személyekről és jelenségekről már kialakult előítéletet mintegy egyházhivatali oldalról is, és megakadályozzák ezek korrigálását.
Számomra fájdalmas, hogy a pápa és a püspökök bocsánatkéréseit az elmúlt századok keresztényeinek állítólagos bűneiért nem tudom tetszéssel fogadni. Pozícióm azonban világos: lehet sajnálni mások gyengeségét, de nem lehet helyettük a bűneiket beismerni. Nem tisztul meg senki a „tévedésektől, a hűtlenségtől, a következetlenségektől és a késésektől” azzal (ahogy a 2000-es szent évet bejelentő bullában áll), hogy az elmúlt időket ostorozza. Vége Feltéve: 2012. január 3. |
vissza