A 188. Eleison kommentárban a világegyetem erkölcsi kereteinek jobb megértéséhez a pogány antik görögök műveinek tanulmányozását ajánlottam. Némely katolikus esetleg csodálkozva kérdezhette, miért nem inkább katolikus szerzőket olvassunk? Valójában a görög tragédiaköltők és a katolikus egyháztanítók az életnek, a szenvedésnek és a halálnak ugyanazt a nagy valóságait tárgyalják: Miért születünk egyáltalán, ahogy tűnik, csak azért, hogy szenvedjünk, meghaljunk és a halálban mindattól elszakadjunk, amit életünkben megtanultunk szeretni? E kérdés alapvető és egyúttal kínzó lehet. A katolikus válasz éppen annyira egyértelmű, amennyire teljes. Egy végtelenül jó Isten mindannyiunknak életet ajándékoz, szabad akaratot és elegendő időt arra, hogy az isteni Gondviseléstől számunkra egzakt elgondolt szenvedést helyesen használjuk (Mt 10,29-31), hogy aztán az örökkévalóságot inkább Istennel az égben, mint nélküle a pokolban töltsük el.      Az antik görögök válasza ugyan tökéletlen, de nem egészen helytelen. Az Atyaisten helyére Zeusz főistent helyezték és a Gondviselés helyére a sorsot. Míg a katolikusok számára a Gondviselés elválaszthatatlanul össze van forrva Istennel, addig a görögök Zeuszt elszakították a sorstól, úgy hogy olykor e kettő összeütközésbe került. Ez a tévedés a görög istenek túlságosan emberi koncepciójának számlájára írandó. Mindazonáltal a görögök Zeuszt az univerzum többé-kevésbé jóságos isteni uralkodójának tartották és a sorsot változtathatatlannak – csakúgy ahogy az igazi Istenen belül a Gondviselés szintén az (lásd: Summa Ia, 23, 8, 116,3).      Ezzel az antik görögök nem tévedtek nagyot. Ezen felül sokkal nagyobb tiszteletet tanúsítottak mitikus isteneikkel és az ezek által őrzött erkölcsi keretek iránt, mint a modern szerzők nagy többsége, akik egyáltalán semmilyen istent nem tisztelnek, és azon kívül egy erkölcsi rend legcsekélyebb nyomát is tagadni akarják. Ugyanakkor az antik görögöknek még a katolikus szerzőkkel szemben is van egy előnyük: Amikor ők a nagy igazságokról írnak, akkor következtetéseiket közvetlenül a csiszolatlan életből merítik és úgymond nem „csak” a katekizmusból. Ez érvényes minden az Egyház által tanított igazság nem-katolikus tanújára. Például ma a Talmud-zsidók éppen Jézus Krisztus visszautasítása által tesznek különös módon bizonyságot Jézusról, amikor zsinagógáikban az Ószövetség héber szövegeit őrzik féltékenyen, mely pedig az elejétől a végéig Üdvözítőnkről tanúskodik.      Hasonló módon adnak az antik görögök tanúbizonyságot Istenről és az Ő Gondviseléséről, amikor a katekizmustól függetlenül a világ erkölcsi rendjét szemléltetik. Ezzel azt bizonyítják, hogy az ilyen természetes igazságok nem csak a hívők számára elérhető, hanem hogy alapjában véve minden embernek az élet-struktúrájához hozzátartoznak, ha az életet helyesen értelmezzük. A régi klasszikusok műveinek egy másik előnye abban áll, hogy Krisztus előtti idejükkel még semmilyen nyomát nem tartalmazzák annak a hitehagyásnak, mely a középkor utáni kereszténység minden még oly jámbor írójának is több-kevesebb kárt okozott. A Krisztus előtti írók a természetes igazságokat egy bizonyos ártatlansággal és üdeséggel ábrázolják, mely többé nem restaurálható. Mert a vizek időközben túl zavarosak lettek. A középkorban éppen a kolostorok biztosították az antik klasszikusok kéziratainak túlélését. Bízzuk magunkat az igazi katolikus Egyházra, hogy a klasszikusokat az újkorban is megmenti az új barbárok, a liberálisok elől! A liberálisok úgynevezett „irodalomtudománya”, ahol uralkodik, minden klasszikust porrá változtat. Kyrie eleison Feltéve: 2011. június 6.