|
II. János Pál pápának küszöbön álló boldoggá-avatása sürgető feladattá teszi pontifikátusának pontosabb megítélését. Eközben nem azt kell tárgyalni, hogy II. János Pál pápa tetteit jó szándékkal követte-e el vagy sem, hanem azt, hogy pontifikátusa példaszerűnek állítható-e be vagy sem. P. Gaudron dolgozata erre a kérdésre keresi a választ. Az igazságosság erénye abból az állandó és szilárd akaratból áll, mely mindenkinek meg akarja adni az őt megillető jogot. Egy vezetőtől az igazságosság azt követeli, hogy 1) a rábízott közösséget igazságos törvények és utasítások alapján kormányozza (justitia legalis), hogy 2) a hivatalokat és a rangokat a rátermettség és az érdem szerint ossza ki (justitia distributiva), és végül, hogy 3) a vétket elkövetett alattvalókat méltányos és igazságos büntetéssel sújtsa (justitia vindicativa).
Ezért egy pápa állapotbeli kötelességei közé az tartozik, hogy a katolikus tan tisztasága felett őrködjön, alkalmas bíborosokat nevezzen ki, a helyi egyházaknak jó főpásztorokat adjon és az egyházi fegyelem fenntartásán, illetve javításán dolgozzon. (Lásd ezzel kapcsolatban: Benedikt XIV., De servorum Dei beatificatione et beatorum canonizatione, lib. III, cap. XXXII.)
II. János Pál pápa és a katolikus hit védelme II. János Pál pápa maga számos kétes és a katolikus hittel nem egyező kijelentést tett. Ilyen megállapítása volt például a „mindenki meg van váltva-tannak”, Krisztus lelkének a limbus patrum-ba való leszállásának (az 1989. január 11-i általános kihallgatáson), és a nem-keresztény vallásoknak Isten üdvtervében való jelentőségének a hangoztatása.
Jóváhagyta a Balamand-i nyilatkozatot, melyet 1993. június 23-án a katolikusok és ortodoxok között megtartott konferencia eredményeként adtak ki, és benne „jelentős előrelépést” látott. A nyilatkozat 8. pontjában a katolikus keleti egyházakat „az összetűzések és a szenvedések forrásainak” nevezik. A 10. pontban az áll, hogy a katolikus Egyház abban a törekvésében, hogy az elszakadt ortodoxokat újra a katolikus Egyházzal való egységre buzdítsa „az ő teológiájukban azt az elképzelést ébresztette, hogy ő az üdv egyetlen őrzője”.
II. János Pál pápa szavai szerint a keleti és nyugati testvéregyházak ökumenikus törekvései, melyek a párbeszédre és az imára támaszkodnak, egy tökéletes és teljes közösséget keresnek, melynél az egyházak se nem keverednek össze, se fel nem szívják egymást, hanem egymáshoz igazságban és szeretetben közelednek (lásd: Slavorum Apostoli Nr. 27)
E dokumentum szerint tehát a katolikus keleti egyházak akadályt jelentenek az ökumenizmus számára, és bár már az is elég kínos, hogy egyáltalán léteznek, de legalább a jövőben ne terjeszkedjenek tovább. II. János Pál pápa bizonyára nem akart eretnek lenni, hanem meg akarta őrizni a katolikus hitet. Sajnos mégis azon liberális katolikusok közé kell őt sorolni, akik egyszerre két úrnak akarnak szolgálni. Egyfelől nem akarják megtagadni a katolikus hitet, másfelől azonban ezt a hitet, amennyire csak lehet, a modern világ elveihez akarják igazítani, vagyis az Egyházat ki akarják békíteni a forradalommal.
Mivel II. János Pál pápa a hitet meg akarta őrizni, újra és újra az igazhitűségre való felszólítás is elhangzott a részéről. Hogy nagyonis tisztában volt a helyzet komolyságával, azt a népmissziók egyik gyűlésén mondott kijelentései mutatják: „Reálisan és figyelmes érzékkel be kell vallani, hogy számos katolikus elveszettnek, zavartnak, tanácstalannak és csalódottnak érzi magát. Olyan elképzelések, melyek a kinyilatkoztatott és ősidők óta tanított igazságoknak ellentmondanak, két kézzel lettek elterjesztve, a dogmatikus és az erkölcsi területen valódi tévtanok lettek propagálva, melyek kétségeket, zavarodottságot és lázadást okoztak.” (La Documentation Catholique Nr. 1805, 1981. 04.05. 46. oldal)
Köztudott, hogy ma számtalan pap és teológus nyíltan eretnek tanokat ad elő. Mára nincs már olyan dogma, melyet valamely püspök, pap vagy úgynevezett katolikus teológus ne kérdőjelezett volna meg. Ha ezek túlzott szemtelen vagy provokatív viselkedéssel nem kényszerítették a Szentszéket beavatkozásra, akkor II. János Pál pápa alatt nem történt semmi velük. Csak néhány – például Hans Küng és Eugen Drewermann – esetében következett valamilyen reakció, de az is nagyon enyhe. Hans Küng-től 1979-ben bevonták a tanítási jogosítványt. 1991-ben Eugen Drewermann-tól is, akinél aztán 1992-ben a papi hivatal gyakorlását is megtiltották. Nyíltan előadott eretnekségek miatt mindkettő már régen kiérdemelte volna a kiközösítés büntetését (CIC (1983), can. 1364 § 1.), mindazonáltal ezt hivatalosan soha nem állapították meg velük szemben.
A Szentszék gyakran mutatott hamis engedékenységet. A Szentszék joggal tartotta fenn magának annak eldöntését, hogy kit lehet egész életére szólóan teológia-professzornak kinevezni. Georg May professzor ezzel kapcsolatban ezt írja: „Vannak esetek, melyekben német teológia-docensek tanbeli megbízhatatlanságáról a Szentszéknek tudomása volt, és ezért nem akarta megadni az illetőnek a professzori kinevezéshez az engedélyt, de a német püspökök erőszakos intervenciója térdre kényszerítette. Ezért megadta a Nihil obstat-t, és a szóban forgó professzor előre látható viselkedése azonnal bekövetkezett.”
Georg Eder volt salzburgi érsek egy pásztorlevelében az Eucharisztiával kapcsolatban figyelemreméltó vallomást tett, miközben „a pásztorok sokéves csődjéről” beszélt: „Mi, püspökök túlságosan keveset törődtünk a nyájjal, hagytuk, hogy a juhokat széttépő farkasok betörjenek az akolba. Az egyetemek katolikus fakultásain évtizedekig olyan professzorok tanítottak, akik az Eucharisztia katolikus dogmáját – és más katolikus igazságokat – megbénítottak, hatástalanná tettek. A hittanoktatásban az eucharisztikus igazságokat nagy hiányosságokkal adták és adják tovább. Igen, a pásztorok bűnösökké váltak, a só ízetlenné vált, nemsokára széttapossák.” (Ezt a pásztorlevelet 2000. november 12-én egyházmegyéjének templomaiban fel kellett olvasni.)
II. János Pál pápa azonban nem csak az eretnekeket engedte a legtöbb esetben nyugodtan működni, hanem a hit őrzőinek sem adott igazi támogatást. Most ne beszéljünk Mgr. Marcel Lefebvre érsekről és a Szent X. Pius Papi Közösségről, akiket II. János Pál pápa a II. Vatikáni Zsinattal és az új miserítussal szembeni kritikája miatt láthatólag nem érthetett meg. A hagyományos miserítus celebrációjának engedélyezése szintén a helyi püspökök kényétől függ. A legtöbb esetben ezeket a miséket csak azzal a feltétellel engedélyezik, melyek megakadályozzák, hogy egy valóban hithű közösség kialakulhasson. A miséket nem minden vasárnap engedik megtartani vagy csak alkalmatlan időben, a keresztelő vagy a bérmálás és az első áldozás szertartását ebben a rítusban szigorúan tiltják stb. Feltéve: 2011. január 24.
a) II. János Pál pápa bíborosi kinevezései
II. János Pál pápa olyan férfiakat is kinevezett bíborossá, mint Henri de Lubac S. J. és Yves Congar O. P. atyák, akiknek tanítását XII. Pius pápa alatt cenzúrázták. Ezt írta róluk: „Sokat köszönök Yves Congar és Henri de Lubac atyáknak. Pontosan emlékszem azokra a szavakra, melyekkel ő [a zsinat ideje alatt] arra bátorított, hogy maradjak hű ahhoz a vonalhoz, melyet a viták során javasoltam. Ez akkor történt, amikor az ülések már folytak a Vatikánban. E pillanat óta köt engem egy egészen különös barátság de Lubac atyához.” (Átlépni a remény küszöbét, Hamburg 1994, 185 oldaltól)
Még ennél is nagyobb botrány volt a két német püspök, Walter Kasper és Karl Lehmann kinevezése. Már az sem volt érthető, hogy 1989-ben Walter Kaspert püspökké szentelte. Az április 17-i keltezésű kinevező-iratban a pápa ráadásul Kasper „kimagasló, egészséges tanítását” dicsérte meg. Meg kell tehát állapítanunk, hogy Kasper a hit tartalmától még messzebb eltávolodott, mint sok protestáns, akik számára Krisztus istensége és csodái magától értetődőek. Mégis püspökké szentelték és végül bíborossá kreálták.
Lehmann püspök nem hisz például Krisztus feltámadásában. 1982-ben azt mondta, hogy a feltámadás számára „minden esetre egy reális esemény”, de ennek történelmi bizonyossága „már nem olyan egyszerű”. Szó szerint ezt mondta: „Jézus Krisztus feltámasztása az Atyaisten által, szigorúan véve, Isten szférájának eseménye, ami nem tartozik történelmünk magjához. De kihat, mint egy térben és időben lezajlott esemény.”
Lehmann és Kasper püspökök 1993 szeptemberében Saier püspökkel együtt nyilvánosságra hoztak egy pásztorlevelet, melyben az úgynevezett újraházasodott elváltaknak többé-kevésbé nyíltan megadták az engedélyt a szentáldozásra, ha „személyes felelősséggel vállalt lelkiismereti döntésük” ezt lehetővé teszi számukra. Ezzel a püspökök méltatlan, szentségtörő szentáldozásra szólítottak fel, hiszen ezek az emberek érvénytelen házasságban, és ezért a súlyos bűn állapotában élnek.
„Az Egyház válsága a püspökök válsága”, mondta Seper bíboros Hans Pfeil-nek 1985-ben. Mindenütt találni lehet olyan püspököket, akik tagadják a katolikus hitigazságokat vagy legalább felvizezik, és az eretnek papokat és teológusokat nem rendszabályozzák, hanem védik és támogatják. Ez persze nem egyedül II. János Pál pápa hibája. De az a kérdés felmerül, hogy mit tett ő, hogy ezen a helyzeten javítson?
II. János Pál pápa alatt is számos olyan püspököt neveztek ki, akinek hite nem volt minden kétségen kívül felemelő, és akik hivatalba lépésük után semmit nem tettek azért, hogy az egyházi helyzeten javítsanak.
Mindazonáltal úgy tűnik, hogy II. János Pál pápa különösen a 80-as évek vége felé megpróbált néhány hithű püspököt is kinevezni, mint például Wolfgang Haas-t a svájci Chur, Hans Hermann Groer-t Bécs, Georg Edert Salzburg megyéspüspökévé és Kurt Krenn-t először bécsi segéd-, majd St. Pölten megyéspüspökévé stb. Mind ezek a püspökök igyekeztek a katolikus hitet hirdetni és élni, amennyire ez a Novus Ordo Missae és a II. Vatikánum kereteiben lehetséges. A pápára jellemző volt Dom Gerard bencés apáttal szembeni viselkedése is, amikor az apát 1995 áprilisában a tridenti rítusú misét kérvényező, 75 ezer aláírással ellátott iratot vitt Rómába. Arra szólították fel, hogy „jelként” mutassa be a pápával közösen az új misét. Hiába tett eleget ennek a felszólításnak [ez csak arra volt jó, hogy az apátot kompromittálja], a régi mise engedélyezése természetesen elmaradt. Feltéve: 2011. január 25.
II. János Pál pápa és az egyházi fegyelem megőrzése II. János Pál pápa pontifikátusának minden bizonnyal ebben a pontjában találhatók a legpozitívabb oldalak. Szakadatlanul azon fáradozott, hogy a katolikus erkölcstant a liberális támadásoktól megvédje. Harcolt az emberi élet védelméért a fogantatás első pillanatától kezdve, vagyis az abortusz ellen, de emellett még a válás, a művi fogamzásgátló-szerek, az eutanázia stb. ellen is. Mindig konzekvensen elutasította a papi cölibátus feloldását, és a papokat sokszor szólította fel az imaéletre, a papi öltözet viselésére és a szentmise gyakori bemutatására. Mégis, a keresztény erkölcs indoklásában olykor meglepően hat a hangsúly egyértelmű eltolódása, mert ebben a kérdésben is újra és újra az emberi méltósággal érvelt. A katolikus Egyház katekizmusában például ez áll: „Egy ember megölése súlyosan vét az emberi méltóság és a Teremtő szentsége ellen” (Nr. 2320) A rend ilyen megfordítása, amikor a Teremtő jogait a második helyre szorítják, mutatja, hogy a humanizmus milyen mélyen átitatta az Egyházat.
A pozitívumok mellett azonban azt is meg kell állapítani, hogy II. János Pál pápa intelmeit csak nagyon ritkán követték szankciók. Aki a katolikus erkölcs és fegyelem ellen vétett, azt általában békében hagyták. Az olyan tekintély azonban, aki rendelkezéseinek megszegését semmilyen büntetéssel nem sújtja, elveszíti hitelét, és szinte felszólít arra, hogy ne is vegyék komolyan.
A 2003 Nagycsütörtökjén nyilvánosságra hozott Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikában a szentmise ünneplésekor szokásba jött számtalan visszaélést ugyan beismerték, és be is jelentették egy instrukció megjelentetését, mely e visszaélésekkel le akar számolni, de azután ez a terv nem valósult meg. Ahogy felröppent a hír, hogy ez a dokumentum még ugyanazon év vége felé megjelenik, és olyan fontos intézkedéseket fog tartalmazni, mint például a lány-ministránsok és a laikusok általi áldoztatás eltörlése, a püspökök körében akkora ellenállást okozott, hogy az instrukció megjelenését újra és újra el kellett halasztani. Mikor végül 2004. április 23-án kiadták a „Redemptoris sacramentum néhány dolog a szent Eucharisztiával kapcsolatban, melyeket betartani, illetve kerülni kell” intstrukciót, sajnálattal kellett megállapítani, hogy már semmi olyasmi nem volt benne, ami már a Szentszék korábbi intő dokumentumaiban ne lett volna benne.
Azt is meg kell állapítani, hogy maguk a nagy pápai misék okozták a legnagyobb botrányokat. 1984. május 8-án az Új-Guineában tartott misén például egy fedetlen keblű bennszülött nő olvasta a szentleckét, 1986-ban a Fidzsi-szigeteken megtartott pápai misén a tömjénező meztelen felsőtesttel és bemázolt arccal járkált körül. II. János Pál alatt Róma csak nagyon ritka esetben lépett közbe. Ilyen ritka eset volt Evreux püspökének, J. Gaillot-nak az esete, aki nyíltan támogatta az Egyház elleni alulról jövő mozgalmat. De őt is csak egyházmegyéje éléről váltották le 1995. január 13-án, egyébként továbbra is katolikus püspök maradt. Mindazonáltal II. János Pál pápa energikus és konzekvens maradt, amikor a német püspököknek megtiltotta, hogy az abortusz engedélyezéséhez szükséges tanácsadó-igazolást katolikus tanácsadó iroda kiadja. Ez azon kevés példák egyike, amikor a Szentszék a püspökök ellenkezése ellenére sem hátrált meg. De sajnos itt is volt egy dicstelen kivétel, a limburgi püspök, Franz Kamphaus, akinek az egyházmegyéjében továbbra is zavartalanul kiállították az igazolást.
Összegzés: II. János Pál pápa kormányzása gyenge volt Georg May professzor egy 1997. október 3-án tartott előadásában megállapította: „A Szentatya fáradhatatlanul tevékenykedik, mindenekelőtt beszédekkel és utazásokkal tölti idejét. Mindkettő jelenlévővé teszi őt a világ előtt a katolikus Egyház püspökeként, és ezt meg kell köszönni neki. Ugyanakkor az Egyház erőteljes és határozott kormányzásából vajmi keveset lehet érezni. Köztudomású tény, hogy a Szentatya a helyi egyházakból kiinduló nyomások elől gyakran és mindig újra meghátrált.” May professzor példaként a ministráns-lányok esetét hozta fel, melyet a Rómából jövő tilalom ellenére, legalábbis a német nyelvterületen, csaknem mindenütt bevezettek, mire Róma 1994-ben végülis beadta derekát. És a vasárnapi ökumenikus istentiszteletek megtiltását, melyet 1993. március 25-én az Ökumenikus Direktórium gyakorlatilag feloldott azzal, hogy tiltás helyett már csak „nem ajánlott”. May professzor ezért a következő ítéletre jutott: „A felsorolt példák megmutatják, hogy az Apostoli Szék jobb meggyőződése ellenére mindig meghátrál, ha elegendő nyomást gyakorolnak rá, vagy a helyes tanítást a téves mellé helyezi, anélkül, hogy a téveset elhallgattatná. Ezért nem csodálható, ha a Szentszéket jó ideje megzsarolhatónak tartják. Ahol csak sikerül a teológusok vagy az egyházi nép körében elegendő tömeget összehozni az Egyház tanításában és rendjében kívánt változtatások elérésére, ott a pápa – erről van mindenki meggyőződve – meghátrál, és beleegyezik a változtatásba. Az a felsőbbség, mely törvényeket hoz, de ezek megsértését következmények nélkül hagyja, eljátssza a hatalmát. Az a felsőbbség, mely bizonytalan és ingadozik, magát is elpusztítja és más hatalmak számára készíti elő a talajt. »Minden politikát jobbnak tartok az ingadozónál«, mondta igen helyesen Bismarck.”
Már az 1983-as püspöki szinóduson azt mondta Cabral Duarte, brazil érsek: „A pápát már nem bírálja senki nyíltan, meghallgatják, nem szólnak semmit és utána úgy csinálják tovább, ahogy addig. Mostanra eljött a „tiszteletteljes közömbösség” ideje.”
A pápai gyengeség – úgy tűnik – egy egyházi emberhez egyáltalán nem méltó tisztességtelenséghez is vezetett. 2000-ben állítólag nyilvánosságra hozták a harmadik fatimai titkot. Gondos kutatások azonban nemsokára világossá tették, hogy a nyilvánosságra hozott szöveg semmiképpen nem tartalmazhatta a teljes titkot. 2006 novemberében megjelent erről Olaszországban egy könyv az ismert újságíró, Antonio Socci tollából. Il quarto secreto de Fatima, ez volt a könyv címe, melyet elsősorban a nagy napilapokban tárgyaltak ki. Socci, aki eredetileg azt akarta bebizonyítani, hogy a híresztelések ellenére valóban a teljes szöveget hozták nyilvánosságra, kutatásainak eredményeképpen arra a megállapításra jutott, hogy kell lennie egy visszatartott résznek, mely a hit-válságról és az egyházi hierarchia csődjéről szól. Hasonló eset az egyháztörténelemben: I. Honorius pápa Az ú. n. monofizita-vitában Sergius, Konstantinápoly pátriárkája (610-38) azzal próbálta megnyerni a monofizitákat, hogy Krisztusban ugyan két természetet tanított, de csak egy istenemberi működést és csak egy akaratot fogadott el. Ez volt a monotheletizmus eretneksége. Alexandriában a Severianusok monofizita pártját valóban megnyerte ezzel a kompromisszummal, ami ennek az újabb tévtannak bizonyos jelentőséget kölcsönzött. Sergiust Heraklios császár is támogatta, aki a vallási egységet sürgette, hogy a birodalom megerősödjék az előretörő perzsákkal várható összecsapás idejére. Sergius fő ellenfele Szent Sophronius (először szerzetes, majd 634-től Jeruzsálem pátriárkája) és Szent Maximus Confessor voltak. Honorius pápa viselkedése ebben a kérdésben kifejezetten szerencsétlen volt. Sergius 634-ben fordult hozzá (kétségtelenül azért, hogy ellenfelét, Sophroniusr megelőzze) és a probléma eldöntését kérte tőle. Levele nagy diplomáciai ügyességet árul el. Egyfelől eltúlozta a Severianusok visszatérésének jelentőségét, mintha velük az összes monofizita visszatért volna az Egyházba. Ezt – szerinte – azzal lehetett elérni, hogy Krisztusban olyan működési módot fogadtak el, melyre a atyáknál történt már utalás. Sophronius elutasította ezt a tanítást, de elutasításának alátámasztására nem tudott az atyák írásaiból bizonyítékot felmutatni. Ezért ő (m. m. Sergius) azt tanácsolta, hogy mindkét kifejezést kerülni kell, mivel az egyiket monofizitizmusként lehet értelmezni, a másikat viszont úgy, mintha Krisztusban két egymásnak ellentmondó akarat lenne.
Honorius pápa besétált az ügyesen felállított csapdába, és Sergiusnak adott igazat. Válaszleveléből (DS 487) azonban kitűnik, hogy nem volt eretnek érzületű, hanem nem látta át az ügyet, és elsietetten puszta szócsavarásként tekintette. Levele kétségen kívül súlyos tévedés volt, mivel az eretnek Sergius oldalára állt, anélkül, hogy előtte a valóságos helyzetbe elegendő betekintést nyert volna. Honorius azután sem változtatta meg álláspontját, hogy Szent Sophronius küldöttsége is megérkezett Rómába. Ehelyett Sophroniusnak hallgatást parancsolt. E magatartásával egy eretnekséget pártolt. De maga nem volt eretnek, miként ez Sergiusnak küldött második leveléből is kiderül (DS 488). Ez sajnos nagyon hasonlít II. János Pál esetére. Ő is hagyta az eretnekeket működni, sőt részben támogatta is őket, a hit védelmezőit pedig átengedte a modernista és eretnek püspökök önkényének. Miközben azon papok előtt, akik a katolikus hit és erkölcs lényeges részeit tagadták, minden templom nyitva állt, sőt ezeket gyakran a nem-katolikusok és nem-keresztények is használhatták, a hűséges katolikus papok előtt bezárták őket, mert ők azt a misét akarták celebrálni, melyet az Egyház évszázadok óta, mindig és mindenütt ünnepelt. Ha az elmúlt évtizedekben megszámlálhatatlanul sok katolikus vesztette el hitét, akkor ebben II. János Pál felelősségét nem lehet tagadni. Következtetés: II. János Pál pápa nem teljesítette állapotbeli kötelességeit.
(szerk. megj.: Gaudron atya hosszú, és néhány helyen a nem-németeknek nehezen követhető fejtegetéseit nem csak azért fordítottam le, hogy világosan lássuk II. János Pál pápa tevékenységét, hanem azért is, mert én 20 éves katolikus létem alatt alig láttam olyan egyházi tekintélyt, aki ne esett volna ugyanabba a hibába, mint II. János Pál pápa. Vagyis olyat, aki vezetőként a cikk elején felsorolt állapotbeli kötelességeit valóban teljesítette volna.)
|
vissza