Nem ildomos egy mű (Igazi és hamis reform) részleteit nem sorrendben közreadni, most mégis előreszaladok 60 oldallal, és fontossága miatt „Az úgynevezett liturgia-reform szerepe a vallásosság hanyatlásában” című fejezettel folytatom May professzor tényfeltáró dolgozatát. (Georg May, pap és a Mainz-i egyetem katolikus-teológiai fakultásának nyugalmazott professzorának rövid életrajza ITT található) Az úgynevezett liturgia-reform szerepe a vallásosság hanyatlásában Az egyházi reform mindig a hívek Istenhez fűződő kapcsolatát, vallásosságát akarja elmélyíteni, ez egyik legelső szándéka. A zsinatutáni mozgalom ebben a tekintetben is siralmasan megbukott. Ahelyett, hogy a vallásosság elmélyült volna, mindenütt csak az állapítható meg, hogy a katolikusok vallásos érzülete és gyakorlata riasztó módon lecsökkent. A katolikusok körében a langyosság és közömbösség, sőt az igazi jámborság lenézése, megvetése mindenütt hallatlan mértékben elterjedt. A vallásos élet pusztulásáért elsősorban az úgynevezett liturgia-reform a felelős. Ez a reform olyan súlyosan negatív változásokat tartalmaz, hogy a katolikus Egyház számára igazi csapásként lehet csak értékelni. Néhány rövid mondatban foglalom össze ítéletem megokolását. 1. Az úgynevezett liturgia-reform számos részletében a katolikus hit gyengítését, eltorzítását és veszélyeztetését mutatja fel. Ez úgy a szövegeire, mint a cselekedeteire azonos mértékben érvényes. Az igazi reform a hitet megvilágítani akarja. Ezzel szemben az úgynevezett liturgia-reform a hitet, például a pap szerepét a szentmiseáldozatban, elködösítette. De már a papszentelés új szövege sem írja le világosan a pap szerepét. És nem jelent a hívő lelkiismeret számára hallatlan provokációt, ha az új misekönyvben a gyászmise szövegeiből a „lélek” kifejezést teljesen törölték? Nevetséges, ha a teológiát tanuló diákoknak a hit tanulmányozásához a liturgiát ajánlják, amikor ez a liturgiát a hit jelentős elemeitől szisztematikusan, amennyire csak lehetett, megtisztították! Amit a liturgiában nem, vagy nem elég világosan, vagy nem megfelelő mértékben fejeznek ki, azt nem is lehet kimeríteni, kiolvasni belőle. Más szóval: a liturgia elcsökevényesedése a hit megcsonkításához vezet.      E megállapítással szemben azt hozzák fel, hogy az úgynevezett liturgia-reform régebbi szövegeket használ. Ezért azonban nem hogy dicséret, de éppenséggel szemrehányás jár, hiszen amikor az Egyház hite fejlődik, akkor a liturgia nem maradhat el, nem nyúlhat vissza e fejlődés mögött. Teljességgel lehetetlen, hogy abban az állapotban, melyet a hit 1965-ben elért, olyan liturgiát akarjunk, mely a 3. évszázadra nyúlik vissza, egy olyan korba, amikor a hit, a hittételek még sokkal kevésbé voltak kibontakozva! 2. Másfelől az úgynevezett liturgia-reform sok helyütt a protestáns elvek és viselkedésformák átvétele, aminek következtében elrettentő protestantizálódást idéz elő. Ezáltal megint csak a hitet, az Egyház alapját veszélyezteti. Holott a liturgiának feltétlenül tekintetbe kell vennie az egyháztörténelmet és a katolikusok környezetét, körülményeit. Az Egyház liturgiájában nem tehet úgy, mintha nem történt volna meg az ortodoxok szakadása és a protestánsok elpártolása. Ezért nem fordulhat vissza egy olyan liturgiához, mely ezekkel a megrázó tényekkel nem számol, hanem elfogulatlanul és ártatlanul a keresztények egységét feltételezi.      Az Egyháznak a liturgiáját mindenek előtt az Egyházra, a papságra és az Oltáriszentségre viszonyulva kell egyértelműen kialakítania, hogy a más hitű közösségekkel és felfogásokkal való összetévesztés lehetetlen legyen.      Ahogy például a zsinatutáni katolicizmus a Legméltóságosabb Oltáriszentséggel bánik, az az eucharisztikus oltárszentségről szóló autentikus katolikus tannal nem egyeztethető össze: az sokkal inkább a protestáns, közelebbről a zwingli-féle úrvacsora felfogásnak felel meg. Tekintettel arra az általánossá vált megdöbbentő gyakorlatra, mellyel a zsinatutáni időben az Oltáriszentséget kezelik, jogosan teszik fel egyre gyakrabban a kétkedő és lassan kétségbeeső hívek a kérdést: Az Úr teste még az, amit nekünk nyújtanak és imádatra elénk tesznek? 3. Az úgynevezett liturgia-reform ezen felül a lelkipásztorkodásban is csődöt mondott. Nem könnyíti meg a híveknek a misztériumhoz, a keresztáldozat megjelenítéséhez való közeledést, hanem megnehezíti. Ez a megnehezítés elsősorban a szakrális elemek számának csökkentése miatt következett be. A papnak a nép felé való fordulása, számtalan szent gesztus eltörlése, sok, a nagyobb tiszteletet szolgáló norma megszüntetése, a szerencsétlen kézbeáldozás, a latin nyelv használatának eltörlése – mindez az eucharisztikus áldozat misztérium jellegének gyengítését hozza magával, és lehetővé teszi a profán emlékünneppel való összetévesztést. Ha az eucharisztikus áldozat tartalma a szavakban és a tettekben többé nem egyértelműen és nem hatékonyan domborodik ki, akkor a nép hite elveszti táplálékát. 4. Végezetül az új liturgia a pap és a nép vallásosságát kevésbé támogatja, mint a régi. Szövegei és formái szegényesebbek, tartalmilag üresebbek, gesztusai kevésbé beszédesek, a személyes, belső részvétel szinte lehetetlen. Az úgynevezett liturgia-reform a keresztényeket kiskorúként kezeli, igen, úgy tekint rájuk, mint az analfabétákra. A mise kezdetétől a végéig beszélnek, felolvasnak, előadnak. Szemmelláthatóan nem bíznak abban, hogy a katolikusok képesek saját maguk imádkozni. Képtelennek tartják őket arra, hogy a szent cselekvésbe maguktól bekapcsolódjanak, sajnálják tőlük a csendes áhítatot és megakadályozzák, hogy a mise alatt saját imakönyvükből imádkozzanak. Mindezeket egybevetve megállapítható, hogy az új liturgia nem javulást, hanem kifejezett rosszabbodást jelent. Az új mise melletti pápai tekintély még oly erős kiállása sem csinál egy rossz dologból jót. Az ilyen lelki, szellemi sivárság kora, melyben mi most élünk, egyáltalán nem rendelkezik azzal a képességgel és elhivatottsággal, hogy használható liturgiát hozzon létre. Feltéve: 2010. szeptember 13.