Az arianizmus legyőzése utáni csaknem másfélezer évig szinte egységes katolikus Egyház mára – legalábbis emberi szemmel nézve – reménytelenül szétforgácsolódott. Évszázadokon keresztül az eretnekségek kiváltak belőle, egyrészt önként, másrészt, mert a felelős vezetők megtisztították tőlük az Egyházat, hogy pokolba vezető tanaikkal ne mérgezhessék meg a nyájat. Mostanra azonban a tévtanítók tanaik terjesztésére eredményesebbnek tartják a nyílt kiválás helyett a belülről való bomlasztást, és már senki sincs, aki a „juhok” üdvének védelmére fontosnak tartaná a kizárásukat. Egy laikus szemével az Egyházban ma számos csoportosulás van, melyeket három kritérium alapján lehet a legjobban körülírni: a tanhoz, a liturgiához való hozzáállásuk és a katolikus érzületük szempontjából. Az első csoporthoz azok tartoznak, akik egyik kritérium alapján sem katolikusok már, ilyenek például a jezsuiták és a teológusok nagy része, a német, francia püspökök jelentős hányada stb. A legkönnyebben arról lehet őket felismerni, hogy a média szinte kizárólag őket szerepelteti, ha a vallás valahol szóba kerül. Ők azok, akik a leghűségesebben követik a korszellemet, szinte nincs olyan kijelentésük, tanításuk, ami ne állna szöges ellentétben az Egyház hagyományos tanításával.      Romboló hatásuk különösen két szempontból elviselhetetlen és kivédhetetlen. Pusztán azzal a ténnyel, hogy léteznek, lehetőséget adnak sok – talán eredetileg jószándékú – katolikus számára, hogy túlzásaik láttán magukat megnyugtathassák: „Ezt mi nem csináljuk, ezt mi elítéljük – ennél többre nincs is szükség ahhoz, hogy mi jó katolikusok maradjunk.”      Másik legfőbb kártékonyságuk abból áll, hogy mivel a média lépten-nyomon szerepelteti – és csak – őket, hiszen saját „tanaikat” így tudják a legeredményesebben az úgynevezett „jámborok”, vallásosak között elterjeszteni, egy valóban hithű katolikus pap számára lehetetlenné teszik a lelkipásztorkodást, a lelkek üdvének védelmét. Hiszen az egyszerű hívő nap, mint nap őket látván, nem érti, miért kellene neki mást hinni, más gyakorlatot követni, mint ezeknek a közéletben elismert egyházszakértőknek. A második csoporthoz a fentebb már említettek tartoznak, akik mivel a legvadabb túlzásokat elítélik, úgy gondolják, ezzel már mindent meg is tettek hitük védelmére. Ezek a „vak” zsinat, a „vak” liturgiareform „világtalan” követői. Azok, akik ugyan nem követnek vagy nem tanítanak kifejezett eretnekségeket, de mindenben elfogadják az újításokat, nem nézve, hogy azok megfelelnek-e a kétezer éves katolikus tanításnak és gyakorlatnak vagy sem.      E csoportba tartozik a klérus és a hívek túlnyomó többsége. Egy plébános mondta, hogy ma három okból járnak az emberek (NOM-os) misére: akik szerepelni (énekelni, felolvasni, ügyködni) akarnak; akik áldozni akarnak, de ezeknek mindegy, hogy kitől kapják az „ostyát”, a paptól-e vagy egy laikus kisegítőtől; és akik csak a prédikációra kíváncsiak, mert az többnyire politikai vagy közösségi kérdésekről szól.      E réteg azzal nyugtatja olykor fellobbanó lelkiismeretét, hogy ő is csak azt csinálja, illetve nem csinálja, amit a többség. És amit a legfelsőbb vezetőségtől, elsősorban a pápától lát. És mivel a vezető réteg ebbe a csoportba tartozik, azok is ide igyekeznek, akik az egyházon belül valamit elérni akarnak, legyenek egyháziak vagy csak egyszerű laikusok.      Ugyanakkor e csoport számos tagjától nem lehet elvitatni, hogy tudatlanságból tartozik ide, és őszintén igyekszik jámbor, katolikus életet folytatni, azaz a katolikus érzület még nem veszett ki belőle. A harmadik csoportot azok a – főleg – értelmiségiek alkotják, akik a liturgiában ragaszkodnak a katolikus hagyományhoz, sőt katolikus érzületük is megvan még. Velük csak az a baj, hogy az Egyház hagyományos tanításában engedményeket tesznek, mégpedig – legalábbis kívülről így látszik – azért, hogy pozíciójukat, vagy talán csak megélhetésüket megtarthassák, vagy éppen pozíciót, illetve megélhetést szerezhessenek.      Ezek azok – az általam legjobban ismert német – értelmiségiek, akik minden hibát világosan látnak és megírnak, amit az előző három pápa tett, de mindent éljeneznek, amit a mostani tesz. Az embernek óhatatlanul az az érzése, hogy népszerűségüket, állásukat féltik, még ha nem is mindig tudatosan. Hiszen a múlt hibáiról olyan értelmesen, „katolikusan” tudnak nyilatkozni, míg a jelen legnyilvánvalóbb bűneit egy megrögzött modernista vakságával képesek tagadni. Ők azok az írók, újságírók, akik minden útjára követik a pápát, arról beszámolókat és könyveket jelentetnek meg, akik minden egyházi fontos eseményen a VIP-esek között foglalnak helyet. És utána leleplezik az elmúlt száz év modernizmusát, és felmentenek mindent, ami ennek mai nyilvánvaló következménye. E csoport egyik fő reprezentánsa a katolikus német újság, a Tagespost egyik újságírója (II. János Pál pápa idejében főszerkesztője), aki nemrégen jelentetett meg egy cikket az interneten „Az inkvizíció visszatérése” címmel, melyben XVI. Benedek pápa tetteit dicsőíti és II. János Pál pápa tetteit szidja. A mostani pápa hitvédelmi tettei közül hármat tud felsorolni: a máltai szexuális visszaélések és a Krisztus Légionáriusai papi rend botrányának a kivizsgálását és Guido Pozzo kinevezését az Ecclesia Dei élére. Ezután hosszú mondatokon keresztül sorolja az elmúlt évtizedek és II. János Pál „hanyagságait”, például a belga pedofil katekizmus vagy a teológiai fakultásokon az eretnekségek tanításának, a hittan órákon a katolikus érzület kiirtásának, a liturgiában a magánkezdeményezések elterjedésének engedélyezését. Ilyet ír: „A pápák olykor írtak egy-egy enciklikát, amit a nemzetközi média aztán villámsebesen megdicsérhetett. Miközben Róma mérhetetlen mennyiségű papírt használt el, melyek senkit nem érdekeltek, a világban mindenütt kis tüzecskék lobbantak fel. … Meghonosodott az a vélemény, hogy a klerikusoknak is szabad egy kis szex – nőkkel vagy egymás között és olykor gyerekekkel. Az Egyházban minden kezdett az egekig bűzleni.”      Mindeközben az újságíró csak arról nem tesz említést, vagy még inkább azt a tényt szorítja ki a saját agyából, hogy az általa említett események akkor történtek, amikor a mostani pápa volt az „inkvizíció” prefektusa, és hogy most ő az, aki a hagyományokat felrúgva belekezdett elődje (aki alatt, szerinte is, az „egekig kezdett minden bűzleni”) szentté-avatását, minden hívő példaképévé való kinevezését!      És arról sem ejt egyetlen szót sem, hogy a teológiai fakultásokon, a hittan órákon, a katolikus rendezvényeken ma is ugyanazok a progresszista eretnekek tanítanak, oktatnak, szónokolnak, mint II. János Pál pápa alatt (lásd a ma feltett és a honlap számtalan más cikkét). És hogy a mostani pápa ugyanúgy nem tesz ez ellen semmit, mint elődei. Hogy a katolikus rendek ma is olyan elöljárókat választhatnak, akik nyílt tagadásban állnak nemcsak a kétezer éves katolikus tanítással, de még a mai Rómával szemben is. Hogy a mostani pápa szemrebbenés nélkül tűri, hogy például a német püspöki konferencia ellenszegüljön előírásának, és azzal a kifogással, hogy a klérus és a nép is hozzászokott már a régi – helytelen – fordításhoz, nem hajlandó megváltoztatni a misekönyv szövegét.      Ehelyett csak dicsőíti a pápát: igaz, a fent említett három rendcsinálós tettéhez nem tud több konkrétumot hozzátenni, de azért nagy általánosságban ezt írja: „Úgy tűnik, XVI. Benedek pápa a jó, régi »Szent Officiumot«, vagyis a Hittani Kongregációt arra szemelte ki, hogy a szükséges irányváltoztatásról, a bűnök és hibák megtisztításáról az Egyház belsejében gondoskodjon. És arra, hogy a hitletéteményt a teológiai vásárokon ne árusítsák ki olcsón – mindegy, hogy ezek a kirakodóvásárok a korszellem divatirányzataiból vagy egy szkizmatikus közösség (értsd: a Szent X. Pius Papi Közösség) makacs gőgjéből állnak. A szeretet szolgálata az, mondta Benedek pápa a papév záróünnepélyén, ha a pásztorok botjukat olykor ütésre használják, hogy elkergessék azokat, akik a hitet, a jó illemet és az erkölcsöt aláássák. És úgy tűnik a pápa tisztában van vele, hogy ő az első, akinek ezt a szeretetszolgálatot el kell végeznie.”      Az újságíró cikke a kath.net internetes weblapon jelent meg, azon a helyen, ahol naponta több olyan írás lát napvilágot, mely pont arról tudósít, mennyire nem ezt teszi a pápa, ha nem is személyesen, de püspökei, teológusai, rendfőnökei által, úgy, hogy ezért még soha senkit nem vont felelősségre! A Tagespost újságírójának véleményével azért foglalkoztam ilyen hosszan, mert ebben benne van mindaz, ami ezt a harmadik csoportot jellemzi: a múlt bírálata, a múlt hibáinak csaknem világos ismerete, a mostani hibák, legfőképp a pápa mulasztásainak tökéletes eltussolása, sőt, tagadása. És ami a legjellegzetesebb bennük: mindazoknak – vagyis elsősorban a Szent X. Pius Papi Közösségnek – a káromlása, akik nem álltak meg ott, ahol ők, hanem következetesen végiggondolták és végigjárták az általuk – lustaságból vagy számításból – csak megkezdett utat. Ez egyébként mindig is jellemző volt a félmegoldások gyakorlóira: lelkük mélyén dolgozik a rossz lelkiismeretük, hiszen Istentől megkapták a kegyelmet a helyzet felismerésére, de ők még sem élnek vele. A negyedik csoport tagjai igyekeznek mind a hittanban, mind a liturgiában és az érzületben megtartani a hagyományos katolikus tanítást – több-kevesebb sikerrel. Legkönnyebben a tanhoz való hűség megy, a liturgiában már kénytelenek olykor kompromisszumot hozni, bár aki igazán e csoportba tartozik, az vagy nem is vesz részt NOM-on, illetve nem celebrál új misét, vagy ha igen, komolyan igyekszik a birítusságot minél előbb elhagyni.      A katolikus érzülettel már komolyabb gondok vannak: ez mára szinte még a „legkonzervatívabb” csoportoknál is eltűnt vagy éppen eltűnőben van. A régi, lelkes generáció mára nagyon megöregedett, sőt jó részük kihalt, az újabbak olykor még a legkisebb áldozatra sem hajlandóak. Úgy viselkednek, mint azok az atléták, akik nem edzenek, mégis azt hiszik, életük fő versenyén majd nagy eredményeket érhetnek el. Hogyan lehetnének képesek a nagy megpróbáltatásban – melyre, úgy tűnik, előbb-utóbb sor kerül – megállni a helyüket, ha ma kis dolgokban sem hajlandók engedelmeskedni és hitük, papjaik utasításai szerint élni?      A nagy baj az, hogy a hagyományhű közösségekben rendszerint e „kényelmesek” vették át a régi, lelkes, áldozatra-képes „elit” szerepét, amivel a katolikus érzülethez még ragaszkodók számára a lelki épülést, feltöltődést rettentő mértékben megnehezítették. Lefebvre érsek azt mondta a 70-es, 80-as évek botrányai láttán a közeli „rendcsinálásban” bizakodóknak, hogy tévednek, ez a válság nem lesz rövid, de nem tarthat egy generációnál tovább, mert ha tovább tart, nem lesz, aki átadja a hitet a fiatalabbaknak.      Mostanra elértük az érsek által említett időszak végét: és a kijelentés egyik része beigazolódni látszik: a katolikus érzület kezd kihalni. Az a tény pedig, hogy a második rész – vagyis, hogy Isten nem engedheti a válságot egy generációnál tovább fennállni – elképzelhetetlenül a messzi távolba tolódott, a megmaradt hűségesek kitartását teszi keményen próbára. A rezignáltság, a reménytelenségből fakadó fáradtság, a tradíció híveinek körében – azt hiszem – mindenütt felütötte a fejét. 40 évvel a NOM bevezetése, 3 évvel a Summorum Pontificom nyilvánosságra hozatala után – úgy tűnik – már mindenki mindent elmondott, megvitatott, átélt – és mégsem történt semmi.      Hogy ebből a csüggedt állapotból hogyan lehet kimászni, nos, erre csak a jó Istentől kaphatunk választ és kérhetünk segítséget. 2010. október 3.