Minden helyesnek és valódinak megvan a sajátos próbája. A matematikában az osztás próbája a szorzás, a kémiában a savak és lúgok próbája a lakmuszpapír, az arany próbája a választóvíz. Az emberi élet helyességének is van próbája: a halál. Nézd meg, hogyan hal meg valaki, s a haláláról következtethetsz az életére. A helyesen felépített és leélt életből megbékélt, szép és épületes halál nő – az Istenben való megnyugvás. Az irányát vesztett könnyelmű vagy bűnös élet szerencsétlen és nyugtalan, sokszor egészen kétségbeesett halállal záródik le. Minden élet magva a saját természetének megfelelő gyümölcsöt terem. „Qualis vita, mors est ita! – Amilyen az élet, olyan a halál!” A helytelenül használt teremtmény halálom óráján ellenem fordul. Vádlóm és kínzóm lesz.      Hányszor hoznak bajt és szégyent a halott emlékére az összeharácsolt földi javak. A túlságosan szeretett teremtmények!      Zsugori voltál egész életedben? Nem szeretted a szegényeket és Egyházadat? Most kacagnak rajtad a nevető örökösök. Milyen nyugodtan, Istent ölelve haltak meg a vértanúk. Az Istennek élő lélek a halál közeledtével az igazi élet hajnalhasadását érzi: Azért a szentek halála már diadal és nem gyász. Az ő haláluk a szentebb életre való születés. Az Egyház hivatalosan így is nevezi haláluk napját: natalicia, születésnap a mennyország számára. Boldog az a. hívő és az a pap, aki a nagy elszámoláson elmondhatja: Gyarló ember voltam, kicsi helyen dolgoztam, csak tucatember számba mentem, nem voltak hőstetteim, nagy sikereim, de mindig azon a poszton dolgoztam, ahova az Úr akarata állított, és ott az Ö dicsőségét kerestem.