Fr. Tim Finigan a „The Hermeneutic”-ban egy figyelemreméltó fejezetet idéz a keleti egyházak számára 1996 januárjában kiadott a liturgiát érintő római utasításokból:107. Ima-irány kelet felé Rég idők óta a keleti egyházak szokása, hogy kelet felé fordulnak, illetve vetik le magukat imára. Magukat a templomokat is úgy építették, hogy az oltár kelet felé nézzen. Damaszkuszi Szent János e tradíció jelentőségét a következőképpen magyarázta meg: „Nem csupán egyszerű szokás vagy véletlen, hogy kelet felé fordulva imádkozunk. Hiszen Isten a felismerhető világosság (1 Jn 1,5), és a Szentírásban Istent az igazság napjának (Mal 3,20) nevezik. Ezért van szükség arra, hogy az istentiszteletben keletet neki szenteljük. A Szentírás ezt mondja: »Az Úristen kertet telepített Édenben, keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett.« (Ter 2,8)
E régi haza utáni keresés során fordulunk Isten tiszteletéhez oda. Mózes sátrának függönye és a kibékülés előcsarnoka is kelet felé nézett; Juda törzse, mely a legelőkelőbbnek számított, a keleti részeken telepedett le. (Szám 2,3) Salamon templomában az Úr kapuja kelet felé nézett. (Ez 44),1) Ez a gazdag és bámulatos magyarázat világossá teszi, miért fordul a celebráns, aki a liturgikus ünnepet vezeti, és az ünnepen résztvevő hívek szintén, kelet felé. Eközben nem arról van szó, ahogy ezt gyakran állítják, hogy a népnek háttal celebrálnak, hanem arról, hogy a népet Isten birodalma felé való vándorlásában vezetik és az Úr visszatértéig imában irányítják. Ennek a gyakorlatnak, mely számos keleti templomban a nyugatról nemrég megjelenő új hatások által veszélybe került, mély jelentősége van, melyet a kelet liturgikus szellemiségével összhangban meg kell őrizni. (…) Kiállítva A Keleti Egyházak Kongregációja által 1996. január 6-án, az Úr megjelenésének ünnepén
Achille Card. Silvestrini, perefektus |
vissza