|
Az Orthodoxiáról szóló könyvekben azt olvashatjuk, hogy a kereszténység – a megváltás vallása; hogy a keresztény ember legfőbb feladata az üdvösség. Az üdvösség pedig azt jelenti: életünket úgy éljük le, hogy Isten befogadjon minket a Paradicsomba. Ehhez pedig tenni kell a jót, és kerülni kell a rosszat. Ez nagyon szép és meggyőző tanítás. De miért kell ehhez kereszténynek lenni? Körülöttünk nagyon sok jó ember van, akik nem vallják a keresztény hitet, de akik ennek ellenére igyekeznek életüket a fenti elv szerint leélni: tenni a jót, és senkinek nem tenni rosszat. Ezek szerint a nem hívő emberek által tett jó nem kedves a keresztények Istenének? De hát ebben az esetben a nem hívő emberek által véghezvitt jó erkölcsi értelemben magasabb rendű, mert önzetlenségből fakad. Hiszen a keresztény azért teszi a jót, hogy jutalmat kapjon Istentől, a nem hívő pedig nem vár jutalmat, és a jót önmagáért teszi. Lehetséges-e jó embernek lenni és nem üdvözülni azért, mert valaki nem az Egyház tagja? A jó emberek – üdvözülnek; következésképpen a rosszak – elkárhoznak. A megváltás ilyen felfogása nem ritkaság a mai világban. Úgy tűnik, minden világos, logikus és nincs szükség semmilyen magyarázatra. De mégis próbáljunk meg utánajárni: kik azok a jó emberek? Milyen jegyek alapján lehet megállapítani, hogy ez vagy az az ember jó, és méltó az üdvösségre, a másik pedig rossz és ezért elkárhozik? Itt azonnal számos problémával szembesülünk. Tegyük fel, hogy Vászja bácsi, a vízszerelő rendszeresen elissza a fizetését és veri a feleségét. Szomszédja pedig, a matematikaprofesszor, nem iszik, lelkiismeretes munkatárs és csodálatos családapa. Ki közülük a jó ember, és ki a rossz? A válasz, úgy tűnhet, nyilvánvaló: természetesen a professzor a jó, a vízszerelő pedig hitvány ember. De azok a diákok, akiket a professzor minden vizsgaidőszakban apróságok miatt megbuktat, aligha fognak egyetérteni ellenszenves tanáruk ilyen értékelésével. A vízszerelő ivócimborái pedig meg vannak győződve arról, hogy Vászja bácsi kiváló ember, felesége pedig egy sárkány, aki akadályozza az igazi férfiakat, hogy kulturáltan pihenhessenek.
E zűrzavar oka, bármennyire is furcsa, az, hogy hiányoznak a „jó ember” fogalmának objektív kritériumai. A jó és a rossz elképzelése a mai tömegtudatban, sajnos, nagyon rendszertelen, átgondolatlan, felületes, és a személyes vonzalmak, a társadalmi közeg, neveltetés és műveltség nyomán kialakuló eltérő sztereotípiákon és véleményeken kívül minden alapot nélkülöz. De ha a keresztény etikához fordulunk, akkor egy még rejtélyesebb képpel találkozhatunk. Arról van szó, hogy a kereszténységből teljesen hiányzik a „jó ember” fogalma. Az Újszövetség huszonhét könyvének egyikében sem találkozhatunk e szóösszetétellel. A kereszténység nem azonosítja az embert a jellemével és a cselekedeteivel. Másképpen szólva az Evangélium a rosszat cselekvőt nem nevezi rossznak. Ahogy a jót cselekvőt sem nevezi jónak. Sőt, a kereszténység szigorúan tiltja az ilyen jellegű felosztást. Az Úr azt mondja: „Ne ítéljetek, és nem ítéltettek; ne kárhoztassatok, és nem kárhoztattok; megbocsássatok, néktek is megbocsáttatik” (Lk 6,37). Ezért nyilvánvaló, hogy az üdvösség kritériumait ott kell keresni, ahol nem történik meg az emberek jókra és rosszakra történő felosztása. Latrok, vámosok és paráznák Ilf és Petrov a Jegyzetfüzetekben följegyzett egy butaságában nagyszerű jelszót, amelyet az egyik odesszai strand elsősegély-állomásán olvastak. A jelszó így szól: „A fuldoklók megmentése – maguknak a fuldoklóknak a feladata.” A megmentés ilyen módszerének abszurditása nyilvánvaló. Hiszen a fuldokló az, akinek szüksége van a megmentésre, aki haldoklik, és nem képes már önmagán segíteni. Ha a fürdőző embernek valamilyen problémája akad a vízben, de képes azzal külső segítség nélkül megbirkózni, akkor aligha nevezhetjük fuldoklónak. Ha megnézzük a keresztény tanítást az üdvösségről, akkor ugyanezzel az elvvel találkozunk: megmenteni csak a pusztulót lehet. Krisztus az egész evangéliumi elbeszélés során olyan emberekkel találkozik, akiket aligha nevezhetünk jó embereknek. Vámosok, paráznák, megátalkodott bűnösök jöttek el Őhozzá, abban reménykedve, hogy elnyerik bűneik bocsánatát. És senkit sem vetett el vagy ítélt el közülük. Sőt: az első ember, aki bejutott a Mennyeknek Országába – egy köztörvényes bűnöző volt, egy lator, akit Krisztussal együtt feszítettek keresztre a Golgotán. Így szól erről az Evangélium: „Vivének pedig két másikat is, [két] gonosztevőt ő vele, hogy megölessenek. Mikor pedig elmenének a helyre, mely Koponya [helyének] mondatik, ott megfeszíték őt és a gonosztevőket, egyiket jobbkéz felől, a másikat balkéz felől… A felfüggesztett gonosztevők közül pedig az egyik szidalmazá őt, mondván: Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, minket is! Felelvén pedig a másik, megdorgálá őt, mondván: Az Istent sem féled-e te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán; mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett. És mondá Jézusnak: Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor eljösz a te országodba! És monda néki Jézus: Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,32–43). De kiket és mikor ítél el Krisztus? Bármilyen furcsa – azokat, akiket kortársaik kétségkívül jó embereknek, sőt, igazaknak tartottak: a farizeusokat, írástudókat és a zsidó véneket. „Bizony mondom néktek: a vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában” (Mt 21,31). Hogy kik azok a paráznák, azt a mai olvasónak nem kell magyarázni. Vámosoknak az Evangélium a rómaiak által a helyi lakosságból toborzott adószedőket nevezi. Ezek, visszaélvén privilegizált helyzetükkel, lelkiismeretlenül megrabolták honfitársaikat, sokkal több adót szedve be tőlük az előírtnál. Ezt a népséget pedig Krisztus többre értékelte, mint a zsidó Törvény ismerőit és odaadó követőit! Az ilyen értékelés oka egyszerű. Mindegyik bűnös, aki eljött Krisztushoz, hogy kérje bűnei bocsánatát, meg volt róla győződve, hogy nincsenek semmiféle érdemei Isten előtt. A nép által megvetett, kiközösített emberek voltak. Mind tudták, hogy az ítéleten kívül nem szolgáltak rá semmire sem, sem a nép előtt, sem Isten előtt. Isten irgalmán kívül nem volt miben reménykedniük. És elnyerték ezt az irgalmat. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Krisztus csak a bűnözőket és semmirekellőket üdvözíti. Egyszerűen az, aki lesüllyedt a fenékre, jobban megérti, hogy elsüllyedt. A fenékről pedig néha könnyebb elrugaszkodni. A Biblia egyik könyve Istent egy csodálatos névvel nevezi meg: „A reményvesztettek megszabadítója” (Jud 9,10). E szavak nagyon pontosan fejezik ki a kereszténység lényegét. Kiket ment meg Krisztus? Azokat, akik kilátástalan helyzetbe jutottak, és az Ő segítségét kérik, semmi másban nem reménykednek. Ezek a „fuldokló” emberek nevezik magukat keresztényeknek. A „fuldoklókat” pedig „jókra” és „rosszakra” osztani még az odesszai strand vízi mentői között sem szokás. Ha a jó ember, nem lévén keresztény, reménykedik az üdvösségben, akkor annak két magyarázata lehetséges. Az ilyen ember vagy nem értette meg, hogy kik azok a keresztények, vagy pedig nem tartja helyzetét véglegesen kilátástalannak. Reménykedhet saját erejében vagy valaki más segítségében, Krisztuson kívül. Ez pedig törvényes joga. Isten nem veszi el az ember szabad választásának jogát. De minden jó (és rossz) embernek világosan meg kell értenie annak a bajnak a nagyságát, amelytől Krisztus megmenti azokat, akik elfogadják Őt Uruknak. Mert Krisztus a haláltól menti meg az övéit. A szabadságszerető búvár
Egyetlen ember sem ismerheti a jövőt. A világ körülöttünk szüntelen és gyorsan változik. Vele együtt változunk mi magunk is. Minden átélt pillanat újabb és újabb körülményt hoz az életünkbe, és arra késztet minket, hogy még a legközelebbi terveinket is korrigáljuk. Csak kisebb-nagyobb biztonsággal feltételezhetjük, hogy mi fog velünk történni, és mit próbálunk meg elkerülni. Életrajzunk csak egyetlenegy pontjában lehetünk abszolút biztosak. Mind meghalunk. A kereszténység teljesen más felfogást kínál az életről és a halálról. Az ember azért születik, hogy örökké éljen. A halál a keresztény számára nem a vég, hanem egyszerűen átmenet egy másik létformába. E létforma minősége pedig egyenesen függ attól, hogy hogyan élte le az ember a földi életét. Más szóval, földi életünket lépcsőnek használhatjuk az Örök Élet felé. De hogy ez mily módon történik, azt csak akkor érthetjük meg, ha tisztázzuk, hogy mi a halál, és honnan ered. A keresztény hittanítás azt állítja, hogy nem Isten hozta létre a halált. Vallási szempontból a halál: azon szabadság helytelen felhasználásának következménye, amelyet Isten az első embereknek adott. Az ember nagyon magasztos rendeltetése: Isten helytartója legyen a földön. Isten elgondolása szerint arra hivatott, hogy uralja az anyagi világot, teljesítse Isten akaratát ebben a világban. De az ember vissza is utasíthatta ezt a missziót, és elkezdhetett saját akarata szerint élni. Sajnos az első emberek az Istenhez való viszony második lehetőségét választották. Pedig az ember nem rendelkezik önmagában az élet forrásával, mert ezt az életet Isten adta neki.
Mi történik azzal az élőlénnyel, amelyik elszakad az élete forrásától? Erre a témára a kortárs orthodox publicisztika egy közérthető allegorikus képpel válaszol. Tegyük fel, hogy egy búvár mélyen a tengerszint alatt dolgozik, a tengerfenéken. Az életben maradáshoz szükséges levegő a felszínről egy csövön keresztül jut el hozzá. Egyszer csak a búvár elkezd azon morfondírozni, hogy a cső korlátozza a mozgási szabadságát. Hogy nyugodtan bármilyen irányba messzebb juthasson, elvágja a csövet. További sorsa teljesen nyilvánvaló.
Keresztény felfogásban a jó: Istennek az emberről és a világról való elgondolásának teljesítése; a rossz pedig: Isten akaratától való eltérés. Az Istentől történt elszakadás megnyomorította az ember erkölcsi természetét. Minden lelki jellemvonása, amely kezdetben a jó megtételére irányult, eltorzult. A bukott emberben a jó keveredik a rosszal. Még ha tudja is, hogy mi a jó, mi Isten akarata, az ember nem képes teljesíteni azt, még a legerősebb törekvés mellett sem. Erről mindenki könnyen meggyőződhet. Elég csupán egy napig megpróbálni felhagyni az emberek jókra és rosszakra való felosztásával (vagyis teljesíteni a „ne ítélj” parancsot). És azonnal világos lesz, hogy képtelenek vagyunk rá. Beteg természetünk akadályozza jó törekvéseink megvalósítását. Ha Krisztus az embereknek a parancsokat egyszerűen mint a jó formális ismeretét adta volna meg, az hihetetlenül kegyetlen dolog lett volna. A parancsok akkor a bukott ember számára áthatolhatatlan falat képeztek volna. De az Úr segítséget ígért mindenkinek, aki elhatározza, hogy a parancsolatai szerint akar élni: „És íme én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. Ezt a jó cselekvésében való isteni segítséget a keresztények Kegyelemnek nevezik. És egyetlen általuk véghezvitt jócselekedetet sem tulajdonítanak saját maguknak. A keresztények számára minden jó forrása Isten, Aki azt mondta: „Maradjatok én bennem és én is ti bennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szőlőtőkén marad; akképpen ti sem, hanemha én bennem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki én bennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Jn 15,4–5). Az embernek csak akarati elhatározást kell tenni, hogy teljesíti a Parancsolatokat. Az erőt azok teljesítéséhez Isten adja meg. Az ember és Isten ilyen együttműködését az üdvösségben a teológia „szinergiának” nevezi. Az a gondolat, hogy a keresztények a jót a jutalom reményében teszik, csak abban merülhet fel, aki nem ismeri Krisztus szavait: „Ha mindazokat megcselekedtétek, amik néktek parancsoltattak, mondjátok, hogy: haszontalan szolgák vagyunk; mert amit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük” (Lk 17,10).
Az egyház – kórház. Ebben a kórházban az orvos – Krisztus. A keresztények pedig olyan betegek, akik igyekeznek pontosan megtartani az orvos előírásait. A gyógyulást bizonyos értelemben valóban tekinthetjük jutalomnak a terápiában való részvétel elhatározásáért.
A legsúlyosabb betegség
Tertullianus írta, hogy az emberi lélek természete szerint keresztény. Hiszen Isten saját képmására teremtette meg az embert. Ezért a jó cselekvésére való törekvés minden ember természetes tulajdonsága és igénye, függetlenül vallási meggyőződésétől. Ez az az erkölcsi törvény az emberben, amelyet olyannyira csodált Immanuel Kant. Nagyon sok olyan ember van, aki igyekszik követni a jó ezen természetes törvényét. Isten képmásának megsérülése ellenére az ember féltve őrzi önmagában a természetes jó szilánkjait, ösztönösen érezve, hogy ez a legértékesebb tulajdona. Krisztus azt mondja: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön én hozzám, és igyék” (Jn 7,37). Ezt a jó szomjúhozásáról, az igazságra mint a legfőbb jóra, való törekvésről mondja. Azoknak pedig, akik a jót önmagáért a jóért cselekszik, az Úr feltétlenül feltárja magát. Hogy elfogadja-e az ember Krisztust mint Megváltóját, vagy pedig elégségesnek tartja a maga számára, hogy egyszerűen teljesíti a parancsolatait, mint az etikai tanítások sokaságának egyikét – ez már minden ember személyes választásának kérdése, legyen akár jó, akár rossz. De ha az ember Krisztust Istennek tartja, és mégis saját erényei érdemeként reménykedik az üdvösségben, akkor valóságosan kockáztatja, hogy kívül marad az üdvösségen, még ha az Egyház tagjának tartja is magát. Mert az emberi lélek legsúlyosabb betegsége – a saját egészségességében való bizonyosság. 2010. május 26. |
vissza