Lefebvre érsek mondta, hogy a muzulmánokkal és az ortodox zsidókkal sokkal jobban megértik egymást, mint a „hivatalos” és a modernista katolikusokkal, mert aki biztos az igazában, az nem áll oda arról vitatkozni. Következésképpen konfliktusokba sem keveredik olyanokkal, akik nem abban hisznek, amiben ő. Az a vallás, melynek meggyőződése, hogy ő az egyetlen igaz vallás, nem tartja fontosnak, hogy állandóan a saját igazát bizonygassa, se a meggyőződéssel más hitet vallóknak, se a „tévelygőknek” – hacsak nem misszionálni akar, de ezt az esetet itt most nincs szándékom tárgyalni. A mindennapi életben kifejezett felüdülést jelent, ha például a tradicionalista katolikus olyan emberrel beszélget, aki nem akar vele vitatkozni, mert saját maga is meggyőződéssel vall valami más hitet. Ilyenkor barátian, nyugodt hangnemben lehet az élet egyéb – erkölcsöt, hitet nem érintő –, vagyis általában gyakorlati dolgairól tárgyalni. De ez csak ritkán fordul elő. Egy tradicionalista katolikus ugyanis csaknem mindenki számára „botrányt” vagy „balgaságot” jelent (lásd: 1 Kor 1,22). De leginkább kihívást. Puszta léte ingerli az embereket, mert felkelti bennük a rossz lelkiismeretet.      Ezt egy 20 éves fiatalember, aki előbb közönyösből modernista, majd modernistából – saját erejéből, természetesen Isten kegyelméből – tradicionalista katolikus lett, és akiben még nagyon élénken élnek saját modernista emlékei (az az érzület is, ami őt ezen időszakában eltöltötte), így fogalmazott meg: „Hogy miért olvassák mégis a modernisták ezt a honlapot? Véleményem szerint azért, mert kínozza őket a lelkiismeretük. A harcos protestánsok azért akarnak minél több embert a maguk pártjára állítani, a liberálisok azért akarják törvénybe iktatni a homoszexuálisok »házasságát«, mert annyira kínozza őket a tudatuk alatt a lelkiismeretük, hogy úgy érzik, ezt csak úgy tudják elviselni, ha körülöttük mindenki tűzön-vízen keresztül vallja az igazukat. Vagyis azt akarják, hogy mindenki elhiggye és mondja nekik, hogy jó, amit tesznek, mert ha nem mondják ezt nekik, abba belepusztulnának.” A mai világban élő ember értetlenül és felkészületlenül áll az előtt a tény előtt, hogy az emberek láthatólag nem képesek logikusan gondolkozni. Annyira belénk ivódott az a tétel, hogy az ember felvilágosult, eszes lény, hogy még tradicionalista katolikusként is nehezen fogjuk fel, ez nincs mindig így. A Bibliában az áll (több helyen is), hogy Isten az Őt elhagyóknak büntetésül elveszi látását, hallását, értelmét (lásd: Iz 6,9-10; Mt 13,12-15; Lk 8,9-10; Mk 4,11-12: „Nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek”).      Szent Bonaventura ugyanezt az igazságot így fogalmazta meg: „Mindenekelőtt tudnod kell, hogy az isteni megváltás jótéteménye annál világosabban tűnik szemedbe, minél tökéletesebben lemosta értelmed homályát a bűnbánat vize. A bűn ugyanis – Szent Ágoston szerint – olyan »sötétség, amely az értelmet megzavarja és a belső embert egészen homályba takarja«. Éppen azért, minél mélyebb homályba burkolhatja ez a sötétség szemlélődő tekintetünket, annál gondosabban és állhatatosabban kell mosogatnunk a bűnbánat könnyeivel lelki szemünket.” (Szent Bonaventura: Beszélgetek a lelkemmel) Vagyis ha valaki bűnt követ el, akkor erre Isten egyik válasza az, hogy értelmi képességét elhomályosítja. És amíg nem tér meg (amíg „nem mossa le a bűnbánat vize”), addig ez a homály nem szűnik meg, és ami még ennél is rosszabb, minden egyes újabb elkövetett bűnnel fokozódik. Ez pedig a bűnbánat, igazi, a kiinduló pontra való határozott visszatérés nélkül odáig fajulhat, hogy az ember gyakorlatilag elveszti józan ítélőképességét, „józan paraszti eszét”.      Mindez a mindennapokban abban nyilvánul meg, hogy a legegyszerűbb, legkézenfoghatóbb igazságot, tényt sem képes már felismerni. Nemrégen levelet kaptam, melyet olyan valaki küldött, aki évek óta olvassa mind ezt, mind (korábban) a másik (Gergely atya) tradicionalista honlapot. Ezt írta: „Számomra, és még sokak számára” elfogadhatatlan például az a „kijelentés, amely többször elhangzott a fórumon, hogy a jelenlegi érvényben lévő miserítus nem érvényes”. (A mondat közepén levő, nem idézőjelben álló szövegen alakítottam egy kicsit, kizárólag azért, hogy egyáltalán ne legyen felismerhető a levél írója.)      Nos, ez annyira szép példája a címben szereplő állításnak, hogy rendelni sem lehetett volna ennél jobbat. Az én válaszom így hangzott: „Se időm, se kedvem, se most már erőm sincs a fölösleges eszmecserékre, hiszen az égvilágon sehova sem vezetnek. Hogy mennyire meddők ezek, a napnál is világosabban bizonyítja azon állítása, miszerint mi valaha is azt mondtuk volna, hogy az új mise érvénytelen. Ezerszer, százezerszer megírtuk, hogy – ahogy Lefebvre érsek mondta szintén legalább ezerszer – az új mise érvényes ugyan, de rossz és Istennek nem tetsző. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy ha valaki olvas valamit, akkor miért olvas mindig »mellé«? És ez csak arra jó, hogy bennem erősítse azt a véleményt, hogy teljesen fölösleges a másik oldallal mindenféle kapcsolat.” Úgy gondolom, egy ilyen válasz után, ha értelme lenne az ilyesfajta levélváltásoknak, egyfajta elnézés-félének kellett volna jönnie. Például így: „Igen, elnézést, tényleg így mondták, csak …” Ha ilyen válasz jön, az ember még elgondolkozhatna, hogy talán nem kellene félbehagynia a diskurzust. De nem, nem ez jött, hanem emez: „Ha Istennek nem tetsző az új miserítus – ezt persze miből állapította meg az érsek úr? – akkor hogy lehet, hogy ezrek és tízezrek élnek belőle, kapnak sokat tőle napról napra és hétről hétre? Az igazi gondom nem ez, hanem az, hogy a fórumon egyrészt olyan emberről mondanak lesújtó véleményt, aki nem tud védekezni, és sokszor név nélkül beír véleményeket, amelyek ilyen módon csak hangulatkeltésre alkalmasak. És leginkább ez akadályoz bármiféle párbeszédet. És az a közösség, amely nem hajlandó a párbeszédre, ki van téve a szektásodás veszélyének. Ugyanis a szektásodás abból indul, hogy csak nekem lehet igazam, csak úgy jó, ahogy én látom.” A válasz tartalmát először figyelmen kívül hagyva, a levélíró ezeket állította:      1) ahol rajtakapták, hogy valótlant állít, azt gyorsan (ahogy Molnár Tamás írja hasonló esetekre) meg-nem-történtté tette, illetve elbagatellizálta;      2) elkezdte saját véleményét ecsetelni;      3) újabb mellé-olvasásról tett tanúbizonyságot, ezerszer tisztázott dologgal jött elő;      4) utolsó állítása szerint például a katolikus Egyház is szekta, hiszen a katolikus Egyház azt mondta csaknem kétezer évig, azaz a zsinatig, hogy ő az egyetlen valódi, Krisztus alapította Egyház, azaz egyedül nála az igazság, ezért nem folytatott más vallással párbeszédet. (Mielőtt eredeti gondolatmenetemet folytatnám, egy kis kitérő, reagálás a levélíró első mondatára: furcsa rövidlátás kell ahhoz, hogy valaki ne vegye észre azt a nagymértékű hitehagyást, ami elsősorban az új miserítus hatására következett be – igaza van abban, hogy sokan „élnek” belőle, éppen ezért ilyen nagy és kiterjedt a „mérgezés”.) Visszatérve a mondandómhoz: Mind a fórumon, mind a honlapon többször kifejtettem, legutóbb „A honlap fóruma tudatosan elveti a liberalizmus egyik alapdogmáját” című cikkemben – (melyben ilyen mondatok szerepeltek: „Ez a fórum nem a hagyományos katolikus tanítással ellenkező vélemények megnyilatkozási, hanem olyan emberek hozzászólásainak, információ-cseréjének a helye, akik vagy már döntöttek az igaz katolikus tanítás mellett, vagy jó szándékúan keresik az igazságot, és ezért tanulni, tájékozódni szeretnének. – Tehát ez a honlap és vele a fórum a hagyományos katolikus tanítást képviseli. Csak e tanítás alapelemeit elfogadóknak ad megnyilvánulási teret”) –, hogy ez a honlap és fóruma nem hajlandó vitát folytatni a másképp gondolkodókkal. És több tucat cikk szól arról, hogy a különböző meggyőződésű emberek, „egyházak”, közösségek közötti párbeszédet különösképpen elvetjük.      Csakis ennek a párbeszédnek a teljes értelmetlenségét húzzák alá ezért a levélíró kifogásai: minek a párbeszéd, ha egyszer a leírt szavakat, mondatokat sem érti vagy érti, de a maga részéről szektásnak tartja? Teheti, de akkor miért kell a saját véleményét, elvárását másoktól számon kérni? Ami pedig azt a vádját illeti, hogy én gyakran idézek olyanoktól, akik nem tudnak védekezni („olyan emberről mondanak lesújtó véleményt, aki nem tud védekezni, és sokszor név nélkül beír véleményeket, amelyek ilyen módon csak hangulatkeltésre alkalmasak”). Nos, a katolikus Egyház Tanítóhivatala, amikor indexre tesz egy művet, kizárólag magáról a leírt mondatokról alkot véleményt, és nem érdekli az író szándéka, véleménye, jelleme. Hiába kérik sokszor, hogy hallgassák meg a szerzőt, a válasz nemleges: ők nem a személyt, hanem a művet vetik el, és ha a mű elvetésre méltó, akkor egyáltalán nem érdekli őket, hogy az milyen szándékkal lett lejegyezve.      Bár én nem vagyok „intézmény”, semmilyen funkcióval nem rendelkezem, de ezért a honlapért én vagyok felelős, és itt én határozom meg, hogy mi az, ami a honlap szellemiségébe beleillik, és mi az, ami nem. Persze ezt nem kényem-kedvem szerint teszem, hanem a katolikus Egyház kétezer éves tanítása alapján, vagyis az az a zsinórmérték, amihez a honlap szigorúan tartja magát. Ezt pedig – ahogy szintén már többször megírtam – állandóan ellenőriztetem nálam képzettebb katolikus illetékesekkel.      Aki ezt a tanítást képviseli, vagy legalábbis nem tagadja, az minden további nélkül megszólalhat itt, és elmondhatja véleményét. Aki viszont nem, annak se a véleménye, se a tanítása, se az oktatása, se a válasza, szóval egyáltalán semmilyen szellemi megnyilatkozása nem tartozik erre a honlapra. Így tehát már két ok is van, ami miatt itt egy párbeszéd, egy „védekezés” értelmetlen és lehetetlen. Mert magát a párbeszédet, mint ilyet nem fogadja el ez a honlap, és mert a más szellemiségű, meggyőződésű írások szerzőinek „védekezése” értelmét veszti, hiszen, amit leírtak, annak objektív tartalmán, helyességén vagy helytelenségén a leírók szándéka semmilyen formában nem változtat. Feltételezem, hogy a fentiekben idézett levél írója most is meg fog keresni „panaszával”. Ezért már most jelzem neki, hogy nem írtam ki a nevét, vigyáztam, hogy semmilyen utalásból ne lehessen ráismerni személyére. És nem a személyét bíráltam, nem arról mondtam véleményt, hanem csakis arról, amit leírt. 2010. április 27.