Lefebvre érsek mondta, hogy a muzulmánokkal és az ortodox zsidókkal sokkal jobban megértik egymást, mint a „hivatalos” és a modernista katolikusokkal, mert aki biztos az igazában, az nem áll oda arról vitatkozni. Következésképpen konfliktusokba sem keveredik olyanokkal, akik nem abban hisznek, amiben ő. Az a vallás, melynek meggyőződése, hogy ő az egyetlen igaz vallás, nem tartja fontosnak, hogy állandóan a saját igazát bizonygassa, se a meggyőződéssel más hitet vallóknak, se a „tévelygőknek” – hacsak nem misszionálni akar, de ezt az esetet itt most nincs szándékom tárgyalni. A mindennapi életben kifejezett felüdülést jelent, ha például a tradicionalista katolikus olyan emberrel beszélget, aki nem akar vele vitatkozni, mert saját maga is meggyőződéssel vall valami más hitet. Ilyenkor barátian, nyugodt hangnemben lehet az élet egyéb – erkölcsöt, hitet nem érintő –, vagyis általában gyakorlati dolgairól tárgyalni.
De ez csak ritkán fordul elő. Egy tradicionalista katolikus ugyanis csaknem mindenki számára „botrányt” vagy „balgaságot” jelent (lásd: 1 Kor 1,22). De leginkább kihívást. Puszta léte ingerli az embereket, mert felkelti bennük a rossz lelkiismeretet.
A mai világban élő ember értetlenül és felkészületlenül áll az előtt a tény előtt, hogy az emberek láthatólag nem képesek logikusan gondolkozni. Annyira belénk ivódott az a tétel, hogy az ember felvilágosult, eszes lény, hogy még tradicionalista katolikusként is nehezen fogjuk fel, ez nincs mindig így. A Bibliában az áll (több helyen is), hogy Isten az Őt elhagyóknak büntetésül elveszi látását, hallását, értelmét (lásd: Iz 6,9-10; Mt 13,12-15; Lk 8,9-10; Mk 4,11-12: „Nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek”).
Vagyis ha valaki bűnt követ el, akkor erre Isten egyik válasza az, hogy értelmi képességét elhomályosítja. És amíg nem tér meg (amíg „nem mossa le a bűnbánat vize”), addig ez a homály nem szűnik meg, és ami még ennél is rosszabb, minden egyes újabb elkövetett bűnnel fokozódik. Ez pedig a bűnbánat, igazi, a kiinduló pontra való határozott visszatérés nélkül odáig fajulhat, hogy az ember gyakorlatilag elveszti józan ítélőképességét, „józan paraszti eszét”.
Nemrégen levelet kaptam, melyet olyan valaki küldött, aki évek óta olvassa mind ezt, mind (korábban) a másik (Gergely atya) tradicionalista honlapot. Ezt írta: „Számomra, és még sokak számára” elfogadhatatlan például az a „kijelentés, amely többször elhangzott a fórumon, hogy a jelenlegi érvényben lévő miserítus nem érvényes”. (A mondat közepén levő, nem idézőjelben álló szövegen alakítottam egy kicsit, kizárólag azért, hogy egyáltalán ne legyen felismerhető a levél írója.) Úgy gondolom, egy ilyen válasz után, ha értelme lenne az ilyesfajta levélváltásoknak, egyfajta elnézés-félének kellett volna jönnie. Például így: „Igen, elnézést, tényleg így mondták, csak …” Ha ilyen válasz jön, az ember még elgondolkozhatna, hogy talán nem kellene félbehagynia a diskurzust. De nem, nem ez jött, hanem emez: „Ha Istennek nem tetsző az új miserítus – ezt persze miből állapította meg az érsek úr? – akkor hogy lehet, hogy ezrek és tízezrek élnek belőle, kapnak sokat tőle napról napra és hétről hétre? Az igazi gondom nem ez, hanem az, hogy a fórumon egyrészt olyan emberről mondanak lesújtó véleményt, aki nem tud védekezni, és sokszor név nélkül beír véleményeket, amelyek ilyen módon csak hangulatkeltésre alkalmasak. És leginkább ez akadályoz bármiféle párbeszédet. És az a közösség, amely nem hajlandó a párbeszédre, ki van téve a szektásodás veszélyének. Ugyanis a szektásodás abból indul, hogy csak nekem lehet igazam, csak úgy jó, ahogy én látom.”
A válasz tartalmát először figyelmen kívül hagyva, a levélíró ezeket állította: (Mielőtt eredeti gondolatmenetemet folytatnám, egy kis kitérő, reagálás a levélíró első mondatára: furcsa rövidlátás kell ahhoz, hogy valaki ne vegye észre azt a nagymértékű hitehagyást, ami elsősorban az új miserítus hatására következett be – igaza van abban, hogy sokan „élnek” belőle, éppen ezért ilyen nagy és kiterjedt a „mérgezés”.)
Visszatérve a mondandómhoz: Mind a fórumon, mind a honlapon többször kifejtettem, legutóbb „A honlap fóruma tudatosan elveti a liberalizmus egyik alapdogmáját” című cikkemben – (melyben ilyen mondatok szerepeltek: „Ez a fórum nem a hagyományos katolikus tanítással ellenkező vélemények megnyilatkozási, hanem olyan emberek hozzászólásainak, információ-cseréjének a helye, akik vagy már döntöttek az igaz katolikus tanítás mellett, vagy jó szándékúan keresik az igazságot, és ezért tanulni, tájékozódni szeretnének. – Tehát ez a honlap és vele a fórum a hagyományos katolikus tanítást képviseli. Csak e tanítás alapelemeit elfogadóknak ad megnyilvánulási teret”) –, hogy ez a honlap és fóruma nem hajlandó vitát folytatni a másképp gondolkodókkal. És több tucat cikk szól arról, hogy a különböző meggyőződésű emberek, „egyházak”, közösségek közötti párbeszédet különösképpen elvetjük.
Ami pedig azt a vádját illeti, hogy én gyakran idézek olyanoktól, akik nem tudnak védekezni („olyan emberről mondanak lesújtó véleményt, aki nem tud védekezni, és sokszor név nélkül beír véleményeket, amelyek ilyen módon csak hangulatkeltésre alkalmasak”). Nos, a katolikus Egyház Tanítóhivatala, amikor indexre tesz egy művet, kizárólag magáról a leírt mondatokról alkot véleményt, és nem érdekli az író szándéka, véleménye, jelleme. Hiába kérik sokszor, hogy hallgassák meg a szerzőt, a válasz nemleges: ők nem a személyt, hanem a művet vetik el, és ha a mű elvetésre méltó, akkor egyáltalán nem érdekli őket, hogy az milyen szándékkal lett lejegyezve. Feltételezem, hogy a fentiekben idézett levél írója most is meg fog keresni „panaszával”. Ezért már most jelzem neki, hogy nem írtam ki a nevét, vigyáztam, hogy semmilyen utalásból ne lehessen ráismerni személyére. És nem a személyét bíráltam, nem arról mondtam véleményt, hanem csakis arról, amit leírt. 2010. április 27. |
vissza