„Szent Margit Lap” – e név nemcsak e honlap egyik fiókjának neve, hanem egy havonta megjelenő kis füzetéé is volt, mely 1995 decemberétől kezdve 2009 áprilisáig (összesen 155 szám) minden nehézség ellenére csaknem 14 éven át tett bizonyságot arról, hogy Magyarországon létezik olyan katolikus közösség, mely a kétezer éves Egyház tanításához és liturgiájához ragaszkodik, a szentmiseáldozatot annak igaz, katolikus formájában ünnepli.
A Lap története már akkor elkezdődött, amikor tagja lettem e közösségnek. A „tradicionalistákhoz” való csatlakozásomat az „Óda a szellemhez, avagy az emberiség védelmében” című könyvem megjelenése, illetve az e könyv körül az egyháziak részéről mutatkozó számomra igen furcsa fogadtatás előzte meg.
Levelemre postafordultával jött a válasz: az író titkára küldte, aki beszámolt róla, hogy Frossard kórházban fekszik, de ahogy felgyógyul, megválaszolja kérdéseimet. További levél nem jött – biztos voltam benne, hogy Frossard meghalt, ez később be is bizonyosodott –, így hát teljes bizonytalanságban tovább kerestem, kutattam az igazság után. Így adódott, hogy eljutottam Altöttingbe, ahol nem a kegytemplomban, hanem a plébánia-templomban, kezemben Konnersreuthi Neumann Terézről szóló kis füzetecskével, egy idegen nő falnak mondott monológjából szépen sorjában megkaptam a francia írónak küldött kérdéseimre a választ. És azt a felvilágosítást is, hogy tapasztalatommal nem állok egyedül, van olyan közösség, nem is olyan messze, mely ezt az ellentmondást szintén felfedezte és abból a szükséges következtetéseket levonta.
Ez 1995. március 4-én és 5-én volt. Mint minden ember, aki kincsre talál, én is megpróbáltam minden szóbajöhető ismerősömet elvinni a misére, meggyőzni az igazságról, a Szent X. Pius Papi Közösség írásaival, könyveivel a „jó és keskeny” útra téríteni. (Érdekes módon, csak olyanoknál találtam meghallgatásra, akiknél, mint utóbb kiderült, nem kellett volna.) Tele voltam – mint a többség – az örömhír hirdetésének vágyával, de elég hamar rá kellett jönnöm, hogy hiába: az emberek nem kedvelik a „keskeny, kényelmetlen” utat. A Lapnak eleinte nem volt nagy sikere, hiszen senki nem propagálta, így az elején, bár mindig is ingyenes volt, sok példány nem fogyott belőle. Nem állítom, hogy jól esett, de csináltam tovább (eleinte 24 oldalas volt, és mindig járt hozzá valamilyen plusz irat), mert úgy véltem, nem az embereknek, hanem Istennek tartozom e munkával, és ezért addig csinálom, amíg Ő akarja, vagyis erőt, lehetőséget ad hozzá. Idővel a hívek is elfogadták, várták, számítottak rá, már nem csak Istennek, de nekik is dolgoztam.
Egészen idén tavaszig. Ekkor magánéletemben olyan változás állt be, mely gyakorlatilag lehetetlenné tette a Szent Margit Lap készítését. Időm java részét külhonban kell töltenem, ahol internet van, de nyomtatott sajtó megadott időben és Magyarországon való kibocsátása nem lehetséges. Mint oly sokszor az életemben, Isten kész helyzet elé állított, így közölte akaratát, és csak a helyzet, vagyis az Ő akarata elfogadása után, és csakis ezután fűzött magyarázatot hozzá.
Az aposztata pap, Hagemann Frigyes, aki az 1970-es évek elején másfél évig ült börtönben az ifjúsággal való tiltott foglalkozás miatt, élénken tiltakozott az „elitnevelés” vádja ellen. (Jellemző a magyarországi katolicizmus helyzetére, hogy egy aposztata és egy eretnek pap az aktuális mártírja!) Én viszont a tradicionális katolikusokat mindig elitnek képzeltem és tartottam, miközben elitség alatt nem a velünk született jó tulajdonságokat, hanem hitünknek képességeinkhez mérten legjobb, legalázatosabb gyakorlását, a mindennapokban való legáldozatkészebb megélését értem. Már a kezdetektől ez volt a véleményem, de Robert Mäder atya, a honlapon most közölni kezdett művének, »Az „egészek”«-nek olvasása végre erőt adott ennek nyilvános megvallására is. Hogy csak néhány példát említsek: Ha a paptól megkívánjuk, hogy reverendát hordjon, és valódi papként viselkedjen, a hívek miért nem járnak katolikushoz illő öltözetben, nem csak a misére, de a mindennapokban is – mintegy tanúságot tevőként –, és miért nem viselkednek mindenütt katolikus módon? Ha katolikusnak nevezi magát valaki, akkor miért engedetlen, miért állít és terjeszt valótlant, viselkedésével miért zavarja rendszeresen mások áhítatát, miért nem teljesíti az elöljáró, a pap határozott utasítását vagy kérését? Miért tekinti semmisnek a pap által kiadott házirendet – nemcsak az újonnan jövő, de az évtizedek óta oda járó is? És mindezért miért nem vonja valaki, vagyis a pap felelősségre az elkövetőket? – És ezek csak a külső, a mindenki számára látható problémák! Az elmúlt vasárnap az atya prédikációjában az önfejűségről és arról prédikált, hogy az Isten akaratát nem elfogadókra milyen bajok várnak. Arról beszélt, mekkora bűn, ha valaki makacsságában értelmes érvek ellenére is kitart saját elképzelése, saját akarata mellett. De jó is lenne, ha beszéde nem talált volna süket fülekre!
„A keresztény áldozatkészségnek valóságos szenvedéllyé kell válnia bennünk. … Nem a sokak, hanem a kevesek, a magányosak felé fordulunk. Az ő feladatuk, hogy a lángot tovább vigyék.” – ezek a mondatok Mäder atya könyvének már lefordított és feltett szövegében találhatóak. Meggyőződésem, hogy minél nagyobb a baj, annál inkább kötelező az áldozatkészség, vagyis az elit-magatartás. Volt egyszer egy Szent Margit Lap. Született 1995 karácsonyán, jobb létre szenderült 2009 áprilisában. Élt csaknem 14 évet, megélt 155 számot. Elhunytáért csak a leghívebb – és internettel nem rendelkező – olvasóitól, Imre és Gyuri bácsitól, Évikétől és Margitkától kérek elnézést. (Utóirat: a 155 szám legtöbb cikke már fent van a honlapon – ha ez nincs is külön jelezve. Azt a néhány cikket, ami kimaradt, lassan pótolom, továbbra is a SZENT MARGIT LAP fiókban.) |
vissza