FÁY DÁVID: Fáj, 1721. január 12.(?) – Lisszabon, Sao Juliano de Barra, 1767. január-február (?)): jezsuita hittérítő, dél-amerikai magyar utazó, néprajzi gyűjtő. Az egyik legismeretebb magyar jezsuita misszionárius, P. Fáy Dávid élete nagy részét a dél-amerikai indián redukciókban töltötte, majd a hatalomraéhes Pombal márki intrikái miatt jezsuita testvéreivel kiűzték a gyarmatokról és Portugáliában élete végéig ártatlanul börtönben sínylődött. Regénynél érdekfeszítőbb, tragédiánál megrázóbb élet indult el az abaújmegyei Fáiból 1721. február 22-én. Ekkor született régi protestáns grófi családból, szüleinek családi birtokán, Fáy Dávid. Nagyapja, Fáy István, mint borsodi alispán, II. Rákóczi Ferencnek volt a híve haláláig: keménykötésű magyar, aki testvérével együtt részt vett a Wesselényi-féle összeesküvésben. Dávid apja is jelentős szerepet vitt az ország életében. Bár erős volt náluk az új valláshoz való ragaszkodás, Dávid apja – egyesek szerint fogságban, míg mások szerint Bellarmin Róbert hitvitázó könyveinek hatása alatt – vallást változtatott és visszatért a katolikus egyházba. Csak felesége, Diószeghy Irma maradt meg mereven a régi hiten. De éppen ez a tény indította Dávidot arra, hogy anyja megtéréséért Isten szolgálatára szentelje életét, mégpedig a dél-amerikai indiánok között. A gyors elhatározást nemsokára tett követte. Alighogy elvégezte a nagyszombati kollégiumban tanulmányait, a jezsuiták bécsi újoncházába kérte felvételét, és miután néhány évig itthon tanított a rend középiskoláiban, a rendfőnöktől a misszióba való kiküldetést kérelmezte. Óhaját azonban gyenge egészsége miatt egyelőre nem akarták teljesíteni. Néhány évig még itthon maradt tehát, a nagyszombati kollégiumban tanított, sőt egy ideig tábori lelkészként is működött, míg végre megkapta a régen várt engedélyt, 1752-ben, hogy végre a távoli missziókba mehet.      Jellemző a Társaság gondolatára, amely teljes közömbösséget követel tagjaitól minden munkára nézve, hogy Fáynak nem mondták meg, hogy hol teljesít majd szolgálatot az Úr előretolt hadseregében. Rendeltetését csak akkor tudta meg közelebbről, amikor Genovában hajóra szálltak.      Érzékeny búcsú előzte meg elutazását, különösen a máshiten maradt édesanyjától búcsúzott el nehezen, de végre mégis győzött a lelkek után érzett vágya és a Krisztus világhódító munkájába való bekapcsolódás lendülete. Miután nagybátyja hatlovas hintóval kísérte el rokonát, a leendő hithirdetőt Budára, elszakadt a régi magyar nemesi kúriától és Bécsen, Karintián, Velencén keresztül Genovába, majd Lisszabonba érkezett, hogy onnan megtegye a nem éppen veszélytelen utat a brazíliai őserdők felé. A brazil őserdőben 46 napi tengeri hajózás után érkezett meg 1753. július 16-án, P. Kayling József, selmecbányai születésű rendtárásával missziós állomáshelyére, a Maranyon vidékére. Őt követte még hazájából P. Kaylingon kívül a báró Szluhák családjából való P. Szluha János, akinek fontos része volt a Maranyon kikutatásában, mert ő állította össze a hatalmas folyam első pontosabb térképét. Majd később vele dolgozott a szlavóniai Kotorból (Kotoriba) való P. Szentmártonyi Ignác, aki mint udvari matematikus és földrajztudós működött a dél-amerikai misszióban és később osztozott Fáyval a tragikus számkivetésben. Egész kis magyar kolónia verődött tehát össze az indiánok őserdeiben és törte azt az ugart, melynek felszántására az Isten elhívta őket. Itt az Amazonas torkolata vidékén, a brazíliai Maranhao állam területén áldozta fel életét a magyar Fáy a lelkekért és édesanyja megtéréséért.      Nem volt ez könnyű munka, annak ellenére, hogy mikor Fáy Brazíliába ért, már a szomszédos államokban, Uruguayban és Paraguayban nagyszerű eredményeket ért el rendtársainak térítő munkája. Ekkor már kialakult az a sajátos térítő munkastílus, melyet először ugyan ferencesek és dominikánusok kezdeményeztek, de a jezsuiták virágoztattak fel néhány évtizeddel később: a redukciók megalakításával.      A redukciók, zárt keresztény indián telepek, az újabbkori civilizációs és evangélium terjesztő törekvések legfigyelemreméltóbb kísérletei voltak. Még azok is, akik nem lelkesedtek a rendért, mint Voltaire, Diderot, Montesquieu és Gothe a csodálkozás hangján nyilatkoztak ezeknek a kísérleteknek a nagyvonalúságáról. A redukciók a spanyol gyarmatosító rendszerrel szemben parancsoló szükség folytán keletkeztek. Bár a spanyol királyok elvi elgondolása a gyarmatosításról nem volt visszataszító, ők az elfoglalt területeket gyarmatos földbirtokosokkal és misszionáriusokkal akarták a keresztény kultúra színhelyeivé tenni, azonban a gyarmatosok kapzsisága csakhamar ellentétet váltott ki köztük és az igehirdető misszionáriusok között, és a bennszülöttek gyűlöletét vonta a fehérekre. A királyi rendeletek mindig a hithirdetőknek adtak igazat, hiszen azt sürgették, hogy a bennszülöttekkel jól kell bánni, mert azoknak éppen olyan emberi jogaik vannak, mint az európaiaknak, valójában azonban az egész gyarmatosító rendszer egyet jelentett a bennszülöttek kizsákmányolásával. Ez a hithirdetés munkáját is nagyon hátráltatta. Természetes, hogy az indiánok bizonyos bizalmatlansággal fogadtak mindent, ami a fehérek országából jön, és nem voltak hajlandók befogadni olyan térítőket, akik kereszttel a kezükben álltak eléjük, de honfitársaik azután rabszolgasorba sodorták őket. A jezsuita misszionáriusok – Acquaviva generális utasítására és a spanyol korona legnagyobb örömére – új módszerhez folyamodtak: a megtért indiánokat külön községekbe telepítették le. Ezeket a keresztény indiánokat kivették a földesúri jobbágyszolgálat kötelezettsége alól és csak az adózási és katonáskodási kötelességeket rótták ki rájuk. A telepek létrehozása természetesen roppant nehezen ment, mert a megvadult indiánok nem egy hithirdetőt sebeztek halálra, amikor kunyhóikhoz közeledni merészelt. A jezsuita rendnek nem kevesebb, mint 29 tagja ontotta vérét a kemény úttörő munkában. De a sok áldozatnak meglett az eredménye. Egymás után létesültek a keresztény gyarmatosítás mintaművei. 1610-ban a Paraná mentén megalakult az első keresztény falu San Ignazio néven és tizenöt év múlva már 14 redukció állt a nagy folyók mentén kb. 100 ezer indiánnal. A redukciók élete minden szempontból eszményi volt. Egységes terv szerint épültek, templommal, főtérrel, özvegyek házával, kórházzal, rendezett utcákban szétosztott cseréptetős házakkal. A föld és minden ház a közösség tulajdona volt, de használatra kisorsolták a családfők között. A redukciók gazdaságát olyan kitűnően megszervezték, hogy az indián telepek mezőgazdasági terményei mennyiség és minőség szempontjából messze felülmúlták a spanyol gyarmatosokét. Az ipar területén a nemrég még a vad indiánok a rendszeres és ügyes nevelés folytán elsőrendű előremenetelt tanúsítottak. Nemcsak ácsok, kőművesek, kovácsok voltak köztük, hanem harangöntők, szobrászok, festők, könyvkötők, nyomdászok és iparművészek is. Az iskolaügy is magas színvonalat ért el. Nem hiányoztak a népiskolákon kívül a középiskolák sem, sőt némelyik missziónak főiskolája is volt. Ilyen rendkívül érdekes, széles munkaterület várt Fáyra, mikor az őserdők szélére érkezett. Már Brazíliában is volt néhány megszervezett keresztény telep, de itt a redukciós gyarmatosítás még gyermekcipőben járt egyrészt a misszionáriusok csekély száma, másrészt a nehéz terület miatt.      A megérkezés után, augusztus végén kapta meg első munkakörét P. Fáy, amely a bardados nemzetséghez küldte őt. A bardados indiánok – amint később egy összefoglaló levelében édesanyjának megírta – 20 éve jöttek ki az erdőből, „de még most is rettenetesek és a vadságot alig vetik le, kiváltképpen az asszonyok”.      Elgondolhatjuk, hogy milyen kemény munkába került az indiánok megszelídítése és letelepítése! De Fáynak, úgy látszik egész jelleme, kedvessége nagyon megtetszett nekik. Mindenhol hamar feltalálta magát, könnyen megtanulta nyelvüket és a legvadabb törzseket is leszerelte szeretetével. Azért rimánkodott mindig a rendfőnöknél leveleiben, hogy „minél sanyarúbb missziója van, oda méltóztassék engem küldeni.” A térítés nehéz munkáját érdekes élmények fűszerezték. Egy alkalommal, amikor a provinciális először misézett az új telepen és tolmáccsal Fáy hívei közé ment süveggel a fején, a nép furcsa fogadtatásban részesítette. „Nosza, a nép csodálni kezdte a süveget – írta haza levelében – P. Provinciálishoz mentek, a süveget a fejéről nagy gonddal levették és fejükre téve egymásután mind férfiak, mind asszonyok nevetni, kacagni, örvendezni kezdtek a süvegnek. P. Provinciális, hogy fejét oltalmazza a verőfénytől, mely itt igen ártalmas, keszkenőjét tette a fejére. De ez is megtetszett a bardadosoknak, azért amit a süveggel, azt cselekedték a keszkenővel is. Mit kellett csinálni? Mindkettőt nekik ajándékozta a P. Provinciális.”      Mindenen erőt vett P. Fáy erős magyar természete és a jezsuita aszkézisben képzett egyénisége. Sem a forróégövi klíma, sem a hangulatban és magatartásban változó indiánok nem tudták kedvét szegni. Rendtársa és régi jóbarátja, a mainzi származású P. Eckart Anzelm feljegyezte róla, hogy lángbuzgalmában fáradhatatlanul járt-kelt az indiánok között és iparkodott őket a letelepedésre és a keresztség felvételére bírni. Fáradozásait szép siker koronázta: a Pináré folyó partján, Carara közelében – olyan területén, ahol nem egy rendtársa nem tudott boldogulni – keresztény telepet létesített az amanajoz indiánok között, amely Eckart szerint „az egész Amazonas vidékén elismerten a legszebb keresztény telep lett”. Hazájától elszakadt, mert teljes lélekkel szentelte magát új munkakörének, de nem feledkezett meg róla teljesen. Levelei, melyeket rokonainak és főképpen édesanyjának írt, tele vannak a hazafiúi és gyermeki szeretet meleg ragaszkodásával és boldog emlékeivel. Leírja hosszan munkáját, a főbb eseményeket és nem hallgatja el azokat az áldozatokat sem, melyeket anyja megtéréséért hozott. Áldozatának meg is lett az eredménye. Még ki sem ért az őserdők rengetegébe, édesanyja itthon követte férjének és fiának a vallását. Fáy ezt az örvendetes hírt csak Maranyonban tudta meg 1754-ben, mégpedig egyszerre két levélből, a Fáyakkal rokon P. Melczer Mihály és P. Tiborcz jezsuiták írásaiból. Így telt az előkelő magyar család gyermekének nagy áldozatokat követelő élete. Szeme előtt látta, hogy a kereszténység magasztos igazságai a megfelelő módszer érvényesítésével milyen könnyen vernek gyökeret a primitív népek lelkében és nagy örömére lehetett, hogy a tegnap még vad törzsek a misszionáriusokban látták atyjukat, tanítójukat, orvosukat és nem utolsó helyen a kizsákmányoló európai hatalmakkal szemben bátor védelmezőjüket. Az utóbbira igen nagy szükség volt! Ki hitte volna, hogy azt a keresztény kultúrát, melyet az európai népek követei emeltek az idegen tájakon áldozatukkal és önfeláldozó szeretetükkel, maguk a keresztény országok fogják néhány éven belül tönkre tenni! Pedig ez következett be. A redukciók pusztulása Már vagy 20 redukcióban élvezhette egész Latin-Amerikában a keresztény hit és tudomány áldásait a nép, amikor egymásután súlyos csapások érték a telepeket. Az egyik megpróbáltatás a brazíliai Sao Paolo állam félelmetes keverék népe, a mesztic-indiánok, vagy másképpen „paulisták” részéről érte őket. Ezek a félelmetes vad törzsek a tupi indiánokkal szövetkezve, rabszolgavadászatot intéztek a redukciók ellen. Bár névleg keresztények voltak, de rosszabbak voltak a vérengző pogányoknál. A perui alkirály, Mancera őrgróf jelentése szerint 13 év alatt nem kevesebb, mint 200 ezer indiánt hurcoltak el rabszolgaságba, hogy vagy saját birtokaikon dolgoztassák vagy másoknak adják el őket. A felforgatók pusztításainak a védtelen redukciók nem tudtak sokáig ellenállni, egyrészt nagy szétszórtságuk, másrészt a hirtelen támadások miatt. Ezekben a pusztításokban 11 virágzó redukció semmisült meg. Egy váratlan fordulat azonban ismét egyenes irányba terelte a misszionáriusok munkáját, amikor a spanyol király engedélyével felfegyverezték az indiánokat és az atyák és segítőtestvérek vezetésével harcba indultak ellenük. Az eredmény az lett, hogy a megszeppent paulisták száz évig nem mertek az indiánokra támadni. Sokkal nagyobb volt azonban a veszedelem, mely a misszionáriusokat az anyaországaikban lábra kapott jezsuita ellenes szellem révén fenyegette. A XVIII. század közepén uralkodó két tényező – a voltaire-i felvilágosodottság mozgalma és a fejedelmi abszolutizmus – mereven szembe találta magát nagy ellenségével, a Jézus Társaságával. Nem mintha a rendnek, akkor külön filozófiája vagy teológiája lett volna, hanem azért, mert ez a társaság összpontosította akkor magában az egyházi erőknek legjelentékenyebb és legéletrevalóbb csoportját. Az anyaországi katedrákon és szószékeken jezsuiták jeleskedtek és a tengerentúli missziók vezetését is ők irányították. Érthető tehát, hogy a folyton erősödő istentelen szellem elsőnek akart végezni a jezsuita renddel. Megindította ellene az azóta már százszor megcáfolt propaganda hadjáratot Európában, és leste az alkalmat, mikor távolíthatja el a távoli missziókból is. A mozgalom egyik legtehetségesebb és legharciasabb képviselője Portugália akkori miniszterelnöke, a gyengekezű I. József király legbennfentesebb tanácsadója, Pombal márki volt. Ő indította el itthon a mindent elsöprő propaganda hadjáratot a rend ellen, és egy kedvező pillanatban lecsapott a brazíliai misszióra is. Először nagy adókkal és folytonos katonáskodással akarta a redukciók munkáját megzavarni. Ez a terve azonban nem sikerült, mert éppen P. Fáy volt az, aki e miatt jelentést tett Lisszabonba, bőven részletezve mindazokat a visszaéléseket és zsarolásokat, amelyekkel derék amanajozait addig is gyötörték. A jezsuita misszió megsemmisítésére kiváló alkalom volt azonban az a körülmény, amely a portugál király és Spanyolország között létrejött 1754-es eseményekkel adódott. Ekkor ugyanis több olyan határ kiigazításban egyeztek meg, melynek következtében 30 ezer indiánnak kellett volna elhagynia a maguk építette redukciókat és egy teljesen vadidegen területre átköltöznie. Az indiánok – a hithirdetők minden csitítása ellenére – fellázadtak az önkényes „telepítési akció” ellen és fegyverrel álltak ellen az erőszakoskodó portugál katonaságnak. Pombal részéről kész volt a vád: a jezsuiták lázítják fel a bennszülöttöket a kormány intézkedései ellen, azért a működésüket kell lehetetlenné tenni. Rágalomhadjáratával megtörte a királyt, aki végre 1759. szeptember 3-án aláírta a jezsuitákat kiűző rendeletet a portugál korona valamennyi államából. Ez az intézkedés nemcsak Portugáliában törvényszerűsítette a rend üldözését, hanem magával hozta a távoli vidékek születő keresztény kultúrájú világának is teljes pusztulását. Néhány év leforgása alatt teljesen „megtisztították” a portugál gyarmatokat a jezsuitáktól.      A jogi kérdések Pombalnak nem okoztak gondot. Senkit sem hallgattak ki, ítéleteket nem hoztak, csak kiadták a parancsot, hogy minden jezsuitát rakjanak hajóra és szállítsák vissza Lisszabonba. Szomorú menet volt ez! Bezsúfolva a hajók mélyeire, étlen-szomjan, a legdurvább bánásmóddal fűszerezve tették meg útjukat. Fáy most is együtt volt barátjával Eckarttal. Az utóbbi vezetett, egészen a tragédia utolsó felvonásáig egy nagyon érdekes és részletes naplót, melyet később nyilvánosságra is hozott a börtönből való kiszabadulása után. Végig kíséri Fáy kálváriáját és nagy meghatottsággal számol be a tetőfokra jutott üldözés részleteiről is. Ebből tudjuk meg, hogy megérkezésük után nemsokára egy röpirat jutott a kezükbe, melyet Pombal terjesztett és szerkesztett, arról számolva be, hogy a brazíliai jezsuiták külön köztársaságot alakítottak (!) a kormánnyal szemben. Ezek a koholt iratok különösen Fáyt emlegették, mint felségsértőt. Fáy megdöbbenve sejtette meg akkor, hogy kimondhatatlan szenvedés lesz a része.      Balsejtelmében nem csalódott. Rossz utakon, távol a városoktól szállították őket egyik helyről a másikra, mindig fegyveres katonák között, míg végre Bragán, Portón keresztül eljutottak velük az almeidai börtönbe. A börtön, amint Eckart leírja, valamikor kaszárnya volt. Az emeletet még abban az időben is katonai célokra használták, csak a földszintet és a pincehelyiségeket alakították át cellákká. A tél kegyetlenül hideg volt Almeidában, még április végén is hó fedte a börtön tornyait. A népesség között az a mondás járta, hogy „Almeidában 9 hónapig van tél, azután három hónapig pokol”. Az élelem és a ruházat, melyet a foglyoknak juttattak olyan rossz volt, hogy néha még az őrök is panaszkodtak miatta. „Egyetlen társaságunk – beszéli Eckart – a nagyszámú patkány volt, mely börtöneinket eltöltötte. Hiába indítottunk 9-10 napon át irtó hadjáratot ellenük, minden fáradságunk kárba veszett, mindig újak jöttek a megöltek helyébe. Semmit sem kíméltek meg, még az olajat és a kanócot is kiették lámpáinkból” Így múlt el az egész tél. Közben kint az országban mind kíméletlenebb módon folyt le a jezsuiták és az Egyház üldözése. Pombal mesterkedései vérpadra juttatták a rend tekintélyes tagját, P. Malagridát, mert Pombal egy röpiratára megsemmisítő cáfolatot írt. Később magával a pápával is szakított a portugál kormány. Jellemző a jezsuiták becsületére és az irántuk táplált általános rokonszenvre, hogy amikor az országból távozó nuncius átlépte a portugál korona határait, azt mondta Pombal kíséretének: „Én vagyok az utolsó jezsuita, akit elűztek Portugáliából.” Hiába keltek az üldözött jezsuiták védelmére a pápán kívül a bíborosok és érsekek emlékiratokkal, amelyeket vagy a francia királyhoz vagy magához a portugál udvarhoz intéztek, minden hiába volt. A Szent Julián erődben 1762. január 28-án Eckart cellájába két tiszt lépett be és felszólították, hogy készüljön az útra. Sokan azt hitték, hogy most véget ér fogságuk, de reményükben nagyot csalódtak. A foglyokat, köztük Fáyt és Eckartot öszvérekre ültették és megindultak velük – ismét úttalan utakon, nehogy a lakosság bántalmazza a foglyok kíséretével megbízott katonaságot – a Szent Julián erőd felé, Lisszabonba. Az erődről az a hír járta, ha Almeida a tisztítóhely, akkor a Szent Julián maga a pokol. Huszonnégy lépcsőn vitték le őket a föld alá, amely egy hosszú, nyirkos folyosót zárt magába, köröskörül koromsötét cellákkal. Egyetlen bútordarab nem volt a cellákban, csak egy deszka, ez volt a foglyok ágya és asztala.      Eckart ötödmagával lakott Fáyval együtt egy cellában. Az új élet körülményeiről Eckart naplója tanúskodik. „A terület, melyen szabadon mozoghattunk, mindössze ötlépésnyi keskeny tér, a lócáktól az ajtóig. Az ajtót kétszeres lakattal és még egy vasléccel zárták el. Ruhánk és kevés fehérneműnk, melyet magunkkal hozhattunk, a képzelhető legrosszabb állapotban volt. Sohasem mostak ránk és így a ruha valósággal lerohadt rólunk. Télen és esős időben a víz a börtön lépcsőjén folyt be, egészen elpuhította lábunk alatt a talajt, úgyhogy nem tudtunk hová állni és ülni többé. A halált valóságos jótéteményként vettük volna.”      A jótétemény valóban egymásután következett be a börtön lakói számára. Egymásután haltak meg a rendtagok, ki tüdőbajban, ki idegösszeroppanásban. Nem ismertek kíméletet irántuk. Megtörtént az, hogy egy rendtag megörült az egyik közös cellában és annyit nem tettek meg, hogy eltávolították volna közülük. Évekig látnia és hallania kellett valamennyinek a szerencsétlen irtózatos kínjait. A rettenetes körülmények felőrölték Fáy egészségét is. 1764 áprilisában betegedett meg először súlyosan és ekkor már kénytelen volt elfogadni azokat az orvosságokat, amelyeket P. Koffler, a tonkini misszió gyógyszertárának egykori vezetője valamiképpen meg tudott szerezni neki. Láz és köhögés gyötörte állandóan, de erős természete átvészelte a bajt. Fáy a gyógyulást rendje fiatal szentjének, Gonzaga Alajos közbenjárásának tulajdonította, és ettől fogva kezdte magát Alajosnak nevezgetni.      A veszély azonban csak látszólag múlt el. 1766-ban újra visszatért a köhögés, láz, bélbaj és a vérköpés. Ekkor már komolyan készült a halálra. Két nappal a halála előtt elmondta barátjának, Eckartnak, hogy bocsánatot kért Szent Ignáctól, amiért olyan lanyha volt a lelki életben, a Társaságban töltött hosszú évek folyamán. 1767. január 11-én este arra kérte Eckartot, hogy még egyszer hintse meg szentelt vízzel. Utána nagy szomjúságát szerette volna enyhíteni, de a vizet nem tudta lenyelni. Éjfél után rabtársai sóhajtani hallották, de mire ágya mellé siettek, Fáy már halott volt. Másnap este temették el a testét a Szent Julián erőd kápolnájában. Csak néhányan kerültek ki élve a földalatti üregekből. Akkor kezdte ugyanis a börtön sötétségét felváltani a napfény, amikor Pombal csillaga letűnt, és akkor derült ki végleg az ég, amikor a meghurcolt Jézus Társaságát 1814. augusztus 7-én VII. Pius ünnepélyesen visszaállította. Pombal bukása Érdemes figyelemmel kísérni azt a gyászos tragédiát, mellyel Pombal élete végződött. Amikor a gyengekezű I. József 1777-ben behunyta szemét, Pombal egész mindenhatóságának egy pillanat alatt vége szakadt.      A nép fellélegzett, sőt a halálát akarta. A népiratok egész sorozata látott napvilágot Pombal ellen, és egyszerre 40 pert indítottak a márki ellen. A hivatalos ítélet teljes igazságot szolgáltatott a jezsuitáknak, mert elismerte, hogy ártatlanul szenvedték a megbélyegző ítéletet. Mindenben Pombal maradt a vesztes, akit végre azzal a szégyenletes büntetéssel illették, hogy száműzték Portugália területéről.      Amikor a száműzetési parancsot megtudta, már beteg volt. Kínos és megszégyenítő betegség gyötörte, fekélyek borították el egész testét, úgyhogy senki sem tudott borzalom nélkül hozzá közeledni. Rettenetes önátkozással az ajkán halt meg 1782-ben. Holtteste sokáig temetetlenül maradt, mert a nép tiltakozott az ellen, hogy Lisszabonban az általa készített fényes mauzóleumba helyezzék le. A ferencesek egy vidéki elhagyott kápolnájában hevert a holttest sokáig, mert lassan megfeledkeztek róla. A Gondviselés úgy akarta, hogy a jezsuiták adják meg a végtisztességet üldözőjüknek. Amikor a Társaság visszaállítása után ismét megnyílt a kapu a jezsuiták előtt Portugáliában, és a visszatérő atyák egy kis csoportjának útja a Pombal holttestét őrző kápolna mellett haladt el, a kis csapat vezetője, P. Josef Delvaux megállította a karavánt, társaival együtt felkereste a rejtett kis kápolnát és ott „praesente cadavere” gyászmisét mondott Pombal lelkiüdvéért. Azután összes rendtársai nevében megáldotta és beszentelte a koporsót. Ez volt a Társaság nemes bosszúja, azért a számtalan halálért és megkínzásért, annyi virágzó portugál, angol és magyar élet megtiprásáért, melyben a rend tagjait részesítette. Azóta Pombal hamvai elporladtak és a sokat üldözött Jézus Társasága bizalommal folytatja útját szerte a világon abban a nyílegyenes vonalban, melyet a rend alapítója mutatott meg előttük az Isten nagyobb dicsősége felé. Fáy Dávidnak és több hőslelkű magyar rendtársának nyomdokán járnak azok a magyar jezsuiták, akik a mostani háborútól megkövetelt nagy áldozatok közepette is tovább fejlesztik a Kínában rájuk bízott missziós területet, a támingi apostoli prefektúrát. (Fáy Dávid atya életét nem minden célzatosság nélkül közlöm. E magyar jezsuita élete gyönyörűen példázza azt, hogy egy pap először katolikus és csak utána hazaszerető. Hogy egy katolikus pap akkor is eredménnyel dolgozhat hazája hitéért, honfitársai üdvéért, ha Isten, azaz felettesei akaratát követve idegenben tesz eleget hivatásának.)