Vihar előtti csönd, vagy a csendes végelgyengülés, illetve agónia állapota?
Írta: B. Élthes Eszter

A 2009. január 21-t követő vihar elmúlt, a média „leszállt” az Egyházról – nem csoda, pár nappal a pápa „mindenkinek gazsuláló” közel-keleti útja előtt nem célszerű a katolikus egyházfőt támadni. Hátha még megharagszik, és nem megy el mindenféle hamis vallás főnökeihez bocsánatot kérni, és őket a katolikus Egyház jóindulatáról biztosítani.

Olyan apróságok felett, hogy a német püspöki konferencia elnöke, Zöllitsch érsek úr a tévé nyilvánossága előtt eretnekséget állít (röviden összefoglalva ezt mondta: „Jézus nem váltott meg bennünket, kereszthalálával nem adott elégtételt bűneinkért, hanem csak megmutatta, hogy a szenvedésben is mellettünk áll, szolidáris velünk”), se a világi média, se a katolikus Egyház illetékesei nem izgatják fel magukat. (Mindössze P. Schmidberger, a Szent X. Pius Papi Közösség németországi főnöke szólította fel az érseket szavainak visszavonására, természetesen hiába.) De azoknak a papoknak, plébánosoknak, espereseknek sem kell szankcióktól tartaniuk, akik szintén a legnagyobb nyilvánosság előtt megvallják házas életüket – se nyugaton, se szép kis hazánkban. Még jól jövedelmező plébánosi helyüket sem kell félteniük, püspökük maga biztosítja őket további zavartalan jövőjükről.

Zöllitsch érsek egyébként azt is mondta, hogy olyan egyházat akar, melyben „reméli, hogy az új tagok is jól érzik magukat”. Ezek után miért kell azon csodálkozni, ha szegény magyar falusi plébánosok nem tudják, mi az az engesztelő szombat (lásd a MAGYARORSZÁG oldal Mekkorák lesznek még az Egyház sebei? című cikkét), mit jelent a bűn, miért van szükség engesztelésre, hogy Jézus azt mondta, hogy aki követni akarja őt, annak hordania kell a keresztjét, ha mind a világ-, mind a hazai egyházban alig akad már valaki, aki a Credo-t komolyan veszi. Hogy úgy készítenek fel elsőáldozásra gyermekeket, hogy a katolikus hit legelemibb igazságait nem hogy nem tanítják meg nekik, de az ellenkezőjét vésik be az agyukba – és mindezt már csaknem két generáció óta!

De ha mindezzel nem foglalkozik a katolikus Egyház, a Vatikán, a pápa, az egyes országok püspökei, akkor vajon mivel töltik az idejüket?

Erre a kérdésre a katolikus internetes sajtó utolsó heteinek cikkeiből a következő részeket lehet idézni:


1.
Mit jelent „elfogadni a II. Vatikáni Zsinatot”?
(forrás: www.kath.net – 2009. április 28.)

A kath.net Robert Spaemann müncheni filozófus írását hozza. A következő idézet ebből való.
     Robert Spaemann azok közé tartozik, akik bár nem kedvelik a modernizmust, de Lefebvre érsek érveit sem fogadják el. Ők azok, akik azt hiszik, hogy „középút” is létezik.

„Teljes egészében elfogadni”, ez a követelés, melyet a többség így fogalmazott meg, köztük a német püspöki konferencia és a vatikáni államtitkárság aláírás nélküli nyilatkozata is, csak azt jelentheti, hogy a zsinat összes határozatát teljes tartalmával feltétel nélkül el kell a Pius Közösségnek ismernie, ha az „Egyházon belülre akar kerülni”. Ez az értelmezés azonban téves. Ha ez így igaz lenne, akkor a mai katolikus teológia-professzorok, de a püspökök nagy részét is ki kellene közösíteni, de legalábbis felfüggeszteni. Hiszen ők egyáltalán nem gondolnak arra, hogy elfogadják a II. Vatikáni Zsinat határozatait. Aki tehát ilyesmit követel, az olyan, mintha üvegházból dobálózna kővel másokra. Már Karl Rahner, hogy csak egyetlen szerzőt említsünk, Kis Zsinati Kompendiumában cenzúrázta azokat a zsinati szövegeket, melyek nem feleltek meg az elképzelésének.
     A következőkben a nyílt engedetlenség néhány példáját – melyek nem csak az Egyház csaknem kétezer éves tradíciójával, de a II. Vatikáni Zsinat kijelentéseivel, követeléseivel is szemben állnak – sorolom fel, melyeket soha senki eddig nem szankcionált.

    1. Elsőnek a hittételek nyílt tagadása: ezek közül legtöbbször ezek tagadása fordul elő: a Szentháromság tana, a Jézus Krisztus istenségéről szóló hittétel, Jézus Krisztus kereszthalálának mint a bűnök engesztelőáldozatának karaktere stb.;
     2. az Egyház üdvszükségességének elismerése;
     3. a cölibátus;
     4. papok számára a mise mindennapos ünneplése;
     5. „Szent Tamás mint mester” elven történő papképzés;
     6. a születésszabályozás kérdése;
     7. a zsinat által meg nem engedett liturgikus újítások, mint pl. a latin és a gregorián ének teljes elhagyása, a népoltár, a kézbe-, állva-áldozás bevezetése stb.


2.
A teológia mint a politika szolgálóleánya
(forrás: www.summorum-pontificum.de – 2009. április 29.)

A katolikus újságok Robert Spaemann fent idézett írását követő napokban sorra hozták a reakciókat. A summorum pontificum először Engelbert Recktenwald pátert idézte a kath-info.de portálon április 25-én megjegyzésként megjelent „Hit- vagy vonalhűség” című cikkéből:

„Ha az Egyházban nem lehetséges tehát egy olyan zsinat bírálata, mely egyetlen dogmatikus határozatot nem hozott, és magát kifejezetten pasztorálisnak nevezte, akkor az teljesen nyilvánvaló, hogy nem azért, mert a hit forog kockán. Akkor hát micsoda? A világ felé való nyitás, az ökumenizmus és a vallásszabadság azok a témák, melyeket a legtöbbször emlegetnek, ha a II. Vatikáni Zsinatról beszélnek. Vagyis az Egyháznak a világhoz, az államhoz és más vallásokhoz való új pozíciójáról van szó. Tehát nem a hitről, hanem valójában az Egyháznak a mai világban való viselkedéséről, egyszóval a politikáról.”

Így már érthető az, amit eddig is sejteni lehetett, hogy a német katolikus Egyházban a kiközösítésnek egyetlen oka lehet, mégpedig az egyházadót fizetők táborából való kilépés. A német újságok nem prédikálnak mást, mint amit a német hivatalos katolicizmus már régóta magáévá tett: a politika primátusát a teológia előtt.


3.
Nincs itt az ideje egy harmadik vatikáni zsinatnak?
(forrás: www.kath.net – 2009. április 29.)

Az utóbbi hetekben ez a téma foglalkoztatja leginkább Paul Badde, a Die Welt katolikus, abszolút Róma- és pápa-hű újságíróját.

Miután hosszú cikkében felteszi azt a költői kérdést, hogy „ki hiszi még a katolikus világban tényleg teljes egészében az Egyház tantételeit”, ki mondja úgy a Credot, hogy hiszi is az abban foglaltakat, arra a következtetésre jut, hogy az Egyház mai hitbeli válságát enciklikával már „az utolsó radikális” – ahogy ő nevezi XVI. Benedek pápát – sem tudja megoldani, ezért újabb zsinatot kellene tartani. Ugyan ő is tudja, hogy ez lehetetlen, mert senki nem vállalja ennek anyagi következményeit, hisz benne, hogy egy zsinat megoldhatná a problémákat.


A tradicionalista érzelmű katolikus média ezt a mostani „botránymentes” időszakot a fent idézett és azokhoz hasonló, úgymond konzervatív beállítottságú hozzászólók hosszabb lélegzetű értekezéseivel hidalja át. E tanulmányok semmi olyat nem mondanak, amit Lefebvre érsek negyven évvel ezelőtt kezdve egészen haláláig, majd követői még ma is megállás nélkül hangoztattak, hangoztatnak. A különbség pusztán annyi, hogy a Piuszosok megoldást is ajánlottak, ajánlanak a tényfeltárás mellé, viszont ezek, úgymond a hivatalos Egyház keretein belülről érkező mostani elemzések semmi ilyennel nem szolgálnak, elsősorban azért nem, mert a pápát felmentik minden felelősség alól. Pedig ő az egyetlen, aki – Istenen kívül – még tehetne valamit. Először is használnia kellene végre egyházfői hatalmát.
     Vegyünk egy konkrét esetet: ha Zöllitsch érseket mostani egyértelműen eretnek kijelentéséért felfüggesztené, minden bizonnyal példát statuálna, és jobb belátásra bírná a többi, hatalmát, állását, pénzét féltő, de hitében igencsak ingadozó püspököt.
     Az Egyháznak elsőrendű feladata a lelkek megmentése a kárhozattól. Ha ezt a katekizmusok, a hittanoktatás, a pásztorok alkalmatlansága veszélyezteti, sőt nem teszi lehetővé, akkor az Egyház alapvető, Krisztustól kapott munkáját nem végzi el. Számára minden másra csak e feladat teljesítése után kerülhetne sor.

Az Egyház hitbeli válságát csak a rend megteremtése oldhatja meg. Amíg az Egyházban mindenki azt csinál és azt hisz, amit akar – feltéve, ha az nem az Egyház hagyományos tanítása, addig a válság nem múlik el, sőt, egyre csak mélyülni fog. Az Egyház vezetői többek között azért sem fognak a rendcsináláshoz, mert attól félnek, azzal embereket vesztenek el. Azt hiszem, tudomásul kellene venni, hogy a minőséget kizárólag a mennyiség rovására lehet megőrizni, illetve újra megteremteni.
     Meg kellene barátkozni azzal a ténnyel, hogy az Egyház a végső időkben csaknem olyan kevés hívőből fog állni, mint a kezdetekkor. Amíg ezt nem fogadja el egy egyházi vezető, illetve amíg mindent megpróbál ennek kivédésére, addig csak rontani fog a rá bízott közösség helyzetén.

A tekintély mai elvesztése nemcsak azt jelenti, hogy az emberek nem engedelmeskednek a feljebbvalóiknak, hanem – és elsősorban – azt, hogy a mai vezetők az élet minden területén alkalmatlanok a vezetésre. Vagyis képtelenek arra, hogy tekintélyüket, hatalmukat gyakorolják. Ennek az az eredménye, hogy képtelenek közösséget építeni, többnyire a legjobbakat űzik el gyengeségükkel, míg az erőszakosakat saját tehetetlenségük miatt képtelenek rendre utasítani. Így minden közösségben előbb utóbb ezeké lesz a döntő szó és minden befolyás. És ez minden korunkbeli társulatra ugyanúgy vonatkozik! A Szent X. Pius Papi Közösség azt hiányolja a hivatalos Egyház vezetőitől, elsősorban a pápától, amit saját közösségében ő maga sem tud elvégezni, nevezetesen az alkalmatlanok és nem odavalók rendreutasítását, illetve az értékesek megtartását.

Mit hoz tehát a jövő? Hogyan szólnak a válaszok azokra a kérdésekre, melyeket a Mekkorák lesznek még az Egyház sebei? című cikk írója felvett? Nos, az Egyház mostani ájult, tehetetlen helyzetét látva, emberi számítások szerint az Egyház sebei még mélyebbek lesznek, hiszen lassan kihal az a nemzedék, amely még átadhatja a hagyományos tanítást. A zsinat utáni katekizmuson nevelkedett generációktól semmi jó, vagyis semmi speciálisan katolikus nem várható.

A „gyógyulás útja” csakis a hagyományhoz való, mégpedig radikális visszatérés lehet – hit és erkölcsi téren egyaránt –, tekintet nélkül a közben fellépő mennyiségi veszteségekre. De vajon emberi számítással, látva a mostani helyzetet, megtörténhet-e ez? Azt hiszem, nem. De Istennél semmi sem lehetetlen. Az Ő útjai nem a mi útjaink, az Ő megoldásai nem a mi megoldásaink. Ezért katolikus hitünk tanítása alapján biztosaknak kell lennünk abban, hogy a mostani idő csak „vihar előtti csönd és nem a halál előtti agónia állapota”.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA