Csak az a kérdés, hogy meddig bírjuk a fejünkkel lefelé való járást?
Írta: B. Élthes Eszter

Az egyik rádió-riportban hallottam a minap, hogy egy 3 milliós alaptőkéjű külföldi tulajdonú vállalat másfél milliárd forinttal károsította meg magyar alvállalkozóit. Ez utóbbiak – akik között többnyire családi cégek voltak, akiknek mindenük odaveszett a felperes nemfizetése miatt – összefogtak és közösen perelték be a külföldi cégtulajdonost, aki többmilliárdos ingatlanját simán ki tudta menekíteni csődbe ment vállalkozásából. A bíró egyetlen kérdést tett fel az első tárgyaláson a beperelt embernek: „Szándékosan nem fizette ki a másfél milliárdot, azaz eleve úgy adta ki a munkát, hogy nem akart érte fizetni?” Majd a felperes határozott „nem” válaszára bűncselekmény hiánya miatt beszüntette a pert.

Isten amikor megteremtette ezt a földet és benne az embert, pontos rendet is meghatározott számára. E rend egyik fontos alkotóeleme például, hogy szociális lénynek teremtette, vagyis olyan lénynek, melynek normális állapota az, hogy közösségben él, melynek tagjai megosztják egymás között mind a munkát, mind a felelősséget. Isten nem arra teremtett minket, hogy vezetés nélkül magunk döntsünk például a hit, a jog, az igazság és még számos más terület kérdéseiben. Sőt, Isten minden embert bizonyos képességekkel teremtett, melynek az a célja, hogy a közösségeken belül ki-ki e képességének megfelelő munkát végezzen, feladatot teljesítsen.
     Akiket például vezetői képességekkel ruházott fel, azoknak az a feladata, hogy vezessenek. A többinek, és ők vannak többségben, engedelmeskedniük kell, követniük azt az Istentől számukra rendelt vezetőt, akinek Isten megadja e vezetői állapothoz szükséges kegyelmet is. Ez így volt a világ teremtésének kezdete óta egészen mostanáig, mégpedig nemcsak a keresztény közösségekben, de – lévén természeti törvény – minden más kultúrában is.

Mostanra viszont ez a természetes és egyetlen lehetséges állapot megszűnt. Ahogy például a homoszexualitás ellene mond az Isten alkotta rendnek, úgy mond ennek ellent az a mód is, ahogy korunk embere ma kénytelen élni. A fenti bírósági eset ezt a megváltozott helyzetet illusztrálja: nincsen egyetlen olyan intézmény, se kicsi, se nagy, mely betöltené azt a funkcióját, amire Isten alapította. A mai igazságszolgáltatás nemhogy nem oszt igazságot, de maga szüli és tartja fenn a legnagyobb jogtalanságokat. A szülők, a tanárok nemhogy nem nevelnek, de maguk teszik lehetővé elnéző nevelői módszereikkel a legújabb nemzedékek agresszív, aszociális viselkedését.
     A közösségek vezetői nemhogy nem vezetnek, de a mindenáron fenntartandó „harmónia-függőségükkel” maguk züllesztik szét a rájuk bízott csoportokat. A vallási vezetők nemhogy továbbadnák a hitet és a vallás tanítását, de megalkuvó, igaztalan viselkedésükkel csak rombolják a rájuk bízott emberek vallásos érzületét.

Véleményem szerint a tekintély gyakorlásának ez a tökéletes eltűnése a II. Vatikáni Zsinattal kezdődött. Mivel a világ történelme valójában az Egyház történelme, a zsinati szellem demokratikus hullámai, követelései az okai annak, hogy a világban is eltűnt a tekintély gyakorlása és tisztelete.

Ennek következtében az egyes ember teljesen magára maradt. Senkire és semmire nem számíthat élete során. Bármiben kell döntenie, bármilyen válaszút vagy konfliktus elé kerül, akár kicsinyek ezek, mindennapiak, vagy nagyok, sorsdöntők, neki egyedül kell eldönteni, mi a helyes, mi a jó, mit kell tehát tennie. Csakhogy ez tökéletesen ellene mond az Isten által megszabott rendnek! És mégis létezik, mintegy 40 éve ezen életmódra kényszerül minden ember az élet minden területén!

(Megjegyzendő, hogy az egyén kérdésén túlmenően még az egyes országok szociális és megoldhatatlan nehézségeit is ez a lehetetlen állapot teremtette: az emberek legnagyobb részének Isten nem adta meg azt a képességet, hogy sorsát maga irányítsa. A kommunista, illetve szocialista társadalmak maguk szülték meg maguknak azokat a milliónyi tömegeket, melyeknek tagjai nem tudják, mit jelent életüket megszervezni, javaikat beosztani. Ez nem az ő hibájuk: az emberek évezredekig nagyszámú közösségekben éltek, ahol ezek a problémák csak a közösség vezetői számára merültek fel, vagyis megoldásuk pusztán azokat terhelte.)

Isten az ítéletkor a vezetőkön fogja számon kérni, hogy használták-e vezetői tekintélyüket, hatalmukat, és ha igen, ezt a rájuk bízott vezetettek javára tették-e. És ha nem, őket fogja ezért büntetni. Ez azonban semmilyen vigaszt, megoldást pedig még kevésbé jelent a ma és itt vergődő ember számára, aki az élet minden területén éppen a vezetők tehetetlensége miatt egyre inkább ki van szolgáltatva a pogány törvényeknek: az erőszaknak, annak, hogy mindig és mindenhol az agresszívabb nyer teret, oszt magának igazságot.

Segítség pedig sehonnan sem jön. Rendkívüli állapotban élünk, olyanban, amit nagy csapások, háborúk, zavargások idején hirdetnek ki a kormányok. Olyanban, melyek egy közösség életét csak ideig-óráig teszik lehetővé – ezért nevezik rendkívülinek. Isten úgy teremtett bennünket, hogy a lábunkon, fejünkkel felfelé járjunk. Különösen ifjabb korunkban talán képesek voltunk kezeinken járva is megtenni néhány lépést. Most viszont úgy élünk, mintha folyamatosan így kellene mozognunk, közlekednünk.

A kérdés tehát az, hogy ez az állapot meddig bírható. Vagy másképp fogalmazva, ahogy Jézus tette: „Ha visszajön az Emberfia, talál-e még hitet a földön?”


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA