A katholikus otthon
Írta: Molnár Attila

(szerk. megj.: Molnár Attila cikkében, melynek folytatásai lesznek, nagyon szépen írja le, hogyan is kell kinéznie egy igazi „békebeli” katolikus otthonnak. Első olvasatra talán megoldhatatlannak, régimódinak, szentimentálisnak tűnik a kép, pedig nem az. Ha nem is olyan mértékben, mint a cikkben áll, de részleteiben még azok is megvalósíthatnak belőle valamit, akiknek nem adatik meg az itt leírtak szerint rendezzék be otthonukat, családi életüket.)


Mindegyik katholikus otthonra úgy kell tekinteni, mint az Egyház mikrokozmoszára, az édesapával mint a család fejével, az édesanyával mint szeretett feleséggel, és a gyermekekkel, akiket a szülőknek arra kell nevelniük, hogy minél jobban tudják megismerni, szeretni és szolgálni az Urat.
     A katholikus otthon valódi feje maga az Úr Jézus Krisztus, éppen úgy, mint ahogy Ő a feje az egy, szent, katholikus és apostoli Anyaszentegyháznak is. És ahogy rendelte, hogy az Egyházának látható feje is legyen, az Ő helytartójában, a római pápának alakjában, ugyanúgy elrendelte, hogy minden egyes katholikus családban is legyen helytartója, családapa alakjában. Minden igazhitű katholikus családapának tudatában kell lennie ennek, hogy a családja fölött hatalommal bír ugyan, de csak mint helytartó. Tudatában kell lennie annak, hogy a hatalmát arra kell felhasználnia, hogy a valódi Családfej parancsait teljesítse és azoknak a teljesítését a többi családtagon is számonkérje.

A szülőknek nem csak az a feladatuk, hogy gyermekeik egzisztenciáját biztosítsák (manapság az emberek többsége inkább csak erre a materialista szempontra tekint, és azokat a szülőket tartják a legjobbaknak, akik a legtöbb materiális dolgot tudják megszerezni a gyermekeiknek), hanem hogy gyermekeiket jó katholikusoknak neveljék!
     Szegény gyermekek, melyeket ezen a világon kincsekkel és palotákkal halmoznak el, és csak ezek megszerzésére tanítják meg őket, de az égi kincsek örökkévaló értékéről egy szót sem szólnak nekik!

Egy hithű katholikus család nem engedheti meg magának, hogy a mai züllött, materialista világ kelepcéjébe essen! És való igaz, hogy a családi ház falain kívül manapság nagyon nehéz hithű katholikusként élni. Nehéz, de nem lehetetlen.

Ez a cikk a családi házon belüli életmódról akar szólni, mert ez a legfontosabb. Mert aki otthon nem éli a hitét, az a világban sem fogja.

Mik tehát a katholikus családi életmód fő pillérei?
     Jézus Krisztus királyunknak való elismerése.
     A család hetének csúcspontja a vasárnapi szentmise kell, hogy legyen.
     A család napjának a legkiemelkedőbb része a (közös) ima kell, hogy legyen.

Meglehet, a család imaéletéért a családfő, vagyis az apa tartozik felelősséggel, a „tanítói részt” hagyományosan mégis az anya vállalja – ő tanítja meg a gyerekeket imádkozni és az első hitigazságokat ő oltja a gyermekek szívébe.
     Az apának az a kötelessége, hogy a szentmisén jelen legyen, és hogy a többi családtag jelenlétét is biztosítsa. Nagyon fontos, hogy a családapa is jelen legyen a misén az anyával és a gyerekekkel együtt, mert így a gyerekek, majd ha kicsit öregebbek lesznek, nem fogják azt gondolni a szentmiséről, hogy az csak egy asszonyoknak való valami. Nagyon fontos nevelő elem az apa jelenléte. Hát még ha aktívan vesz részt a szentmisében (kántorkodik, előénekel, vagy ministrál)! Számos statisztikai felmérés is azt bizonyítja, hogy azok a gyerekek, akik az édesapjukkal együtt szoktak részt venni a szentmisén, felnőttkorukban is templombajáró hívők maradtak.

Az apa második feladata az otthoni imaélet serkentése és fenntartása.
     Ő mondja az asztali áldást étkezés előtt, és ő mondja a hálaadási imát étkezés után. Nem árt egy kicsit szertartásosabbá tenni az ebédidőt – legfőképp vasárnap, amikor az egész család együtt van. Szerezzünk egy szép, fából vagy fémből készült gyertyatartót (a cikknek a folytatásában még számtalanszor fog felbukkanni ez a figyelmeztetés, melyet soha nem győzünk eléggé hangoztatni: óvakodjatok a giccstől!), és tegyük azt az asztal közepére. A gyertyatartóra pedig tegyünk egy hosszú, kecses, szentelt gyertyát.
     Amikor az anya a lányaival együtt megtálalt, és az összes családtag jelen van az asztalnál, a családapa keljen föl (a többi családtag is fölkel), vessen keresztet, és gyújtsa meg a gyertyát. Ezután a legöregebbik fiúgyermek, aki a családapa jobbján ül (ne feledjük el, hogy a katholikus családban is létezik hierarchia. Nem hiába hangoztattuk a cikk legelején, hogy a katholikus családra úgy kell tekinteni, mint az Egyház mikrokozmoszára), odanyújtja a családapának az imakönyvet (vagy tartja előtte, mint ministráns szokta a papnak), és a családapa elmondja belőle az étkezési imát. Legjobb a hagyományos étkezési imát mondani latinul, vagy magyarul, mert abban mindig megemlítjük az elhunyt fölmenőinket is (a legfontosabb imák – magyarul és latinul – a cikk legvégén találhatóak).
     Illő és üdvös, hogy minden cselekedetünkben megemlékezzünk azokról az elhunyt testvéreinkről, akik haláluk után a tisztítótűzben róják le fennmaradt adósságukat. Imádkozzunk értük, hogy mihamarább eljuthassanak Isten szent színe látására! Tudni kell, hogy a tisztítótűzben szenvedők nem imádkozhatnak saját magukért. Ezért kell nekünk minél sűrűbben megemlékeznünk róluk, és ezért felel meg olyan tökéletesen e célra az étkezési ima, mert így biztosítva van, hogy akármi történik is, de naponta legalább háromszor eszünkbe jutnak azok, akik igencsak rászorulnak segítségünkre! Ne feledjük soha, hogy a mennyekbe jutott fölmenőink imádkoznak értünk a legtöbbet. Igyekezzünk hát, hogy minél több pártfogónk legyen az Úrnál!

Miután elhangzott az étkezés előtti ima, a családapa visszanyújtja az imakönyvet a legöregebbik fiának, aki a helyére teszi azt. Amikor a fiú is visszatért a helyére, mindannyian leülhetnek, és kezdődhet az étkezés (még egy szép szokás, hogy mindenki megvárja, amíg a családapa magához veszi az első falatot, és csak utána kezdenek el enni).
     Étkezés alatt szabad beszélgetni. Sőt! Ez a legjobb idő a társalgáshoz! Beszélgessünk, viccelődjünk, nevetgéljünk – ám óvakodjunk a vulgáris témáktól és viccektől! Beszélhetünk mindenféléről, csak vigyázzunk a nyelvünkre! Nem hiába oktatott minket édesanyánk, hogy: „Ha nincs semmi szép mondanivalód, akkor inkább hallgass!” Hallatlan tiszteletlenség is lenne (már ne mondjuk: képmutatás!) az Úr színe előtt, hogy miután olyan szépen adtunk Neki hálát minden jóért, amivel elárasztott minket, most ilyen és effajta beszéddel folytatjuk ezt a megszentelt cselekedetet!

Étkezés alatt az anya és a legöregebbik lánya feladata a tálalás.
     Ha étkezés közben (vagy ha előbb fejezte be az étkezést a többieknél) az egyik családtagnak el kell hagynia az asztalt, előbb engedélyt kell kérnie a családapától. Ha a távozása csak rövid idejű, akkor nem kell elmondania az étkezés utáni imát. De ha úgy hagyja el az asztalt, hogy nem jön vissza, akkor a távozásra való engedély megszerzése után mondja el magában az étkezés utáni imát, vessen keresztet, és csak ezután távozzon.

Amikor a családapa elhatározza, hogy az étkezésnek vége, forduljon oda a legöregebbik fiához, aki erre a jelre újra előhozza az imakönyvet. Mindenki fölkel, a családapa elmondja az étkezés utáni imát, mindenki keresztet vet, a családapa pedig borba mártott ujjakkal, vagy gyertyaoltóval eloltja a gyertyát (s nem elfújja!).

Az asztalbontás és a mosogatás az asszonyok és az apró gyermekek feladata, viszont a törölgetésnél a férfiak is kisegíthetnek.

Miután mind ez megvolt, következhetnek a különböző családi programok.

Már említettük, hogy a családapa feladata az otthoni imaélet gondozása. Mielőtt folytatnánk e cikket, fontosnak tartjuk hangoztatni ezt az egyszerű és változhatatlan igazságot: „Az a család, mely együtt imádkozik, együtt is marad!”. Ez a gondolat is hozzá kell tartozzon a mindennapi életünkhöz! Egy pillanatra se feledkezzünk meg róla!

A „mit imádkozzunk?”– és a „hogyan imádkozzunk?” kérdések előtt térjünk ki előbb a harmadik kérdésre, ami szintén nagyon fontos, a: „hol imádkozzunk?”

Ellentétben a mai családi otthonokkal, amelyeknek a társalgószobájuk központi eleme rendszeresen a TV-készülék szokott lenni, a katholikus otthonokban a családi oltár tölti be a központi elem szerepét. Mi is akar lenni ez a családi oltár?
     A családi oltár akár egy ízléses kis asztal is lehet. Lehet egyszerű kivitelű, vagy akár egy templomi mellékoltár kicsinyített mása is – attól függ, hogy kinek milyen az igénye és lehetősége. A családi oltárt ajánlatos a keleti falhoz állítani, mint ahogy a templomokban is szokták. Ennél a helynél jöhet össze a család zsolozsmázni, rózsafüzérezni, lectio divinára stb.
     A családi oltár azért is szükséges, hogy legyen a házban egy olyan hely, ami állandó imára serkent minket.

De hogyan néz ki egy ilyen családi oltár? Képzeljünk el egy asztalkát. Az asztalkán fehér abroszt, melynek végei lecsüngenek az asztalka két oldalán.
     Erre jön középre egy talpas fa-, vagy fém feszület. A feszület jobb és bal oldalára egy-egy gyertyatartó jön, szentelt gyertyákkal. Az oltár jobb oldalán (ami a mi bal oldalunknak felel meg, amikor az oltárt nézzük) tehetünk egy agyagból, vagy fémből készített tömjénégetőt (a különböző tárgyak helyes használatáról külön cikkekben esik majd szó), az oltár bal oldalára pedig egy csupor szentelt sót tehetünk.
     Továbbá helyezhetünk rá szenteltvíztartót, kis szent képeket (inkább fára festetteket), esetleg virágot is. Ezek csak a főbb tárgyak, különben a családi oltárt teljesen a saját ízlése szerint rendezheti be az ember lehetőleg méltósággal, egyszerűséggel, a giccset elkerülve.

A főtárgyak mellett, a családi oltáron szokott állni a családi Biblia is, melybe bele vannak írva a családtagok nevei, valamint az is, hogy mikor születtek és mikor hunytak el.
     Van egy szép szokás, hogy pergamenszerű papírra nyomtatják rá az elhunyt fölmenők neveit, és azt bekeretezik, majd az oltárra teszik. Ez is hozzásegít ahhoz, hogy mindig megemlékezzünk róluk imáinkban.

Az oltár mögötti falra szintén rakhatunk szent képeket, a szent képek elé pedig függőmécseseket. Néhány fontos tudnivaló:
     A mi Urunkat ábrázoló szent kép mindig középen áll. Az ő jobb oldalára kerül a Szűzanyát ábrázoló szent kép. Baljára pedig a Szent Józsefet vagy a család védőszentjét ábrázoló képek. Ezt a szabályt mindig be kell tartani. Ugyanez vonatkozik a családi oltáron elhelyezett szent képekre is: a feszület jobbján van a Szűzanya, balján pedig Szent József (bizonyára eszükbe jutott, hogy a templomban is így vannak elhelyezve a szobrok).
     A mécsesekben lehet közönséges étolajat, vagy drágább, olíva olajat égetni. Az orthodoxoknál van egy szabály, mely szerint olíva olajat kizárólag Jézus Krisztust és a Szűzanyát ábrázoló szent képek előtt szabad égetni.
     Ajánlatos minden egyes kegytárgyat megáldatni a plébánossal, és hogy a megáldásukkor személyesen legyünk jelen. A megáldott kegytárgyak hatékonyabban tartják távol tőlünk a gonosz szellemeket, és az a tudat is nagyon sokat segít a mindennapi életben, hogy otthon is körül vagyunk véve szentséggel.

Maga a családi oltár sokat segíthet nekünk abban, hogy életre keltjük a liturgikus évet.

A fehér abroszon kívül, mely a menzát és a két oldalt takarja, az oltárt elölről úgynevezett antependium (oltár törzsét takaró lepel) takarhatja. Az antependium színének egyeznie kell a nap liturgikus színével (zöld, fehér, piros, lila). Az oltár díszítésénél igyekezzünk beavatni a gyermekeket is! Felnőttkorukban nagy szeretettel fognak visszaemlékezni ezekre az apró, családi élményekre, és bizony hogy mély nyomot fog hagyni a lelkükben! Hiszen az ilyen cselekedetek egyben erősítik is a családtagok közti kapcsot, és azt is szüntelenül tudatja velünk, hogy valami olyannak vagyunk a részei, ami sokkal nagyobb mindegyikünknél!


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA